AJÁNLOM AZ OLDALT
A szemeim olyan táskásak, hogy szinte érzem a hatalmas kofferek súlyát. A hajam minden segítség nélkül az ég felé mered, a leghíresebb fodrászok sem végeznének a párnámnál jobb munkát a belövésével.
Kábán analizálom tovább a tükörképemet a kollégium kijáratának üvegében. Az iskolai egyenruha drapp kabátját teljesen félregomboltam, úgy áll rajtam, mintha csukott szemmel öltözködtem volna. Megkísérlem helyrehozni a baklövést, sajnos elég ügyetlenül. Kilökve az ajtót még mindig a gombokkal babrálok.
A reggeli kávé helyett egy adrenalin lökettel érkezik az ébresztés. Váratlanul két oldalról karon ragadnak. Megerőltetés nélkül cipelnek el az épület melletti parkos részhez, közben eszeveszetten kalimpálok, a lábam sem éri a földet.
Amint a szorítás enyhül, arrébb szökkenek. A két srác rezzenéstelen arccal méreget engem, akár valami nem túl bizalomgerjesztő főzeléket a tányérjukon. Rémülten pislogok fel rájuk. A duó összetétele bizarr benyomást kelt, libabőrös lesz tőle a karom.
Tyler fekete haja árnyékot vet a zordan csillogó, zöld íriszeire. Újra látom benne azt a kegyetlen végzőst, akitől olyan sokáig rettegett az egész iskola. Az általában szeleburdi Davis ezzel szemben semelyik eddig ismert énjére nem hasonlít, totálisan kivetkőzött önmagából. Nem szimpla komolyságról árulkodnak a vonásai, hanem valami sokkal vérfagyasztóbb, megfoghatatlan érzelemről.
Hatalmasat nyelek, az ádámcsutkám látványosan liftezik.
– Segíthetek valamiben? – tudakolom udvariasan, fülem-farkam behúzva.
A fiúk összenéznek, és bólintanak egyet, majd Davis a zsebében kezd matatni. Persze ők is éppen most találtak egymásra – fut át rajtam. Nem mintha egyenként nem tudnák a szart is kiijeszteni belőlem.
Hagner felém nyújtja az öklét. Értetlenül méregetem.
– Nyújtsd a kezedet! – biccent előre, a tekintete fenyegetően villan felém. Engedelmeskedem. A feltartott tenyerembe fecnik szállingóznak alá. Mozdulatlanul fontolgatom, mihez is kellene velük kezdenem, végül arra jutok talán nem ártana elolvasni, mi van rajtuk. Tyler ösztönzésképp dobbant egyet a lábával, úgyhogy kapkodva elrendezgetek pár papírdarabkát, és nekilátok. Egyetlen mondat apró szilánkjából felismerem a szöveget. Egy elveszett nyögésen kívül mást nem tudok kierőszakolni magamból.
Davisék kisvártatva megunják a tétlen szobrozásomat.
– Akarsz valamit mondani az utolsó szó jogán? – ropogtatja az ízületeit célzatosan a szőke. Remegő térdekkel hátrálok.
– Félreértitek! – hadonászom akár valami őrült. A lap cafatjai lehullanak a nedves fűre, a fekete betűk szürkés pacákká folynak szét. Megbűvölten bámulom a szétolvadó sorokat, majd feleszmélve felkapom a fejemet. – Nem akartam semmit csinálni!
– Hát persze – sziszegi gúnyosan McGlone. – Csak úgy szórakozásból rittyentettél egy több száz oldalas könyvet Darylről.
– Nem használtam volna fel az engedélye nélkül. – A hitetlen pillantásaik szinte átszúrják a bőrömet. – Esküszöm! – bólogatok a nyomatékosítás kedvéért.
Kezdek benne kételkedni, hogy valóban olyan zseniális ötlet volt a részemről papírra vetni Madkins történetét. De ha egyszer úgy hívogatott a lehetőség!
Egy lány, aki tényleg képes fiúnak álcázni magát, és az orránál fogva vezetni több száz embert. Egy lány, aki lepaktál az igazgatónővel, és beépül az egyik legelismertebb intézmény diákjai közé. Az ember azt hinné ilyesmi a való életben lehetetlen, de Daryl Madkins bebizonyította, hogy nem az.
Ilyen sztorit nem hagyhattam csak úgy kicsúszni a kezeim közül.
Noha még kihúzott háttal, magasra tartott fejjel is eltörpülök mellettük, magabiztosan nézek fel a támadóimra.
