Emily elhűlve olvasta újra meg újra Adrienne e-mailjét.

„Drága Em!

A szálloda remek. Sajnos a telefonokat zavarja valami vacak adó-vevő, ami a biztonsági rendszer része, de különben meglehetősen komfortos a lakosztályom… különösen most, hogy névre szóló jelszót kaptam az internethez.
Rengeteg a kaja, az ablakok a tengerre néznek, és könyvtár is van. A tulaj nagyon rendes pasas. Az órámat is megjavíttatta – tudod, a régit, amit még AJ-től kaptam. Emlékszel még rá?
Nem tudom, mikor megyek vissza a kollégiumba, de még a vizsgák kezdete előtt. Van még mit tanulnom, azt hiszem…
Erre a címre tudsz írni, ha történik valami.
Jó légy.

Adrienne”

Miután összecsipkedte mindkét karját, és a fájdalomtól fel-felszisszenve meggyőződött róla, hogy nem álmodik, Emily megfogalmazta a válaszlevelet:

„A francba, Adrienne!

Mégis mire kéne emlékeznem? Az órádra, vagy a fiúra, akitől kaptad? Csak az órára emlékszem. Tudod, hogy az arcmemóriám kissé selejtes, a névmemóriám meg egyenesen pocsék. Az eltűnésed után itt járt valami közvélemény-kutatást végző orvos, úgy festett, mint Hagrid, bemutatkozott, és úgy szólított engem, hogy „Bunny”, mégsem emlékszem, mi volt a neve!
Aztán keresett téged egy rosszarcú fakabát, annak már azelőtt elfelejtettem a nevét, hogy kinyitottam volna neki az ajtót… de mindegy. Azt mondta, hogy vizsga helyett pankrációban vettél részt tizedmagaddal.
Mondd, mibe keveredtél? Ma reggel felhívtam a szüleid otthoni rögzítőjét, hátha rámondták a szálloda nevét vagy címét, ahol most vagytok. Képzelheted, mennyire meglepődtem, mikor anyád szólt bele a kagylóba! Alig tudtam kimagyarázni a dolgot, azt kellett hazudnom, hogy a saját szüleimet akartam hívni, csak félretárcsáztam. Aztán szóvá tette, hogy nem tud téged elérni mobilon, arra is rögtönöznöm kellett valamit…
A vizsgákig még hetek vannak hátra. Gyere vissza hamarabb, jó? És hálás lennék, ha elárulnád, mit forgatsz a csinos kis kobakodban, szöszi.

Emily”
 

– Én ezen nem látok semmi kórosat – vonta meg a vállát Nicole, és megeresztett egy elbűvölő mosolyt.
– Nem? – mennydörögte Cartwright. – Az bizony elég nagy baj, mert ez az EKG meglehetősen tankönyvi.
Kitépte a regisztrátumot a lány kezéből, és Peternek adta.
– Világosítsa fel a kolleginát, Dr. Miles.

Most jól kitoltál velem – gondolta kétségbeesetten Peter. Ez egyszer sajnálom, hogy tudom a választ.
Megtörölte izzadó homlokát a köpenye ujjával, és Nicole felé sandított. Bűnbánóan futatta végig a szemét a lány derékig érő sötétszőke haján, csinos, rövid köpenyén, halvány blúzán és szürke miniszoknyáján. Végül nyelt egy nagyot, és a szemébe nézett. Nicole dühösen meredt rá; a tekintete azt súgta: „Ne merészelj okosabb lenni nálam!”.
– Ne várassa a többieket, Peter – unszolta Cartwright.
Nicole-on kívül a lány barátnője és más orvostanhallgatók – két, az évfolyamukra járó fiú, szintén Nicole baráti köréből – pislogtak felé az alkalmi oktatóhelyiségként használt üres kezelő fala mellől.

Jackie és Kate, a Cartwright mellé osztott két nővér – dolguk nem lévén – szintén a helyiségben tartózkodtak, de Peter feltételezte, hogy az orvos nem rájuk gondolt.
Dühös lesz rám – gondolta Peter, csalódottan irányítva a szemét Nicole csinos bokáira. Eddig legalább megtűrt maga mellett, de most már utálni fog.
Az egyetem első napjától szerelmes volt belé – azóta, hogy egy tankörbe osztotta őket a sors jó- vagy rosszindulata –, de soha nem árulta el neki. Ha kimondani nem is merte, mit érez, a lehető legtöbbet lebzselt a lány körül; a sürgősségi osztályos gyakorlatra is csak azért írta be magát, mert megtudta, hogy Nicole – és állandó kísérete – is jelentkezett.
Mikor pedig azt tapasztalta, hogy a lány állandóan lóg, nem rá volt dühös, hanem magára, amiért nem volt mersze vele tartani.
Öröm volt az ürömben, hogy rengeteget tanult Cartwright keze alatt. Már csak egy igazi intubáció hiányzik, élesben, nem hullán…
Éppen ezért érezte magát olyan kutyául. Vagy a mentorának okoz csalódást, vagy a lánynak, aki eddig azt hitte róla, hogy csak egy dadogós féleszű – önmagát pedig valószínűleg legalább annyira tökéletesnek tartotta, amennyire Peter. Pedig ha nincs itt, nem is dadogok… annyira…

