AJÁNLOM AZ OLDALT
– Tessék? – fordult hátra a pénztár előtt kígyózó sorban Dean, hogy megnézhesse az orgánumhoz tartozó lányt. Intelligens arcú kis vörös volt, könyvektől dudorodó táskával a vállán.
– A listájára értettem.
Dean zsebre vágta a húsz nevet tartalmazó papírt, melyet várakozás közben, összeráncolt homlokkal tanulmányozott.
– Ebben a boltban teljesen felesleges keresnie őket.
– Csak üdítőért ugrottam be – hüledezett a férfi. – Mi van a listával?
– Mindössze annyi – magyarázta türelmesen a lány –, hogy ha meg akarja találni azokat a könyveket, el kell mennie valami nagyobb könyvesboltba.
– Miféle könyveket? – A magánnyomozó azt hitte, álmodik. Toppantott egyet sérült lábával, hogy ellenőrizze, fáj-e. – Á, a picsába! – kiáltott fel. Jobban fájt, mint gondolta.
– Már elnézést! – méltatlankodott a mögöttük álló idősebb dáma. – Hogy beszélhetnek így az unokám előtt?! – És közelebb rántotta magához a mellette sertepertélő szőke kisfiút.
– Pofa be – javasolta neki egy trágár kézjelzés kíséretében Dean. A nő unokája feltartott hüvelykujjal vigyorgott rá. – Szóval azt mondja, hogy ezek könyvek? – A férfi elővette a gyűrött lapot a zsebéből, és a lány orra alá dugta.
– Könyvek szerzői – pontosított a kis vörös, rá sem nézve a listára. – A Harrison belgyógyászat-, a Nelson gyermekgyógyászat-, az Aghababian és a Tintinalli sürgősségi tankönyv, és így tovább… hogy csak azokat mondjam, amik szemet szúrtak nekem.
– Na és a Pauley? – kapott a szón Dean.
– Pauley? – A lány gondolkodóba esett, a kassza felé igyekvő sor pár talpalatnyi hellyel előrébb haladt. – Nem, azt még nem olvastam. Talán patológia?
– Pauley más szerint is kilóg a sorból – dörmögte a nyomozó maga elé.
– Hogy?
– Semmi – rázta a fejét Dean. – Kösz, hölgyem, sokat segített.
Ahogy kilépett a boltból, kocsiba vágta magát, és az egyetemhez hajtott. A nyakát behúzva igyekezett elkerülni az imitt-amott feltűnő biztonságiak tekintetét, amíg az épületkomplexumok között haladt.
A könyvesboltot már zárva találta, de a központi könyvtár még két órán át nyitva tartott, így bement az ajtaján. Izgalmában magával vitte a bevásárlószatyrát is, okot adva a ruhatárosnak, hogy veszekedjen vele pár percig, de néhány zaftos káromkodással legyűrte a bolondnak tűnő öregasszony ellenállását, és bejutott az olvasóterembe.
– Orvosi könyvek? – kérdezte az információs pult mögött üldögélő kopasz, bézs árnyalatú garbót viselő fiatalembert.
– Köszönni nem tud? – emelte meg a szemöldökét amaz.
– A nagy detektívek mindig szétszórtak voltak – világosította fel Dean. – Sherlock Holmes például még port sem törölt soha, tudta?
– Látszik magán, hogy műveletlen – igazította meg a szemüvegét a fiatalember.
– Magán meg az, hogy köcsög – dörrent rá a nyomozó. – Az anyukám mindig azt mondta, hogy ne álljak szóba fartúrókkal, úgyhogy ha volna szíves, és megmondaná, merre vannak azok a kurva orvosi könyvek, hogy ne húzzam itt magával az időt, mert szegény mama már forog a sírjában…
– Muszáj ilyen tahó módon viselkednie?
– Nem muszáj – vicsorgott Dean. – Szabad akaratomból vagyok goromba.
– Második emelet – nyöszörögte elhaló hangon a garbós. – Jobbra a lépcsőtől.
– Na ugye, hogy megy ez? – dörmögte elégedetten a nyomozó, és mielőtt a lépcsőhöz indult volna, atyai jóindulattal megpaskolta a kopasz fickó feje búbját.
Lám csak – gondolta a könyvek között állva. Itt van mind, még a megboldogult Raphus és Wittelbrom professzorok által szerkesztett jegyzetek is. Az összes név, kivéve azt az egyet, amit egy egyetemi hallgatóhoz lehet kötni.