– Nem bántam meg, hogy elkezdtem a könyvön dolgozni. Mindazonáltal tisztában vagyok a személyiségi jogokkal, és nem áll szándékomban az érintett engedélye nélkül bármit kiadatni. Eszembe se jutna megpróbálkozni vele – hadarom minél határozottabban. – Az ilyesmi amúgy is csak akkor ér valamit, ha feltüntethetem, hogy valós eseményeken alapul – fűzöm hozzá halkabban. A szemeikben bujkáló, megszűnni nem akaró méreg meghunyászkodásra kényszerít. Teszek még egy lépést hátra.
Hasztalan igyekszem távolságot tartani, McGlone egyetlen mozdulattal előttem terem, és megragadja az ingem gallérját. Hallom az anyag hasadását, miközben magához ránt.
– Ha bármi napvilágot lát Daryllel kapcsolatban, saját kezűleg tekerem ki a nyakadat. – A torkomban zsemle méretű gombóc keletkezik. Davis komótosan mellénk sétál, és közel hajol a fülemhez.
– De csak miután én kiheréltelek – suttogja szenvtelenül. Tesz róla, hogy könnyedén legyűrhessem a gombócot, és imádkozhassak nehogy a rendetlenkedő nyomrom visszaküldje. A rideg megvetésétől még a szőr is feláll a hátamon.
– Mi folyik itt? – Mindketten kővé dermednek a levegőbe hasító számonkéréstől. Vontatottan araszolnak odébb, a harag elpárolog az ábrázatukról és leheletnyi riadtság költözik rá. Akár a kölyökkutyák olyan szelíden kémlelnek hátra. Darylt pillantom meg mögöttük. A jelenet arra emlékeztet, amikor az anyuka csínytevésen éri a rosszcsont csemetéit.
Madkins a mellkasa előtt összefont karokkal méri fel a helyzetet. Végigpásztáz rajtam, elidőzik az előttem heverő fecniken is, majd elégedetlen grimasszal a srácokat veszi górcső alá.
– Iskolai terror? – érdeklődik színtelen hangon. Tyler képtelen megmozdulni, ráfagy a rémület. Davis lép akcióba, ártatlan pofával a fejét rázza.
– Dehogy! – tiltakozik hevesen. Daryl szemei összeszűkülnek, a kollégium felé bök.
– Tökéletes rálátásom nyílt a jelenetre. – Hagner felsandít a folyosók előteréből nyíló ablakokra, és halk káromkodás csúszik ki a száján.
Egy darabig engem ostoroz a pillantásaival, aztán kelletlenül beavatja az incidens előzményeibe volt szobatársát.
– Nem akartam szólni, enélkül is van elég bajod – dünnyögi zárásképpen. Madkins végig az arcomat fürkészi. A szívem a torkomhoz veszélyesen közel, lomha ritmusban ugyan, ám kifejezetten erőteljesen lüktet.
– Magunkra hagynátok minket? – kéri az agresszorokat a lány feléjük sem fordulva. Hagnerék vonakodva eloldalognak, McGlone kótyagos dülöngélése lassít a tempójukon. A srác úgy fest, mint akit most rángattak ki egy pár száz kilós meteorit alól.
Daryl közeledésére összerezzenek.
– Nem fogok semmit csinálni! Ígérem – fogadkozom teljes gőzzel. Agyban végigpörgetem, milyen enyhítő körülményt tudnék elé tárni. – Nemsokára úgyis vissza kell költöznünk Japánba – nyögöm ki. A lány őszinte döbbenettel fogadja a hírt.
– Hogyhogy? – Kíváncsisággal vegyes meglepettséget olvasok le az arcáról. Szórakozottan állapítom meg, hogy még mindig kicsit szokatlanul hat részéről az élénk mimika.
– Apám munkája miatt költöztünk ide, most pedig áthelyezték – magyarázom a hirtelen érdeklődéstől zavartan. Tanácstalanul álldogálok, a cipőm orrával a gyepet túrom.
– Leülünk? – veti fel Madkins.
Megilletődöttségemben még a hidegről is megfeledkezem. Némán feszengek Madkins mellett a padon, és várom, hogy végre megszólaljon. Végül egy sóhajtás után belekezd. Először fel sem fogom, aztán leesik: a lány vallomásszerű beszámolót tart nekem.
Elmeséli, hogyan és miért került ide. Nem megy bele a részletekbe, és feltűnően átugrik egy-egy kényesebb momentumon, de még így is iszom minden szavát. Gondolatban betűhűen rögzítem a hallottakat.
