Amikor ennek a cikknek a megírására felkértek, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a város egyik legkiválóbb ügyvédnőjével készíthetek interjút az életéről. Sra. Ana Maria Sánchez Gonzalez. Minden ügyész rettegte a nevét, mert olyan kiállása, képességei voltak, hogy még az ördögöt is felmenthette volna évezredes bűnei alól. Miután kiderült, hogy halálos beteg, és már csak néhány hete maradt hátra, a főnököm behívott az irodájába, és közölte, hogy Ő kifejezetten engem kért meg az interjú lefolytatására. Büszkeséggel és örömmel töltött el, hogy személy szerint én lehettem a kiválasztott, bár nem értettem, mi oka volt erre. Később aztán persze mindenre választ kaptam.
Sietősen mentem a kórházba, de még éppen annyival, hogy ne állítsanak meg a rendőrök gyorshajtásért. A pulzusom az egekbe szökött, és az adrenalinszintem is megemelkedett. Úgy éreztem magam, mint aki doppingolt. De hát hogyne éreztem volna magamban ezt az erőt, hiszen éppen életem talán legfontosabb cikkéhez készültem anyagot gyűjteni. A parkoló persze tele volt, miért is ne, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségét éreztem egy helynek. Bejártam mind a három szintet a mélygarázsban, mire találtam néhányat. Gyorsan beálltam az egyikbe, és máris rohantam a lifthez. Az ügyvédnő a negyediken feküdt egy szobában, ahogyan azt az infót korábban megkaptam. Amíg a lift felért, egy örökkévalóság telt el. De Legalább rendbe szedhettem magam a visszatükröződő fém felületről, már amennyire a torzulás miatt jól láttam az arcom és a hajam. Végre odaértem az ajtóhoz, és egy pillanatig felvillant a kérdés: megérdemlem én ezt a lehetőséget? Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is ez az őrült gondolat, és benyitottam Sra. Sánchezhez. Mosollyal fogadott, mikor meglátott, és kérte, hogy menjek közelebb.
Először megilletődve álltam ott, mint valami kisgyerek, aki éppen a mikulással fog beszélgetni, de a kedves személyisége hamar levette a vállamról a terhet. Megkért, hogy üljek le, és én eleget tettem a kérésének. Először csak a hogyléte felől érdeklődtem, majd egyre komolyabb kérdések kerültek elő, míg végül rátért az egyik legfontosabb kérdésre: miért engem választott az interjúhoz. Azt mondta, hogy mindig elolvassa a cikkeimet, mert lényegre törőek, jó a stílusuk, és hitelesek. Jól esett a dicséret, és megígértem neki, hogy hozzá méltó iromány jelenik meg az újságban. Volt azonban egy különös kérése is, amelyet a lelkemre kötött, hogy teljesítenem kell. Eszerint csak akkor jelentethetem meg az újságban a cikket, miután meghalt. Érezte, hogy nincs sok hátra, de ahogy mondta: „Nem szeretném megérni az emberek véleményét erről a szörnyűségről”. Kicsit megijedtem, vajon milyen titka lehet egy köztiszteletben álló nőnek, amelyet ennyire szégyell? Mindenesetre nem blokkolhattam le, hiszen nem ezért jöttem.
Sokat gondolkodtam rajta, milyen formában lenne a legjobb közölni az interjút. Egyik lehetőségként a kérdés-felelet módszer merült fel, de hamar elvetettem. Abból nem derül ki igazán, milyen ember is volt valójában. Ezért úgy döntöttem, hogy a másik lehetőséget választom, amely az eszembe jutott: hagytam, hogy elmesélje, amit el akar, és mivel felvettem magnószalagra, kisebb mondattani átalakításokkal teljes egészében visszaadom az olvasók számára a történetét. Azt hiszem, ennyi bevezető elég is, és most következzen a megrázó és különös sztori, amely meg fogja osztani az embereket.


