Peter

Ahányszor a Prince Művészeti Akadémia szóba került előttem, a mondatban mindig szerepelt az elit, a nagyszerű vagy valami más hasonlóan magasztos jelző. Négyszemközt még azok is istenítették a helyet, akik nyíltan azt vallották, hogy utálják, mert felszínes és a többi. Tehát, lényegében a második mennyországként tüntették fel előttem. Megtanulhatnám végre, hogy ne higgyek a pletykáknak; ezúttal sem festettek élethű képet a valóságról.
Ez az iskola a bizarr fazonok gyűjtőháza. Széles palettáját teríti elénk a különcöknek, akiket itt zseniként emlegetnek, noha a valóéletben diliseknek bélyegeznék meg őket.

A tanári kar nagy része olyannyira sajátos módszerekkel dolgozik, hogy néha komolyan kételkedem azok legálisságában. Ezenfelül a tanulók egy rétege kiemelkedően nárcisztikus jellem, és nem riad vissza semmitől, hogy hírnevet építsen ki magának. A másik oldalon a megszállottak csoportja áll, akik a kemény munkában látják a megoldást. Utóbbi dicséretes ugyan, viszont ők igencsak túlzásba viszik a törtetést. Például nemrég egy táncos addig hajszolta magát, amíg a mentők vitték el szabadságra.
Utóbbi tábort erősítheti a vörös sörényű ázsiai törpe is, aki tegnap meglátogatott.

Alighogy visszaértem a koleszba, valaki kopogott az ajtón. Amikor kinyitottam ez a komikus mélynövésű srác vigyorgott rám a hatalmas szemüvege alatt. A nevét képtelen voltam megjegyezni. Elhadarta, hogy média szakos, és Darylről gyűjt információkat egy nagyszabású projekthez. Furcsa kérdéseket tett fel a szobatársam családi hátteréről, szerelmi életéről, de még a mindennapos szokásairól is. Senki nem készített fel ilyen faggatózásra, úgyhogy a blöffölésre kellett támaszkodnom, ami sajnos nem erősségem. Órák hosszat tartott az interjú.

Darylnek azóta sem mertem említeni az esetet, lévén eleve gondterheltnek látszott, amikor délután visszatért.
Jelenleg pedig lefoglal az aggodalom. Kezdem úgy érezni, hogy a torz magaviselet fertőzéssel terjed a levegőben, itt, a fenséges Princben.
– Én… – vág bele halkan Daryl. Szorosan a kulcslukra tapasztom a fülemet, hogy egyetlen szóról se csússzak le. Normál esetben meg sem fordult volna bennem hallgatózni, ám nem hagyhattam figyelmen kívül Daryl sápadtságát, melyet Hagner felbukkanása idézett elő. Azt is szokatlannak találtam, hogy a fiúnak egyáltalán eszébe jutott kopogni.

– Várj, ne szólj egy szót se! – inti csendre Davis a lányt. – Hadd kezdjem én! – Megköszörüli a torkát, felkészül a beszédre. – Bocsánat a tegnapiért. Én csak… elragadott a hév. Többet nem fordul elő, ígérem. Nem is szükséges, hogy elmondd, amit akkor akartál, anélkül is ismerem a válaszodat. – Összefutnak a szemöldökeim. Lövésem sincsen, miről folyhat a társalgás, annyi világos csupán, hogy elég kényes téma került terítékre.
Az alászálló némaság számomra is kezd kínossá válni. Hagner szólal meg újból.
– Lehetne, hogy fátylat borítsunk rá? – kérdezi bizonytalanul. – Vagy túl sokat kérek? – A felelet legalább fél percig várat magára.
– Rendben. Térjünk vissza a régi kerékvágásba. – Gyorsan elkotródom a bejárattól, és levetem magam az ágyra.

Daryl összeráncolt homlokkal lép be, a hátát a falnak veti.
– Mi a baj? – tudakolom.
– Csak összezavarodtam. – A beszélgetés alapján egyetlen tippel tudnék előrukkolni ennek az összezavarodásnak az okára: kizárólag szívügyekről lehet szó. Úgy fest, nem csupán én kételkedem benne, hogy Daryl valóban annyira szerelmes lenne Wackerlybe, mint azt Hagner képzeli.