– A többiek tudják, hogy az év végén elmész? – kérdezem bátortalanul, amikor a végére ér.
– Tyler valószínűleg, Joshua és Ian biztosan. Davisnek nem említettem. – A combomig zuhanó állam láttán elmosolyodik. – Nem is gondoltál bele, rajtad kívül milyen sokan tisztában vannak a titkommal, mi? – Tréfásan oldalba bököd.
Az szürke, felhők szabdalta égboltra emeli a tekintetét, és újra csendbe burkolózik. Eddig fel sem tűnt, ám valami határozottan megváltozott rajta. Elég ellentmondásos. Isten tudja, mióta ügyködöm rajta, hogy minél többet kiderítsek róla, közben pedig elfelejtek figyelni rá. Madkins, a szemeiben megbújó, titokzatos csillogással, egy pillanatig valamiféle romantikus hangulatot áraszt magából, akár egy drámai film főhősnője.
Egyszer csak óvatosan az ujja közé csípi a kabátomat, közelebb csusszan, és egész halkan azt mondja:
– Valamikor majd elmesélem, elejétől a végéig. Ha túl vagyok ezen az egészen, a Prince-en és Princessen is, akkor eldöntheted, mihez kezdesz az információkkal. – Sejtelmes mosolyra görbül az ajka, amitől a szépségverseny villan fel bennem.
Kómásan révedek utána. Aztán a hála széles vigyorba rántja a számat.
Daryl
Yuji regénye és a bejelentése egy időre elterelték a figyelmemet az aktuális nyűgjeimről. Lövésem sincsen, milyen aljas kórság támadott meg, hogy ennyire ellágyuljak; egészen lelombozott a törpe távozásának híre. Még az önéletrajzi förmedvényhez is engedélyemet adtam… A morzsányi logikával vigasztalom magamat a cselekedeteim mögött, ami kimerül a tényben, hogy a gimnáziumi évek után aligha fog ártani egy hasonló botrány. Legfeljebb kapok egy nagy adag reklámot. Szerintem megnyerően mutathat egy színész jelentkezési lapján: két éven keresztül fiút játszott a szuper elit Prince Művészeti Akadémián. Kész ajánlólevél!
Délutánra már eljutott a tudatomig, mitől kínoz bizarr hiányérzet. Teljesen elfeledkeztem a telefonomról meg a közelgő találkáról.
Amint ez megfogalmazódik bennem, kihullik a fogaim közül az alma, és útjára indul a kollégium lépcsőjén. Megfordulok, hogy drámai pillantásokkal kísérjem az útját. A tekintetem egy sportcipőbe ütközik, akárcsak később a gyümölcs.
Davis lehajol a félig megrágcsált almáért, úgy vizsgálja át, mintha soha nem látott volna hasonlót ezelőtt.
– Történt valami? – adja vissza az uzsonnámat.
– Kiment a fejemből a telefonom – morgom.
Elmerengek rajta, vajon meddig hevert az almám a padlón, és arra jutok, bőven átcsúszott a hat másodperces időkorlátozáson. Morcosan feltrappolok az emeletre Hagnerrel a nyomomban, a gyümölcsöt a szobám felé menet a szemetesbe hajítom.
Mielőtt beviharozhatnék előkotorni egyet Sandra göncei közül, Davis megragadja a csuklómat. Visszasandítok rá a vállam felett.
– Ne menjek veled én is? – kérdezi. Képtelen vagyok kibogarászni az arckifejezéséből, mire gondolhat. Lassan bólintok. Nem árthat felkészülni a lehető legrosszabbra. A megtalálóról kiderülhet, hogy valami perverz állat, aki modelleket zaklat, és ebben az esetben határozottan megnyugtatna Hagner jelenléte.
Ismételten igent intek a fejemmel, most már biztosabban.
– Az jó lenne.
A hideg szél a bőrömet mardossa, fel nem fogom, miért kell nekem szoknyában parádéznom. Hülye ötlet volt, akárcsak a nejlonharisnya. Legalább Shonna kedvenc, véleményem szerint parányit cowboy feelinges csizmája nem engedi lefagyni a lábfejemet. A kabátom övével küszködöm, azonban akárhogy igyekszem, nem akar normálisan állni rajtam. Még egyszer eltökélten nekiesem a masninak.
– Már itt kellene lennie a taxinak – jegyzi meg Davis a karóráját tanulmányozva.
