Egész kicsi gyerekként gyakran elkísértem édesapámat, hogy meglátogassuk apai nagyanyámat. Mama édesapám bátyjával és a családjával együtt lakott, egy nagyobbacska falu szélén, a domb tetején épült tanya egyik házacskájában. Sokat kellett gyalogolni hozzájuk, mert a vasútállomás a falu másik végén állt.
- Mikor érünk már oda? - kérdezgettem apámtól ötpercenként, és ő türelmesen válaszolgatott.
- Már nem sokára...
Amikor végre megérkeztünk, megnéztem a hátsó kertben a jószágokat. Utána beültem a hátsó tornácra, mert eleredt az eső.
Édesapám hazautazott, én pedig pár napig ott maradtam a rokonoknál.
Unokabátyám felnőtt fiatalemberként alig volt otthon, nagymamámmal nem tudtam beszélgetni, mert akkor már őt lesújtotta a betegség...
Nagybátyám dolgozni járt, a felesége otthon tett-vett. Rózsi ángyika (mert mindannyian így neveztük) látta, hogy unatkozom, mivel a szakadó esőben ki sem mehettem a szabadba.
Kivárta, míg kissé elállt az eső, aztán felöltöztetett, megfogta a kezemet.
- Hová megyünk?
- Vásárolni - válaszolta.
Elsétáltunk a falu központjába, megvette a vegyesboltban a szükséges holmikat, majd a kosárba rakott még egy nagy, vastag spirálfüzetet, egy doboz vízfestéket és ecsetet.
Hazafelé megint szemelni kezdett az eső. Sóhajtva pislogtam ki a szememből a csapódó cseppeket.
Fáradtan, ázottan értünk hozzájuk.
Amint néném elrakott mindent, és én is száraz holmit kaptam, magához hívott:
- Nézd, ez itt a tiéd! - tette elém a konyhaasztalra a festékesdobozt, meg a füzetet.
Csodálkozva nyúltam feléjük:
- Tényleg az enyémek?
Majd, amikor kaptam még egy kis edénybe vizet is, örömmel láttam neki az alkotásnak. Széles csíkokat húztam az ecsettel a füzetlapra. Kissé megáztatta a festék a vékony papírt, de a színei
élénkek maradtak. Húztam a sávokat, pirosat, kéket, zöldet, sárgát egymás mellé.
A nedves papíron kissé összemosódtak, és olyan lett az egész füzetlap, mint a szivárvány.
Mintha Rózsi ángyikám a szeretetével elővarázsolta volna nekem a Napot - azon az esős délutánon...

2013. 03. 29.