A legtöbb emberrel szemben, akik teljesítették gyerekkori álmaikat, én soha nem akartam ügyvéd lenni. Igazából semmi sem akartam lenni, nem érdekelt semmi. A szüleim nem nézték jó szemmel a nemtörődömségem, ezért úgy gondolták, a legjobb az lenne számomra, ha jogász pályára küldenének. Hol máshol lehet megtanulni a viselkedés legalapvetőbb szabályait, ha nem egy ilyen helyen? Mivel sok problémát okoztam nekik, de szerettem őket, kötelességemnek éreztem, hogy ha már nekem nincsenek álmaim, legalább az övéket megvalósítsam. Nem szerettem tanulni, mint ahogy a legtöbb fiatal így van ezzel, de a cél mindig ott lebegett a szemem előtt; leállamvizsgázni, méghozzá a lehető legjobb eredménnyel. Sajnos az édesapám már nem érhette meg az átadó ünnepséget, ugyanis fél évvel előtte meghalt. Édesanyám viszont jelen volt, és büszkén ölelt át, majd a fülembe súgta, hogy édesapám is büszke lenne rám, ha látna. Tudta, hogy nem vagyok hívő, ezért meg sem kísérelte azt mondani, hogy fentről vigyáz rám. Nem is tudom, miért mesélem el ezt az egész történetet egyáltalán. Talán csak a lelkem, a saját nyugalmam érdekében. Ez azonban most nem fontos, ott folytatom, ahol abbahagytam.
Az egyetemről kikerülve nem volt könnyű állást találni. A háború még javában tartott, és az ország viszonyai is hadilábon álltak. Először egy gépgyárban helyezkedtem el munkafelügyelőként, majd néhány év múlva, amikor a harcok elhaltak, és megköttetett a béke, sikerrel pályáztam meg egy ügyvédi állást Valenciában. Nem messze lakott édesanyám, ezért választottam ezt a várost, hogy sűrűn meg tudjam látogatni, amikor csak az időm engedi. Segédként kezdtem, ahogy mindenki, de hamar kinőttem ebből a szerepből. Úgy tűnt, testhezálló feladat mások védelme, a kommunikációs képességeim és a gondolkodásmódom pedig csak segítettek a munka gördülékeny végzésében. Az első önálló ügyem éppen egy nagy port kavaró eset volt, de rosszkor jött, ugyanis édesanyám súlyosan megbetegedett, és állandó kezelésre szorult. Nem tudtam felügyelni is és dolgozni is, ezért be kellett adnom egy otthonba, ami nagyon drága volt. Nem tudtam, mitévő legyek. Sokat gondolkodtam a megoldáson, de az ügy végül lehetőséget adott a problémáim megoldására. Egy gazdag üzletember feleségét azzal vádolták, hogy megölte a férjét az örökség reményében. Talpraesett nőszemély volt az illető, és nem húzta sokáig a dolgokat. Rögtön az első megbeszélésünkön közölte: ha megnyerem neki a pert, bármibe is kerüljön nekem, akkor egy nagyobb összeggel fogja jutalmazni, melyet egy külföldi bankszámlára utal, hogy ne lehessen lenyomozni, kinek a nevén van. Fiatal voltam és ambiciózus. Arra gondoltam, hogy miért ne tehetnék szívességet, főként, ha én is jól járhatok vele. Minden dokumentumot előkerestem, amit csak tudtam az ügyről, és éjt nappallá téve dolgoztam, hogy sikerüljön olyan stratégiát kidolgoznom, amellyel megnyerhetem a pert.
A tárgyalás kezdetén a vád felvonultatta a tanúit, ekkor ismertem meg az elhunyt gyermekeit, Sergiót és Felipét. Tudtam, hogy nem az özvegy gyermekei, hiszen az úr előző házasságából származnak. Bizonyára nem szerették mostohaanyjukat, amely látszott azon is, ahogyan beszéltek róla. Sajnáltam őket, de a per szempontjából megnehezítették a dolgomat, mivel az esküdtekre leginkább ható érzelmi hatást, a gyermeki könnyeket használták fel. A következő tárgyalásra elő kellett rukkolnom egy olyan ötlettel, amely ellentételezi az előzőekben hallottakat. Némi elmélkedés után végül megtaláltam a megoldást. Da. Hernández mesélt nekem arról, hogy amíg a férje életben volt, a nevében járt jótékonykodni óvodákba, iskolákba, és mindig kedvesen közeledett az ottani óvónőkhöz, tanárokhoz, gyerekekhez. Ezért felkértem két-két óvónőt, illetve tanárnőt, valamint három gyereket, két fiút és egy lányt, hogy jöjjenek el, és meséljenek a védencemről. A gyerekek szülei is jelen voltak természetesen, ők is ismerték a hölgyet, és segíteni akartak rajta. A kérdéseim mellett az esküdtek arcát is figyeltem, mikor változik meg, és szerencsére helyesnek bizonyultak a számításaim. Ha a javunkra nem is fordíthattam az ügyet, de elértem, hogy a kezdeti szinten tarthassam a dolgokat. Két tárgyalás után az ügyész kifogyott a vád tanúiból, én pedig azon törtem a fejem, hogy a következő alkalommal miként billenthetném a mérleget a mi oldalunkra.