– Még csak negyed öt van, ráérünk. – Elnyomok pár halk szitkot. – Feladom, nem értek az öltözködéshez. – Hagner váratlanul a derekamhoz nyúl, és megrántja az övet, amitől meginogok. Tennem kell egy lépést előre, nehogy eldőljek. A levegő a tüdőmben reked, összeszorított ajkakkal kancsalítok lefelé Davis hosszú ujjaira. Könnyed mozdulatokkal mesteri csomófélét kreál.
– Nem kéne annyira ragaszkodnod ahhoz a masnihoz – mondja. Még a szemei is mosolyognak, ahogy rám néz. A fejemen tanyázó fekete loboncba borzol. Mostanra megtapasztalhattam, alkalmanként milyen furcsán veszi ki magát ez a gesztus.
Észre sem veszem a szervezetemre törő oxigén hiányt, amíg a kocsi be nem fut, és én fulladozva kapok levegő után. Az autó ablakából a saját értetlen pofám mered vissza rám. Szemöldök ráncolva csusszanok be Hagner mellé, aki tapintatosan figyelmen kívül hagyja a furcsa viselkedésemet. Talán sejti, hogy hiába faggatna róla, én sem ismerem az okát.
A favágó vendéglő – ahogy Davis utalt rá – forgalma jelentősen megcsappant. Csupán egy túrafelszerelést viselő fiatal pár üldögél a sarokban, meg néhány idősebb férfi iszogatja a sörét a pultnál. Az egyik elázottabb példány lanyha elismeréssel végigméri a lábaimat. Hagner védelmezően átterel a másik oldalára, és megcsikorgatja a fogát a pasi felé. Kimondottan örülök, hogy velem jött. Nélküle sem kell félteni, viszont így még nagyobb biztonságban érzem magam. Mintha Davis még egy atomtámadástól is megvédhetne.
A várakozás idejére rendelünk egy-egy bögre teát. A forró ital és a kinti komorsággal kontrasztot alkotó meleg lámpafény a sí tábor emlékképeit éleszti fel bennem.
Milyen elkeseredetten próbáltam rávenni Davist, hogy hagyja abba a kutakodást! Utólag szimplán szánalmasnak tűnik az akkori viselkedésem. Hagner már gyanított valamit, és ezt bizony nem palástolta túl meggyőzően. Erre én mivel rukkoltam elő megoldás címszó alatt? Megfenyegettem, hogyha kideríti a titkomat, felszívódom. A nagy fészkes fenét! Lassan három kéz sem lesz elég, hogy megszámoljam, hányan lepleztek le ez idáig. Eltűntem? Oh, dehogy. Itt vagyok, nagyon is.
– Talán jobban jártam volna, ha anno nem állítalak le – kéretőzik ki belőlem. – Ha a sí táborban nem hordok össze hetet-havat, akkor talán… Nem is tudom… Talán máshogy alakulnak a dolgok. – Hagner előrekönyököl, az állát a tenyerébe fekteti. Karamell színű íriszei nyugalmat sugallnak.
– Nekem ez a jelen is tökéletesen megfelel – jelenti ki magabiztos mégis suttogásba hajlóan lágy hangon. – Nem mondom, hogy nem lehetne jobb – teszi hozzá tréfásan –, de így sem rossz.
Az idilli pillanatban sokkolóan ér a Davisre kiülő döbbenet. Arca szoborszerű merevséget vesz fel, ellenben a pillantásában örvénylenek az érzelmek: meghökkentség, düh és még valami, ami az egészen mélyről érkező fájdalom halvány szikrájára hasonlít. Összeszorult mellkassal követem a tekintetét, hátrafordulok, amennyire az ízületeim engedik.
Most hogy egyszerre látom őket, fellángol bennem az egykori sugallat. Már azt is értem, mitől véltem olyan ismerősnek a tekintetét. A két világosbarna szempár kiköpött mása egymásnak.
– Kyle… – a név formátlanul, már-már némán pottyan ki az ajkaim közül. Hagner eltátja a száját, kétségbeesett aggály suhan át rajta.
– Honnan ismered? – A homloka ráncokba torzul, úgy mered rám, mintha éppen kést szorítanék a nyakához.
– Én… – A torkom feldagad, nem tudom kipréselni a hangokat rajta. Fogalmam sincsen, miért. Esetleg a légkör gyilkos feszültsége okozza, vagy az apró, különös felismerés, és a titokzatos, értelmetlen gyanú, amit egyszerűen képtelenség behatárolni, megfogalmazni.
Kyle elém csúsztatja a mobilomat az asztalon, kivételesen tudomást sem vesz a létezésemről. Szája széle megremeg, majd keserű mosolyra kunkorodik.
