Ian

Heather apró gombóccá húzza össze magát a takaró alatt, és a vállamnak dől. A hajából áradó barackos illat kellemesen simogatja az orromat. Bal karomat a válla köré fonom, és az ujjamra csavarok egyet a karamell színű, hullámos tincsek közül. Összegömbölyödött barátnőm nyújtogatja egy darabig a nyakát, amíg sikerül egy puszit nyomnia az arcomra. Az erőlködéstől fáradtan helyezi vissza a fejét eredeti helyére.
– Mit nézünk? – kérdi.
– Ma adják a kis filmet, amiben Daryl szerepel.
– Hmm – dünnyögi Heather, közben még közelebb bújik hozzám.

Végre a méretes csomagnyi reklám utolsó darabja is lepereg a tévéképernyőn. A műsor előtt szokás szerint kiírják, hogy a következőkben egy híres színházi rendező munkáját láthatjuk, fiatal tehetségek által életre hívva. Mindezt egy a hatást fokozó mély férfihang közli velünk.
Cikornyás betűkkel kirajzolódik a cím: Ő. Rövid, és semmit nem árul el a tartalomról. Apró sóhajt eresztek szabadjára. Lélekben felkészülök egy újabb hatásvadász vacakra, amit valamiért mindenki művészinek titulál, noha egyszerűen zagyvaság az egész.

Dallamos zongoraszó csendül fel. A bevezetést réginek álcázott fényképek szolgáltatják, amelyeket egy gondosan manikűrözött női kéz lapozgat, és terít ki egy asztalra. A fotókon vagy egy magas, szőke srác áll a középpontban, vagy Madkins rövid, fekete parókában. Végül a kéz lendületes betűkkel papírra veti, kit tisztelhetünk a rendező, és a két főszereplő személyében. A vörös körmök kopognak párat a Sandra Madkins név mellett, majd elkezdődik a film.

Daryl karaktere száll ki egy ódivatú autóból, hasonlóan idejétmúlt öltözetben. Göndör haján apró kalap csücsül, a száján pirosan izzik a rúzs. Besétál egy étterembe.
Nem igazán tudom követni az eseményeket. A csaj össze-vissza járkál, és közben valami fickó után nyomozgat. Minden helyszínen elhangzik egy-egy beszámoló a bevezetőben látott srácról, aminek képsorai meg is elevenednek előttünk.
A főszereplő lassan összeilleszti a darabokat, és megismerjük Őt.

Az első fordulat akkor következik be, amikor a kórház elé ér. Sokáig mered fel a komor épületre, mielőtt bemenne. Az elején néhol humorral tűzdelt sztori hirtelen drámába fordul át. Még engem is elér a letargikus hangulat, amit magából áraszt.
Mint kiderül, a keresett fiú nem is olyan régen meghalt egy autóbalesetben. Ami még meglepőbb, hogy ez a legkevésbé sem sokkolja az egész addig kutakodó lányt. Egyetlen könnycseppet ejt mindössze, miközben kényszeredett mosollyal lejegyzi a nővér szavait a kis füzetecskébe, amit egész addig magával hurcolt.

A következő résznél Daryl fekete ruhában áll egy sír előtt. Rózsacsokrot helyez el rajta, ami pont kitakarja a halott nevét, így végül az egész történet anonim zajlik. Némi gondolkodás után a lány a noteszt is otthagyja. Elindul a macskaköves úton, léptei egyre hangosabban koppannak, ahogy a kamera ráközelít az utolsó feljegyzésre a füzetben.
„Ha odaát találkozunk, már nem leszek ennyire gyáva.”
Hirtelen visszaváltanak Daryl távolodó alakjára. A halk pityergésből hangos zokogás lesz, míg végül térdre rogyik. Keserves sírásától összeszorul a szívem.

Az ezt követő bejátszásban a főszereplő barátnői éppen a szőke fiúról áradoznak. Madkins attól fogva mindig kiszúrja őt a tömegben, de nem tesz semmit, pusztán ellágyultan figyeli őt. A záró képsoron a srác a lány után fordul, ugyanazzal az arckifejezéssel.
Végképp agyonnyom a lehangoltság. Püffögve kapcsolom ki a tévét.
– Hogy lehet ilyen elkeserítő vacakot kitalálni? – háborgok. – Ha Daryl nem játssza olyan jól a szerepét, meg sem nézem.
– Annyira azért nem volt jó. Egyébként is csak azért választották őt, mert Lendrow igazgató fiával jár. – Heather feltápászkodik, azt hiszi, nem hallottam meg a megjegyzést, amit elmormolt maga elé. – Megyek, hozok inni. – Megragadom a csuklóját.