Az incidens másnapján Davis rögtön kora reggel nálunk lebzsel. A kémkedés során tapasztalt feszültség hamar átcsapott egy teljesen más jellegűbe. Lassan én érzem magam zavarban attól, amit ezek tudtukon kívül művelnek. Hagner olyan egyértelmű jelzéseket küldözget, hogy az már fáj. Állandóan rajtafelejti a tekintetét Madkins ajkain; amint a lány elfordul, ábrándos mosoly ül a képére, ráadásul feltűnőbben nem is kereshetné a közelségét. Daryl mit sem törődik az abszurd szituációval, folytatja a hajborzolást. Ők ebben látnák a visszatérést a rendes kerékvágásba…?
Nem sok hiányzik, hogy kifakadjak, megelégelve a felesleges harmadik kerék szerepét. Ekkor megcsörren Daryl telefonja. Amíg ő elvonul lebonyolítani a hívást, kettesben maradunk Hagnerrel.

Egész parányi harag serken bennem a sráccal szemben. Nem véletlenül kérdeztem meg anno, hogy járnak-e. Erre mit felelt? „Madkins nem az esetem.” Na ja, pont úgy is néz ki.
– Szóval, mégsem utálod a lányokat? – érdeklődöm némi gúnnyal. Davis meglepetten tereli rám a pillantásait. Hirtelen átformálódnak a vonásai, az arcán megjelenő vérszomjasság megrémiszt. Összeszűkült szemekkel fixíroz engem.
– Nem érdekel, mit tudsz, vagy mit feltételezel, de Daryl előtt szóba ne hozd! – figyelmeztet. – És mellesleg visszavonom, amit korábban mondtam. Egyáltalán ne hívd randira! Megtiltom. – Semmi vér nincs a pucámban, ezt hivatalosan is megállapíthatjuk. Azonnal visszavonulót fújok.

– Nem fogjátok elhinni – toppan be Madkins a telefonját lóbálva. – Heather volt az. Kiderült, hogy összevesztek Iannel, részben miattam, és megkérdezte találkozhatnánk-e. Négyesben – teszi hozzá nyomatékosan.
– Négyesben? – visszhangozza értetlenül Davis.
– Szeretné, ha Joshua is jönne. – Hagner láthatóan nincsen elragadtatva az ötlettől. Kelletlenül tápászkodik fel.
– Kirángatom Iant a csigaházából – mondja, és az ajtó felé veszi az irányt. Kifelé menet ezúttal ő kócol Daryl tincsei közé, amitől a lány látványosan összerezzen. Már csúnyán nézni sem merek Hagnerre. Még a vállaimra nehezedik a rémisztő aurának a súlya, amit az imént árasztott magából. Nem szívesen lennék az ellensége.


Daryl

A találkára való készülődés közben akaratlanul is visszaidézem az incidenst Davisszel. A tükörképem mélyvörös árnyalatot vesz fel az emlékképek hatására. Az a helyzet, hogy az a csók kizökkentett. Minden, amiben addig biztos voltam megingott, sőt egy s más össze is dőlt.
Davis azt állította, tisztában van a válaszommal, éppen ezért nem szükséges a számból is hallania. Még jó. Nekem ugyanis komoly kétségeim támadtak.
Vajon mit reagálok, hogyha akkor nem hallgattat el?

Már az óvatossággal sem törődöm. A fejemre illesztem a parókát, és úgy lépek ki a fürdőszobából. Végső esetben kimagyarázom magam a szokásos szöveggel: Daryl Madkins húga vagyok. Ez eddig mindig bevált, ahányszor a két személyazonosságom hasonlósága került szóba.
– Mire fel az álcázás? – Peter szokása szerint egy könyv felett kukucskál ki.
– Joshua abba az illúzióba ringatta magát, hogy ez egy duplaradni, és kikötötte, hogy csak akkor hajlandó eljönni, amennyiben Sandrával mehet.
– Szóval, szimplán idegesíteni akar – fordítja le szobatársam.
– Pontosan.