Egy teljes hetem volt átnézni az összes anyagot újra, hátha találok benne valami kézzel fogható, használható információt. És találtam! A vádirat szerint az áldozatot a homloka bal oldalán ütötték meg egy éles tárggyal, csakhogy Da. Hernandez jobbkezes. Hacsak nem visszájáról ütött, akkor nem ölhette meg ő a férjét. Eszembe jutott, hogy említenek-e tettestársat, de nem találtam róla feljegyzést, így ha azzal jönnének, hogy bizonyára felbérelt valakit, akkor arra hivatkozok, hogy a vádiratban nem szerepel még a feltevés sem, tehát az ügyész hirtelen felindulásból találta ki, ami viszont az esküdtek és a bíróság félrevezetéséhez vezethet. Ismerem a bírói észjárást, és el fogja marasztani érte a „vagdalkozó” ellenfelemet - gondoltam. Elérkezett a harmadik tárgyalás napja, és a kidolgozott stratégiámmal jelentem meg a bíróságon. Végre megkaptam a szót, és a feljegyzéseimet megmutattam a bírónak, valamint elmondtam az esküdteknek, hogy ellentmondás van a vádirat és a halál körülményei között. Miután felvázoltam az eseményeket - ahogyan azt vártam is -, az ügyész úr, Sr. Luis azonnal felhívta a figyelmet egy esetleges tettestársra vagy felbérelt személyre. Én pedig, hiszen fel voltam készülve erre a figyelemfelhívó szövegre, pontosan úgy tettem, ahogyan azt előre elterveztem. A bíró természetesen elmarasztalta, és felkérte, hogy addig ne térjen el a vádiratban szereplő tényektől - amelyeket ő maga állított össze -, amíg nincs bizonyítéka rá. Érezhetően megváltozott az aurája és a kisugárzása a blama után, immár nyeregben érezhettem magam. Egy valamire azonban nem számítottam; a következő tárgyalásra hozott egy tanút, aki - állítása szerint - látta, ahogy a gyilkosság előtt egy órával valaki bemegy a házba, és Da. Hernández kitörő lelkesedéssel fogadta.


Újra a kezdeteknél éreztem magam, amikor még nem dőlt el, hogy sikerrel veszem-e az akadályt, vagy sem. Időközben édesanyám állapota is romlott, és szembesítettek azzal, hogy ha nem kap megfelelő kezelést rövid időn belül, akkor meghal. Igyekeztem túltenni azokon az ingóságaimon, amelyekre nem volt szükségem, és minden spórolt pénzemet a kezelésbe fektettem. Kezdett is tőle jobban lenni, ám a legfőbb műtétre nem maradt már tőke, ezért az állapota újra romlani kezdett. Tudtam, az egyetlen lehetőség, ha megnyerem ezt az átkozott pert, és akkor a védencem által ígért nagyobb összeget megkaphatom. Tudtam, hogy helytelen, amit teszek, de nem volt más választásom. Édesanyám maradt az egyetlen fontos személy az életemben, biztos voltam benne, ha nyerek, akkor az előmenetelem lehetőségét is megteremtem, ezáltal pedig a magasabb fizetést, elismertséget, és ami még ezzel jár. Az ügyvédek életében mindig van egy per, pontosabban „A PER”, amely megváltoztathatja az életüket akár pozitív akár negatív irányba, attól függően, hogy hogyan végződik. Tisztában voltam vele, hogy ez a per jelenti számomra a kitörést, ezért mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy ne azoknak az ügyvédeknek a sorsára jussak, akik egy vidéki irodában kénytelenek tengetni mindennapjaikat, és válási ügyeken dolgozni, szinte éhbérért.
