Valahol Svédországban, egy ismeretlen kocsmában:

- Jó napot kívánok! Egy pohár erőset, legyen szíves!
- Isten hozta! Máris hozom, uram!
- Rendben, köszönöm.
- Tessék parancsolni, egy dupla whiskey jéggel.
- Lekötelez. Nagy szükségem van most erre.
- Mi történt magával, hogy ilyen kedvvel ült be a kocsmámba?
- Ha én azt elmesélném, reggelig itt ülnénk.
- Csak rajta! Mint láthatja, nem bővelkedek vendégekben, és szívesen meghallgatom bárki történetét. Nem jó, ha az ember bent tartja azt, ami nyomja a szívét.
- Ebben igaza van. De a történet elmeséléséhez vissza kell menni a gyerekkoromba.
- Akár születésétől kezdve is elmesélheti az életét. Időnk, mint a tenger.
- Ahogy óhajtja.


- Minden akkor kezdődött, amikor a szüleim először vittek el az iskolába. Hatalmas épület, ahol elsőtől nyolcadikig mindenféle osztály megtalálható volt. Az a rengeteg diák, fiatalabbak és idősebbek. Azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem, annyira összevissza szaladgáltak. Nem tudtam elképzelni, miért ilyen rendezetlen sorokban haladnak ahelyett, hogy egy irányba mennének. Később persze kiderült, hogy mindenkinek másikfajta órája van, de az első gondolataim nagyon kuszák voltak. Az igazgató irodája az első emeleten, a folyosó végén balra nyílt, és mikor bementünk, egy kopaszodó, középkorú férfi állt velem szemben. Kezet fogott édesapámmal és édesanyámmal, majd leguggolt elém, és rám mosolyogva azt kérdezte: „Te már ennyi idős vagy, hogy iskolába járj?” Én azt feleltem, hogy igen, hiszen már elmúltam hat éves. Kedves ember volt az igazgató, azonnal megszerettem, pedig nem is tudtam róla semmit. Leültem az ajtó melletti székbe, a szüleim pedig aláírták a szükséges papírokat.
Hamar eltelt az a nyolc év, és sosem voltak hármasnál rosszabb jegyeim. Igaz, kitűnő is csak egyszer voltam, elsőben. Nem volt rossz átlagom, és az osztályfőnököm megpróbált rábeszélni, hogy menjek gimnáziumba, mert ilyen képességekkel onnan könnyebben bejuthatok egy egyetemre. Barátságos nőt ismertem meg benne, aki miatt úgy döntöttem, hogy tanár szeretnék lenni. Amikor hazavittem az értesítést arról, hogy választanom kell, hogy hol szeretnék tovább tanulni, megemlítettem a szüleimnek, hogy tanár szeretnék lenni, ezért gimnáziumba írassanak. Édesanyám hajlott volna az ötletre, de édesapám hajthatatlan volt. Minden áron azt akarta, hogy szakmát tanuljak, mert abban az időben azokkal lehetett legjobban elhelyezkedni. A második világháború után voltunk tíz évvel, és a nemzetközi konfliktusok nem csökkentek. Azt mondta, hogy szükség van olyan emberekre, akik minőségi alkatrészekkel tudják ellátni a hadigyárakat, hogy Svédország se maradjon le a nagyhatalmak mögött. A nacionalista eszméi vezérelték, és mivel ő volt a családfő, ő keresett egyedül, az ő szava jelentett mindent.


