Kedves Naplóm!

Szépség. Mióta világ a világ, az emberek azóta vágynak arra, hogy minél szebbek legyenek: őket figyelje mindenki, rájuk terelődjön a figyelem, és azt remélik, hogy ez az eszmekép majd mindent megold. Ma már tudom, hogy engem is ez a helytelen meggyőződés irányított el az utamtól, amely, ha egy kicsit kitartóbb vagyok, már rég bevégezve lenne. Most, ezt az utolsó naplóbejegyzést írva arra gondolok, hogy ha mellettem is lett volna egy igaz barát, talán időben észhez térít, és azt mondja; „Ne tedd, nincs rá szükséged!”. De nem. Nem volt olyan ember a környezetemben, aki erőszakosságával kimentett volna abból a képzelgésből, hogy csúnya vagyok.


Minden a középiskolában kezdődött. Vártelki Zsanett, az osztály legmenőbb és legszebb lánya szerelmes volt Bálint Laciba, aki viszont érdekes módon, a filmektől eltérően egészen egyszerű, de nagyon kedves srác benyomását keltette. Egyszer az egyik szünetben odajött hozzám Laci, és megkért, hogy órák után magyarázzam el neki a matekot, mert nem érti a trigonometrikus egyenleteket. Én jó voltam ebből a tárgyból, és valahol a többiből is, de talán ez állt hozzám a legközelebb. Furcsa, hogy egy lánynak éppen egy reáltárgy legyen az erőssége, de nálam ez volt a helyzet. Mivel szívesen segítettem bárkinek, aki megkért rá, Lacinak sem mondtam nemet, és a hetedik óra után visszamentünk az osztályunkba, ahol a táblánál próbáltam elmagyarázni a trigonometria rejtelmeit.
Jól haladtunk, könnyedén megértette az instrukcióimat, és egyre jobban mentek neki a feladatok is. Egyszer aztán leejtettem a krétát, én lehajoltam érte, és ő is követte a példám, majd összefejeltünk. Nagyon kemény kobakja volt, fájt is. Erre ő magához húzott, és megsimogatta ott, ahol fájt, majd adott rá egy puszit. Ekkor láttam meg Zsanettet, aki az ajtóban állt – ki tudja mióta –, és rögtön elszaladt. Én utána futottam, de mire a folyosóra értem, eltűnt. Szomorúan mentem vissza a terembe, ahol letoltam a srácot, amiért ezt tette, hiszen tudta jól ő is, hogy Zsanett szerelmes belé, akkor mégis miért kellett neki más lányhoz bújnia? Dühített a gondolat, ugyanakkor jól esett, hogy életemben először ilyen közvetlenül viselkedik velem valaki. Véget vetettem az órának, mondván, kettesnél rosszabbat nem kaphat a dolgozatra, mert jól megy már neki a téma, csak kicsit gyakoroljon még. Mielőtt azonban kiléphettem volna az ajtón, megragadta a karom, és azt mondta: „Tudom, hogy ő engem szeret, én viszont Téged szeretlek.” Sosem felejtem el ezeket a szavakat. Kicsit álomszerű volt, hogy egy fiú éppen nekem valljon szerelmet, és nem is tudtam mit mondani neki, egyszerűen csak elfutottam. Már nem gondoltam Zsanettre, sem a matekra, sem arra, hogy melyik útvonalon szoktam hazamenni. Futottam, ahogy a lábam bírta, egészen addig, míg félúton elfáradtam, és leültem a parkban.