Soha a legkevésbé sem voltam eddig mérges rá, most mégis feltámad bennem a harag.
– Ezt most miért mondtad? – Elkeseredetten mered rám, a keze ökölbe szorul. Végül majdhogynem hisztérikusan fakadnak ki belőle a szavak.
– Ez az igazság! Mindenki oda meg vissza van azért a csajért! Pedig nem is olyan nagy szám! – Üvölt, ahogy a torkán kifér, még jó, hogy nem kezd el toporzékolni. – Én is vagyok annyira jó, mint ő! Csak a kapcsolatai… – Ingerültségemben erőset rántok rajta, egy pillanatra el is veszíti az egyensúlyát.
Rémülten hántom le az ujjaimat kipirosodott bőréről.
– Bocsánat – hebegem. Heather a sírás szélén áll.

Szemöldökei összefutnak, könnyektől csillogó szemeibe elkeseredettség ül ki.
– Mindig őt véded – suttogja elcsukló hangon.
– Ez nem igaz.
– De igen! Mindenki állandóan érte van oda! Daryl Madkins így, Daryl Madkins úgy – mondja. Finom vonásait eltorzítja egy grimasz.
– Heather… – próbálom őt lenyugtatni. – Nem védem állandóan Darylt, de a barátom, és mindennek van határa. Ugyanígy reagáltam volna, ha Davist szidod.
– Nem igaz! Mert Madkins más, mert ő különleges – nyávogja mérhetetlen gúnnyal. Feleslegesen törném magam, nem tudnék rá hatni, túlzottan belelovalta magát. – Tudod, mit?! Örülök, hogy elmondtam az igazságot annak a nőnek!

Szoborrá merevedek a kanapén. Eltátott szájjal, kikerekedett szemekkel bámulok föl barátnőmre.
– Te voltál? Te köpted be őt az iskolaorvosnak? – Heather ábrázatán rémület suhan végig. Látványosan megremegnek a térdei.
– Én nem akartam – mentegetőzik. Az arcom felé nyúl, de félresöpröm a kezét.
– Az előbb mondtad, hogy örülsz, amiért megtetted! – Felpattanok, körmeim a tenyerembe mélyednek. – Nagyon is akartad! Irigy voltál, ezért elárultad őt. Mi rosszat tett Daryl? – Ezúttal rajtam a sor, hogy ordítsak. – Mégis mit vétett ellened?!

Megbánás tükröződik rajta, én azonban nem merek hinni neki.
Amikor elmeséltem az esetet Dr. Boregával, úgy tűnt, őszintén sajnálja Madkinst. Ahányszor felhoztam őt, kíváncsian hallgatott, amikor találkoztak kedvesen bánt vele. Közben pedig utálta. Mindez idő alatt gyűlölte Darylt. Ezek után hogyan bízhatnék meg benne? Végül is színész, azzal keresi a pénzt, hogy másokat átver. Én meg bedőltem neki, ahogyan sokan mások.

Felkapom a kabátomat a karfáról, és kicsörtetek az előszobába. Heather szipogva követ, és kérlel, hogy maradjak.
– Ian, könyörgöm! – Belebújok a cipőmbe, a fűző bekötésével nem szórakozom. – Kérlek, ne menj! Ian, szeretlek! – A vallomása váratlanul ér, megtorpanok az ajtóban. Bárcsak visszafordulhatnék, bárcsak ne most hagyta volna el a száját először a bűvös szó.
Hátra sem nézek, kisétálok a lakásból.

Eleget ártottam Darylnek, nem tehetem meg, hogy a szerelmemet megint előrébb helyezem a barátságunknál. Talán neki és Davisnek mindvégig nagyobb szükségük lett volna rám, mint Heathernek. Ideje felhagynom az önzőségemmel…
Férfiatlan módon kis híján elbőgöm magam a taxira várva.
Semmi kedvem felnőttként viselkedni. Utálom a felelősséget. Legszívesebben visszapörgetném az idő kerekét, és betapasztanám Heather száját, mielőtt becsmérelni kezdi Madkinst. Akkor most is mellette lehetnék lelkiismeret-furdalás nélkül.