A megoldás, amit keresett, most már tálcán kínálta magát. Ez a lista egy átverés. A titokzatos pénzember minden bizonnyal csak annyit akart tudni, hogy van-e a bölcsészkarnak Adrienne Pauley nevű hallgatója. És a nevét olyan nevek közé rejtette, amik a bölcsészeknek nem mondanak semmit, mégis könnyen lenyomozhatók lettek volna. Csak el kellett volna kiáltanom magam egy forgalmas egyetemi parkban: „ki hallott már Waldo E. Nelsonról?”, és felvilágosítottak volna róla a medikusok. A trükk – így utólag – zseniálisan egyszerűnek tetszett. Ha valamit el akarsz rejteni, tedd jól látható helyre.
Az órájára pillantott, és rájött, hogy késésben van. Michelle olasz vacsorával várta őt.
A kocsija felé menet új ötlete támadt. Találkoztam valakivel mostanában, akinek – a nyilvánvalón túl – meglepően sok kapcsolata van ezzel a sok halott és félholt orvos-legendával. Érdekelne, vajon az eltűnt Pauley lányt is ismeri-e? Telefonált a St. Catherine-be. A vonal túlsó végén csámcsogva rágózó női hang közölte, hogy Dr. Cartwright nem tud telefonhoz menni, de egészen másnap reggel fél nyolcig az osztályon tartózkodik. Utána megkérdezte, hogy átvehet-e valamilyen üzenetet, amire Dean nemlegesen válaszolt, és bontotta a vonalat.
– Hé, maga! Maga ki van tiltva innen! – kiáltott egy vaskos hang a háta mögül.
A magánkopó egy pillanatra szembe fordult a felé kocogó hájas biztonsági őrrel, aztán nyakába kapta a lábát.
Ha holnap reggel időben elindulok, még elcsíphetem a doktort a kórházban – gondolta, miközben beugrott az autójába, és nagy gázt adva Michelle albérlete felé vette az irányt.
Alex éjszaka fél háromkor, kissé zaklatottan feküdt le aludni a sürgősségi osztály orvosi pihenőjében. Alattomos húzás volt szedatívumot keverni a kakaójába. Adrienne már kora reggel felkeltette őt, és mit sem törődve a férfi kínzó másnaposságával, kérdésekkel kezdte ostromolni. Alex nem bírta túl sokáig. Nem akart válaszolni – addig nem, amíg rá nem jön, hogyan tálalja a lánynak az igazságot. Ezért egy alkalmas pillanatban leszaladt a garázsba, az altatógép melletti gyógyszeres dobozból kivett néhány ampulla veszélytelen, de tartós hatású altatót, és belecsempészte Adrienne italába.
Miután a szőkeség elbóbiskolt, a kanapéra fektette, majd felöltözött, és kocsiba vágta magát. Meglátogatta Alexist, hátha egy kis időre száműzni tudja a gondokat a fejéből, de a nő odaadó ölelése sem bizonyult megfelelő gyógyszernek a bajára.
Eve folyamatosan piszkálta.
Szóval azt mondod, szerelem – vágott vissza egy alkalommal. Mi ebben az újdonság? Már az nyilvánvalóvá tette, hogy megtámadták őt, amint egy légtérbe került velem.
Ezzel sikerült egy darabig hallgatásra bírnia a vitatkozót.
Egészen hajnal hatig sikerült aludnia, amikor is – óriási bosszúságára – Eve türelmetlen hangja elhessegette az álmát.
Alex, ébredj! Mondd, szeretsz még valakit rajta kívül?
Micsoda? – kérdezett vissza a férfi.
Adrienne-en kívül – hadarta Eve – maradt még valakid élve? Valaki fontos?
Nem is tudom. – Alexet bizonytalan félelem járta át. – Miért?
Valaki közeledik! – közölte feszülten a nő. – És kötődik hozzád. Érzem. Érdeklődnek iránta.
A szentségit, hiszen azt sem tudtad előre, hogy Adrienne meg én találkozni fogunk! – dörrent rá ingerülten Alex.
Az a magánnyomozó elaltatta a gyanakvásomat. Igen, figyelmetlen voltam, de azóta jobban nyitva tartom a szemem… és a támadók is egyre erősebbek lesznek. Hamarabb észreveszem, hogy felfelé jönnek.
Tegyük fel, hogy igazad van, de mégis ki lehet az?