Ian jóval előttünk távozott. Csak remélni merem, hogy tényleg előrement, és nem éppen egy Mexikóba tartó repülőgépen üldögél a menekülése részletein agyalva.
Hogy a szerencsétlenségemet tovább tetézze, Joshuának indulás előtt dolga akad az iskolaorvosnál, ahova természetesen engem is magával rángat.

Lendrow minden illemszabályt sutba vág, lazán benyit a gyengélkedőbe. Az elvetemült Dr. Borega megüdvözült vigyorral pattan fel a székéről, és szorítja keblére a fiút.
– Anya, eressz el! – fulladozik a szeretettől Joshua. Koppan a földön az állam.
– Anya? – ismétlem elkerekedett szemekkel.
– Daryl? – hangzik a sajátomat idéző meghökkent kérdés, azonban nem a doktornő szájából.

Oldalra fordulok, és Nancyvel találom szembe magamat.
– A húga, Sandra – igazítja ki Joshua. Szerencsére Dr. Borega nem cáfol rá, helyette kimondhatatlan nehezteléssel és méreggel jelenti be:
– Joshua fiam barátnője. – Így végre értelmet nyer előttem a felém táplált ellenszenve. A túlzott szülői ragaszkodás néha őrültségekre viszi rá az embereket, tapasztalhattam eleget a saját bőrömön.
Nancynek rögvest beugrom az óriásplakátokról, meg a mostanság műsorra került filmecskéből. Mit ad isten, ő éppenséggel Lendrow anyjának közeli barátnője, és mellesleg bármit megadna egy autogramért.
Előkotorász egy tollat meg egy noteszt, és az orrom alá dugja. Kis híján elkacagom magam, amikor lapozás közben Peter aláírásával futok össze. Nem feltételeztem volna Nancyről, hogy rajong a hírességekért.

Amíg Joshua az anyjával tárgyal, a tanárnő azon ügyködik, hogy minél jobban zavarba hozzon. Anekdotákkal bombáz saját magammal a főszerepben. A „duplarandi” ehhez a tortúrához képest szinte csábítóan hangzik.
Nancy éppen az elsősöknek tartott bemutatónkról áradozik, amikor Lendrow karon ragad.
– Ha nem gond, mi most távoznánk. – Azzal kitessékel az ajtón.
Egyre nehezebben kezelem a nagy dózisú stresszt, amióta a fél világ tisztában van a titkommal, a másik fele meg két különböző személynek gondol.
– A végén még kiderül, hogy minden gyanús alak hozzád kapcsolható – merengek el a sorozatos egybeeséseken. – Egy Kyle Hendon nevezetű egyén nincsen véletlenül a rokonságotokban?
– Nem rémlik. Miért, ki ő? – vonja fel a szemöldökét gyanakvóan.
– Azt hittem, a nővérem exe mindent kiderített rólam. – Joshua jót derül a szavaim mögött megbújó neheztelésen.


A közeli kisváros szélén tesz ki minket a taxi, egy vendéglőként üzemelő faházikónál. Az épület igyekszik a túrázók jóindulatát egyszerű kialakítással és érintetlen természeti környezettel megnyerni, ebből adódóan még az avart sem takarították el a bejárathoz vezető, változatos formájú kövekkel kirakott útról. Értékelem Heather igyekezetét, és hogy a jó ügy érdekében idáig elutazott, ellenben a vadon hívó szavát nehezemre esik összekötni hangulatilag a tervezett béküléssel. Az erre tévedőnek nem a lelkizéshez, sokkal inkább a favágáshoz támad kedve.

Megérkezésünket az ajtó fölé függesztett csengő jelzi. A várt kockás ingeket és a sűrű szakállakat hatalmas hátizsákok és puffos kabátok helyettesítik. Az asztalok felét egy csoportnyi általános iskolás lurkó foglalja el. Az őket kísérő két szem pedagógus reménytelenül igyekszik gátat szabni a kibontakozó kajacsatának.
A helyiség csendesebb sarkába húzódva bukkanok rá Wackerlyre. Heatherrel szemben ücsörög, és tüntetőleg a kissé koszos ablakon át csodálja a kopaszodó bokrokat. A dacosság erőlködéssel vegyül az ábrázatán. Nyitott könyv a srác. Lerí róla, micsoda erőfeszítésébe kerül nem szóba elegyedni imádott barátnőjével.
A mellőzött leányzó zavartan kortyolgat valami forró italt egy böhöm, medve mintás bögréből. A szemei feldagadtak, messziről vöröslenek. Valószínűleg maratoni sírást tudhat a háta mögött.

