Szóval Al meglátogatta Emilyt. – Adrienne meglepődött a szobatársától kapott válasz-e-mailen. A szülei miatt nem idegeskedett, a barátnőjét faggató rendőr miatt sem igazán, de egy szó szemet szúrt neki a kapott üzenetben. Bunny. Rápillantott az órájára, és tanácstalanul fújt egyet. Olyan kevesen tudtunk erről a becenévről. Hárman, és abból már csak ketten élünk.

 

– Miért vagy szomorú? – bökte oldalba Petert Violet. Az oktatókórház előtt álldogáltak, a buszmegállóban, a 17A járatra várva, amivel az egyetemi campusra akartak visszajutni. – Egész jól ment neked a szurkálás. Nem mondom, a hulla ijesztő volt, meg minden, és láttam, hogy hányingered van, de…
Hát igen, elég csúf látványt nyújtott. Peter behunyt szemmel próbálta kizárni a fejéből Violet csacsogását, ami az elmúlt óra gyomorforgató emlékeit juttatta az eszébe. Kísértette őt a középkorú mozdonyvezető holtteste: a véreres, vizenyős szemek a lassan beszáradó és tejüvegszerűvé váló szaruhártyákkal, az ellilult ajkak közül kilógó műanyag tubus, a mellkason maradt egyszer használatos EKG-korongok és a test alsó részein lassacskán kirajzolódó süllyedéses hullafoltok.
– …többször is jó helyre vezetted a kanült. Nekem bezzeg egyszer sem sikerült.
– Nem a h-hulla hangolt le – dünnyögte Peter, és nagyokat sóhajtott, hogy leküzdje az ismét rátörő émelygést. – Szerettem volna v-végig letölteni a gyakorlatomat. Jó volt itt… k-kicsit ijesztő, de alapvetően jó. – Violet szemébe nézett, és mikor látta, hogy a lány meglepetten szólásra nyitja a száját, megelőzte: – Ha azt akarod k-közölni, hogy s-s-stréber vagyok, egyedül fogsz buszozni – dadogta.
– Senki sem tart strébernek, Peter.
– Nicole azt mondta, hogy…
– Nicole a legnagyobb senki, akit ismerek.
Elég szemet gyönyörködtető senki – vélte Miles, de nem mondta ki hangosan.
– Nem olyan barátok után kellene ácsingóznod, mint ő.
– Hanem? – bámult rá a lányra Peter. Ha lesz merszed elárulni, hogy magadra gondoltál, talán én is bátrabb leszek.
Violet elkapta a tekintetét, mintha az út túloldalán megálló taxi utasát akarná alaposabban szemügyre venni.
– Itt van például ez az égimeszelő Cartwright. Láttam rajta, hogy bír téged, és alig idősebb, mint mi.
– Fiatalabb – pontosított Miles. – H-huszonegy éves.
– Beszarás! – csodálkozott Violet, és idegesen cibálni kezdte az egyik hajtincsét.
– És bár nagyon k-kedves, nem b-barátkozik senkivel. Erről már az első napomon f-felvilágosított az osztály vezetője, m-mikor beosztott mellé. Hogy is mondta? – Peter összeráncolt homlokkal kutatott az emlék után. – Á, megvan: „Alexander az egyik legkiválóbb tanerő, és egyben a legfurcsább szociális analfabéta, akit életemben láttam. A szája elzavar, de mikor otthagyod, a tekintete megsimogatja a hátad.” Igen, ezt mondta.
– Akkor ő kiesett. – Violet véletlenül kitépett néhány szál hajat az üstökéből. Bosszúsan a földre szórta őket, és témát váltott. – Egyébként egyre kevesebbet dadogsz.
Igen, észrevettem. De nem az én érdemem.
Peter pár pillanatig csöndben nézte a lány száját.
– Mi az? – rándult össze Violet, mikor észrevette. Az orcáin finom pír terjedt el, elfedve a sűrű szeplőket.
Cartwright kiesett, így maradtál te. Ezt akartad mondani – gondolta a medikus. Legalábbis remélem.
– Mit adnak a moziban? – hadarta hirtelen.
– Nem tudom – pislogott Violet.
– V-van kedved megnézni valamit velem? – Peter érezte, hogy a homlokán kiütköznek a jól ismert verejtékcseppek.
– Nem igazán – rázta a fejét a lány. De mielőtt a fiú kétségbe eshetett volna, hozzátette: – Inkább egy kávét innék meg valahol. – Szélesen elvigyorodott, és letépett egy marék hajat a tarkójáról.