Nem tudom mennyi ideig ültem ott, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki rám kiált az úttestről, amitől nem messze ültem. Édesanyám volt, és éppen bevásárlásból tartott hazafelé. Beszálltam az autóba, de, hogy ne jöjjön rá semmire, hiszen még én sem akartam belegondolni, mi is történt, inkább igyekeztem azt mutatni, hogy minden rendben ment. Annyit elmeséltem neki, hogy egy osztálytársamnak segítettem a holnapi matek dolgozat miatt, és ő elfogadta. Nem gondolta, hogy hazudok, hiszen nem szoktam a szüleimnek hazudni, csak néha füllenteni, ha a helyzet úgy hozta. Ráadásul tudták, hogy mikor későn érek, akkor valamelyik osztálytársam korrepetálom, ugyanis előfordult ilyen, méghozzá majdnem heti rendszerességgel. Hol a történelemben kellett segíteni, hol a fizikában, hol az angolban, de valamiben mindig. Én voltam a kis eminens, aki mindig jó jegyet kap, és akinek senkihez sincs egy rossz szava sem. Persze, hogy kisebb sokkot kaptam, és szörnyen éreztem magam, amikor másnap beléptem az osztályba csengetés előtt negyed órával, és úgy nézett rám mindenki, mint a véres rongyra.
Mint kiderült, Zsanett úgy adta elő az egészet, hogy elcsábítottam Lacit, és, hogy megcsókoltam. Laci is mondta, hogy nem igaz, csak összefejeltünk véletlenül, és adott egy puszit a fájós helyre, de mindenki azt mondta, hogy azért mondja ezt, és azért véd, mert kedves, és nem akar nekem bajt. Én voltam attól fogva az osztály cédája, és az egész iskolában elterjedt a híre, hogy a kis eminens, Kisteleki Judit mindenki pasijára rámászik, úgyhogy vigyázzanak velem. Körülbelül úgy tűnhettem, mint a Harmadik Antikrisztus, pedig én nem vágytam sem a figyelemre, sem semmi másra. Csak a nyugodt, megszokott életemet akartam visszakapni, de tudtam, erre már nem nyílik lehetőség. Úgy döntöttem, hogy bár egy nagyon kicsit tetszik Laci, nem adom be a derekam, és nem járok vele, mert így is nehezen viseltem a lenéző szemek kereszttüzét. Ha a szemükkel gyilkolhatnának az emberek, én már legalább hetvenhétféleképpen meghaltam volna, de lehet, hogy ez a szám ennél magasabb.


Az utolsó év borzasztó lassan telt el, és szerencsére az érettségire való tanulás miatt nem figyeltem annyira azokra az emberekre, akik megvető pillantásukkal a pokolba kívántak. Laci eközben összejött Zsanettel, minden bizonnyal azért, hogy féltékennyé tegyen, de nem sikerült neki. Én kedveltem őt, de nem voltam belé igazán szerelmes. Mint később kiderült, nagyon nem illettek össze, és amint főiskolára mentek mindketten, Zsanett azonnal dobta őt valami suhancért, aki legalább olyan beképzelt és arrogáns volt, mint ő. Az új környezetben én is lehiggadtam, új barátságokat kötöttem, amik tényleg igazinak tűntek, azonban ahogy véget értek a szép egyetemi évek, mindenki szétszéledt, én pedig egyedül maradtam a fővárosban, ahol azért nem könnyű egyedül boldogulni mindenféle segítség nélkül. Havonta jártam csak haza a szüleimhez Székesfehérvárra, közben egy logisztikai cégnél helyezkedtem el, mint beszerzési munkatárs. Jól kerestem, megérte olyan sokat tanulni, de valami mégis hiányzott az életemből.
Ekkorra jöttem rá, hogy az a tényező, ami hiányzik, egy társ. Valaki, akivel megoszthatom ügyes-bajos dolgaimat, aki átölel, amikor szükségem van egy kis kényeztetésre, akivel együtt nézhetem a tetőről a naplementét, és aki szeret, tényleg szeret. Azonban a szemüveges, csúnyácska énem nem kellett senkinek. Ha megismerkedtem valakivel, akkor kedvesen bánt velem, és tényleg kedvelt is, de senki sem tudott belém szeretni. Akkor azt hittem, hogy az élet állított ilyen problémák elé, és megbosszulja magát az, hogy akkoriban nem voltam elég erős ahhoz, hogy Lacival az oldalamon folytassam a harcot a többiek ellen. De hát mit csináljon egy fiatal lány, akinek semmi tapasztalata nincs a harcokban? Mindig megbújtam, kerültem a konfrontációt, és ha valahol balhé volt, én elsompolyogtam onnan. Azóta is bántam, hogy az egyetlen pasit, aki szeretett, végül elüldöztem egy olyan lány karjaiba, aki aztán kihasználta. Felelősnek éreztem magam nem csak a saját boldogtalanságomért, hanem az övéért is. Azonban bárhol kerestem, nem találtam, hogy bocsánatot kérjek tőle. Akkor még nem volt elterjedt az internet, sem a közösségi oldalak, éppen csak elkezdődött a számítógépes forradalom. 1995-öt írtunk, és már két éve dolgoztam a logisztikai cégnél. Ekkor merült fel bennem először a plasztikai műtét gondolata, amely megváltást ígért azoknak a nőknek, akik valamit nem találtak rendben magukon. Kapva kaptam az alkalmon, és elmentem egy ilyen sebészhez, aki nem rég kezdett praktizálni ezzel az eljárással a kerületben. Megbeszéltem vele a részleteket, és azt mondta, hogy van némi kockázata a műtétnek, de ha kész lesz, egy kis stílusváltás mellett olyan nő leszek, akiért kapkodni fognak a férfiak. Mi mást akarna hallani egy huszonhét éves lány, akinek még nem volt egyetlen kapcsolata sem?


