– Ne! – sikított Adrienne. – Ne, ne! Ne! Mit csinálsz?!
Megpróbált a fiú csuklójához férkőzni, de hiába. AJ a homlokánál fogva tartotta vissza őt a jobbjával, míg vérző balját a háta mögé rejtette.
– Feladom – válaszolta szárazon. – Meguntam a játékot, Adrienne.
– Milyen játékot? – visította a lány. Képtelen volt a fiú szemébe nézni, helyette a csúf varratokat bámulta az arcán. Meg se rándultak azok az átkozott sebhelyek… AJ olyan merev arckifejezést produkált, mint egy vízköpő.
– A „Nem tudom eldönteni, mit érzek irántad” címűt.
Adrienne tudta, hogy az amúgy vicces kedvű fiú most nem tréfál. A rémület jéghideg vízfolyamként árasztotta el a testét, a feje búbjától a lábujjakig. El fog vérezni, istenem, ez nem lehet igaz! Miért kellett megvágnia magát?

Adrienne-ék lépcsőháza előtt álltak, a lakótelep legfélreesőbb részén, a négyemeletes ház bejáratához vezető lépcsők és a házfal által közbezárt sarokban. A lépcsőket vastag, embermagasságú, tömör beton-korlát szegélyezte; fél méterrel a fejük fölött Adrienne szobájának ablaka nyílt a fehérre meszelt falon.
Olyan messze van – gondolta kétségbeesetten Adrienne, mikor az ablak felé nézett.
Túl alacsony volt ahhoz, hogy felmásszon és az ablakon ugorjon be a lakásba. Ha segítséget akart hívni, kénytelen volt a lépcsőkön át berohanni a folyosóra, majd onnan a családi fészekbe, hogy elérje a telefont. Csak a mentők segítségében bízhatott – az apja dolgozott, mint mindig, az anyja az öccsével vásárolt a belvárosban, a szomszédok többsége pedig nyaralt valahol. Adrienne hiába próbált volna segítségért kiáltani. Az egész környék néptelen volt, senki sem figyelt volna fel rá.

Másodpercekig meredt maga elé némán, mielőtt cselekedni kezdett. Aztán lágyékon rúgta a fiút.
– Ne merészelj elmozdulni innen! – kiáltott rá a kezét eltaszítva, és már száguldott is. Kettesével vette a lépcsőket, végigtrappolt a magasföldszint piros-fehér járólapos folyosóján, majd berontott a lakásukba. Húsz másodperc múlva már a mentőszolgálat diszpécserével kiabált.
– Küldjenek valakit! – ordította a telefonba. – Tanner Street négyes szám, hányszor mondjam el?!
Útba ejtette a fürdőszobát, felkapott egy törölközőt, és már sprintelt is vissza a ház elé. Pillanatnyi elégedettséggel nyugtázta, hogy AJ nem ment sehová – aztán az elégedettség pánikba csapott át.

A fiú a földön ült, hátát a házfalnak vetve. Sápadt volt és erősen verejtékezett. Úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna; szemét csukva tartotta, balját ernyedten maga mellé ejtette. A csuklóján éktelenkedő vágásból lüktetve ürült az élénkpiros vér, és tócsába gyűlt mellette. A vérfolt akkorára nőtt, mint egy aknafedél. A közepén még folyós volt, de a széleken már sáros-ragacsos, félig megszilárdult masszává vált a belevegyülő portól és az alvadékdaraboktól.

Adrienne a sebhez ugrott a törölközővel, és rászorította.
– Kérlek, állj el! – rimánkodott hangosan a vérfolyamnak.
– Ugyan, hagyd ezt. – AJ szelíden megérintette a lány kezét. – Már mindegy. – Egy pillanatra kinyitotta a szemét, és halványan elmosolyodott. – Nincs semmi baj, Adrienne. Elengedhetsz.