Daryl

Hajnalok hajnalán Shonna nyomására még mindig a köszönőlevelet fogalmazom Mr. McKeagnek Davis laptopján. A lehető legudvariasabb kifejezéseket sűrítem bele, szinte csak tiszteletteljes hálálkodásból áll az egész. A végén még áradozom egy sort arról, mennyire jól mutatott a képernyőn a munkája. Zárásképpen elárulom neki, hogy a bátyám mélységesen bánja, hogy annak idején elutasította a szerepet, amit felajánlott.

Tisztán vissza tudom idézni, micsoda görcs keletkezett a mellkasomban, amikor először találkoztam a rendezővel. Hirtelen leesett, honnan volt annyira ismerős a neve.
Joe McKeag töltötte be a zsűri elnökének posztját a versenynél, ahol Yujinak segédkeztem. Reményeim, miszerint már nem emlékszik a pofátlan gimnazistára, aki csak úgy nemet mondott neki, süket fülekre találtak. Egészen élénken élt benne a „srác” képe, olyannyira, hogy a kettőnk közötti hasonlóságot is szóvá tette. Szerencsére a „testvérek vagyunk” fedő sztori remekül megállta a helyét.

Ünnepélyesen lenyomom az utolsó billentyűt. Ujjaimat összekulcsolom, és alaposan kinyújtóztatom a tagjaimat.
A kékes fényben úszó szobát csend uralja. Peter fehéren rikító takarója lassan süllyed és emelkedik. Két hónapja osztozom egy szobán a sráccal, de megfázás ide vagy oda, eddig egyszer sem horkolt, még csak nem is szuszog. Teljesen nesztelen. Tulajdonképpen abszolút olyan, mintha egyedül lennék. Egy idő után elkezdett hiányozni a tavalyról megszokott nyüzsgés – azóta gyakrabban járok át Davisékhez.

Kikászálódom a paplan alól, és a laptopot a karomon egyensúlyozva célba veszem a folyosót. Az óra a monitor sarkában éppen abban a pillanatban vált át hajnali egy óra három percre, amikor leejtem Davis gépét a földre. Jeges borzongás fut végig a hátamon. A teljes sötétségben egy görnyedt árny magasodik előttem, a levegőt furcsán, szaggatottan veszi.
A nagy koppanás kisvártatva kikergeti Hagnert a szobából.
A kiömlő lámpafényben Iant ismerem fel a rém személyében.

– Mi történt? – tudakolja Davis. Megviseltségnek nyoma sincsen rajta, biztosan nem mi keltettük fel. Mivel felelet nem érkezik, maga próbálja megfejteni a szituációt. Végül a vizsgálat megakad a padlón.
– Daryl! – rivall rám. Gyorsan felkapom a készüléket, és visszajuttatom a tulajdonosának.
– Ha elromlott, kifizetem a javíttatást.
– Komolyan? – vonja föl a szemöldökét hitetlenül. Eltűnődöm, és vállat vonok.
– Nem. – Hagner csak a fejét csóválja. Hozzászokott, hogy mostanság kissé szétszórtan viselkedem, és gyakorta össze-vissza beszélek. A forgatás, meg a sok egyéb munka, amit váratlanul túlbuzgóvá vált managerem akasztott a nyakamba, az iskolával társítva mínuszba taszította az energiaszintemet.

Mialatt Davis leellenőrzi a sérülés mértékét, Wackerly szó nélkül elvánszorog mellettünk, mint akiből minden élet kiszállt.
– Ebbe meg mi ütött? – biccentek a félholt srác felé. Hagner is ránéz, tekintete lassan megtelik aggodalommal.
– Fogalmam sincs.
– Hol volt? – igyekszem fényt deríteni a depresszió okára.
– Azt hittem, hazament a hétvégére. Most meg visszajött a cuccai nélkül – tűnődik el. – Itt valami nincs rendben. – Féltő szülőkként mustráljuk Iant. Kabátostul, cipőstül terül ki az ágyán, a képét a párnába temeti. Szobatársa szólongatására meg sem rezdül.
– Jobb lesz, ha hagyom. Holnapra talán összeszedi magát – vélekedik Hagner. Bólintok, és elvonulok aludni.
Úgy fest, ez a hét nem csak engem készített ki. Még mindig szedi az áldozatait.


Szombat reggel olyan elgyötörten vágok neki a kocogásnak, amilyen elgyötört futás után szoktam lenni rossz esetben. A rutint már csak azért sem szakítom meg.
A november csípős szélfúvásokkal köszöntött be, és ezektől ezúttal sem kímél meg. A jeges szellő az arcbőrömet karmolássza, ahogy az első körömet rovom le. A másodiknál már megfagynak az izmaim, a mimikám egy kínjában eltorzult pofára korlátozódik. Inkább lemondok a további élvezetekről.