Joshuával feltűnő jelenségeknek számíthatunk, ugyanis a vendégek nagy része bárgyú ámulattal figyeli, ahogy csatlakozunk Ianékhez. Lendrow régről ismerős apatikussággal mutatkozik be Heathernek, miután önkényesen elfoglalja a szabad helyet mellette.
A lány kapkodó mozdulatokkal elrendezi copfba fogott, világosbarna hajrengetegét, és félénk mosolyt biggyeszt az arcára.
– Köszönöm, hogy eljöttetek.
– Nincs mit – biccentek. Amint lehetőségem adódik rá, leintem az arra tévedő pincért, és hozatok magamnak egy kicsit megkésett, kalóriadús reggelit.
– Szeretnénk még egy nagy adag tükörtojást szalonnával – egészít ki a rendelést Heather, mialatt engesztelően rebegteti a pilláit Wackerly felé. A srácot nem hatja meg a figyelmesség, továbbra is lefoglalja a kopár táj analizálása.

Szilárd némaságba burkolózik a társaság, ami előhozza Lendrow-ból az unatkozó gyereket. Azzal szórakozik, hogy kacér pillantásokat küldözget az őt mustráló fiatal leányzóknak. Fásultan könyökölök előre. Mihelyst kísérőm összeakad a lenéző tekintetemmel, berekeszti a mókát, és engem boldogít tovább.
– Nem kell ennyire féltékenynek lenned, Sandra – gondoskodik róla, hogy a nevet alaposan megnyomja. Nem törődöm az infantilis hülyeségeivel. Előbb utóbb minden hím átesik ezen az időszakon. Jobban aggaszt, mi fog rám várni otthon, ha az öccseim lépnek ebbe az életszakaszba.
– Tehát – vezetem elő a komoly tárgyalást –, azért gyűltünk itt össze, hogy… – adom át a folytatás lehetőségét. Heather megköszörüli a torkát, és kiegyenesedik.
– Szeretnék bocsánatot kérni. Mindhármatoktól.

A bűnös fél órán keresztül gyónja vétkeit. Elmeséli, miként futott össze Dr. Boregával a reklámügynökségnél, és szerzett róla tudomást, hogy a fia a Prince-be jár. Éppen mélyponton lévén kicsúszott a száján, hogy ez esetben jobb lenne vigyázni egy bizonyos Daryl Madkinsszel, aki valójában lány, és hajalmos elcsábítania a pasikat. Ilyen egyszerűen.
Ennél a pontnál Lendrow furcsa torokhangokat hallat, kész kínszenvedés számára elfojtani a nevetést.
– A fekete özvegy – jegyzi meg végül az orra alatt. Joshua egykori flegma énjét kismilliószor könnyebb volt elviselni. A sziporkát bokán rúgással jutalmazom, majd intek Heathernek, hogy ne hagyja abba.

A továbbiakban elsírja, milyen válságon ment keresztül az önbizalma, amitől mélységes gyűlölet fogant meg benne irántam – ebben speciel nem találom a logikát, de rá hagyom. Hogy ehhez indokkal szolgálhasson, a becsvágyammal igazolta az aljasságomat, ami elmélete szerint egészen az igazgató fiának elcsábításához vezetett.
– Igen, itt én vagyok az áldozat – panaszolja Joshua.
– Nem járunk – szögezem le, mielőtt a srác újabb gubancot csomóz az események bonyolult hálójára. – Csak egy félreértés volt. – Visszaidézem magamban a konfrontálódásomat az ifjabb Lendrow-val az idősebbik szeme láttára. Ha Joshua akkor nem rukkol elő a randizós dologgal, eláshatom a lehetőségeimet. – Bár a színjátékunk valóban közrejátszott abban, hogy megkaptam azt a szerepet – ismerem be az eszmefuttatás eredményeként.