Mit kereshetett a kollégiumunkban? – tűnődött Adrienne, és végigfuttatta ujjait Al egyik ballonkabátján.
Az óriás garázsában álló szekrények nyitogatásával töltötte az ebéd utáni időt. Nem talált igazán érdekes holmikat – a férfi, úgy tűnt, nem foglalkozik túl sokat a divattal. Csupa fekete, szürke, sötétkék és fehér ruhája volt, mindegyik inkább praktikus, mintsem elegáns viselet. Adrienne egy fekete öltönyt is talált, de az öltönyzsákba volt csomagolva, és a zsák felszínére rakódott finom porrétegből látszott, hogy régen nem vették elő belőle a ruhát. Nem is baj – gondolta Adrienne. Elég gyászos kinézetű gúnya. Biztos csak temetésekre veszi fel.
Néhány szekrényt zárva talált. Talán orvosi eszközök vannak benne, vagy ilyesmi – vélte, és a garázs plexiüveggel elrekesztett része felé sandított.

Több órányi kutatás után Adrienne még mindig nem érezte okosabbnak magát. Itt sem jutottam többre, mint a nappaliban vagy a szerszámos szobában.
Délelőtt Al laptopján kutakodott, újabb rejtekajtókat keresett a könyvtárhelyiség szekrényei mögött, tűvé tette a ház felsőbb szintjeit valamiféle értékes információforrás után – hiába, nem talált egyetlen noteszt, fotót vagy bármi egyebet, ami árulkodhatott volna egy kicsit az óriás lényének titkosabb oldalairól. Kénytelen leszek a benyomásaimra hagyatkozni, amik jót ígérnek ugyan… de az is igaz, hogy nem vagyok tévedhetetlen. Az külön bosszantotta, hogy nem találta meg a mobiltelefonokat zavaró eszközt a házban, pedig sokért nem adta volna, ha felhívhatja pár percre a szobatársát, és meggyőződhet róla, hogy minden rendben van vele.

Utoljára a BMW-t vette szemügyre – a Hummer nem állt a garázsban, tulajdonosa nyilván azzal ment munkába. A kétajtós fekete sportkocsi elején frissnek látszó karcolások csúfították a festést, a gumik vízelvezető barázdáiba fű és föld ragadt. Adrienne egy kis izgalmat érzett, mikor észrevette a szennyeződéseket. Ezzel a járgánnyal jöttünk el az egyetemről? Akkor alighanem áthajtottunk a parkon... De miért?
Az ajtók nem voltak bezárva. Beült a vezetőülésre, a középkonzolba épített billentyűzeten beütötte a jelszót, amiről Al azt állította, hogy a kocsikat is elindítja. Még mindig nem értem, hogy lehet a keresztnevem a kulcs. A motor erőteljes mordulással beugrott, majd rántott egy nagyot a kocsin, és azonnal lefulladt.
Régen vezettem – gondolta elbizonytalanodva Adrienne, majd nagyot nyújtózkodva rátaposott a kuplungra – az Al méreteihez állított ülés legelejére kellett csúsznia a fenekével – és üresbe tette a váltót. Újra megpróbálkozott az indítással, ami ezúttal simán ment.
Dögös hangja van. Pár percig túráztatta a motort; eleinte kicsit szemérmesen, de mikor eszébe jutott, hogy valószínűleg senki sem hallja, padlóig nyomta a gázpedált. Talán nem is robogót kérek majd a nevelőapámtól – ábrándozott, miközben leállította a kocsit.