Nem Adrienne – sietett a válasszal Eve. Ha ő volna, már itt lennének érte, erősebben, többen és főleg gyorsabban… eddig ő volt az egyetlen, akinél nem jártak elsőre sikerrel, ne feledd. De ez a személy is fontos neked. Nőnemű, fiatal…
Baromság – tiltakozott erőtlenül Alex, de a következő másodpercben megdőlt az állítása.
Az ajtó tejüveg ablakocskája mögött egy fej sziluettje jelent meg, és kellemes, alt hang csendült:
– Azt mondja, itt van bent?
Alexben meghűlt a vér.
Rose.
Ezer közül is felismerte volna a már-már elfeledett, távoli rokon hangját. Odaugrott az ajtóhoz, feltépte, berántotta rajta a lányt, majd becsukta és elhúzta a reteszt.
– Mit csinálsz…
– Te vagy? Micsoda szőrmók lettél, mióta nem láttalak! – nevetett rá Rose, megmutatva hófehér, egészséges fogait. – És magas! – Elhátrált egy lépést, hogy szemügyre vegye Alexet.
Te viszont nem változtál – állapította meg gyorsan a férfi. A lány most is feketére festette derekát verdeső haját, és szemöldökig érő frufrut vágatott magának; mandulavágású szemeit zöld kontaktlencsével ékesítette; testhez álló sötét farmert viselt feszes haspólóval és könnyű kabátkával – a stílusa is a régi volt: mérsékelten kihívó.
– Most nem igazán alkalmas – dörmögte Alex, miközben szemével végigpásztázta a szobát. Tekintete az ajtóval átellenes falon árválkodó kicsiny, magasra helyezett ablakon állapodott meg – ez alatt helyezkedett el az ütött-kopott kanapé, amelyről az imént felugrott. Az ablakot már rég nem használták, nehezen nyílt és legnagyobb átmérőjében sem lehetett szélesebb ötven-hatvan centiméternél, de mégis…
Egy csinos nő hátha kifér rajta.
– Rose! – szorította meg a lány karját Alex. – Kérlek, pattanj fel a kanapéra, és…
– Nosztalgiázni támadt kedved? – szakította félbe a lány, és megint nevetett.
Bár lenne rá időnk. Alex agyában szívmelengető emlékek rémlettek fel. Előtte állt a lány, aki férfivá tette, aki megértette és meghallgatta őt, mikor kamasz volt. Élete leggyümölcsözőbb és legőszintébb baráti kapcsolatát köszönhette neki, és mégis elrontotta valahol.
Miután Adrienne színre lépett, minden megváltozott. Elhanyagolta a lányt, még azt sem osztotta meg vele, mennyire elkeseredett a kis szőke miatt, és mikor úgy érezte, hogy az életének nincs értelme, nem hozzá fordult vigaszért, hanem egy törött üvegdarabhoz.
Némi ügyeskedéssel azt is el tudta érni, hogy Rose ne szerezzen tudomást az öngyilkosságról, és végül teljesen megszakította vele a kapcsolatot.
Akkor maga sem értette, miért taszította el, később pedig épp távolságtartással próbálta megvédeni őt, hiszen fontos volt neki valamikor. Most azonban nem volt idő, hogy ilyesmiken gondolkodjék, úgyhogy kiparancsolta elméjét az elmúlt idők síkjáról.
És azon sem töprenghetett, hogy miként toppant be Rose éppen most. Minél messzebbre kellett juttatnia a lányt magától.
Jönnek! – üvöltötte Eve.
– Figyelj, Rose…
Nagy zajjal betört az ajtó üvegezett része, és a keletkezett résen egy kéz nyúlt be, hogy félrehúzza a bejutást gátló reteszt. A végtag gazdáját látszólag nem érdekelte, hogy eközben a keretben maradt szilánkok széthasogatják az alkarját: vadul kutatott a zár környékén, és vérrel öntözte az ajtó belsejét.
Rose ijedtében felsikkantott. Mielőtt Alex megakadályozhatta volna, a kéz megtalálta a reteszt, és szabaddá tette az utat.
– Jaj, ne – nyögte halkan a szobába rontó nővér láttán Alex. – Jackie…
Hiába szólította a nevén. Jackie elvigyorodott, és rávetette magát Rose-ra. A férfi a kezei után kapott, megakadályozva, hogy megfojtsa a lányt, és megpróbálta elrángatni tőle. Ezek tényleg egyre erősebbek – gondolta, miközben a lány jajveszékelését hallgatta, és kétségbeesetten próbált fogást találni Jackie meleg vértől iszamós karján.