– Rég láttalak, öcsi. – A mondat vasököllel csap a mellkasomnak, és tűszúrásként visszhangzik a fülemben. – Hiányoztam? – érdeklődik önelégülten Hendon.
– Mint egy harmadik stádiumú gyomorrák – szűri a fogai között a feleletet Davis. A szemében úszó kavalkádból egyedül a méreg marad meg, viszont az elemi erővel izzik.
– Angliában is láttalak. Ha tudom, hogy te vagy az, köszönök. – Hagner vádlón kapja rám a tekintetét, kezek nélkül fojtogat. Fájdalmasan rezzenek össze. – Ugyan – inti le Kyle –, Daryl igazán nem tehet semmiről.
– Daryl? – ismétli Davis elhűlve.
– Igaz is. Ez titok akart lenni, mi? – markol bele a fekete parókába. Félrelököm a kezét, és felpattanok.
– Fejezd be! – fakadok ki. Hülye egy kirohanás, főleg mivel dunsztom sincsen, mit is kéne egész pontosan befejeznie. Felkapom a telefonom. – Köszi, hogy visszahoztad. Davis, menjünk! – A felszólításra meg sem rezzen, fapofával fixírozza Kyle-t.
– Előbb hallani akarom, mi ez az egész. – Ez az apatikusság bárki mástól természetesen hatna, Davistől felér egy pofonnal.
– Elmondom. – Sikerül magamat is megdöbbentenem: a hangom szinte sírósan csendül. – Útközben mindent elmesélek, csak menjünk. – A legdurvább félreértést is elviselem. Higgyenek pasinak, és akkor már rögtön homokosnak is, ha úgy esik jól; gondoljanak hülye sikeréhes ribancnak, aki találomra diákokat csábít el egy fiúiskolában, teszek rá magasról. Csak ezt ne. Davis nem hiheti, hogy szándékosan átvertem. Ő semmiképpen sem.
Hagner a belőlem áradó elkeseredettségtől megenyhül, a ridegség álarca lehullik róla. Leeresztett szemekkel, beletörődően indul el.
– Menjünk!
Noha kiöntöm a lelkem – a játszótéren történtektől egészen a legutóbbi találkozásunkig minden apró részletbe beavatom – Hagner távolságtartó marad. Visszafelé végig a csíkokká folyó tájat vizsgálja. Amikor végzek az ablakhoz tapasztja a homlokát.
– Soha nem meséltél erről. – A lehelete halvány foltot fest az üvegre.
– Nem tűnt lényegesnek. – Miután kimondom, bevillan pár kísértetiesen hasonló jelenet könyvekből és filmekből. Megtanulhatnám, hogy ez a mondat soha nem válik be. – Nem számolhatok be minden hülyeségről – helyesbítek gyorsan, nem a legelegánsabban.
– Minden hülyeségről?! – rivall rám számonkérően. Legalább végre a szemembe néz, az is valami. – Egy vadidegen pasasról van szó, aki lépten-nyomon a telefonszámodért kuncsorgott! – Megköszörülöm a torkomat.
– Ami azt illeti, így még nem gondoltam a dologra…
– Istenem, Daryl… – kap a homlokához. – Tudom én, hogy talpraesett lány vagy, de ennyire akkor sem lehetsz felelőtlen.
– Megjöttünk – szól hátra a sofőr megakasztva a társalgás menetét. Kikecmergek, amíg Hagner rendezi a számlát. Az iskola téglafalai hirtelen fenyegetőnek látszanak, az az érzésem támad, mindent megadnának érte, hogy maguk alá temessenek.
Ez már tuti az elmeháborodás tünete…
Davisszel éppen válnánk el a szobáink előtt, amikor megakadályozhatatlanul kibukik belőlem:
– Elvárod, hogy mindent az orrodra kössek, én meg közben semmit sem tudok rólad. Például a bátyádról is elfelejtettél szólni! – Megtántorodik a meglepetésszerű támadástól. Kikerekedett szemekkel pislog rám, az ujjai lecsusszannak a kilincsről.
– Soha nem kérdezted. – Megint megrohan a deja vu. Be kell látnom, a való életben is hajlamosak vagyunk haszontalan mondatokkal dobálózni.
– Mert ez így megy, mi? Figyu, Davis, ismerkedjünk már! Nincs például véletlenül egy tesód? – ironizálok ripacs módon. Mihelyst Hagner nyitná a száját, normálisra váltok, és folytatom a fecsegést.