Egészen az államig felhúzom a melegítő felsőm cipzárját, fagyhalálnak indult ujjaimat a nadrágzsebembe mélyesztem. Merészen nekilendülök az enyhén sáros, és éppen ezért sikamlós domboldalnak. Három lépést előre, kettőt hátra. Odafent Tyler nyújtja felém segítő szándékkal a karját. Elfogadom, mielőtt visszagurulnék.
– Azt hittem, két körnél azért többet bírsz – provokál. A képén fültől fülig érő vigyor terül el, remek rálátást engedve a hófehér fogsorra.

Lehúzom a talpamra ragadt fűcsomók egy részét a járdán, mielőtt reagálnék.
– Momentán se motivációm, se erőm nincs többhöz – tudatom vele szép tagoltan, nehogy a végén szégyenszemre megbotoljon a nyelvem. Félméteresre tátott számon kiszabadul egy hosszú ásítás.
– Nyúzottnak tűnsz. – Magamban felhorkanok rajta, micsoda elmés megállapítás.
– Az is vagyok.
– Láttalak tegnap a tévében. – Elbámulok a válla felett a gyülekező, szürke fellegek felé. Hátra nyúlok megvizsgálni, van-e kapucnim. Felsóhajtok, amikor rájövök, hogy nincsen.
– Daryl! – A nevem hallatán vontatottan visszairányítom a pillantásomat McGlone-ra.
– Hmm?
– Figyeltél rám? – A válasz egyértelműen nem, ellenben a kegyes hazugságot kézenfekvőbbnek tartom.
– Aha. ¬– Megerőltetem hibernálódott agyamat, és kevéske logikám segítségével oda lyukadok ki, hogy a srác az imént feltehetően megdicsérte az alakításomat, így kis késéssel benyögök egy köszönömöt.

Most Tyler vizsgálódik a vállam mellett. Valósággal hallom, ahogy dolgoznak a fogaskerekek a kobakjában. Enyhe tátogással kísért, gondolatban lefolytatott vitáját egy eltökélt arckifejezéssel rekeszti be.
– Ma ráérsz? – tudakolja határozott hangnemben, mintha nem is kérdés lenne, hanem kijelentés.
– Igen – felelem bizonytalanul. Várakozóan fixírozom őt.
– Eljönnél velem vacsorázni? – A fáradtság szerencsére tompít a meghökkentségem látványosságán. Sejtettem ugyan, hogy valami lappang a háttérben Tyler kapcsán, arra viszont nem számítottam, hogy ez valaha előtérbe kerülhet.

Mély levegőt veszek, összeszorítom a szemhéjaimat, aztán hagyom, hogy felpattanjanak. Komolyan szegezem a tekintetemet McGlone-ra.
– Randira hívsz? – A megingathatatlanság látszata lemállik róla, egy zavarban lévő kisfiú áll előttem. Aprót bólint válasz gyanánt.
Sajnálat ébred bennem iránta, és valami különös önvádféle saját magammal szemben. Esetleg olyan jeleket küldtem felé, amiket félreérthetett… Vagy… Miért?
Jóllehet látja az őrlődésemet, azért tovább súlyosbítja a helyzetet.
– Szerelmes vagyok beléd.

Alighogy Tyler befejezi a mondatot, elered az eső. Mióta az eszemet tudom, utálom a filmes kliséket, és ezek a valóságban még borzalmasabbak.
Az itt töltött hónapok során kiderült, hogy nem vagyok olyan jó emberismerő, mint képzeltem, ám pár másodperc erejéig könnyedén olvasok McGlone mattan csillogó, zöld íriszeiben. Remél, és mégis érti, hogy feleslegesen teszi. Igazat mondott, azonban utálja magát, amiért nem maradt inkább csendben.
Fekete haja a homlokához tapad, a belőle csöpögő vízcseppek könnyek illúzióját keltik. Legszívesebben ebben a percben felszívódnék a Föld felszínéről. Amennyire kezdetben rühelltem Tylert, annyira szeretném azt mondani: én is.
De félő, ekkora hazugság után a fejemre szakadna az égbolt.