Rákiáltott Rose-ra:
– Ott az ablak! A kanapéról eléred!
– De Alex…
– A földszinten vagyunk, te bolond, csak ugorj ki és fuss, ahogy a lábad bí…
Hatalmas ütést kapott a lapockái közé, amitől magtántorodott, és térdre esett. Jackie kiszabadította magát, és újra Rose felé indult. A lánynak sem kellett több: ridiküljével lekevert egyet a nővérnek, és a kanapéra ugrott, hogy kinyissa az ablakot.
Alex megpróbált feltápászkodni, de a térdhajlataiba súlyos lábak tapostak, és egy vastag kar elkapta a nyakát hátulról. Alex emberfeletti ereje alapján ismerte fel támadóját: Greg volt az, az egyik fiatal néger ápoló. Megtermett fickó volt, majdnem olyan magas, mint a doktor, és meglehetősen robusztus alkatú.
Rose két meddő kísérlet után feladta az ablakzárral való bajlódást, és felemelte a táskáját, hogy betörje az üveget. A feltápászkodó Jackie azonban a hátba támadta és az ablaknak lökte őt. Az üveg apró szilánkokra robbant, csillámló záport hullatva a kanapéra hanyatló Rose hátára.
Jackie a hajánál fogva húzta fel a fekvőalkalmatosságról, és térdre kényszerítette. Alex látta, amint a lány vérző szájából gyökerestül fordul ki egy fog, és a padlóra hullik. Jackie ököllel ütött Rose fejére, egyszer, kétszer, háromszor, majd a nyaka köré tekerte a haját.
A saját hajával akarja megfojtani – értette meg Alex. Azzal a szépséges hajkoronával, amivel ő kamaszként játszadozott, aminek imádta az illatát, az esését, az érzést, ahogy átsiklik az ujjai között, miközben ő leveszi Rose melltartóját…
Sajnálom.
Épp csak annyi időt hagyott magának, hogy elhadarja gondolatban ezt az egy szót. Nem mintha bízott volna benne, hogy bármilyen – földi vagy földöntúli – hatalom meghallja, vagy méltányolja majd a bűnlajstroma megtekintésekor azt a tényt, hogy ő sajnálta, de azért rászánt egy fél szívdobbanást az életéből.
Aztán összeszedte minden erejét, és gyorsan, mint a villám, hátranyúlt a feje fölött, majd megfogta Greg fejét, és egy kíméletlen csavarással eltörte a nyakát.
Greg csigolyái halkan ropogtak, mázsányi teste tónustalanná vált. Alex lelökte őt magáról. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Jackie-ről, aki most egy újabb arasznyit csavart a tenyere köré a feszes hajzuhatagból, hogy fokozza a szorítást. Rose Alex felé fordította az arcát, és hangtalan tátogással levegőért könyörgött. A szeme fehérjén, mint mocsár mellett száguldó kocsi szélvédőjén szétkenődő bogarak, gyorsan szaporodó vörös foltokként ütöttek ki a fojtogatás okozta bevérzések.
Alex a nővérre támadt. Zsilipruhája rejtekéből előhúzta a kését, és lesújtott vele.
Jackie meglepetten tántorodott hátra, értetlenül nézve könyökben megcsonkított jobb karjára. Rose torkán hörögve szaladt be az első adag levegő; a nővér sebéből spriccelő vér beterítette a hátát.
Az idős nő egy szempillantással később már nem is törődött a sebbel. Elvigyorodott, és teli torokból üvölteni kezdett.
Idehívja a többieket! – kiáltott Eve.
Az isten verje meg! – káromkodott elkeseredetten Alex.
Az éles penge oldalról hatolt Jackie nyakába, átvágva izmokat, ereket és végül a gége porcait.
Élete utolsó pillanatában a nő tekintetéből elszállt az addigi megszállottság, és egy elárult barát jogos döbbenetével nézett az orvos szemébe. Bal kezével tétován a szakállához nyúlt, mintha csak meg akarná simogatni az arcát.
„Alex”, formálta szájával a nevét, aztán a lába elé rogyott, és belefulladt a légcsövébe tóduló vérfolyamba. Ujjai közt görcsösen szorongatott egy fekete szőrcsomót; Alex csak ekkor vette észre, hogy a szakállából tépett ki egy maroknyit.
A férfi talpra rángatta Rose-t.