Adrienne sírni kezdett. Hogy tudnálak elengedni?
– Én… én… sze… – habogta. A szája kiszáradt, a nyelve nem akart mozdulni. Egyetlen szót akart csupán mondani, de nem jött ki hang a torkán. Elkéstem – eszmélt rá. Már rég meg kellett volna mondanom. Akkor nem tartanánk itt…
A távolból vijjogó sziréna hangja hallatszott.
– Ne erőlködj – motyogta AJ. – Már mindegy. Annyira mindegy…
A következő pillanatban előrebukott a feje. Adrienne megrázta a vállánál, de többé nem nyitotta ki a szemét. Az arca békés volt, szinte mosolygott.

– Ne! – Adrienne még látta maga előtt a fiút, ugyanakkor érezte, hogy a karjait húzni kezdi valami, a csípői behajlanak, a feje pedig kissé hátraesik…
– Rémálom?

A kamasz fiú, a vér és a Tanner Street eltűntek, és átadták helyüket egy bozontos szakállnak, egy hatalmas vállnak és nyaknak, valamint egy textilöblítő-szagú fehér pólónak. Adrienne ismét felnőtt volt, mint lefekvés előtt, nem holmi tizenhat éves gimnazista.
– Igen – suttogta megkönnyebbülten. – Csak álom. – De jó, hogy itt vagy! Pár pillanat erejéig Al csuklyásizmának támasztotta az arcát. Az óriás ruhája felszívta a könnyeit.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi, mikor Adrienne kibontakozott a karjából.
– Minden rendben – hazudta. Megdörgölte az orrát, és a hajába túrt. Döbbenten vette észre, hogy mennyire verejtékes a bőre. Mostanában a szokásosnál is jobban megviselnek ezek a rémképek.
Azon is csodálkozott, hogy ül. Ez volt hát az a furcsa mozgás az álmomban. Al felhúzott az ágyról.
– Kiabáltál – dörmögte a férfi.
– Uh… bocsánat…
– Nem haragszom érte. Nem azért mondtam. – Az óriás jóindulatú mosolyt küldött vendége felé, és közelebb hajolt hozzá. – Kísért a múlt?

Eltaláltad – gondolta Adrienne, de hangosan nem mondta ki, csak bólintott. Lesütötte a szemét, és a kezét kezdte bámulni, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset látott volna meg valamelyik körmén.
– Nem kell elmondanod, ha nem akarod – szögezte le Al.
– De igen. – Adrienne felemelte a fejét, és könyörgő tekintettel nézett a férfira. Muszáj beavatnom valakit, mert lassan felemészt ez az egész. – Elmondom neked. – Sok év óta Al tűnt az egyetlen olyan embernek, aki a segítségére lehetett. Bunny hallani sem akart AJ-ről, Adrienne anyja, nevelőapja és öccse pedig nem tudott eleget a fiúról ahhoz, hogy megértsék a lány szenvedését.

De te más vagy, mint ők – vélekedett Adrienne Al mosolyát bámulva. Az összes embertől különbözöl, akit valaha is ismertem, kivéve egyet.
Vett egy nagy levegőt, és elhadarta:
– Láttam haldokolni valakit, mikor gyerek voltam. Ez a baj.
Al megértő brummogást hallatott, majd megszólalt:
– Szerencsés vagy…
– Tessék?!
– … hogy csak egyvalakit láttál haldokolni.

Adrienne elképedve bámulta az óriást. Al arcán pillanatnyi sötétség suhant át – Adrienne harag jelének vélte –, de aztán ismét elmosolyodott, bár nem olyan őszintén, mint az előbb.
– Az első hullára, aki iránt felelősséget érzel, örökké emlékezni fogsz – mondta. – A halottaid olykor kísértenek téged, te pedig feloldozást szeretnél… de sajnos az időnként sokat várat magára. Már ha egyáltalán eljön.
– Félreértesz – sápadt el Adrienne. – Nem arról van szó, hogy én… hogy én öltem volna meg őt, vagy ilyesmi – habogta.
– Nem is erre céloztam – nyugtatgatta az óriás. – Tudom, hogy nem te voltál, és te is tudod, de hiába mondogatod magadnak, mert a lényed egy része az ellenkezőjét állítja. Igaz?
– Igaz – motyogta megsemmisülten a lány, és kitörölt egy utolsó, kósza könnycseppet a szeme sarkából.