– Sajnálom – mormolom magam elé. Kényszerítenem kell magamat, hogy felemeljem a fejemet, és ne a földet pásztázzam.
McGlone szája szegletében fanyar mosoly tanyázik, a szemében olyan bánat, ami a legkevésbé sem illik hozzá. A szakadó eső nem mossa el egyiket sem, hiába rimánkodom, hogy tegye meg a kedvemért. Nem akartam, hogy idáig fajuljon…
Korábban észre kellett volna vennem, és nem szabadott volna annyira könnyelműen hozzáállnom ehhez az egészhez. Hisz’ Angliában már világosabb volt a Napnál is! Akkor kellett volna visszautasítanom, az egóját kinyírva, de úgy, hogy más részének ne essen bántódása.

Lehorgasztott orral elsétálok mellette. Gyűlölöm a szerelmet. Nincsen nála kegyetlenebb dolog a világon. Háborúkat robbant ki, és embereket tesz tönkre. Jól kijöttek volna Hitlerrel.

Ilyen szituációk után az ember lányának nincsen sok választása. Egy dolgot tehet: telefonál a barátnőjének, és kötelességéhez hűen kiönti neki a lelkét.
Ázott verébként ülök az ágyam szélén, alattam a matrac tocsog a víztől. Nicole a vonal másik végén aktívan bizonygatja, hogy nem az én hibám, ami történt. Eddig már én is eljutottam egyedül, visszafelé jövet, úgyhogy nem igazán visz előrébb a vigasztalásával.
Nem szakítom félbe, inkább elmerülök a gondolataimban, és kifelé kémlelek az ablakon.

Azt mindig feltételeztem, hogy szarul esik visszautasításban részesülni, de hogy fordítva is ennyire ramaty, azt nem gyanítottam. Körülbelül olyan, mint elmagyarázni a kistestvéreimnek, miért nem találkozhatnak többé a nagyival.
Akkor vajon Tyler mennyire lehet maga alatt?
Hülye! Miért zúgott belém?! Mi olyan nagyszerű bennem, hogy Mr. Nőcsábász hősszerelmessé avanzsáljon miattam?
Hangos mennydörgés rázza fel a vihar morajlását, még a falak is beleremegnek. Libabőrös lesz a karom.

Nicole nincs igazán tisztában a válság komolyságával, gondolkodás nélkül elmeséli a háttérben kíváncsiskodó Peternek, mi történt. Ha nem lennék lusta, és közelebb lenne a fal, biztosan lefejelném.
– Nicole! – dörmögöm idegesen.
– Előbb-utóbb úgyis megtudta volna – mentegetőzik. Hanyatt dőlök, hogy végleg vízágyat varázsolhassak a fekhelyemből.
– Ez életem legrosszabb hete – közlöm a plafonnal.
– Ne kiabáld el!
– Úgy érted lehet még rosszabb is? Most igazán felvillanyoztál.
– Jaj, dehogy, nem…
– Most megyek. – Könyörtelenül kinyomom a készüléket.

Percekig szemezek a szekrénnyel, majd úgy döntök, elég motivációm gyűlt össze az edzéshez. Valahogy ki kell adnom magamból a felgyülemlett őrületet, és pillanatnyilag az idegroham nem tűnik túl bölcs megoldásnak.
Kihalászok egy tiszta nadrágot és pólót, majd bezárkózom a fürdőszobába.
A forró zuhany alatt döbbenek rá, hogy McGlone csalódott arca rémképként vésődött be az emlékezetembe.
A hideg csempének döntöm a homlokomat.
Ki hitte volna, hogy egyszer még visszasírom azokat az időket, amikor Tyler minden áron el akart tenni láb alól? Amennyiben a keserű mosolya illetve a balhorga között kellene választanom, az utóbbira voksolnék. Rossz ötlet volt megkedvelni a srácot. Egy nagyon pocsék ötlet.


Davis

Extrém erősséggel szuggerálom Iant a reggeli közben. Hiába a terror, nem törik meg. Szerintem még egy alapos kínzással sem lehetne kiszedni belőle, mi a baja. Bármi legyen a probléma, elég súlyos ahhoz, hogy haverom még a különleges, szombati fahéjas palacsintát is érintetlenül tolja el magától.
Elhatározom, végképp leteszek róla, hogy szóra bírjam. A döntést egy sóhajtással pecsételem meg. Két mozdulattal betömöm a számba az adagomat, és magára hagyom a nyöszörgő Wackerlyt. Nem szeretném erőltetni, a végén rosszul sülne el.