Legalább ötször átnéztem már az anyagaimat, mindent tudtam Da. Hernándezről, és a kapcsolatáról a férjével, valamint a nevelt gyermekeivel, de nem találtam újabb információt, amellyel sarokba szoríthattam volna az ügyészt. A következő két tárgyaláson mindketten kis jelentőségű tanúkat vonultattunk fel, és ahogyan arra számítani lehetett, ez csak az időhúzás volt az ügyész részéről, és az én részemről is. Nem találtuk a fogást a másikon, miközben fogalmunk sem volt arról, hogy az esküdtek éppen melyikünk verzióját hiszik el. Ugyanis minden tárgyalást az dönt el 60 %-ban, hogy milyen jól tudjuk eladni azokat a tényeket, amelyek léteznek, de főképp, amelyek nem léteznek. A siker titka a meggyőzés erejében rejlik. Próbáltam objektíven szemlélni az eseményeket, az eddig lejátszódott történéseket, de még így sem sikerült rájönnöm, vajon melyikünk állhat nyerésre. A bizonytalanság a legrosszabb tényező. Ha Sr. Luis állna győzelemre, akkor talán a stressz hatására eszembe jutna valami, ha pedig nálam lenne a helyzeti előny, akkor tudnám, hogy jó úton haladok, a megfelelő sémával pedig az ügy lezártáig megtarthatnám a vezető pozíciómat. A női megérzésem azt súgta, kell még lennie valaminek, amivel nyomást tudok gyakorolni az esküdtekre és ezáltal a tárgyalás menetére. Azonban bármennyire is igyekeztem okoskodni, nem sikerült megtalálni a megoldást, így hát továbbra is csak az ügyész úr ellen dolgoztam. Mindig csak annyit adtam ki magamból, amennyit kellett ahhoz, hogy ne húzzon el tőlem. Bizonyára ő is tudta, mire megy ki a játék, és ő sem sakkozással töltötte a szabadidejét. Ez egy tisztességesnek nem nevezhető harc volt, a jó és a rossz harca, amelyben ezúttal a rossznak kellett győznie. És ez a rossz én voltam.


Két hét, két tárgyalás, és még mindig nem sikerült mindennek a végére járni. Újabb és újabb bizonyítékok, tanúk kerültek elő, rekonstruálták az eseményeket, de nem jutott előbbre az ügy. Közben édesanyám állapota napról napra jobban romlott, és ez csak plusz terhet rakott a vállamra. A szemem előtt ott lebegett a pénz, amelyet Da. Hernándeztől kapok, amennyiben sikerül őt felmentetnem. Ez az összeg minden problémámat megoldhatná, legalábbis ezt reméltem, de az adu-ászom, amely elhozhatta volna a sikert, még nem bújt elő a varázskalapomból. A szabadnapjaimon - amellett, hogy az üggyel foglalkoztam - bejártam édesanyámhoz a kórházba, és beszélgettem vele erről-arról. Rossz volt olyan szörnyű állapotban látni, de előtte nem sírtam. Amikor viszont eljöttem tőle, leültem a kórház előtti parkban található egyik padra, és sírtam. Egyik alkalommal sírás közben eszembe jutott egy terv. Egy olyan ötlet, amely elegendő kellett, hogy legyen a per megnyeréséhez. A szomorúságom hirtelen tettvággyá változott, és azonnal hazasiettem, hogy kidolgozzam a részleteket.