Al felállt, és talpra állította Adrienne-t is.
– Gyere – fordult a lépcső irányába. – Mutatok neked valamit.
– Jövök – nyomott el egy ásítást Adrienne. Még mindig nem ment ki teljesen az álom a szeméből. – Csak egy pillanat… – Most jött csak rá, hogy még pizsamában van, ezért gyorsan maga köré tekerte a takarót, és választott egy párat az Altől kapott papucsok közül. – Most már mehetünk.

A férfi a lépcső mellett állt meg, azon a helyen, ahol a rejtekajtó nyílt. Kezével tessékelte közelebb a vendéget.
– Hát jó – pislogott gyanakodva a lány, és a falhoz oldalazott.
– Fordulj a fal irányába.
Miután Adrienne engedelmeskedett, Al hirtelen mögé lépett, finoman megfogta két oldalról a derekát, és felemelte őt.
– Ott van a gomb. – A két erős kéz közelebb tolta a lányt a függőleges betonfelszínhez. – Látod?
– Látom! – kiáltott fel Adrienne, mikor észrevette a fal síkjában megbúvó kerek, szürkére festett műanyagdarabot. Körülbelül száznyolcvan centiméter magasságban lehetett. – Megnyomjam?
– Azért mutattam meg.

Az ajtón túl Al megfogta Adrienne egyik kezét, és komótosan elindult vele a szoba belseje felé. Annál az asztalnál álltak meg, aminél az óriás az éjszaka folyamán dolgozott.
– Elkészült az órád – mutatott az asztallapra Al.
Miután Adrienne felvette az időmérőt, a férfi tovább vezette őt. A szoba végén, a bal kéz felőli falon újabb ajtó nyílt. Ezen keresztül könyvtárszerű helyiségbe érkeztek, ahol plafonig érő, sötét fából készült polcos szekrények takarták a falakat. Középen íróasztal állt, rajta olvasólámpa, egy kinyitott könyv és egy laptop sorakozott. Ablak nem volt; a világítást a plafonról lógó ötágú csillár szolgáltatta.
Al elengedte a lányt, és az egyik kisebb szekrényhez lépett. Könnyed mozdulattal elforgatta, hogy láthatóvá tegye a mögötte induló lépcsőt.
– Gyere, Adrienne – intett, és előre ment.
A lépcsőfokok egy garázsba vezettek. Ez magas, tágas helyiség volt, vakító neonvilágítással. Két autó állt benne – egy BMW és egy Hummer, mindkettő fekete színben. Orrukkal a kijáratot jelző, felhúzható – de jelenleg zárt – fémkapu felé parkoltak a garázs jobb oldali felében; a térség bal oldalának nagy részét plexiüveggel leválasztott szoba foglalta el. A falak mentén szekrények sorakoztak.

Al már az üvegen túlról integetett, mire Adrienne befejezte a terepszemlét.
– Ezt akartam megmutatni – bökött ujjával a falra szerelt fatáblára Al, mikor a lány belépett az üvegketrec ajtaján.
A táblát függőleges vonal osztotta ketté. A bal oldal tetejére a „Meghalt”, a másikéra az „Életben maradt” szöveget vésték. A feliratok alatt rendezett, ötös csoportokban sorakoztak a karcolt strigulák; az életben maradtak táborát néhány névvel ellátott fotó és egy kézzel írt lista is erősítette. Az utóbbiakat rajzszögek rögzítették a táblához.
Mi ez? – gondolta Adrienne. Valami bizarr könyvelés?
– Erre mondtam, hogy szerencsés vagy – mutatott rá a halottakat jelképező karcolásokra az óriás. – Harminckettő – brummogta csöndes-csalódottan. – Nem írtam fel a nevüket. Emlékszem rájuk. Mindegyikre.
Kiválasztotta a huszonegyedik rovást, és gépiesen sorolni kezdte a hozzá tartozó adatokat, mintha csak könyvből olvasná.
– Diana Lutz. Influenza okozta tüdőgyulladás. Egyik oldali légmell, aztán másik oldali légmell… emlékszem, nagy darabokban köhögte fel a vért. Huszonkilenc éves volt, és huszonegy hetes terhes. Másfél óráig bírta a lélegeztetőgépen. Odalett ő is, meg a gyerek is.
– Istenem…
Al kiválasztott egy másik karcolást.
– Donald Harris. Őt én öltem meg.
– Hogy?! – Adrienne nem akart hinni a fülének.
– Félrediagnosztizáltam. Nem jöttem rá időben, hogy mi a baja. A tudatlanságom áldozata lett. Ötvenhat év, légzési elégtelenség, szepszis… szepszis, nem pedig tüdőembólia… – sóhajtotta az óriás, és piszkálni kezdte a szakállát.