A lépcsőn Madkins dülöngél el mellettem, még köszönni is elfelejt. Elnyűttsége már-már túltesz Ianén, ahogy savanyú ábrázattal, szemei alatt széles karikákkal biceg lefelé. A vállán táska lóg, egy edzőcipő orra kandikál ki belőle.
Még hajszárításra sem vette a fáradtságot, a barna fürtök nedvesen tapadnak össze. A talpa megcsúszik a lépcső szélén, riadtan nyúlok utána. Még időben megkapaszkodik a korlátban.
A kétségbeesés egyre közelebb férkőzik hozzám, mialatt a körülöttem lévők sorra omlanak össze. Különösebb megfontolás nélkül Madkins után eredek, sietnem sem kell, könnyű tartani a tempóját – akár a lassított felvétel. Esernyő nélkül botorkál a zuhéban, cikcakkban, mintha képtelen volna egyenesen haladni.

Jóval odébb egy hasonlóan ingatag idiótát szúrok ki. McGlone az, ő éppen az ellenkező irányba, a kapu felé tántorog. Előrelógó vállait, és az innen is tisztán észlelhető bárgyúságot analizálva a pofáján egyre inkább egy vacak, zombis film forgatásán érzem magamat.
Felcsörtetek a szobámba átöltözni. Nem tudom, mi folyik itt, de az biztos, hogy Darylnek nem árt most a társaság. Visszarángatom őt az élők sorába!


Madkinsen kívül egyetlen srác tartózkodik az edzőteremben, aki zavartalanul emelgeti a súlyokat a helyiség másik végében. A hervatag leányzó a futópadon kapkodja a lábait. Végtagjai gyorsasága éles ellentétet képez az arca merevségével. A tekintete egyenesen előre réved, az ablakra, mely a kinti borútól tükörként rajzolja ki az alakját.
Elfoglalom a mellette lévő helyet. Eltelik pár perc, amíg észleli a jelenlétemet.

Élettelen mosollyal üdvözöl. Végigmérem őt, tetőtől talpig, és megállapítom, hogy lefogyott az utóbbi időben.
– Reggeliztél már? – kérdezem. Megrázza a fejét. Kicsit szerencsétlenül nyomkodja maga előtt a gombokat. Nagy nehezen sikerül fokoznia a sebességet, valósággal füstöl alatta a szalag.
– Mi a reggeli?
– Szombat van.
– És? – Elvigyorodom rajta, mennyire nincsen képben.
– Szombati fahéjas palacsinta? – emlékeztetem.
– Tényleg… – Aranyosnak találom a szórakozottságát, mégis aggaszt. Abbahagyom a vágtázást, és a Daryl melletti kapaszkodóra könyökölök.

A barna fürtök ritmusosan lengenek jobbra-balra, miközben egy helyben nyargal. Megkísérlem kisilabizálni, mit tanulmányoz olyan nagyon a szemközti üvegben. Csak nem jövök rá.
– Valami baj van? – El sem jut hozzá a kérdés. – Daryl! – szólítom meg hangosabban. – Történt valami? – Rám sandít, utána rögtön visszatér a céltalan vizslatáshoz. Lehunyja a szemeit, úgy fest, mintha erőlködne valamin.
– Igen, történt valami – böki ki. Leállítja a gépet, és lelép mellém. Megvárja, amíg felé fordulok, majd így folytatja: – Találkoztam Tylerrel futás után. És hát…

Tekintete segélykérően fúródik az enyémbe. Bátorítóan rá mosolygok.
– Elhívott randizni. – Alig bírom visszatartani a megkönnyebbült kacagást. Ennyi lenne az egész? Nem feltételeztem volna Darylről, hogy ilyen érzékeny lelkületű.
– És gondolom, te visszautasítottad. Nyugi, túl fogja magát tenni rajta. – Valószínűleg nem lesz könnyű neki, de előbb utóbb megoldja. Hatalmas sokk lehetett számára a visszautasítás, főleg mivel eddig nem igen lehetett benne része. Kicsit még sajnálom is.

Daryl gondterheltsége ennyitől nem múlik el. Beharapja az alsó ajkát, és esetlenül hozzátesz egy lényeges részletet.
– Azt mondta, szerelmes belém. És én erre annyit tudtam csak kinyögni, hogy sajnálom. – Nos, ez egy fokkal durvább. Bármilyen meghökkentő Madkins tényleg megkedvelhette azt a barmot, ha ennyire megviselte az eset. El sem tudom képzelni, mihez kezdene, ha engem kellene visszautasítania…
Végigsimítok a karján, és egy vigyort varázsolok a képemre.
– Azt hiszem, mára kénytelen leszek kölcsön venni téged – közlöm vele.