– Gyorsan, ugorj ki az ablakon! Szaladj minél távolabbra, és…
Nem tudta tovább mondani. Az ajtón újabb ember lépett be, arcán ugyanazzal a túlvilági fintorral, mint Jackie, kezében egy műanyag villával, és a lány felé vette az irányt. Bal karját gipsz fedte – Alex döbbenten ismerte fel benne azt az elgázolt kerékpáros futárt, akit csak elővigyázatosságból tartott benn az éjszakára, mivel a feje is sérült.
Képtelen volt rávenni magát, hogy újra a kést használja. Egy óriási balhoroggal visszaküldte a futárt a folyosóra, és becsapta az ajtót. A két holttestet gyorsan a küszöb elé vonszolta, majd maga is a nyílászáró fájának feszült – épp idejében, mivel a folyosóról közeledő talpak trappolása hallatszott. Valahol nem messze, talán a kórházudvaron, mentőautó szirénája szólalt meg.
– Futás! – parancsolt rá a dermedten álló lányra, ezúttal már ordítva.
Rose feleszmélt a kemény hangra. Ridiküljét az ablaküveg maradékába vágta, és a heverőre ugrott. Lekapta a kabátját, és az ablakkeret alsó peremére fektette, hogy védje magát az éles üvegmaradványoktól.
Az ajtón tátongó nyílásban megjelent egy kéz, majd még egy, és egyre több. Voltak köztük női- és férfikezek, jegy- és köves gyűrűsek, fehérek és feketék, és volt egy egészen apró, a kézfejében egy kék branüllel…
Istenem, ez egy gyerek!
Alex tudta, hogy már nem bírja sokáig feltartani a támadókat. Reménykedve az ablak irányába pillantott, és döbbenten tapasztalta, hogy Rose, ahelyett, hogy kiugrott volna, éppen visszacsúszik a kanapéra, majd oldalra vetődik.
Még rákiáltani sem volt ideje, és máris megtudta, miért. A sziréna hangja hirtelen felerősödött, és a tégladarabokra robbanó falon át egy mentőautó rohant az épületbe. Rose még nem ért földet; Alex furcsa, lassított felvételként élte meg, hogy a lány csípőjén taszít egyet a motorháztető. Rose megpördült a levegőben, és a pihenőszoba keleti falának bútorzatán landolt, a mikrohullámú sütő, egy rakás üveg- és porcelán ivóalkalmatosság és a mosatlan evőeszközök között.
Ugorj! – mennydörögte Eve, és Alex ugrott, mielőtt őt is elütötte volna a mentő, ami tovább robogva elsodorta az ajtót, a mögötte állókkal együtt.
A lefulladó motor zaja undok, bugyborékoló hörgésekkel és csontok recsegésével vegyült, a pihenő légterét szállongó por és füst töltötte be. Alex köhögve vergődött talpra, és Rose-hoz sietett.
Egyedül már nem jut ki innen. Tudta, ahogy ránézett. A lány testén ezernyi sebből szivárgott a vér, a jobb keze és a bal lábszára természetellenesen kicsavarodott, és meglehetősen sápadt volt. Ha pedig lelépek innen, hogy megszűnjön végre a rémálom, elvérezhet, mielőtt ebben a felfordulásban megtalálják. Kezébe vette a slusszkulcsát, majd felkapta az alélt Rose-t, és a mentőautó ütötte nyíláson kikecmergett vele a szabadba.
Rohanni kezdett a parkoló felé. A kocsija központi zárját már akkor felnyitotta a távirányítóval, mikor látótávolságba ért, és mikor végre mellé érkezett, felrántotta a hátsó ajtót, hogy finoman elhelyezze a lányt a hátsó ülésen. Áldotta az eszét, hogy nem a BMW-vel jött dolgozni előző este. A Hummer valamivel lassabb volt ugyan, de bármin keresztülment.
Padlógázzal hajtott ki a parkolóból, kurtán fohászkodva gyér forgalomért. Balra indult el, majd mintegy száz méter után ismét balkanyart vett a Grand Boulevard és a keleti 144-dik utca találkozásánál. Tovább hajtott, épp csak lassítva a következő kereszteződésben, és a kórháztelep délkeleti sarkát elhagyva a Franklin Streetre ért. Követte az enyhén kanyarodó utat. Eddig jó – gondolta, mivel még egy autóval sem találkozott, majd a járda közelébe húzódott; a szembe jövő sáv egy szakaszát a záróvonalon is túlnyúlóan elkerítették, látszólag felújítás miatt. Betontalpas, alacsony oszlopok közt kifeszülő sárga szalagok határolták a forgalomból kivont területet, ezek mögött sóderbuckák és üresen ásító betonkeverők sorakoztak.