A sírásról eszembe jutott az egyik tanú állítása, miszerint látott bemenni egy embert a házba, akit minden bizonnyal ismert az áldozat felesége, hiszen örömmel fogadta. Amikor azonban ezt követően visszahívtam a tanúk padjára a védencemet, hogy rákérdezzek a személyre, ő azt is elmondta - csak én nem jegyeztem fel a papírra, mert nem tartottam érdemleges információnak -, hogy a vendég sírva érkezett, és vigasztalást kért. Megtettem a szükséges előkészületeket, felkerestem azokat a személyeket, akiket akartam, és meglepően nyugodtan vártam a következő tárgyalást. Elsőként a vádlottat szólítottam fel, hogy lépjen újra a tanúk padjára. Ő eskü alatt elmondta, hogy kihagyott egy fontos részletet, amelyre akkor jött rá, amikor az a bizonyos tanú - aki látta bemenni hozzá a barátnőjét - vallott. A bíró megfeddte, hogy elhallgatott egy fontos információt, de az ügy mielőbbi lezárása érdekében engedélyezte a folytatást. Megkérdeztem, mi történt, miután Sra. Jimenez, a barátnője meglátogatta. A válasza az volt, hogy elmentek a törzshelyükre nem sokkal az után, hogy megérkezett, és ott sírta ki magát az ő vállán. Az ügyész úr próbált tiltakozni, hogy kitalált történet, de én biztosítottam a bíró urat arról, hogy megvannak a bizonyítékaim a hallottak hitelesítésére. Ahogyan azt várni lehetett, Sr. Luis tiltakozását elutasították, és behívhattam a barátnőt, aki szintén azt vallotta, csak más szavakkal (hogy ne legyen feltűnő), mint Da. Hernández. Ezután következett a törzshelyükről az egyik dolgozó, aki szintén jól ismerte a vádlottat és az előtte szólót, és hajlandó volt értük tűzbe menni, mivel egyszer ők is kisegítették a bajból. Nem mellesleg szép summa ütötte a markát a hamis vallomásért. Elmondta, hogy a két szóban forgó személy ott beszélgetett a büfében, és meglehetősen sokáig vigasztalta a védencem a vele szemben ülőt. Mikor végeztem az összes tanúval, az ügyésznek már nem maradt kérdése hozzájuk, és tudtam, a zsebemben van a győzelem. Még ezen a tárgyaláson megszületett az ítélet: „A vádlott ártatlan az ellene felhozott vádakban”.
A beígért jutalom nem maradt el, és a frissen örökölt hatalmas vagyonból jókora szeletet kaptam, amely tényleg kihúzott a pácból. Ezt a történetet azért mertem most elmesélni, hiszen már közel ötven év telt el azóta. A vádakat elfeledték, az ügy elavult, és az akkori védencem sem él már, hogy esetleg felelősségre vonják. A többi tanú sincs már az élők sorában, csak engem tartott életben a sors addig, ameddig ki nem adtam magamból ezt a szörnyű titkot. Ez az én skarlát betűm, a bélyegem. Megbántam, amit tettem, de már nem tudom visszacsinálni. Évekig kínlódtam, míg elfogadtam a tetteimet, ezáltal önmagamat, és csak édesanyám gyógyulása, valamint az előmenetelem tudta elfedni a szégyent, amelyet éreztem. Ha nincs ez az ügy, ez a hamis győzelem, akkor édesanyám nem lett volna velem még húsz évig, nem foglalkoztat az egyik leghíresebb ügyvédi iroda, és nem ismerem meg a férjem, akivel együtt három csodálatos gyermeket neveltünk fel. Végre én is a kedvesem után mehetek, és majd a túlvilágon továbbra is együtt lehetünk, ha létezik egyáltalán a túlvilág. Utolsónak még azért annyit elmondok, hogy soha többé nem nyúltam tisztátalan eszközökhöz egyetlen ügyemben sem, csak az első miatt terhel lelkiismeret furdalás. Köszönöm a lehetőséget Srita. Santibáneznek, hogy megírja az élettörténetem, és ezáltal feloldoz a bűneim alól. Ég veled világ, viszlát, emberek.


Én úgy vélem, az, amit Sra. Gonzalez tett, legalább annyira jó, mint rossz. Az édesanyja életéért, valamint a sajátjáért harcolt. Nem gonosz szándék vitte előre, hanem a szükség és a szeretet. Mindenkinek meghagyom a lehetőséget, hogy ítélkezzen felette, bármi is lesz az ítélet. Nagyszerű asszony volt, akire ennek ellenére is büszke lehet mindenki. Keményen küzdött a tárgyalótermen belül, de mindig alázatosan viselkedett az emberekkel azon kívül. Emlékét örökre megőrizzük szívünkben. Ég Önnel, Sra. Ana Maria Sánchez Gonzalez.


írta: Srita. Elle Lucia Martinez Santibánez

2004.06.03.