Lehajtotta a napellenzőket, de néhány CD-n kívül itt sem talált semmit. Ezután kinyitotta a kesztyűtartót, és beletúrt.
– Jaj! – kiáltott fel, mikor valami fémeset tapintott. Megmarkolta a nehéz tárgyat, és kihúzta.
Egy fegyver – hűlt el. Nem is holmi hétköznapi csúzli. Ez egy kisebb ágyú.
Elolvasta a hatalmas, fekete kézifegyver oldalán álló feliratot:

Jézusom. Ezzel egy orrszarvút is le lehet teríteni. Nehéz, masszív lőfegyver volt, olyan vaskos markolattal, hogy a lány nem tudta volna egy kézzel elsütni. Az ujjai nem érték el a ravaszt.
Adrienne emlékeiben élénken élt ez a fegyvertípus. Soha nem látott még ilyet élőben, de már eleget hallott róla valakitől. Ismertem egy fiút, aki szeretett volna egy Desert Eagle-t. És az a kamasz hasonlított arra a felnőttre, akinek a mini-ágyúját Adrienne most a kezében tartotta. Fegyver nélkül is tud ijesztő lenni egy férfi, és kedvesnek tűnhet azáltal is, hogy összever egy rakás másikat. A fiú AJ-nek nevezte magát; még a keresztneve kezdőbetűje is hasonlított az óriáséhoz.

Majdnem hat évvel azelőtt találkoztak először. A nyári szünet második napján botlottak egymásba; meleg, derűs vasárnap hajnal volt. Adrienne otthona, Pearl Hill, ez a csöndes kis iparváros még javában ébredezett, mikor a lány már kiosont a lakásukból. Hátrahagyta barázdált arcú, csöndesen szuszogó apját, az örökké fáradt és morgós vasgyári munkást és színes szemkötőben alvó háztartásbeli anyját, valamint Gabe öccsét, aki öt évvel volt fiatalabb nála. Elcsent néhány kiflit a konyhából és egy törölközőt a fürdőből, hagyott egy rövidke üzenetet az étkezőasztalon, majd leült a társasház bejárata elé, a legalsó lépcsőfokra. Falatozott, és várt.
Éppen alkalmas az idő – gondolta derűsen, és behunyt szemmel hagyta, hogy az éledező napfény melengesse az arcát. A trikója alá nyúlt, és szorosabbra húzta a hátán a kinyúlt bikinifelső zsinórját.
Emily ma végre megtanít úszni. A város szélénél terpeszkedő tóhoz készültek. A barátnője biztosította, hogy ilyen korai időpontban még senki nem lesz ott rajtuk kívül, így háborítatlanul gyakorolhatnak majd. Adrienne örült a lehetőségnek. Mindig szégyellte, hogy nem tud úszni.
Már jó negyedórával elmúlt a megbeszélt randevú ideje, mikor Adrienne mozgást látott a szeme sarkából. Egy magas, sötét hajú alak közelített bal kéz felől. Miért arról jön? – tűnődött a lány. Az otthonául szolgáló emeletes ház a lakótelep szélén állt, és tőle balra lakatlan terület kezdődött: félmérföldnyi elvadult mező, magas facsoporttal határolva kelet felől.