Olyan kifejezés ült ki az arcára, amilyet Adrienne még nem látott tőle. Szomorú – gondolta a lány. Szomorú, és nagyon-nagyon magányos.
– És ezek? – mutatott a fényképekre. El akarta terelni az óriás figyelmét a fájdalmas témákról, mert nem tetszett neki az irány, amerre a beszélgetés tartott.
– Újszülöttek – kapta fel a fejét Al. A hangjába árnyalatnyi vidámság vegyült. – Én segítettem nekik világra jönni. Lefotóztam őket, és felírtam a nevüket – folytatta fejcsóválva –, mert különben elfelejtettem volna.
– Aranyosak – eresztett meg egy kényszeredett mosolyt Adrienne.
Valójában csúf kis törpék szerepeltek a fotókon, gyűrött, véres, kopasz, deformált fejű, bömbölő apróságok, de Al nem úgy nézett ki, mint aki azért mutogatja a gyűjteményét, hogy negatív kritikákat gyűjtsön. Adrienne-t nem vitte rá a lélek, hogy megmondja, milyen nehezére esik az apró, magzatmázzal borított testeket bámulni.
– Az a baj – mondta halkan Al, inkább magának, mint a lánynak –, hogy hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy jó dolgok is léteznek.
– Akkor kár volt pont orvosnak menned, nem? – kérdezte Adrienne, de ahogy kiejtette az utolsó szót, már bánta, hogy megszólalt. Most fog agyoncsapni – gondolta, és behúzta a nyakát. Ezzel biztosan kihúztam a gyufát…

– Ugyan, dehogy. – Al nyugodt, visszafogott mosolyra húzta a száját, és megcsillant a szeme. – Vannak olyan pillanatok, mikor az összes tudásom és igyekezetem kevésnek bizonyul, de olykor tényleg megmenthetek egy félig odaveszett életet, vagy bábáskodhatok egy születőben lévő fölött. – Megkocogtatta ujjával a tábla fényképes oldalát. – A világ legnagyszerűbb munkája az enyém.
Köszönöm, hogy nem sértődtél meg – gondolta a lány.
– Az előbb csak arra akartam utalni, hogy egy kicsit selejtes vagyok…
– Ahogy mindannyian – bólogatott Adrienne.
– …hiszen nem tudom eléggé értékelni azt, hogyha szerencse ér. Pedig a minap olyan mázlim volt, hogy az ölembe hullott egy szép szőke lány, akinek ráadásul remekül áll a virágmintás takaró…
– Zavarba hozol. – Adrienne elpirult, és félrenézett.
– Bocs. Visszavonom a takarós dolgot.
– Nem arra értettem. – Véletlenekre hivatkozva, kerülőutakon haladva, de udvarolsz nekem. Ez rendkívül hízelgő, ugyanakkor a pofátlanság csúcsa. Le vagyok nyűgözve, pedig haragudhatnék is!

Al a bajusza alatt somolyogva hallgatott pár pillanatig. Végül megvonta a vállát, és azt mondta:
– Menjünk, együnk valamit. – Elindult az üvegszoba bejárata felé, és szelíden arra tolta a lányt is.
– Várj! – torpant meg Adrienne.
A férfi óriási alakja eddig eltakart a szeme elől néhány berendezési tárgyat, amik a szoba végében kaptak helyet. Adrienne műtőasztalnak, lélegeztetőgépnek és műszertálcának vélte őket.
– Mire valók azok, Al? – mutatott rájuk.
– Az altatógép és a sebészi eszközök? – Az óriás úgy kérdezett vissza, hogy nem is fordult a kérdéses holmik felé. – Csak a biztonság kedvéért tartom őket, például olyan esetekre, mikor itthon kell összevarrnom egy felhasított szemöldököt.
– Ó – pislogott Adrienne, és megtapogatta a sebhelyét.
 