Talán passzolni kéne… Mondhatnám, hogy nem tudom… – Könyörgő szemekkel nézett hol Nicole-ra, hol az óriásra nőtt doktorra.
– Elárulja a megoldást, Dr. Miles? – Cartwright hangja sürgető volt, de sokkal barátságosabb, mint Nicole pillantása.
Peter nagyot sóhajtott, rápillantott az EKG-ra, és kényszeredetten megadta magát.
Amúgy sincs esélyem nála, nem igaz?
– B-B-Brugada…

Válaszát a kezelő ajtajának csapódása nyomta el. Az öt medikus, a kezelőben tartózkodó két nővér és Cartwright egyszerre fordultak a lengőajtó szárnyai között berobogó kövérkés diszpécser felé.
– Öt perc múlva… – lihegte a nő. Ujjaival is mutatta a számot, miközben megpróbált levegőhöz jutni. – A mentők hoznak egy fiatalembert… valami vonatbaleset… Cormack főorvos azt mondta, csinálja maga, Alex. – Mikrofonnal felszerelt fejhallgatója majd’ lecsúszott a fejéről, annyira gesztikulált beszéd közben. – Vigye a hallgatókat is.
– Szóljon vissza rádión, hogy hozzák a sokktalanítóba, Dora.
Dora bólintott, és elszaladt.

Nicole elővette legszebb mosolyát, és előrébb lépett.
– Nos, Dr. Clarkskin…
– Cartwright! – mordult rá az idősebb nővér, az őszes, rövid hajú, cigarettafüst marta hangú Jackie. Aztán karon fogta a kollegináját: – Készítsük elő a sokktalanítót, Kate. – Az orvostanhallgatók sorfala előtt elhaladva még halkan megjegyezte: – Cicababa…
Nicole úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– …bizonyára nincs szüksége arra, hogy öten lábatlankodjunk maga körül, miközben ellátja azt a súlyos beteget.
– Köpje ki a lényeget, Ms. Silverstone. – Cartwright homloka elfelhősödött.
– Fél óra múlva kezdődik az egyetemen egy nem kötelező bőrgyógyászati előadás, de mi – magára, barátnőjére, majd a két fiúra mutatott – valamennyien bőrgyógyásznak készülünk, szóval… szeretnénk meghallgatni.

Peter felnyögött.
– E-Elmentek?
– Ha elenged minket a tanár úr – pillogott Nicole az óriásra. – De te, gondolom, maradni akarsz, hisz köztudottan stréber vagy – fordult Peter felé, és gonosz vigyorra váltott. – Amúgy sem tudnánk elvinni, mert Jimmy kabriója csak négy személyes.
– Inkább egyetlen oroszlán, mint egy csapat nyúl – dörmögte megvetően Cartwright, mielőtt Peter reagálhatott volna. – Menjenek, ha akarnak. De jó, ha megjegyzik: minden pattanásnak megvan az a gonosz szokása, hogy a hátoldalára embert növeszt… és az emberek időnként megbetegszenek. Maga pedig, Silverstone, tanulmányozza a kardiológiát. Az EKG, amit a kezébe adtam, egy húszéves lányé volt, aki egy sima veseköves görcs miatt jött be, mégis meghalt a vizsgálóasztalon. Dr. Miles meg én vért izzadtunk, míg összekapartuk valahogy.
– Hú! – tátotta el a száját Nicole barátnője. – Tényleg, Peter? – Bamba arccal, szinte gyermeki érdeklődéssel bámult a fiúra.
– Hallgass, Violet! – csattant fel Nicole, és indulatos mozdulatokkal kiterelte a többieket a kezelőből.

Szerintem a kölyök máshol szeretne lenni – szólalt meg Eve, mikor a mentősök áttették a vonatbaleset áldozatát a sokktalanító vizsgálóasztalára. Engedd a szuka után, hagy csókolgassa a tűsarkúja nyomát.
– Hol v-vannak a l-l-lábai?! – dadogta Peter a beteg véres combcsonkjaira meredve. Ömlött róla a verejték.
– Mindjárt hozzák az amputátumokat a kollégák – válaszolt neki a mentőápoló, aztán Cartwright felé fordult. – Ezerötszáz milliliter folyadékot adtunk neki, de így sincs vérnyomása. Nagyon kivérzett, mire kiszedtük a sínek közül.
Én is szeretnék máshol lenni – gondolta Alex.
Megint beleszaladtál egy veszett ügybe, barátom – közölte sajnálkozón Eve. Angyalszárnyak suhogását hallom a fejünk fölött. Jönnek érte, és gyorsan közelednek.
Nem számít, Eve. Nem szaladhatok el többé a nehézségek elől.
Akkor legalább a fiút engedd el. Neki nem muszáj itt lennie, mikor meghal.
– Kezd elmenni a beteg tudata – figyelmeztette Alexet Kate, miközben keserves igyekezettel próbált még egy vénát találni.
Később még hálás lesz, hogy itt lehetett.
– Adjon a doktornak egy laringoszkópot, és készítsen elő egy nyolcas tubust, Jackie – utasította az idősebb ápolónőt az óriás.
Peter egy pillanatra megdermedt, aztán megmarkolta a felé nyújtott eszközt, és a rohamosan sápadó fiatalember fejéhez ugrott.
Egyszer majd hálás lesz, de soha nem akar majd a barátom lenni – gondolta nyugtalanul Alex, miközben a monitoron csipogni kezdett a pulzus hiányát jelző riasztás.