Rövid ideig meresztette a szemét, aztán rájött a megoldásra. Ez nem ő. Egy fiú bandukolt felé a mezőről, világos ruhában, letépett virágokat lóbálva a kezében. Közelebb érve fellépett a ház előtt elfutó járdára, kirázta szandáljából a talpa alá szorult gazt, és tempós léptekkel tovább indult.
Nem vagy ismerős – fürkészte Adrienne az arcát. Jóképű kölyök volt, nyúlánk és vállas, karcsú derekú, orra alatt és állán a kamaszok halvány, piszokra emlékeztető borostájával.
Mentében csak egy futó pillantást vetett a lányra, mikor elhaladt előtte, de pár méterrel odább megállt, és visszafordult hozzá. Az üldögélő Adrienne elé lépett, és bárgyún lebámult rá. Aztán megszólalt:
– Hm… nem vasárnap van?
– De, az. – Adrienne felállt a lépcsőn, mert zavarta, hogy a fiú fölé tornyosul. – És?
– Hát… nem mész a templomba?
– Nem! – tette csípőre a kezét Adrienne. Jobbjában halkan összeroppant a kiflivég, amit az előbb majszolt, néhány morzsa kihullott az ujjai közül. – Mit érdekel? Hívő léleknek látszom?
– Csak kérdeztem. – A fiú félszegen lebiggyesztette a száját, és félrenézett. – Ott szoktál lenni vasárnaponként. A kórusban énekelsz, majdnem minden hétvégén.
– Ó. – Adrienne meglepődött. – Igen, ez igaz – ismerte el, és gyanakvóan mustrálta a fiút. – A néger gyülekezet kórusában. Te pedig fehér vagy. Honnan tudod?
– Be szoktam szökni a misére. Szeretem a jó zenét. Egyébként… te is fehér vagy.
– Tudok róla. – A lány elképedt a gyermekiesen őszinte, egyszerű válaszon, és mosolyogni támadt kedve.
A fiú billegni kezdett a sarkán, aztán nekiszegezte a kérdést:
– Biztos nem mész templomba?
– Egészen biztos.
– Hát… akkor ma én sem megyek.
Adrienne nyitva felejtette a száját.
– Mi?! – Miattam mentél volna?
– Szia. – Beszélgetőtársa intett egyet a virágcsokorral, és lehorgasztott fejjel elfordult, hogy útnak induljon. Még csak pár lépésnyire jutott, mikor Adrienne szaladni kezdett utána, és megállította.
– Állj! – kocogtatta meg a vállát. – Mondd meg a neved.
– Alexander Joshua Cartwright, de jobban szeretem úgy, hogy AJ – nyújtotta a kezét a fiú.
– Adrienne Pauley. – A lány zsebre vágta reggelije földi maradványait, és kezet ráztak. A kézfogás legalább egy percig tartott – Adrienne végül kihúzta ujjait a fiú markából, mert úgy tűnt, hogy az nem igazán akarja elengedi őket, és már kezdett kínossá válni a hosszú érintkezés. Aztán eszébe jutott, hogy miért tartóztatta fel a távozni készülő AJ-t. – És – mormolta szemérmesen, a fiú szandáljára irányítva tekintetét – ha esetleg érdekel, a strandra készülök éneklés helyett.
– Most? Hajnal hatkor?
– Nem… Úgy tíz-tizenegy óra körül – füllentette a lány. Kissé elpirult közben. Nem akarom, hogy lásd, mikor fuldoklom.
– Nem szeretem túlságosan a strandot – vonta meg a vállát AJ, majd bocsánatkérően a lányra sandított. – Össznépi lavór. – Beletúrt sötét, középen elválasztott, fül alá érő hajába, és nagyot sóhajtott. – Ettől függetlenül értékelem, hogy beavattál.
Kivett a csokorból egy kicsiny, kék színű virágot, a lány kezébe nyomta, majd sietősen eliszkolt.

Emily alig tíz másodperccel késte le AJ végszavát.
– Mi történt, szöszi? – bökte meg elképedt barátnője hátát, majd a kezéhez hajolt, hogy megszagolja a virágot.
– Semmi – sóhajtotta Adrienne.
– Valami csak történt. A járdát veri az állad.
– Ha tényleg tudni akarod, azt hiszem, megkaptam életem első komoly bókját.
– Hogyhogy csak hiszed?
– Nem mondta ki egyenesen. – Adrienne AJ gyorsan zsugorodó alakja felé bökött. – Csak célozgatott rá, hogy miattam jár templomba.
– Micsoda macsó! – fintorgott rosszmájúan Emily. – Biztos a Morzsák Urához imádkozik az érdekedben, hogy az alattvalói leszálljanak rólad.
– Mi? Lekajáltam magam? – Adrienne elszontyolodva nézett végig összemorzsált trikóján.

Később az vidította fel, hogy Emily jóslata bevált: a tónál – rajtuk kívül – nyoma sem volt emberi lénynek. A part egy rendezettebb, puha homokkal elegyengetett talajú részénél telepedtek le. Emily leterített egy nagy, kockás strandlepedőt, aztán a lányok fürdőruhára vetkőztek.
– Azért szerencsés alkat vagy – közölte Emily, két ujjával finoman megcsípve Adrienne hasát. – Nem nő úszógumid, pedig annyit falsz, mint egy ló.
– Te pedig a melledre hízol – vágott vissza Adrienne, miután szemrevételezte Emily új, az emlegetett testtájat remekül kiemelő bikinijét.
– Az lehet – vont vállat a lány –, de az idén ezzel akarok hódítani. – Megfordult, hogy megmutassa Adrienne-nek a bikini alsó felét.
– Tanga – dohogott Adrienne. – Remek választás. Gondolom, kevés volt az a négy fiú, akit tavaly nyáron sikerült elszédítened.
– Hat – helyesbített vigyorogva Emily. – És nem én választottam, hanem a nővérem vette magának, csak végül nekem adta. Erről jut eszembe! Laura kilenc körül le fog jönni néhány osztálytársával, úgyhogy ne vesztegessük az időt. – Rakoncátlan sörényét kezdetleges kontyba kötötte, majd a víz felé húzta barátnőjét.