Első állomásként az étkezőbe irányítom, ahol rendesen teletömöm palacsintával, és kakaóval. Ezután a szaunázáson a sor, ahol némi közérzet javítás és pólustisztítás megkoronázásaképp hideg zuhany alá száműzöm. Azonnal elillan az álmossága.
Amint kijön az öltözőből, az orra elé nyomok egy doboz krétát.
– Az elején kezdünk – tájékoztatom hivatalos hangnemben. – Nem hamarkodom el úgy a dolgokat, mint tavaly Ian a festékkel. A jó kislányokat módjával kell elrontani. – Madkins körbekémlel.
– Jó kislányok? Hol? Én nem látok egyet sem. – Veszélyesen csábos, ördögi mosoly rajzolódik ki az arcán. Legszívesebben megcsókolnám. Nagy erőfeszítések árán kordában tartom magamat.

A teremben, ahol hétfőn történelemmel fog kezdeni, Daryl bevallja, hogy a rajztehetsége a pálcikaemberekig terjed, és ünnepélyesen átengedi nekem az alkotás lehetőségét. Szorgosan osztja az instrukciókat az egyébként is komikus tanárnő karikatúrájához, amikor feltűnik az ajtóban egy takarítónő. Megdermedek a bumszli orr alatt sötétlő fekete lyukak firkálása közben. A középkorú hölgy hol engem, hol a tanári asztalon a lábát lóbáló Darylt vizslatja. Végül elvigyorodik, és továbbáll kezében a tisztítószerrel teli vödörrel.
Madkinsszel összenézünk. Egyszerre nevetünk fel.
– És most? – érdeklődik izgatottan, miután kigyönyörködte magát a remekműben.


Daryl kezdetben értetlenül figyeli, ahogy átcipelek egy nagy edényt a Princess tanulóinak fenntartott kollégiumba. Az értetlensége tovább fokozódik, amikor tüzet rakok a lábasban. A jelző készülék azonnal riaszt. Néhol léptek dobbannak, ellenben nem sikerül minden nyulat kiugrasztani a bokorból, így füstölök még egy kicsit a lenti folyosón.
Nemsokára egy teljesen pucér végzős rohan ki az orrunk előtt az egyik szobából, azt sikoltozva, hogy tűz van, nyomában egy szintén lengén öltözött lánnyal.
– Fényes nappal? – csodálkozik Daryl.
– Főleg akkor. Éjjel az őrök miatt kockázatosabb.
– Logikus.

Az ablakból pompás kilátásunk nyílik a pőre párok eszeveszett menekülésére. A leveleket gereblyéző gondnok álla az avarba pottyan a meztelen sprintelők láttán. Madkins fulladozik a röhögéstől.
Hamarosan benne is fellángol az ihlet. Bentről követem figyelemmel a tevékenykedését. Odaszalad a döbbent alkalmazotthoz, magyaráz neki valamit, mire az átnyújt neki egy zöld szatyorfélét. Daryl egy szemeteszsákot lóbálva tér vissza. Miután összeszedtünk minden itt felejtett holmit, hajlandó végre elárulni, mire készül.
– Plusz kereseti forrás – magyarázza. Elégedetten lendít egyet a méretes csomagon. – Fogadni mernék, hogy sokan szívesen visszavásárolnának innen ezt-azt. Ha meg marad valami, azzal kidekorálhatjuk a faliújságot. – Tiszteletteljes pillantásokkal jutalmazom az ördögi zsenit. Színpadiasan meghajolok sátáni nagysága előtt.

Gond nélkül visszajutunk a saját koleszunkhoz. Az udvar üres, nincs akiben gyanút keltsen két puttonyos diák. A zsákmányt Madkinsék szekrényeiben helyezzük biztonságba.
– Egy italt a küldetés teljesítésének örömére? – vetem fel.
– Benne vagyok.


Letelepedünk az előtérben, egy-egy dobozos üdítő és csoki társaságában. Utóbbi kibontásával Darylnek kisebb problémái akadnak, ezért rám hárítja a munka nehezét. Olyan hévvel látok neki, hogy a csomag tartalma a földön landol. Madkins utána veti magát, és felkapja.
– Öt másodperces szabály. Otthon ez a házirend része. – Átsuhan rajtam a megvilágosodás.
– Így érthető Joey mért vette a szájába a nyalókát, amit leejtett a homokozóban. – Bírom Daryl testvéreit, viszont néha irtó furán tudnak viselkedni. Ezek szerint ez kollektíve működik. Az őrület családon belül terjed.
– A homokozóban? – visszhangozza elkerekedett szemekkel. – Fúj! És te hagytad neki?
– Mit tehettem volna? Rád ütött a gyerek. Két másodperc sem telt el, és már újból nyalogatta. – Madkins leharap egy darabot a csokiból. Teli szájjal fintorog.