Kezdtem elfogadni, hogy nem lehetek tanár, és próbáltam magamra erőltetni a gondolatot, hogy nagy szolgálatot teszek a hazámért. Persze bennem sosem vegyültek ennyire a nemzeti öntudat szavai, mint édesapámban, de kapaszkodnom kellett valamibe, ami által nem éreztem teljesen rosszul magam. Elmeséltem mindent a tanáromnak, aki bosszankodott, hogy a tehetségem ellenére fizikai munkára késztetnek, de természetesen elfogadta a jelentkezésemet, nem tehetett mást. Továbbította a kérést az egyik legjobb stockholmi szakiskolának, ahonnan országszerte hírhedt lakatos mesterek kerültek ki. Így történt hát, hogy az álmaim szertefoszlottak, és tanár helyett a fémmegmunkálásban kellett dolgoznom.
Az iskola elvégzése után a helyi hajógyárban kaptam állást, ahol mindenféle vízi járműveket alkottunk. Voltak ott tankhajók, vitorlások, hatalmas óceánjárók, hadihajók, és még megannyi fajta, amennyit csak el tud képzelni. Húsz éves voltam, amikor felvételt nyertem, és azóta még nem dolgoztam máshol. Eleinte szerettem járni, mert a kollégáimmal remekül megértettük egymást, a munka tűrhető volt, de ahogy teltek az évek, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy ezt a szakmát nem nekem találták ki. Így, huszonhárom év távlatából nézve nem is értem, hogy bírhattam ki eddig.
Pár évre rá, hogy megkaptam ezt az állást, megismerkedtem a mostani feleségemmel, aki még ma is gyönyörű. Egy bárba mentünk a haverokkal az egyik este, hogy megünnepeljük a fizetést, és az addigi legnagyobb projektet, amit megcsináltunk. Éppen élőzenés est volt, és ő énekelt. Amikor odamentem a csaposhoz, megkérdeztem: ki ez a csodálatos nő. Így válaszolt: „A neve Eva Kalldrum”. Még a neve is olyan dallamos és elképesztően nőies, mint ő maga. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, ahogyan az a dalos pacsirta a kedvenc számomat énekli. Rögtön tudtam, hogy ez egy jel a sorstól, mint ahogy azt is, hogy nekem nem kell más. Az előadása után odamentem hozzá a pulthoz, és beszélgetésbe elegyedtem vele. A munkatársaim elbukták a fogadást, ugyanis abban fogadtunk, hogy szóra sem méltat. Ehelyett vagy fél órán keresztül beszélgettünk még. Megtudtam róla, hogy egy irodaházban dolgozik titkárnőként, esténként, egy kis mellékes végett pedig abban a bárban énekel. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy egy egyszerű munkással kell beszélgetnie, sőt, azt gondolom, hogy jól érezte magát velem. Persze, ezt azért is merem állítani, mert különben nem jött volna el randevúzni velem a következő, majd az azt követő alkalmakkor.


Ez az időszak nagy boldogságot hozott az életembe, és talán emiatt sem éreztem a munkából származó hátrányokat, mint például az állandó derékfájdalom, vagy a sűrűn begyulladt szemek. Hiába, még a legmodernebb szemüveg sem volt képes teljes körű védelmet biztosítani a napi tíz óra munka alatt. Szóval, amint azt mondtam, nagyon jól alakultak a dolgok, és három hónapig találkozgattunk, mielőtt igent mondott volna arra a kérésemre, hogy költözzünk össze. Végtelen türelmes és elragadó nő volt. Mélyzöld szemei egész egyszerűen megbabonáztak, hosszú, lelógó, göndör, szőke haja pedig úgy lengett a szélben, mint a búzakalász. A természetessége és a szépsége mellett rendkívül kedves és csinos is volt. Mindig adott magára, bárhová mentünk, akár színházba, akár barátokhoz, házibuliba. Soha egyetlen pillanatra sem láttam rajta, hogy más férfi után érdeklődne. Többnyire mellettem üldögélt, kivéve, amikor az én barátaimmal jöttünk össze, mivel nem érdekelték a gyárról szóló történetek, valamint nem szerette a pajzán megjegyzéseket sem. Ilyenkor általában a társaság nőtagjaival beszélgetett, akiknek nem feltétlenül az volt minden mondatuk tárgya, hogy melyik nőt lehetne meghúzni, vagy, hogy az éppen bejövő rendelést mennyi idő alatt, és hogyan lehetne kivitelezni.
Persze, mint minden párnak, nekünk is voltak veszekedéseink, de javában a pénz hová tételéről, valamint a kiadások mérséklésének módjáról. Sokszor előfordult az is, hogy egy-egy megrendelés befejezése után nem kaptunk rögtön fizetést, és szóvá tette, hogy nem is érdeklődöm a pénz iránt, csak várom, hogy az ölembe hulljon. Én tudtam, hogy ennél bonyolultabb a helyzet, és inkább hagytam, hogy letoljon, de nem akartam vele veszekedni. Csak akkor emeltem meg a hangom, amikor a barátaimmal el-elmentünk kocsmázni, és kissé ittasan jöttem haza. Eleinte még belém kötött ilyen alkalmakkor, de az évek alatt hozzászokott, és ezekben az esetekben egyre kevesebb érdeklődést mutatott irántam. Ezt egy idő után én is észrevettem, és megpróbáltam a lehető legkevesebbet inni, hogy ne részegen lépjek be az ajtón, és úgy tűnt, bevált a taktikája. Tudtam ugyanis, hogy ezzel arra ösztökél, hogy kevesebbet igyak, ezáltal kevesebbet költsek, és így is lett. Nagyon okos asszony volt, én pedig szégyelltem magam, hogy nem tudok elég jó férj lenni.