A beszámoló során Wackerly képéről fokozatosan leolvad a rá erőltetett sértődöttség és harag. Ismét aláereszkedik rájuk a rózsaszín köd. A végén már attól tartok, hogy a nyáladzásukkal eláztatják a végre megérkezett pitémet, így javaslom nekik, menjenek szobára. Pontosan ebben az alpári stílusban. A turbékoló galambok nem veszik magukra a nyers megfogalmazást, ellibegnek.
– Beléd meg mi ütött? – Joshua egészen közel hajol. Féltve húzom odébb a tányéromat. Egész eddig küzdöttem az étvágytalansággal, most meg hirtelen képes lennék felfalni egy egész disznót. Saját magamon sem tudok kiigazodni.
– Hogy érted? – Bambán turkálom a süteményemet, és ugyanazon tűnődöm, amin ő. Vajon mi ütött belém?
Lendrow ennyivel le is zárja a kérdezősködést, kényelmesen hátradől.

Meglesem az időt a telefonomon, még kényelmesen visszaérünk a suliba ebédre. Remélem valami sült hússal fognak megörvendeztetni.
A pitét lapátolva a számba azzal szórakozom, hogy fel-alá pörgetem a mutatóujjammal a készüléket.
Letaglóz az üresség. Mintha teljesen váratlanul minden benyomás a tizedére tompulna, és az összes érzelem kiszállna belőlem a fülemen keresztül.
Pusztán a desszerttel tudok foglalkozni, miközben a srác, akibe elméletileg bele vagyok zúgva, tovasuhan a díszes hintójában egy másik királykisasszonnyal, akit én segítettem vissza mellé. Normális ez? Csak a túlcukrozott almát és az enyhe, fahéjas aromát érzem a számban. Sehol a keserű utóíz.

A mélaságból az asztalunknál szobrozó pasas ráz fel. Lagymatagon fordulok felé, a villával a számban. A göndör, barna fürtök láttán azonnal kipottyan az evőeszköz az ajkaim közül, és a padlón csörren. Egy pillanatra megfeledkezem magamról.
– Mit keresel itt? – bukik ki belőlem. Kyle teljes életnagyságban magasodik fölém, fehér ingben, rajta fekte mellénnyel. A feje tetején csinos kalap csücsül.

Egyelőre nem tudom, hogyan vélekedjem a fordulatról. Egy biztos, ez mérföldekkel túllóg a véletlen határán.
– Dolgom akadt a közelben. – Széles vigyor telepedik Hendon képére. – Mi ez a stílusváltás? – Megragad egy fürtöt a hosszú, fekete parókából. Lefagyok, akár Davis laptopja szokott a billentyű-kombinációimtól.
Az összes lehetséges forgatókönyvet végiglapozom képzeletben, azonban egyik sem nyeri el a tetszésemet. A francba, a francba, a francba – ismételgetem gondolatban egész monotonon. Ennyire még a szappanoperákat sem bonyolítják túl…

Végre valami hasznát is veszem az állítólagos pasimnak. Joshua, tőle meglepően segítőkészen feláll, megkerüli Kylet, és a vállamra helyezi a kezét.
– Ki is vagy te? – tudakolja fapofával az óriás. Kyle mellette egészen törékenynek fest.
– Kyle Hendon, Daryl régi ismerőse. – A régivel nem egyeznék ki teljesen, sőt, az ismerősömnek sem örömmel vallom. Ideje lenne távolságot tartani a problémás alakoktól, és nem szükséges hozzá háttérnyomozás, hogy őt közéjük soroljam.
– Örvendtem. Mi most megyünk. – Lendrow nem vesztegeti az időt semmiféle udvariasságra. Határozott léptekkel tovatrappol, majd félúton visszaszól, hogy kövessem. Megszeppenten szegődöm a nyomába. Tényleg súlyos gondjaim lehetnek, ha Joshuának kell kirángatnia a kínos szituációkból. Muszáj lesz összeszednem magamat…

Tyler

Hiába számítottam rá, amikor aznap a valóság tényleg a pofámnak csattant keményen, kegyetlenül és nyirkosan, nem tudtam mihez kezdeni vele. Még mindig visszhangzik az elmémben az a nyamvadt szó: sajnálom. Kevés ennél gyomorforgatóbb kifejezés akad a világon.
Próbálom összegezni az elmúlt hónapok történéseit. Nem sikerül. Összefüggéstelen jelentekként csaponganak bennem a múlt foszlányai. Felborult a sorrend. Mintha valaki megnyomta volna a delete gombot, és törölte volna az információk felét az agyamból. Vagy csak így próbálom megemészteni a sokkot.