Reggeli után Adrienne elégedetten nyalta meg az ajkát.
– Mennyei volt a vajas-mézes zsömle – cuppogta. – Köszönöm szépen. – Benyúlt a kiürült kenyértartóba, és az ujjaival csipegette fel az alján maradt morzsákat.
– Igyál még kávét – kínálta Alex.
– Nem kérek… na jó, de csak egy kicsit – nyújtotta a poharát a lány.
A világ nyolcadik csodája, hogy ekkora étvágy mellett nem nőttél olyan magasra, mint én – derült magában Alex. Az idő halad, de az emberek nem változnak.
– Ma nem kell dolgozni mennem – közölte. – Mit szeretnél csinálni?
Adrienne felhörpintette az újabb adag kávét, majd csodálkozva azt kérdezte:
– Én?
– Miért, van itt más?

Van – emlékeztette a férfit egy belső, kaján hang.
Hallgass, Eve – torkolta le Alex. Igazi lányokra vonatkozott a kérdés.
Én is igazi lány vagyok!
Akkor azokra a lányokra, akiknek emberi teste van.
Nekem is van – szemtelenkedett Eve.
Nem a te tested, hanem az enyém. Fogd be.

– …Föld hívja Alt! Minek kérdezel, ha nem figyelsz a válaszra?
– Tessék? – Alexet annyira felbosszantotta az Eve-vel folytatott vita, hogy el is feledkezett a vendégéről. – Bocsáss meg. Az előbb kissé zúgott a fülem.
– Zúgott a füled?
– Igen. Előfordul időnként. Pokolian idegesítő, mondhatom – felelte a férfi, óvatosan megnyomva a jelzőt.
– Értem. – Adrienne az asztalra könyökölt, és a tenyerébe ejtette az állát. – Azt mondtam, hogy beszélgetni szeretnék.
– Lehet róla szó. De ne feledd, hogy csak négy…
– …kérdésem van mára. Nem felejtem el – bólintott a lány.

Eltakarították a reggeli romjait, és áttelepedtek a lány lakrészébe. A kanapéra ültek, egymással szemben.
– Érdekelne – szólalt meg Adrienne az ágynemű gyűrődéseit babrálva –, hogy miért csináltad a táblát. Tudom, hogy orvos vagy, és azt is tudom, hogy az orvosok nem mindenhatók. Szerintem ne számold a halottaidat. Fölöslegesen rágódsz a múlton.
– Bagoly mondja verébnek – dörmögte Alex. – Én legalább rendszeresen számot vetek a lelkiismeretemmel, és nyugodtan alszom. – Nem tudsz semmit, te nyomorult. Eddig csak egyvalaki halt meg, akit szerettél, vagy inkább egy sem, én viszont… én mindenkit elvesztettem, akit szerettem, egyetlen embert kivéve. Nincs jogod kioktatni.
– Reggel még azt mondtad, „tudom, hogy nem te voltál”! – fortyant fel a lány. Megemelte a hangját, csaknem kiabált. – Mire véljem ezt a számvetés-dumát?!
– Ne pazarold a kérdéseidet – figyelmeztette válasz helyett Alex.
– Hát jó. – Adrienne megrázta szőke tincseit, és egy nagy szusszanással kiadta a mérge egy részét. – Beszéljünk másról – folytatta, immár szelídebb hangnemben. – A garázskapu mellett van egy falba épített billentyűzet és egy kis monitor. Láttam, mikor elmentem az autók mögött. Ott lenne a ház kijárata?
– Igen – bólintott Alex. Nem látta értelmét tagadni. Úgysem jutsz ki rajta, édes.
– És jelszóval működik, igaz?
– Eltaláltad, Adrienne. – A férfi közelebb hajolt a lányhoz. – Megsúgom, hogy nem csak az ajtót nyitja a jelszó. Az autók is azzal indulnak, no meg a laptop; és ugyanaz a jelszó kapcsolja ki a mobiltelefonokat zavaró rendszert is a házban.
– Ó!
– Bizony – hunyorított sokatmondóan Alex. – Akkor… utolsó kérdés?
– Utolsó kérdés – ismételte Adrienne. Tűnődő arcot vágott, és idegesen megnyalta az ajkát. – Jó, legyen! – Kihúzta magát, kidüllesztve formás kis melleit. – A jelszót árulod el nekem, vagy elmagyarázod a helyzetet, amibe kerültünk?
– Egyiket sem áll szándékomban megtenni – mosolygott fejcsóválva az óriás. – De adok egy tippet: olyan jelszót választottam, amit soha nem felejtek el. Nem felejtem el, mert fontos nekem. Egyszerű jelszó, de sokatmondó, és annyira nyilvánvaló, hogy az már szinte nevetséges. Ha megfejted, megtudsz valamit arról is, hogy miért kerültünk ebbe a slamasztikába.
– Ha megfejtem, elkötöm a BMW-det, és hazamegyek – durcáskodott Adrienne.
– Vidd a másik kocsit, az biztonságosabb – ugratta Alex. Még közelebb hajolt hozzá, az arcuk már-már összeért. – Ne éld bele magad a szökésbe, Adrienne. – A legördögibb mosolyt produkálta, amit csak tudott. – Ha rájössz a jelszóra, nem akarsz majd elmenni. Garantálom.