Három évvel azután, hogy megismerkedtünk, összeházasodtunk, és fél éven belül megszületett a kislányunk, Linda. Lényegében a második ok is meg volt arra, hogy megtegyük ezt a lépést, hiszen a szerelmünk mellett ezt tűztük ki célnak. Még egy okot kaptam, amiért érdemes volt élni és dolgozni. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy megadhassak a családomnak mindent, amit csak lehet. A hidegháború okozta feszültség még ekkor sem csendesült, és tudtuk, ha beüt a krach, akkor a szövetséges hatalmak, élükön Amerikával óriási mennyiségű hadihajó szállítmányt fog rendelni. Ennek ellenére annyi munkánk akadt, hogy egy lélegzetvételre sem maradt időnk, nemhogy másik projektbe belekezdeni. A határidők szűkösek voltak, és mi sem lettünk fiatalabbak. Ha valakinek nem bírta az egészsége, ezért nem engedték az orvosok dolgozni, vagy éppen nyugdíjba ment, mindig jött egy-egy új, fiatal munkaerő, aki biztosította, hogy a termelés üteme ne csökkenjen. Ezek az események pedig minden egyes évben bekövetkeztek. Amikor a mentoromat, és egyben az egyik legjobb barátomat búcsúztattuk, mivel nyugdíjas lett, akkor jöttem rá igazán, mennyire elszállt az idő. Ekkor a lányom már három éves volt, és a feleségem újabb csöppséget hordott a szíve alatt. Anders, a fiam, nem sokkal ezt követően jött világra, ekkor vált teljessé a család.
Hosszú évtizedekig nem ért minket nagyobb probléma, ezért nyugodtan élhettük az életünket. A lányom és a fiam is leérettségiztek, és egyetemen tanultak, mikor elkezdődött egy gyengébb időszak. A nagyobb gond tudniillik néhány éve kezdődtek, amikor a technológia olyan szintre fejlődött, hogy nagyon sok munkakörben nem volt szükség az emberi tényezőre, sokkal inkább a gépek foglalták el a munkaköröket, mire több száz embert küldtek el a gyárból. Engem szerencsére nem rúgtak ki, bár őszintén szólva, nem bántam volna, hiszen eddigre megutáltam a munkát, és az egész hajógyártást is. Azonban nem tehettem meg, hogy otthagyom a céget, mivel már csak 5 évem maradt a nyugdíjig, és az én koromban hol találok állást? Nem értek máshoz, csak a lakatosmunkához. Egész életemben ezzel foglalkoztam, jóllehet, ha édesapám nem olyan makacs, és nem küld el dolgozni, hanem továbbtanulhatok, akkor nem így alakul az életem. Az egyetlen dolog, ami vígasztal az, hogy a gyárnak köszönhetően ismertem meg a feleségem, és amiatt született meg a két gyermekem, akikre büszke vagyok. Ki tudja, hol lennék, és kivel, ha tanárnak állok. Mindazonáltal a mai napig bánom, hogy nem én alakítottam az életemet, hanem mások. Hiába a csodás családom, a korábban biztos állásom, semmi sem tüntetheti el azt a gondolatot, hogy tanár akartam lenni. Valahogy ez mindig is tüske lesz a szívemben, egészen addig, amíg meg nem halok. De hát erre bármelyik pillanatban számítani lehet, hiszen most nyugdíjaztak. Ma tartottuk a búcsúpartit, és gondoltam, hazafelé még beugrom a régi szép idők emlékére valahová, ahol újraélhetem a felhőtlen pillanatokat, igaz, már csak egyedül.
A gyárban nélkülem is folyik tovább a munka, már meg is van az új fiú, aki egész ügyesen dolgozik. Én tanítottam be, és meg kell, mondjam, kiváló szakember lesz belőle. Sajnos, az én időm lejárt, és nehezen tudom elképzelni, mihez kezdek ezek után az életemmel.