– Oké, valóban nem mutattam nagy érdeklődést – tartom fel a kezeimet mentegetőzve –, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltam kíváncsi. Ha elmondtad volna, meghallgatlak. De te alig árulsz el bármit is magadról. Mindig vagy Ian van terítéken vagy én. Te meg meghúzód magad a háttérben, és azt gondolod, ez másnak fel se tűnik. – Rég hadartam ennyit egyhuzamban, a végére kifogyok a szuszból. Davis szótlanul figyeli a lihegésemet.
– Gyere be! – tárja ki az ajtót megadóan. – Tartok neked mesedélutánt, ha már ennyire szeretnéd. – Felszegett fejjel, diadalittasan menetelek be.
– Szeretem a mesedélutánokat – huppanok le az ágyra csalfa vigyorral a képemen, a kabátomat ledobom magam mellé. Davis velem szemben foglal helyet.
– Ez nem lesz éppen az a mézes-mázas fajta. – Fásult mosollyal az ajkai szegletében terpeszbe tett lábaira támaszkodik, az ujjait összefonja. Rossz előérzetem támad.
Davis
Elmerengek rajta, megosztottam-e ezt valaha bárkivel. A válasz egyértelműen nem. Valószínűleg Ian sem ismerné a múltamat, ha nem lett volna szerves része.
Még bele sem kezdek, már kaparássza valami belülről a mellkasomat; az akkor felgyülemlett fájdalom ismét karmokat növeszt magának, és a szívembe mélyeszti őket.
Tompán jut el hozzám Daryl hangja, ahogy nyugtatgat. Visszakozni kezd, azt duruzsolja, nem muszáj beszélnem róla, ha nem akarok. Csakhogy akármilyen élesek is legyenek azok a körmök, az igazság még annál is kínzóbban akar végre a felszínre törni. Mert Darylről van szó. Beleőrültem a szerelembe, és ha ez a lány egyszer azt akarja, vakarjam le a földréteget a mélyre temetett emlékekről, készségesen ásót ragadok.
Előre révedek a semmibe, és belevágok. A képek onnantól kezdve folyamatosan peregnek le előttem. Furcsa, az idő semmit sem koptatott rajtuk.
Apám imádott dicsekedni vele, milyen gyönyörűen ívelt felfelé a karrierje. Grafikusként kezdett, aztán évekkel később már a saját animációs stúdióját vezette. Felkérték őket egy jelentős projektre, ami még a vártnál is nagyobb sikert aratott. Dőlt a lé a házhoz – ahogy ő fogalmazott.
Igazi remekművek kerültek ki a keze alól, a legjobb rajzfilmek neki köszönhették a grafikájukat. Elismerésre tett szert a szakmába. Szerintem éppen ez vonzotta benne legjobban anyámat. Addigra kettőször elvált, és az első házasságából született fiát nevelte, Kyle-t. Pasi faló, hűtlen cafka hírében állt, azonban apát ez fikarcnyit sem izgatta. Belezúgott, mint vak ló a gödörbe. A hasonlat esetében ijesztően találó. A gödör része különösen.
A házasság után nem sokkal anyám teherbe esett velem. Nem volt elragadtatva az újabb poronty gondolatától – ezt nem is rejtette véka alá, mindenki tudott róla. Elmúlt harminc, féltette az alakját, a szabadidejét meg a hasonló nyomorult dolgokat, amiket ő az élet értelmeként jegyzett. Kyle-lal nem akadt gondja, őt imádta. A srác hamar önállósodott, minden körülményhez alkalmazkodott. Csodakölyök a legújabb kiadásban.
Szóval, katasztrófaként élte meg, hogy megszülettem. Azt hallottam, egy időre a depresszió is lecsapott rá.
Apám ellenben imádott. Amikor kiskoromban először szólítottam meg elbőgte magát – bár ő tagadja, én inkább a nagyinak hiszek. Kinézem belőle. Az általános iskola első napján sem én pityeredtem el, hanem a felnőtt, megtermett férfi, aki bevitt. Sajnos a munkája mellett nem maradt rám annyi ideje, amennyit szeretett volna.
Többnyire a nagyi foglalkozott velünk, nem mintha Kyle-lal kellett volna. Kyle sejthette, hogy előbb-utóbb ennek az afférnak is vége szakad, egyházi áldás ide vagy oda. Nem folyt bele a családi életbe. Ő szépen elhúzódott tőlünk, és hideg felsőbbrendűséggel kezelt mindenkit, különösen engem. Visszagondolva rohadtul szórakoztatta, hogy állandóan próbáltam közeledni hozzá, és ő abban a lekezelő modorában elküldhetett a francba. Már akkor is imádta a szarkazmust meg játszani a fejét. Nem hibáztathatom érte. Ilyen anya mellett senki sem bírna hosszútávon normális maradni.