Azt hiszem, csak az esőben ázva tudatosult bennem, hogy – a picsába is! – tényleg szeretem Madkinst. És hiába akarok múlt időt használni, egyelőre nincs hozzá elég erőm.
A „mi lett volna ha” megállás nélkül kísért, egy perc nyugtot sem hagy. Lassan saját magam is megelégelem a szerencsétlenségemet, ami most hágott csak igazán a tetőpontra, amikor is eszemet vesztve megint a Prince-ben lődörgök. Az egyetlen helyen, amit messziről kerülnöm kellene.
Kétség sem fér hozzá, hogy Daryl látványa visszabillentene a feneketlen letargiába, ellenben még ennek a tudata sem gátol meg az önsanyargatásban. A szerelem feltétlen következménye a mazochizmus – ez az egyetlen magyarázat.

A szobájához vezető folyosót szuggerálom, hátha azzal kikergetem a búvóhelyéről. Sokadszorra túrom szét a frizurámat. Szétfolyok a fotelban, a végtagjaim ernyedten lógnak mellettem. Szánalmas, amit művelek.
Nyúzottan kotrom elő a zsebemben rezgő telefont. Névtelen hívót jelez.
– Igen? – szólok bele.
– Szia! – Az ismerős, megjátszott bájjal átitatott hangtól kitör a frász. A sajtó rendszeresen tele van a férfi zaklatókkal, bezzeg az ilyen elvetemült nőszemélyekről egy szót sem ejtenek.

A csaj napok óta zargat, teszi ezt inkognitóban. Az az érzésem, valami hülye romantikus filmnek képzeli az életet, ahol szerfelett megindító ötletnek számítana, amit művel. Csakhogy ez nem egy csöpögős dráma, és a rajongása sem több burkolt molesztálásnál.
– Már megint te? – dünnyögöm. Korábban sem fogadtam kitörő örömmel a közeledését, momentán meg végképp nincsen szükségem rá. Mivel az eddig alkalmazott nemtörődömség nem vezetett nála eredményhez, az elutasításhoz folyamodom. – Leszállnál végre rólam? – A vonal másik végén síri csend honol.
– Történt valami? – kérdezi titkos hódolóm. A hangszíne normálisra vált, mellőzi az elbűvölőségre törekvő nyávogást.

Nekem is elmentek otthonról. Fogom magam, és kitálalok. Valamilyen aberrált nézőpontból megnyugtatónak hat egy vadidegennek elregélni a szívfájdalmamat. Hogy ez a vadidegen akár egy megrögzött pszichopata is lehet, az már más lapra tartozik.
Az epilógusnál visszarévedek a love storym előadásából, és fanyar fintorral szembesülök vele, hogy nem vagyok egyedül. Átellenben, a másik ülőhelyen Madkins szőke vérebe terpeszkedik
– Most megyek – vetek véget a lelkizésnek.

Hagner önelégült pofázmánnyal mustrál engem.
– Találtál magadnak lelki szemetest? – Valósággal bugyog belőle a gúny.
– Közöd? – reflektálok velősen. Hatásosabb riposzt nem ugrik be. A srác feláll, a másodperc tört részére elhagyja a lenéző modorát, és egészen emberien pillant rám. Fogalmam sincsen, mit tervez mondani, ám láthatóan ezzel ő sincs teljesen tisztában
– Daryl úgy két óra múlva itt lesz – nyögi ki végül. Rejtély, ezt miért osztja meg velem. Esetleg örömmel venné az eltakarodásomat, kevésbé valószínű esetben egyszerűen kisegíteni akar az információval.