Az első fél órában Adrienne háromszor is majdnem sírva fakadt, annyira elkeserítették a sikertelen próbálkozások, de Emily nem hagyta pihenni. Újra meg újra felszínre húzta a minduntalan víz alá merülő lányt, és ismételten a szájába rágta a kar- és lábtempók mikéntjét. Adrienne pedig, lehangoltan bár, de próbálkozott.
– Na látod, megy ez! – kiáltott fel Emily egy újabb óra gyakorlás végén, mikor a szőke először kerülte meg mellúszásban a mély vízre figyelmeztető bóják egyikét. – A felszínen maradtál, pedig volt néhány hullám is!
– Igen! – lihegte Adrienne, és a part felé vette az irányt. Izgalmában olyan sebesen tempózott, hogy ráérősen lubickoló barátnője lemaradt mögötte. Egy sekélyebb vizű területre érve letette a lábát, és mélyeket lélegzett. A melle dagadt a büszkeségtől. Ráéreztem végre. Most már csak gyakorlás kérdése az egész. – Két perc pihenő, és kezdhetjük a gyorsúszást! – rikkantotta Emily felé fordulva.

Igencsak meglepődött, mikor a lány nemleges választ kiáltott. Adrienne értetlenkedő arcot vágott, mire Emily a part irányába bökött a fejével.
Megérkeztek – értette meg Adrienne. Hátraarcot csinált és kurjantott valami üdvözlésfélét a vízpart menti magas cserjék közül előbújó, szalmakalappal integető Laurának, és a nyomában érkező idősebb lányoknak. Nem baj. Majd máskor folytatjuk.

Emily nővére egy méretes hűtőtáskát is hozott magával, és szendvicseket varázsolt elő belőle, mikor a fürdőzők kijöttek a vízből.
– Tízórai! – kínálta őket.
– Nem, kösz – feszengett Adrienne. A gyomra, mintha csak kínos helyzetbe akarná hozni, hatalmasat korgott. – Úgy terveztem, hogy ebédre otthon leszek, nem akarom megenni az elemózsiátokat…
– Neked is csináltam – mosolyodott el Laura, és hátradobta barna haját. – Az úszás fárasztó móka. – Megszólalásig hasonlított a húgára – neki is ugyanolyan szív alakú arca, pisze orra, sörényszerű hajkoronája és barna szeme volt, mint Emilynek, de pár centivel magasabbra nőtt nála, és nem volt annyira dús keblű.
Adrienne szégyenlősen mosolyogva elfogadott egy sonkás zsömlét, aztán bemutatkozott a többi lánynak, és lehuppant Emily mellé falatozni.

A levegő olyan gyorsan melegedett, hogy mire megtízóraiztak, már valósággal kánikula volt. Laura barátnői felfújtak egy nagy, tarkabarka strandlabdát, és elindultak pancsolni.
– Én inkább napozni szeretnék – rázta a fejét Laura, mikor kérték, hogy tartson velük.
Emily erre turkálni kezdett a nővére holmijában.
– Hoztál naptejet? – kérdezte, fejét a hűtőtáskába dugva.
– Az ásványvizes palack alatt van.
A nővérek bekenték egymás hátát, aztán Emily Adrienne-hez fordult.
– Mutasd a hátad, szöszi. Ha nem vakollak le, rákvörösre fogsz égni ebben a napsütésben.
Miután végeztek, egymás mellé hasaltak, a két kisebb lány Emily strandlepedőjére, Laura pedig egy homokra dobott törölközőre. Adrienne a két nővér közé került.