A lassan tovafolydogáló, békés évek után apámék egyszer csak veszekedni kezdtek. Hét éves lehettem, amikor igazán tudatosult bennem, hogy valami nincsen rendben. Elég keveset fogtam fel a civakodásaikból, de úgy vettem észre, általában a pénz miatt szólalkoztak össze. Apunak kezdték szúrni a szemét anyám fölösleges, esetenként gyanús kiadásai.
Úgy egy évvel később beütött a ménkű. A nagyszüleim valami nyugdíjasoknak szervezett vakációra mentek, apám is üzleti úton volt, Kyle meg már javában bulizgatott, fene tudta, éppen merre jár. Eredetileg egy barátomnál aludtam volna, de gondoltam, mivel a mutter otthon lesz, estére inkább hazamegyek.
Hát, otthon is találtam. Csak éppenséggel nem egyedül. A hálószobában hentergett egy idegen hapsival, ott, ahol esténként apámmal együtt aludtak. Ahogy meglátott a szégyen legapróbb jele sem tükröződött rajta, csak a puszta düh uralta. Az ipse hiába próbálta visszafogni, előrecsörtetett, és akkorát lekevert nekem, hogy fenékre estem a küszöbön. Pucéran magasodott fölém, és vércse módjára üvöltött. Arra intett, ne áruljak el apámnak semmit, különben… Igazából soha nem derült ki, mi lett volna különben, ugyanis betoppant a szomszédunk. Nyitva felejtettem a bejárati ajtót, és ő meghallotta az ordibálást.
Elég evidens, mi következett ezután. Végbement a válási procedúra, apu ragaszkodott hozzá, hogy ő nevelhessen fel, anyám még örült is neki. Soha nem követelt magnak láthatási jogot. Pár óra alatt összepakolt, mintha mindig is erre készült volna, fogta Kyle-t, és elviharzott. Úgy öt évig még a városban éltek, de egyszer sem találkoztam vele. Kyle-lal néha összefutottam, viszont anyámmal szerencsére soha nem kellett szembenéznem. Őszintén rettegtem tőle.
Most már nem rogynék össze ijedtemben, ha szembe jönne az utcán, de kétlem, hogy akár egy szóra is méltatnám. Még mindig fáj annak a pofonnak a nyoma, ahányszor rá gondolok. Az incidensnél jóval korábban szöget vert belém a gondolat: anyu talán nem is szeret. Ez aznap este végérvényesen bizonyosságot nyert.
Apa érthetően megrogyott. A melóval kúrálódott, és kisvártatva elérte a pontot, amikor nem hajszolhatta tovább magát. Itt jöttek képbe az új feleségjelöltek. Egyiket sem nyilvánítanám ideális anya alapanyagnak. Először egy fiatal, szőke kis egyetemista csajt szedett fel, mindenki csak a fejét csóválta, könnyen átláttak az álcáján. Még én is megállapítottam mire utazott: kizárólag a pénzre.
A későbbieket nagyjából ugyanerre a kaptafára gyártották. Apám jelenlétében én voltam a szemük fénye, amikor elment, megkérdezték nem szándékozom-e busz elé ugrani. Szívesen segítettek volna.
Lisáról, az egyetlenről, aki normálisan viselkedett még velem is, csupán két év múlva hullott le a lepel. Ilyen sokáig tette a szépet töretlenül, szinte lehengerlő, nem? Majd búcsúlevelet írt. Valami családtag betegségére hivatkozva lelépett egy-két millával a zsebében.
Nem véletlenül tápláltam ellenszenvet a nők iránt. Ez egy időre gyűlöletbe fordult át, amikor megjelent a legfrissebb mostoha anyuci.
Tizennégy évesen azért már elég érett az ember, hogy feltűnjön neki, ha az apja barátnője rá akar mászni. Ő sem fáradozott sokat a finomkodással. Elég egyértelmű jeleket küldött. Végül meguntam a sok segg-taperolást, meg a zuhanyzás közben tett látogatásait. Apám sem akart hinni nekem, azt szajkózta, csak beképzelem magamnak a figyelem hiánya miatt, és azért ne Brandyt hibáztassam, hanem őt.
Ianhez fordultam. Még azon a héten felpakoltunk, és elhúztunk Koreába. Egy évet töltöttem ott. Apám már az első hónapban térden csúszva esedezett a bocsánatomért – szó szerint –, de kellett egy kis idő, hogy leülepedjenek bennem a dolgok és lehiggadjak.
