Rövid életem alatt sok­szor gon­dol­kod­tam el azon, hogy ki is vagyok én. Egy felnőtt, aki­nek az életét a való­ság­ban, a felhők alatt kell leél­nie, vagy egy gyer­mek, aki­nek a vágyai maga­san a felhők fölé tor­nyo­sul­nak, és csak vár a megvalósulásukra.

Azt hiszem, mind­kettő vagyok. Vagyok az a felnőtt, aki a föl­dön, két láb­bal él és cse­lek­szik, és vagyok az a gyer­mek, aki a vágya­i­nak, álma­i­nak él.

Egy­szerű: leho­zom a felhők­ből az álmo­kat, és meg­va­ló­sí­tom őket.

De talán nem az egé­szet, mert az mégis lehe­tet­len. A gyer­mek túl sokat akar, a felnőtt pedig nem tud min­dent teljesíteni.

Szé­pen meg­be­szél­jük magunk között, hogy miből enge­dünk, mi az, amit mind­ket­ten akarunk.

Több­nyire sike­re­sen zárul­nak mély esz­me­cse­ré­ink, bár sok­szor érzem, hogy elbe­szé­lünk egy­más mel­lett, de hát nem is az a lényeg, hogy mit mon­dunk. Az a fon­tos, hogy mi az, amit megvalósítunk.

Min­dig is érez­tem, hogy töb­ben vagyunk. Nem csak a gye­rek és a felnőtt él mélyen ben­nem, hanem mások is beköl­töz­tek lel­kembe. Been­ged­tem őket, és mivel a lak­bért is ren­de­sen fize­tik, nem küld­tem el egyi­ket sem. Vol­tak, akik végül elhagy­tak. Olya­nok is vol­tak, akik néha­nap­ján visszatértek.

Úgy hang­zik ez, mint egy pan­zió. Csak a szál­ló­ven­dé­gek nem átlagosak.

Ott van pél­dául Parádé. Ő az örökös lakó, aki soha de soha nem köl­tö­zött még ki, aki azóta itt van, ami­óta csak az esze­met tudom. Nem ten­ném a leg­ren­de­sebb lakók közé, állan­dóan zajt csap és arra buz­dít, hogy olyan dol­go­kat tegyek, amikre egye­dül sosem szán­nám magam. Egyik nap pél­dául azt sut­togta nekem, hogy miért is nem kez­dem el han­go­san mon­do­gatni az utcán sétálva külön­böző hang­ne­mek­ben, hogy „Szput­nyik!”. Ele­inte nem tűnt jó ötlet­nek, de végül mégis bele­men­tem. Sze­ren­csére az öcsém is ott volt velem, ezért így nem érez­tem magam feszé­lyezve és enged­tem Parádé ráható ere­jé­nek. Megint más­kor meg arra kény­sze­rít, hogy tel­je­sen ide­gen embe­rek­kel álljak le beszél­getni, vagy rosszabb eset­ben arra akar rávenni, hogy a vil­la­mos­ról való leszál­lás köz­ben az egyik utas haját összekócoljam.

Mon­da­nom sem kell, nem enge­dek neki min­den esetben.

Van több, igen ked­ves vissza­térő ven­dé­gem is. Itt van pél­dául Öröm vagy Sze­re­tet. De néha saj­nos be kell fogad­nom rosszabb ven­dé­ge­ket is, mint Hara­got, Irigy­sé­get, Önzést. Igyek­szem velük elfo­ga­dóan bánni, de minél hama­rabb sze­ret­ném a küszö­bön látni őket, amint a hátu­kat mutat­ják, és újra világgá indulnak.

Végül is tudom, hogy álta­luk sokat tanu­lok az életről, így nem bánom.

Sem­mit sem bánok, ez a sok ven­dég, a sok dolog, ami­ket kapok tőlük mind-mind az én lel­ke­met építik. Az én lel­kem szál­ló­ját szí­ne­sí­tik, míg csak élek.