A légkör dermedtségét a pirosló fejű újságíró palánta tovanyargalása oldja fel. Szökdécselve baktat le a lépcsőn, a nagy sietségben kirepül pár papír a dossziéjából, és Davis mögött aláereszkedik a földre. A srác felvont szemöldökkel guggol le az irományért. Végigfut rajta, minden sornál nagyobbra tágulnak a szemei.
– A kis mocsadék – szűri a fogai között. Ökölbe szorult kezekkel, a dühtől izzó arccal sandít fel rám. Habozik egy darabig, azután odanyújtja a lapokat. Hagner reakciójának tökéletes mását produkálom.

Egy könyv kéziratának részletét szorongatom remegő ujjakkal, a számozás szerint egész pontosan a kétszáznegyvenedik oldalt.
„A közönség megigézetten figyelte a fekete ruhás lányt, aki istennőkét idéző ragyogással suhant végig a színpadon. Hosszú, fehér lábai megvillantak a koromszínű anyag alatt. S hogy végérvényesen rabul ejtse az őt csodáló áldozatokat, leemelte álarcát. Az ajka titokzatos, mégis buja mosolyra görbült. Abban a pillanatban egy egész iskola hevert a lábai előtt, ugyanazok a karok nyúltak reménytelen vággyal utána, melyek tulajdonosai végig kétségek nélkül elhitték, hogy egy fiúval van dolguk.”

Tüzet tudnék okádni. A papírt apró darabokra szaggatom.
– Le kell állítanunk ezt a buzgómócsingot. – Hagner átszellemült gyűlölettel követi a fecnik ringatózó lebegését, csodálom, hogy nem kapnak lángra az égető tekintetétől.
Ismeretségünk során talán először értek egyet vele. A törpének vesznie kell.


Kyle

A kis vendéglő, a maga favágó feelingjével nem kifejezetten az én stílusom, Angliában abszolút elszoktam az ilyesmitől. Az a teavedelő népség kérés nélkül áttapasztja mindenkire a kultúráját.
A mellettem zajongó iskoláscsoport az idegeimre megy, az ölemben landoló tojásrántottával aztán végképp betelik a pohár. Morcosan felpattanok, és megrovó pillantásokkal fagyasztom a kacajt a hiperaktív gyerek torkára.

Feljegyzem magamnak, hogy ha valaha erre járok átutazóban, soha többé nem szálljak meg a környéken. A fene gondolta, hogy egyáltalán ennyit kell utazgatnom. Ha én ezt előre tudom, más hivatást választok. Ez is annak a vénségnek a hibája. Internacionális kapcsolatok, a lótúrót! Biztosan pikkel rám, mert túl mélyre ástam magam az ügyes-bajos dolgaiban, noha kettőnk közül ő okozta az igazi kalamajkát.

Éppen távozás előtt ismerős orgánum üti meg a fülemet.
– Menjetek szobára! – csendül flegmán a felszólítás. Lecövekelek a kijárat mellett, és várok. A négyfős társaság hamarosan kettő főre redukálódik. Mellettem egy ázsiaiféle srác és egy ijesztően feldagadt szemű lány andalog el.
– Ian, úgy örülök, hogy megint minden rendben – suttogja enyelegve a kisasszony. Névmemóriám ismét remek szolgálatot tesz. Rögvest visszakapcsolok Daryl „háremének” tagjaihoz. Fültől füli érő vigyorra húzódik a szám. Nem hiába kételkedtem Miss Madkins szavahihetőségében.

Tudtam, hogy találkozunk még, hiszen előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezett volna a drámai pillanat. Ellenben nem számítottam rá, hogy ilyen hamar sor kerül rá.
A zsebembe süllyesztem a kezemet, és magabiztosan odalépdelek a leányzóhoz. Beletelik pár percbe, mire észleli a jelenlétemet.
– Mit keresel itt? – csillognak rám a kékre színezett íriszek megrökönyödve.
– Dolgom akadt a közelben. – Nem leleplezem a kellemes meglepetés okozta örömöt. – Mi ez a stílusváltás? – Az ujjaim közé csíptetek egyet a hosszú, nyílegyenes tincsek közül. Műhaj és kontaktlencse ide vagy oda, ezt a lányt vakon is megismerném. Engem nem ver át még egyszer.
Daryl megilletődik, nem vág vissza vérmesen. Sokkal jobban érvényesül a nőies félsz a viselkedésében, mint eddigi találkozásaink során bármikor.