– Most pedig itt vagyok. Megjegyzem, egyes nőstényektől továbbra is ódzkodom. – Halk szipogás ráz vissza a valóságba. Fennakadnak a szemhéjaim a csendesen könnyeket potyogtató Daryl láttán.
– Hé, itt nekem kellene sírnom – kísérlem meg elviccelni a dolgot. Daryl felugrik, és olyan hévvel veti rám magát, hogy mindketten elterülünk az ágyon. A nyakamhoz fúrja a homlokát, satuba fog a karjaival. Ennél kellemesebben soha nem próbálták még kipréselni belőlem a szuszt. Érzem, ahogy nedves bőre az enyémhez simul, hűvösen ugyanakkor megmagyarázhatatlanul forrón.
– Ha ezt tudom, előbb beavatlak – vigyorgok bambán a plafonra. Madkins felemelkedik, két oldalt a tenyerére támaszkodik mellettem. A fekete, hosszú tincsek lassan, apránként omlanak előre.
– Annyira sajnálom – hebegi reszketeg hangon, aztán újra visszadől. A mellkasa az enyémnek feszül, és kezdek kétségbeesni, amiért nincsen rajta a jól bevált fűzőszerűség.
Úgy ölel, mintha soha nem akarna elengedni, az arcát az enyém mellett a matracba temeti. Végül is nem követek el szentségtörést, ha nem tolom el magamtól, igaz? Nem használom ki a gyengeségét, ilyen értelemben épp hogy az ellenkezője történik.
Óvatosan leemelem a fejéről a parókát, nem veszi zokon, így a kezem tovább siklik a hátára, kicsit később a másikat is mellé csúsztatom. Lehunyt szemekkel szorítom magamhoz.
– Davis… – Langyos lehelete a fülemet csiklandozza.
– Hmm?
– Én… – Az ajtó borzasztóbb pillanatot nem is választhatna a kinyíláshoz. Daryllel vontatottan fordulunk felé, egyelőre ugyanabban a pozícióba.
Ian szoborrá dermed.
– Mi az? – hallatszik a háta mögül. A válla felett Peter kémlel be. Mindkettejük arcát egyszerre önti el a pír.
– Bocsi, srácok – szabadkozik Wackerly, azzal becsapja az ajtót. Madkinsszel úgy maradunk, a sokkhatás az ágyhoz szögel.
– Hé! – hangzik a felháborodott kiáltás fél perc múlva. Ian megint beront, ezúttal a dühtől vöröslik a képe. – Az az én ágyam! – hőzöng kinyújtott karral mutogatva felénk. Daryl legördül rólam, és feltápászkodik, amivel csak tovább bonyolítja a helyzetet.
– Te sírtál? – kérdezi Ian. A karja visszazuhan mellé. – Mi folyik itt? – Madkins nekem háttal áll, így nem hagyatkozhatom az arckifejezésére. Zavartan megvakarom a tarkómat.
Bármi is volt ez, Darylnek bizonyára fele annyit sem jelent, mint nekem. Ismerem a kirohanásait, ez valószínűleg azoknak egy barátságosabb alfaja. Jobb lesz leállítani az egészet, mielőtt bárki túl sokat képzel bele.
– Csak elmeséltem neki a… – A kínos helyzet kilopja a megfelelő szavakat a számból. – Mindent – nyögöm szerencsétlenül. – Darylt meg elkapta az együttérzés. Női szeszély. – Az említett szokatlanul sebesen felkapja a mellettem heverő hajrengeteget meg a kabátját. A tekintetét felháborodottság fátyolozza. Megmukkanni sincs időm, kiviharzik.
– Öregem, ezt jól megcsináltad – kommentálja az esetet Ian. Hülyén meredek fel rá.
– Ezt meg hogy érted? Nem csináltam semmit!
– És még én vagyok sötét! Ember, ha nem tűnt volna fel…
– Elég! – vág közbe Peter. Csálé mosollyal a pofáján lép beljebb. – Azt hiszem, jobb, ha nem szólunk bele. Davisnek magától kell rájönnie, mit szúrt el, hacsak Daryl nem segíti ki. – A szavait észlelhetően Wackerlynek címzi, azonban végig engem vizslat. – Amit mellesleg erősen kétlek – morogja az orra alatt.
Számíthattam volna rá. Ha jóra fordul a helyzet, tuti elbaszom valami semmiséggel. Ráadásul úgy, hogy fel sem fogom, mivel.
Valaki igazán felvilágosíthatna, mi folyik itt!