Éjfél körül járhatott az idő, mire cselekvésre szánta el magát. Lassan, hangtalanul bújt ki a takaró alól, miközben az emelet felől érkező zajokat figyelte. Az óriás egyenletesen hortyogott – az irány alapján a franciaágyban. Helyes. Aludj csak, nagyszájú!
Adrienne egy gyakorlott betörő nesztelenségével lopakodott a rejtekajtóig. Addig pipiskedett, míg az ujja hegyével meg nem találta a gombot. Az ajtó halk kattanással nyílt ki; átpréselte magát a szűk nyíláson, és bezárta maga után az átjárót.
A műhelyszerű helyiségben és a könyvtárban szerencsére égve maradtak a lámpák, így gyorsan haladhatott tovább. A garázsban keresgélnie kellett egy darabig a villanykapcsoló után, de ez sem tartott túl sokáig.
Lássuk csak – lépett a garázskapuhoz.

Egy fontos szó, ami nevetségesen nyilvánvaló, és elveszi a kedvem a szökéstől – mondta fel magában a leckét. Ha tényleg létezik ilyen, akkor csak ez lehet az – gondolta, és begépelte azt a bizonyos nyolc betűt… bár nem hitt benne igazán, hogy működni fog. Ennyire nem lehet egyszerű.

Tévedett. A monitor zölden felvillant, a kapu megnyikordult, és emelkedni kezdett. Adrienne tátva maradt szájába tengerillatú levegőből és városi szmogból kevert, hűvös huzat csapott.
Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, megbámulta az éjszakai kikötő halvány fényeit és otromba épületeit, aztán megrázta magát, és megnyomta a billentyűzet alján a „LEZÁRÁS” gombot.

– Én mondtam – zendült fel Al basszusa a háta mögött, miután a kapu becsukódott.
Megpördült a sarkán. Az óriás csak két lépésre állt tőle, és a kezét nyújtotta felé.
– Igen, mondtad – sóhajtotta Adrienne, és a hatalmas marokba tette a balját. – Hinnem kellett volna neked. – Az óriások szeretnek engem, akkor is, ha nem értem az okát.
– Mindent meg fogsz tudni, amit akarsz – ígérte a férfi. – De holnap nehéz napom lesz, és szeretnék aludni. Gyere.

Adrienne engedelmesen, szótlanul tűrte, hogy Al a kanapéjához vezesse őt. Mielőtt azonban a takaró alá mászott volna, kitört belőle a kérdés:
– Csak annyit árulj még el: mióta „ADRIENNE” a jelszavad?
– Körülbelül egy éve. – Az óriás hamiskásan mosolygott, és szelíden a párnára nyomta a lányt. – Jó éjszakát, kedves.