A parton lassan beindult az élet. Fiatalok kisebb-nagyobb csoportjai vertek tanyát a szabad strandon. Néhányan napernyőt is hoztak, mások a magasabb bokrok és ritkásan álló fák alatt kerestek árnyékot. Emily forgolódni kezdett, kezét napellenzőként használva vizslatta a tömeget, majd bosszúsan felnyögött.
– Mi bajod, Em?
– Hiányolom a hímeket a porondról. Itt van ugyan az a görény Scottie Phillips az évfolyamunkról, meg a hülye haverjai, és pár lúzer a tizenegyedikesek közül… de senki sem jött, akire rábíznám ezt. – Emily megveregette a hátsóját, és színpadiasan sóhajtott. – Tök fölöslegesen vettem föl ezt a menő bugyit.
– Akkor dobd le – dörmögte morózusan Laura, és tüntetőleg elfordult. – A nudizás vonzza a szépfiúkat.
Adrienne kuncogott.
– Neked bezzeg könnyű! – förmedt rá Emily. – A te pasid eljött.
– Milyen pasim…?
– Ott ül az a figura a kiszáradt kóró alatt... ott, ni! Olyan a ruhája, mint a papnövendék haverodnak. – Emily felnevetett. – Az arcát persze akkor sem tudtam volna megjegyezni, ha látom, de szerintem akkor is ő az...

A „kóró” valójában egy villámsújtotta fa volt. A törzse négy-öt méter magasságban függőlegesen kettévált, és a keleti része a törés fölött és alatt nagy területen elszáradt. Az ágai elsatnyultak, a levelei elszáradtak azon az oldalon, míg a másikon élő maradt a törzs és a lombkorona. A tövében pedig valóban AJ ült, hátát a fának támasztva, egy vaskos könyvet egyensúlyozva a térdén.
– Csukd be a szád – vihogott Emily.
Adrienne úrrá lett meglepetésén, és pironkodva azt hadarta:
– Cserélj velem helyet!
– He?
– Engedj a pokróc szélére! Nem látszom a tangás seggedtől!
Laura hahotázni kezdett, a húga pedig valami szemtelenséget mormolt az orra alatt, aztán felpattant a helyéről.
– Inkább odamegyek a fiúkhoz, és közszemlére teszem a tangám. Meg a seggem. – És nagy dérrel-dúrral nekiindult, hogy aztán visszafordulva kioldja Adrienne hátán a bikinifelsője zsinórját. – Tessék, így jobban vonzod a férfiszemeket! – fújtatta bosszúsan, majd elvonult a görény Scottie és hülye haverjai felé, akik röplabdával passzolgattak egymásnak a part egyik árnyékosabb szakaszán.

Adrienne növekvő izgalommal pislogott a félig elhalt fatörzs irányába. „Össznépi lavór”, visszhangzott a fülében, és a rövidnadrágja zsebében lapuló virágra gondolt. AJ látszólag nem viszonozta az érdeklődést – az olvasnivalójába mélyedt, fel sem nézett belőle.
Hát nem miattam jöttél? Adrienne türelme gyorsan apadt. Az erős napfény égetni kezdte a vállát, meg is izzadt kissé, és a kioldott melltartó miatt is feszengett. Miért nem nézel rám?
Pár pillanattal később – mintha csak hallotta volna a lány gondolatait – Laura válaszolta meg a kérdést.
– Elég félénk fiú.
– Hogy? – Adrienne nem hitte volna, hogy a lány figyelt az előző percekben. – Kicsoda félénk?
– Akit nézel. Alex.
– Mármint… AJ?
– Ha úgy jobban tetszik, akkor AJ.
Adrienne zavarában fülig pirult.
– Honnan tudod, hogy félénk?
– Az egyetemi előkészítőről ismerem.
– Nahát! – lepődött meg Adrienne. – Már végzős? Én azt hittem…
– Nem, nem az évfolyamtársam – sietett a válasszal Laura. – Magántanuló, ha jól tudom…
– Hát nem a gimibe jár, az biztos.
– …és még csak tizenöt éves. Amolyan csodagyerek-féle. – Laura felült, és nagyot nyújtózkodott. – Az előkészítőn alig szólalt meg, nem barátkozott senkivel, és a leghátsó padsorba ült... ebből gondolom, hogy félénk. Talán zavarja a tömeg. – A lány sokatmondó mosolyt küldött Adrienne felé. – El is húzom a csíkot, hátha akkor ide mer jönni – kacsintott.