Így hát letisztáztuk az időpontot, én pedig kés alá feküdtem, ahogyan azt szerettem volna. A befekvés szerencsére zökkenőmentes volt, ugyanis a papírokat előre elrendeztük. A doktor úr tájékoztatott mindenről, elmondta a műtét menetét, hogy még aznap hazamehetek, és azt, hogy vigyáznom kell az első napokban, nehogy valami felszakítsa a varratokat. Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot és levetkőztem, hogy betolhassanak a műtőbe. Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még a műtőbe toltak – ahol aztán pillanatokon belül elaludtam az asztalon –, a másikban pedig az egyik szobában ébredeztem.
Kissé sajgott a mellem és az egész mellkasom, és kértem is a segítő nővért, hogy adjon valamit, ami enyhít ezen a kellemetlen fájdalmon. Nem is nevezném fájdalomnak, sokkal inkább bizsergésnek. Ekkor tudtam meg, hogy a különféle injekciók, valamint a varratok utóhatása, és, hogy pár napig még érezni fogom. Azonban már nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre teljes értékű életet élhetek. Este hat órakor teljesen kitisztultan mentem haza, ahol azonnal bedőltem az ágyba, és egészen reggelig aludtam. Mivel nem kellett mennem munkába, egész nap pihenhettem, és azon gondolkodtam, miként változtathatnék a külsőmön, hogy elérhessem a célom.
Első lépésben a hajam stílusának módosítására gondoltam, ezért bejelentkeztem az egyik közelben lévő fodrászhoz. Ezenkívül vettem néhány szépségápolási szert, valamint púdert, szemceruzát, rúzst meg miegymást, amire csak szüksége lehet egy nőnek. A maradék félretett pénzemből vettem új ruhákat, és a műtétet követő második héten úgy mentem reggel az irodába, hogy megkérdezték, ki vagyok, illetve, kihez jöttem? Mikor bebizonyítottam, hogy én bizony én vagyok, tátva maradt az álla a biztonsági őrnek is. Jól kezdődött az a nap, és úgy éreztem, végre eljött az én időm.


Attól fogva minden nap kaptam ajánlatokat. Randevúkra hívtak, különféle céges rendezvényeken vehettem részt, ahol azelőtt sosem. A környékünkön is rengeteg férfi érdeklődött irántam. Bárhová mentem, mindenhol megbámultak, és elégtétellel néztem, ahogy végigmérnek. Csak úgy csorgott a nyála a pasiknak, némelyiknek szó szerint is. Éreztem a féltékeny női tekinteteket. Főleg a feleségekét, akik a párjukkal sétáltak az utcán, és akiknek a férje félreérthetetlen szemeket meresztett rám. Jól éreztem magam, majd’ kiugrottam a bőrömből ebben az időben. A randevúk nem mindig sikerültek úgy, ahogy terveztem, de bőségesen akadt férfi, akit hazavihettem, vagy aki hazavitt magához. Elhalmoztak az ajándékaikkal, szinte egymásra licitáltak. Voltak köztük munkásemberek, akik a munkájuk ellenére igazán vonzóak és elragadóak voltak. Akadtak közöttük gazdagabbak, ők sokszor hívtak el a vidéki házukba hétvégére, otthon pedig azt mondták a feleségüknek, hogy XY városba mennek tárgyalásra. Persze ők mindezt elhitték, én meg nem foglalkoztam azzal, hogy kinek rondítok bele a boldog házasságába. Úgy véltem, nekem is kijár a boldogság, legfőképp az addigi sanyarú életem miatt. Pontosan olyanná váltam, mint azok a nők, akiket tinédzserként a legjobban utáltam. De hát ilyen az élet. A dolgok változnak, ahogy az emberek is.
Tetszett ez a kicsapongó élet, és a magánélet mellett a munkahelyemen is egyre feljebb kerültem a ranglétrán. Nem sokkal a részlegvezetői kinevezésem után találkoztam azzal a férfival, aki megváltoztatta az életem. Ő volt Kratenwaller József. Fiatal, ambiciózus úriember, akire mindig is vágytam. Meglátta bennem azt, amit régen eltemettem magamban, és azokat az értékeimet szerette, amelyeket már jó ideje nem hoztam a felszínre. Többször is randevúztunk, és amíg vele ismerkedtem, minden más ajánlatot visszautasítottam. Csak a hatodik vagy hetedik randin – már nem is emlékszem pontosan – vittem fel először magamhoz, és miután megittunk egy-két pohárkával, mindketten elfoglaltuk a helyünket az ágyamon. Minden addigit felülmúló éjszakában volt részem. Nem csak testileg, de lelkileg is egyesültünk. Mint valami ajándék, olyannak éreztem őt reggel, amikor felébredtem. Hosszú ideig csak néztem, ahogy nyugodtan, békésen alszik. Próbáltam kitalálni, vajon miről álmodik, de amint ahhoz a részhez értem, ahová a nők elég sűrűn tévednek; „Vajon egy másik nőről álmodik?”, rögtön befejeztem a képzelgést. Még csak belegondolni sem mertem, hogy ő, akit ekkor már nagyon megszerettem, ne rám gondoljon, ne velem akarjon lenni.