Az édesség elfogyasztása mellett fel-le dobálom az üdítőt.
– Eltörlöm az öt másodperces szabályt – osztja meg velem a döntést jelentőségteljesen –, és bevezetem helyette a fedett téren hat másodpercet.
– Miért hat?
– Így kevésbé érzik megszorításnak. – Képtelen vagyok letörölni a képemről a vigyort. Büszkeség jár át. Daryl komorsága nekem hála felszívódott.
– Köszönöm – mondja megtörve a rövid némaságot, mintha a gondolataimban olvasna. Szemeiből hála árad, ajkai igéző mosolyra görbülnek. Egy kecses mozdulattal a füle mögé tűr egy hajtincset. Hogy a zavaromat leplezzem, az italommal babrálok. Kinyitom, mire a nagy része a pólómra bugyog – a zsonglőrmutatványok káros mellékhatása…

Madkins halkan kuncog, én elégedetlenül morgok az orrom alatt, amiért pár gesztus képes ennyire szerencsétlenné tenni. Daryl átszeli a két méteres távolságot a fotelek között, és kisegít egy papír zsebkendővel.
– Köszi…
– Lehet, hogy a szétszórtság ragadós. – Beletúr a hajamba, megint. Persze nem zavar, de a sok inger egyre erősebben próbál reakcióra ösztökélni.
– Miért csinálod ezt? – csúszik ki a számon. Kérdő tekintetére válaszul a fejem búbján pihenő kezére mutatok. Azonnal visszahúzza.
– Bocsi – szabadkozik.
– Nem gond, csak kérdeztem. – Elmereng, közben a tenyerét tanulmányozza, talán abból szeretné kibogarászni a feleletet.
– A testvé… – Még a szót sem fejezi be, elakad. – Őszintén? Lövésem sincsen. Valami bizarr késztetés lehet, mint az öregasszonyoknál az arccsipkedés.

Kár, hogy az én bizarr késztetéseim nem ennyire ártatlan jellegűek, és még nagyobb kár, hogy nem szabad engedelmeskednem nekik.
– Ha rád tör ez az izé, mindig teszed, amit súg? – Felmeredek rá. Frusztrál, hogy olyan közel van, mégsem érhetek hozzá.
– Azt hiszem. – Az ujjai ismét a hajtincseim között siklanak, és ez az utolsó csepp a pohárban.
– Szeretlek – vallom be, egyenesen a szemébe. Lefagy. Az elmémben egyetlen gondolat cikázik fel-alá: vissza fog utasítani. Amint megrezdül, felállok, és az ajkaimmal útját állom a szavainak.

Végigsimítok a tarkóján, fel a nyakán. A karomat a dereka köré fonom, és még közelebb vonom magamhoz. Erőtlenül próbál eltolni magától, ám hamar feladja. Mintha felengedne. Az ajka forrón tapad az enyémhez. Sűrű köd ereszkedik az agyamra.
Daryl nem ellenkezik, engedi, hogy megcsókoljam. Kellemes bizsergés fut rajtam végig, ahogy a nyelvem hegye az övéhez ér. Aztán a rózsaszín köd az összes biztosítékomat kicsapja, áramszünet következik.
Szétfoszlik körülöttem az idő.

Szabálytalanul veszem a levegőt, amikor eltávolodom tőle. Daryl kipirosodott arcán érzelmek sokasága küzd egymás ellen, végül a döbbenet győz. Kézfejét a szája elé kapja, és sietősen távozik. Menet közben véletlenül belerúg az automatába.
Visszarogyok ülőhelyzetbe.

A kábító erejű mámor fokozatosan elmúlik, és pusztán bűntudat marad utána, meg a felismerés, mennyire önző és kegyetlen vagyok. Ráerőszakoltam a saját érzelmeimet Darylre. Egész eddig azon ügyködtem, hogy felvidítsam, és amikor végre sikerül, letámadom, hogy még a korábbinál is rosszabbul érezhesse magát.
Holnap beszélnem kell vele. Nem kerülhetem el örökké a válaszát, akkor sem, ha több mint valószínű, hogy nemleges. Végül is a búcsúcsókomat megkaptam.