Adrienne a vízhez sétáló Laura után bámult, és azt találgatta, igaza lesz-e. Rövid idő múlva halk, tétova lépteket hallott a háta mögül. A szíve kicsit gyorsabb tempóra kapcsolt, ahogy a homokon surranó talpak neszezését figyelte. Visszafojtotta a lélegzetét, és csigalassúsággal az érkező irányába kezdte fordítani a fejét…
– Megszereztem! – bömbölte egy diadalittas hang, miközben a hozzá tartozó kar kirántotta Adrienne alól a melltartóját. A lány már csak a sovány, bermudanadrágos, sebesen iszkoló elkövető hátát láthatta.
Disznó – gondolta megszégyenülten Adrienne. Szemével kutatni kezdett a többi ruhája után, de mérgében elfelejtette, hová tette őket. Ideig-óráig viaskodott magával, majd kezével eltakarta a melleit, és pipacspiros arccal a bikinitolvaj után masírozott.

A fiút két haverja társaságában találta meg, egy félreeső fa- és bokorcsoport árnyékában. Mikor a közelükbe ért, már látta, hogy vártak rá.
– Adjátok vissza a ruhámat! – rivallt rá a vigyorgó trióra.
– Honnan tudjuk, hogy a tiéd? – cukkolta őt a bermudanadrágos. Látszott rajta, hogy társaságban sokkal bátrabb, mint egyedül. – Mutasd meg nekünk a melledet, és ha úgy látjuk, hogy illik rá ez a melltartó, akkor megkapod. – Ujjai közt meglóbálta Adrienne bikinifelsőjét.
– Esetleg meg is tapogatjuk a cickódat, hogy biztosak legyünk a méretben – kajánkodott a tolvajtól jobbra ülő szőke, pattanásos siheder.
Esetleg kikaparom a szemed – gondolta dühösen Adrienne. Egész testében remegni kezdett, és elszorult a torka.

Valaki a háta mögé lépett. Olyan közel jött, hogy a bőre Adrienne hátához simult. A lány behunyta a szemét, hogy visszafojtson egy kibuggyanni készülő könnycseppet. Istenem, ha ez most lefog, míg a többiek molesztálnak… négyen egy ellen, és itt nem látja senki…
Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, mikor a jövevény AJ hangján szólalt meg:
– Bújj bele, kedves. – Sátornyi fehér pólót húzott hátulról a lányra.
– Kösz – suttogta Adrienne, miközben kidugta a karjait a ruha ujjain. Aztán lopva megszagolta az anyagot. Finom illata volt – frissen mosott pamut, fűszeres kölni és borotvahab aromája keveredett benne.
– Ejnye, ejnye, Marcus – lépett a tolvaj felé AJ. – Már figyelmeztettelek benneteket egyszer, nem igaz? Adjátok ide azt a ruhát – nyújtotta ki a kezét. A karján, vállán és hátán finom játékba kezdtek a gömbölyű izmok. A nyakán és alkarján már volt valami színe a bőrnek, de a háta hófehér volt; látszott rajta, hogy tényleg nem az a strandra járó típus.
A három fiú felugrott a földről. Adrienne félelmet olvasott ki a tekintetükből.
– És mi lesz, ha nem adjuk oda? – A bermudanadrágos támogatást keresve pillantott társaira. Igyekezett bátornak mutatkozni, de a hangja meglehetősen vékonyan csengett.
– A következmény rímel arra, hogy „koponyatörés” – dünnyögte higgadtan AJ. – Használd a fantáziádat, te takony.

A sovány fiú erre válogatott szitokáradatot zúdított rá, majd odáig ment merészségben, hogy a szemébe köpött. AJ válaszul ököllel sújtott az arcába, de olyan erősen, hogy a fiú hanyatt esett, majd egy irtózatos jobbhoroggal eltüntette a pattanásos szőkét a legközelebbi bokor mélyén. A harmadik társtettes meg sem próbált hősködni – lábával Adrienne felé lökte az elcsent ruhadarabot, majd a növényzet közé vetette magát, és eliszkolt. Ropogó ágak és fájdalmas szisszenések egyre halkuló sorozata kísérte az útján.
– Tessék. – AJ lehajolt a bikiniért, majd a lány tenyerére helyezte.
– Köszönöm. – Most Adrienne volt az, aki illetlenül sokáig fogta a másik kezét.
Nem tudta, mit kellene még mondania. A szíve kihagyott néhány ütemet, mikor a fiú rámosolygott. Nézte AJ nyugodt, barna szemeit, értelmes homlokát, elővillanó fehér fogait és széles vállát. Mikor pedig lopva lefelé sandított, hogy a hasizmait is szemrevételezze, a korábban csak félig előbújt könnycsepp elindult a szeme sarkából, és legördült az orra mellett.
– Na – simított végig a lány arcán AJ. – Ne sírj.
– Nem sírok! – rázta meg a fejét dacosan Adrienne.