- Uram, gratulálok a nyugdíjazásához! Én azt hittem, hogy valami nagyobb problémáról hallok, de ez jó hír.
- Dehogy jó! Amikor az ember végig dolgozik negyven évet, akkor egészen másképp tekint a világra. Eddig meg volt a kis életem, a munkám, a mindennapos tennivalók. Most azonban megrémiszt a nyugodt élet.
- Nem tudom, milyen érzés lehet, én még messze állok ettől az időszaktól.
- Megkérdezhetem, hány éves, Sven? Ugye így hívják?
- Igen, ez a nevem. Negyven éves múltam az idén.
- Akkor maga még tényleg nagyon fiatal, és van még pár éve.
- Van-van. De Ön legalább most bármit megtehet, amire eddig nem volt ideje. Kirándulhat a feleségével, utazgathatnak. Ha jól sejtem, szép nyugdíjat fog kapni ennyi év szolgálatért, ráadásul nem is keresnek rosszul abban a gyárban, ha jól tudom.
- Igen, valóban. Nem panaszkodhattunk a pénzre. De mondja meg, őszintén! Mihez kezdene, ha azt mondanák magának, hogy holnaptól nyugdíjas, és nem kell dolgoznia?
- Azt hiszem, először is kiugranék a bőrömből örömömben. Aztán hazamennék, megkérdezném a családom, hová mennének nyaralni, hiszen most ugyebár nyár van, és a gyerekek is otthon vannak.
- Hány évesek a gyerekei?
- A kisebbik, Angelika, ő 11 éves, a bátyja, Björn pedig 14.
- Értem. Biztosan nagyon aranyosak.
- Azok bizony, és rosszak is. Nehezen kezelhetőek. Az anyjukra jobban is hallgatnak, mint rám.
- Ez így szokott lenni. A mai fiatalok nem tisztelik az idősebbeket kellőképpen.


- És mondja csak, tényleg nem gondolkodott még el azon, hogy mihez kezdene a szabadidejével, ha egyszer lenne? Nem a nyugdíjas években, hanem általában. Azért szinte mindenkiben felmerül a kérdés, amikor dolgozik, hogy ha lenne valamire ideje, akkor mit csinálna? Egyáltalán mi érdekli?
- Ha ebből a szemszögből közelítjük meg a dolgot, mindig is szerettem volna körbeutazni Európát. Látni a sok szép műemléket, a hatalmas épületeket. Megismerni az egyes kultúrákat. Imádok enni, ezért a gasztronómiai változatok is különösképpen érdekelnek. Otthon próbálkoztunk a különféle konyhákból válogatott receptekkel, és nagyon kevés volt olyan, amelyik nem tetszett. Szeretem a fűszeres ételeket, amelyeknek van ízük. Egy főtt hús engem nem hoz lázba, de egy speciális fűszerkeverékkel átitatott, tepsiben vagy serpenyőben sült marhaszeletet kimondottan jó étvággyal fogyasztok el.
- Megértem, miről beszél. Én is szeretem a hasamat. De ha van ilyen elképzelése, akkor miért nem lépi meg? Azt mondta, hogy eddig mások irányították az életét. Most a maga ura lehetne, és azt tehetné, amit csak akar. Biztosan van félretett pénzük a feleségével, és a leendő nyugdíjából is fog tudni félretenni. Menjenek el egy gasztronómiai utazásra. Fedezzék fel Európát, és térjenek vissza feltöltődve. A lehetőség adott, a többi, az Önön múlik.
- Azt hiszem, igaza van. Így fogok tenni. Köszönöm a jó tanácsot! El is megyek haza, elmesélem a feleségemnek ezt az ötletet. Valószínűleg örülni fog egy kis kiruccanásnak. Úgyis évek óta nyaggat, hogy vigyem el valahová, mivel már nem sokáig tudunk mi sem zökkenőmentesen utazni.
- Ugyan, hiszen még fiatalnak tetszik lenni. Vágjanak bele ebbe az útba, és várom vissza, hogy elmesélje az élményeit.
- Úgy lesz, ígérem. Mennyivel tartozom az italokért?
- 56 korona lesz.
- Ilyen sokat ittam? Azt hiszem, tényleg jobb lesz hazamenni. Parancsoljon, nem kérek visszajárót.
- Köszönöm. Jó mulatást! Viszont látásra!
- Viszontlátásra!