– Jól csinálta, Dr. Miles.
Peter reszketve tért magához az osztály orvosi pihenőjének kanapéján. Minden izma égett, úgy érezte, levegőt venni is fáj.
– M-M-Meghalt, ugye?
– Igen, meghalt. De nem a maga hibájából. – Cartwright a medikus vállán nyugtatta lapátkezét, és jóindulatúan mosolygott. Mosolygott, de Peter látta, hogy nagyon fáradt.
– Mikor á-ájultam el?
– Közvetlenül azután, hogy negyven percig nyomta egymaga a beteg mellkasát.
Igen, tudom… – feszengett Miles. Most jön az a rész, hogy hagynom kellett volna, hogy leváltsanak…
– Schwarzenegger a felétől is kikészült volna. Maga remek fiú, Peter. – Az óriás felállt a kanapéról, és megropogtatta a nyakát. – Pihenjen pár percet, aztán megtanítom magukat centrális vénát szúrni a hullán.
– Ah… – nyögte Peter. – Nem szeretném szegény f-f-fiút még szurkálni is…
– Nem is kell. A másik hullán fognak gyakorolni – komorodott el a doktor arca.
– Hogyhogy?
– A mozdonyvezetőn, aki tolatás közben elcsapta a fiút. A helyszínen is mondta mindenkinek, hogy fáj a mellkasa, de mivel a munkatársai alkoholistának hitték, nem vették komolyan. Azt gondolták, hogy hazudik. Végül a rendőrség hozta be, de csak miután vallomást tett, és kétszer negatív lett az alkoholszonda-tesztje. A kettes kezelő ajtaja előtt halt meg.
– Ez azért…
– ...szar ügy. Igen, szerintem is. Na… megyek, kerítek pár használt szettet a gyakorláshoz…
Peter fejébe szöget ütött a mentora egyik szava.
– Kivel f-fogunk gyakorolni? Én és…?
– A kis vörös. Visszajött nézelődni, csak maga nagyon dolgozott, és nem vette észre. Elszaladt egy kis üdítőért. Mindjárt jön.
Szóval csak Violet. Miles bizonyára csalódott arcot vághatott, mert a doktor vigasztaló hangnemben folytatta:
– Ugyan már, Peter… a szőkék sírba viszik az embert. Ezt jegyezze meg útravalónak.

Egy légvételnyi hatásszünet és egy szomorkás, torz félmosoly után még megjegyezte:
– Holnap éjszakás vagyok, de holnapután reggel behozhatná a leckekönyvét, hogy igazoljam a gyakorlatát. Megmutathatja majd az érdemjegyet a kiváló Ms. Silverstone-nak, aki, ellentétben magával, aláírást sem fog kapni.
– Még hátravan egy h-hetem…
– Lehúzott itt két hónapot, pedig azelőtt is tudott mindent, amit tudnia kell.
– Nem – ellenkezett meglepett-hálásan Peter –, a tudásom l-l-legjavát itt szereztem. Maga tanított…
– Nem hinném. – Az óriás ezúttal valódi mosollyal lepte meg. – Tudja, Peter, gyémántot lehet találni, lehet csiszolni, de készíteni senki nem tud. Ez a második útravaló.

Azzal Cartwright lendületesen kifordult a pihenő ajtaján, betessékelve a narancsleves poharakkal érkező Violetet.
– Öhöm… – nyújtotta Peter felé az egyik italt a lány. – Gondoltam, jól esne, mert… – Amint Miles megszabadította a narancslétől, idegesen húzogatni kezdte a haját. – Láttam, milyen ügyes voltál. Eleinte szinte ájuldoztam a sok vértől, de azért néztelek.
– Miért j-jöttél vissza? – pislogott Peter, és zavarában magára löttyintett egy kis frissítőt.
Violet előhalászott egy zsebkendőt a köpenyéből, és odanyújtotta a fiúnak.
– Jimmy hétszemélyes egyterűvel jár, egyikünk sem akar bőrgyógyász lenni, azok hárman moziba akartak menni, nem az egyetemre… és Nicole sérelmezte, mikor szembesítettem vele, hogy egy ostoba és hazug ribanc, és undorító, ahogy veled bánt.

Peter esküdni mert volna, hogy két órával azelőtt Violet szeplői még sokkal sötétebbek és nagyobbak voltak, az orra pedig görbébb a jelenleginél. Valahogy az egész lány formásabbnak tűnt, mint korábban.