Két hónap találkozgatás után hivatalosan is járni kezdtünk, és úgy tűnt elválaszthatatlanok vagyunk. Egyik este, amikor átjött hozzám, felmerült annak a gondolata, hogy összeköltözzünk. Ő hozta fel, és nekem tetszett is az ötlet, de előtte mindenképpen meg akartam beszélni vele, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet. Féltem, hogy majd felkapja a vizet, elrohan, és már nem akar tőlem semmit, de meg kellett lepődnöm. Olyan higgadtan és nyugodtan kezelte a kérdést, amilyent még senkitől sem láttam. Megnyugtatott engem is, és azt mondta, hogy én vagyok a legfontosabb az életében, és, velem szeretne lenni a nap minden percében, amikor csak lehetősége nyílik rá. Sírva fakadtam a boldogságtól, és ő tökéletesen értette, miért történik mindez. Nem kérdezett, nem vágott értetlen pofát, mint a többi férfi szokott, hogy miért is kezdtem el sírni. Egyszerűen csak ott volt mellettem, átölelt, és simogatta a hajam, amitől néhány perc alatt lehiggadtam. Akkor már tudtam, hogy ő kell nekem, bármi áron. Akárhogyan is lesz, de meg kell tartanom!
Fél évig minden a legnagyobb rendben ment. Már egy év telt el a műtét óta, és ez az idő egészen más emberré varázsolt. Megismertem az élet más lehetőségeit is, de az a személy szerettem legjobban lenni, akit Józsi szeretett. Egyik nap aztán szúró érzést éreztem a bal mellemben, és megijedtem, hogy esetleg a szívemmel lehet valami. Elmondtam a páromnak is a dolgot, és bejelentett engem az egyik orvos ismerőséhez. Először egy EKG vizsgálatot csináltak rajtam, de az nem mutatott ki semmiféle problémát. A szerint olyan egészséges voltam, mint a makk. Aztán jött a röntgen vizsgálat, és az életem egy csapásra felborult. A gép kimutatta, hogy a beültetett szilikon elkezdett szivárogni, és rákos elváltozásokat okozott a mellemben. A tünetek és a vizsgálatok alapján kimutatták, hogy az első stádiumban vagyok, tehát az esélyeim a gyógyulásra igen magasak. Miután mindezt megtudtam, ki sem mozdultam a lakásból. Józsi egész nap csak vigasztalt, és megnyugtatott, hogy végig mellettem lesz a műtét alatt, valamint az összes kezelésen is.


Most, a műtét után úgy érzem, kaptam egy új lehetőséget az élettől. Mindkét implantátumot kivették, a bal mellemet le kellett műteni, és közölték, hogy lehetőség szerint ne rakassak többet be ilyesmit, mert a szervezetem idegen anyagként kezeli, és nagyon lassan elkezdi bontani. A bal oldali is ezért szakadt ki, és ezért kellett keresztülmennem mindazon, ami az utóbbi időben történt. Amikor betoltak a műtőbe, megfogadtam magamnak, hogy a gyerekkorom óta vezetett naplóim (ez már a sokadik, rengeteg betelt) elteszem emlékbe, és inkább nem írok bele semmit. Az előző életem ezzel a tettel zárom le, és az új életemben igyekszem minél több időt foglalkozni azzal, hogy a napjaimat olyan teljességben élhessem, amennyire csak tudom. Szerencsére van mellettem egy olyan társ, akire mindenben számíthatok, és aki, úgy tűnik, egész életemen át végigkísér majd.
Ha visszagondolok azokra az időkre, amikor azt hittem, hogy mindent a szépség ural, dühössé válok. Az elvesztegetett időre, a sok kidobott pénzre, és arra gondolok, hogy majdnem megöltem saját magam csak azért, mert hittem a társadalom téveszméiben. Ma már tudom, hogy egy nő akkor vonzó, akkor igazán szerethető, ha önmagát adja. Mindenkinek létezik egy másik fele valahol a világban, és ha szerencsénk van, megtaláljuk ezt a személyt. Én megtaláltam, és tudom, ha ő nem lenne, akkor már nem élnék, vagy megkeseredett vénlány lennék 35 évesen. Ezekkel a gondolatokkal zárom soraimat, azt remélve, hogy az új életemet méltóbban élhetem, mint a régebbit. Én mindent megteszek ennek érdekében.

2003. február 8.