Székcsikordulás oszlatja szét a pillanat varázsát, és felemelkedik Daryl már-már a plafont érő kísérője. A pókerarccal megáldott égimeszelőnek bizonyára nem volt gyerekszobája. Birtoklóan illeszti a mancsát a lány vállára.
– Ki is vagy te? – tudakolja faragatlanul.
– Kyle Hendon, Daryl régi ismerőse.
– Örvendtem. Mi most megyünk. – Nehéz elképzelnem, hogy ezek ketten a látszatnak megfelelően valóban járnak. Milyen kifacsart kapcsolat lehet az, ami ennyire a háttérbe szorítja Daryl Madkinst?
A lány késve igyekszik a bunkó mamlasz után, úgy engedelmeskedik, mint akit megszelídítettek. Az egész szituáció, ahogy van, böki a csőrömet.

Oldalra támaszkodom, és rosszallóan ingatom a fejemet. A duó odakint mereven álldogál egymás mellett, majd bemásznak egy taxiba.
– A mandátum úgyis nemsokára lejár – morzsolom magam elé a szavakat. Elhúzom a tenyeremet a terítőről, közben véletlenül leverek valamit. A régi típusú mobiltelefon egyetlen karcolás nélkül átvészeli a zuhanást.



Fürdőköpenyben ballagok elő a nem túl higiénikus zuhanyzóból. Legközelebb követelni fogom, hogy egy impozáns hotelben szállásoljanak el – bővítem a panaszlistát.
Az egérlyuknyi szobámban lehuppanok a megviselt matrac szélére, a rugó megszúrja a hátsómat. A fájdalom helyett a dohányzóasztalon fekvő készülékre koncentrálok.
Illetlenség lenne más mobiljában kutakodni, és egyesekkel ellentétben engem megtanítottak a jó modorra. A kíváncsiságnak ugyanakkor irdatlan nehéz ellenállni. Végül a névjegyzék megtekintésével zárul az őrlődésem. Tisztességes megtalálóként utána járok, kit lehetne értesíteni a telefon hollétéről.

A listán minden háremtag elérhetősége megtalálható, igazából általánosságban is túlnyomó többségben vannak a férfinevek.
– Davis… – morfondírozok el egyiküknél. Szkeptikussá váltam a véletlenek iránt, és egyre megingathatatlanabbnak tartom a sors létezésének tényét. Márpedig ha ez újból az ő egyik fintora, akkor búcsút mondhat az eddigi problémamentes viszonyunknak.
– Nonszensz – bizonygatom magamnak. Csakhogy túl sok a kapcsolat.

Előhalászok egy fényképet a noteszemből, rajta a Prince-ben rendezett szépségverseny győztese, Daryl. A fekete ruhában fehéren vibrál a bőre, pár göndör tincs sima hátára omlik. Ravaszkás mosoly költözik a szám szegletébe. Túl szépen alakulnak az események, ahhoz hogy egy ilyen béna fordulat elrontsa a tündérmesét. Felesleges aggódni.

Daryl telefonja egy ódivatú csengőhang ritmusára kezd rángatózni. Komótosan emelem a fülemhez.
– Tessék?
– Jó napot! – köszön illedelmesen Madkins. Fel sem ismeri a hangomat. – Az a helyzet, hogy én lennék az a balfék, aki elhagyta a mobilját. Ön az étterem dolgozója?
– Nem.
– Azért lenne rá lehetőség, hogy valamikor találkozzunk?
– Holnap a vendéglőben, este ötkor. – Daryl megkönnyebbülten lélegzik fel.
– Remek, köszönöm! Viszonthallásra.

Visszaengedem magam mellé a karomat. Egy egészen parányit megvetendő lehet, amit művelek. Bármilyen úri módszerekkel, bármilyen finoman, mégis csak egy hét évvel fiatalabb gimnazista lánnyal játszadozom.
De értelmetlen lenne emiatt gyötörnöm magamat. Nem tehetek ellene semmit, ilyen a természetem; valószínűleg anyámtól örököltem.