Sírok – döbbent rá. A Desert Eagle markolatán két kövér, átlátszó csepp ült, és hamarosan melléjük pottyant a harmadik. A kikötő felől éles tülkölések zaja érkezett – bizonyára a bántó hangú hajókürtök rángatták vissza a jelenbe az álmodozó lányt.
Nagyokat szipogva törölgetni kezdte a fegyvert, véletlenül rányomva közben a kioldó gombra; a tár kicsusszant a markolat alján, visszapattant az anyósülésről, le a lábtörlőre, majd onnan begurult az ülés alá.
– Remek! – nyögte Adrienne. Kikászálódott a kocsiból, és átment a másik oldalára. Kinyitotta a jobb oldali ajtót, majd leguggolt, és kotorászni kezdett az ülés alatt. Hamarosan megtalálta a tölténytárat, de meglepetésére egy nejlonzacskót is sikerült vele együtt kihúznia a lábtörlőre.
Mi a fene? A zacskóban egy régi polaroid kép volt. Adrienne-t ábrázolta tizenhat éves korában, báli öltözékben. Hogy kerül ez ide?! Felismerte a fotót: Laura érettségi bankettjének estéjén készült, a gimnázium parkjában; talán egy héttel azelőtt, hogy AJ meghalt a kórház felé száguldó mentőautó hordágyán.
Tudom már, mi lesz a mai első kérdésem Alhez.

A délután fennmaradó részét Adrienne idegeskedéssel töltötte. Hogy lekösse magát, az óriás DVD gyűjteményéből válogatott, és belekezdett pár filmbe. A többségüket hamar félbehagyta: a Gyűrűk Ura túl hosszúnak, az akciófilmek túl erőszakosnak tűntek. Már leszállóban volt a nap, mikor rátalált a Csillagporra, amit korábban még nem látott. Jót nevetett a meleg kalózkapitány figuráján, és mire fürödni indult, már jobb hangulatban érezte magát.

Nézd, milyen békés – susogta Eve. Mintha csak aludna.
Igen, látom – felelte Alex.
Egyetlen apró mozdulat, és örökre elaludna. Csak nyomd a víz alá, és megoldódik minden problémád… de a legnagyobb biztosan.
Alex nyugtalanul állt a lány fölött. Adrienne, úgy tűnt, rájött arra, hogy a zenelejátszóhoz tartozó fülhallgató vezeték nélkül is működik, és magával hozta a kádba. Csinos kis sziluettjéből alig rejtettek el valamit a habfürdőből maradt szigetecskék: mindkét lába látszott a víz alatt, ahogy a hasa és világos mellbimbói is. Csak a köldöke és a combja közötti terület maradt részben fedett, de az sem tökéletesen. Csukott szemmel, mosolyogva hallgatta a kilencvenes évek egyik örökzöld slágerét – az óriás hallotta a szöveget, olyan hangosan szólt a nóta.
Elbaszott egy dolog, hogy a legnagyobb problémám ilyen apró, ilyen csodálatos, és ilyen törékeny – gondolta Alex.
Ez valójában szerencse – feleselt vele Eve. Eltaposhatod, mint egy bogarat. Itt az alkalom. Kellően be vagy rúgva, nemde? Szedd össze magad, és öld meg. Az ő halála már nem billent sokat a mérleg nyelvén. Így is, úgy is pokolra kerülsz; a kérdés már csak az, hogy mostanában, vagy néhány száz év múlva óhajtasz az örök kárhozat honába jutni.
Fogd be a szád – vágta el a vitát Alex. Amit most csinálok, helytelen, és ezt a tényt nem másítja meg nyolc deciliter tömény alkohol sem.
Vetett még egy pillantást a lány békés arcára, aztán nehéz szívvel a szőke kobakra szorította súlyos tenyerét.