A jobbra emelkedő lutheránus templom parkjából egy babakocsit toló nő bukkant elő. Alex gyomra görcsbe rándult, mikor meglátta. A nő megmerevedett egy pillanatra, majd oldalra fordította a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Mikor a Hummer már csak tíz méterre volt tőle, eszelős vigyorba torzult az arca, és az útra gurította a babakocsit.
Ha fékezem, Rose kirepül a szélvédőn, ha balra megyek, felborulunk. Alexet mardosta a zsigerből jövő félelem. Beszálláskor elfelejtkezett a biztonsági övekről, és már majdnem kilencven mérföldes sebességgel száguldottak. A kiszámíthatatlanul guruló babakocsiból csörgőt rázó, aprócska ököl nyúlt az ég felé; a doktor pufók arcocskát és émelyítően rózsaszín kezeslábast képzelt hozzá.
Van itt olyan, hogy „kisebb rossz”? – gondolta keserűen, és jobbra rántotta a kormányt. Maga is meglepődött, hogy a járdán vigyorgó asszony elugrott az útból. A visszapillantóban látta, ahogy feltápászkodik a földről, és megrázva magát, a sértetlenül maradt babakocsihoz siet. Nagyot fújt megkönnyebbülésében.
Ez azért durva volt – jegyezte meg csöndesen Eve. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire is képesek.
Nem?! – mérgelődött Alex. Pedig a te rokonaid.
Percekig vezetett takaros kockaházak között, aztán a Franklin folytatásába eső Alder Streetről éles jobbkanyarral az East Columbus Drive-ra hajtott.
Csak fegyveres erőkkel ne találkozzunk – gondolta szorongva, és a tágas kesztyűtartóba nyúlt. Kivette belőle a KRISS Vectort, és kibiztosítva az ölébe helyezte. Az állítható válltámaszt behajtva hagyta – úgysem lett volna hely, hogy a volán mögött a teljes hosszúságú gépfegyverrel manipuláljon, ha golyózáporba kerülnek Rose-zal.
Alex kedvelte a Columbus Drive-ot, mert széles volt – három sáv a leállóval együtt, mindkét útirányban –, és az ellentétes irányú sávokat széles betonszigetek választották el középütt. Volt hely, hogy távolságot tartson a többi autótól, és ezen felül csak az út bal oldalán voltak házak.
Szerencsére még csak a Columbus túlsó oldalán volt némi forgalom, és ő a leállósávban hajtott, hogy ezzel is messzebb kerüljön a városközpont felé igyekvő sofőröktől; némelyik kocsi mintha lassított volna, mikor a Hummer közelébe ért, de egyik sem fordult meg, hogy üldözőbe vegye a menekülőket.
Újabb balkanyart követően Alex egészen a Guthrie Street-i kereszteződésig hajtott, ahol jobbra fordult, és párszáz méter után felhajtott a régi kikötőnek otthont adó kicsiny félszigethez tartó, 912-es számú gyorsforgalmi útra.
Itt már engedélyezett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Az út jobb oldala mentén sínek húzódtak, de azokon túl már látni lehetett a tenger végtelen, kelő napsugaraktól bearanyozott felszínét, és bal kéz felé is legalább ötven méter távolságban helyezkedtek el a lakóövezet legszélső házai. Rápillantott Rose-ra a tükörben: nagyon rossz bőrben volt, de még lélegzett.
Két lábbal taposta a gázpedált, úgy száguldott el a hébe-hóba előforduló kisteherautók és kamionok mellett, esélyt sem adva a vezetőiknek, hogy reagáljanak az ő jelenlétére.
Gyorsan elérték a kikötőbe vezető utat. Alex rákanyarodott, és robogtak is tovább, elhagyatott vasúti sínek és romos raktárházak között.
Altatógép van, steril eszközök vannak, vérzéscsillapító szernek is kell lennie – sorolta magában Alex, mikor a garázsba érve leállította a motort. A plexiüveggel elkerített helyiségbe vitte Rose-t, és feltette a műtőasztalra. Annyira kapkodott, hogy a fegyver is a kezében maradt; megcsóválta a fejét, és káromkodva egy asztalkára dobta.
Segíts meggyógyítanom! – kiáltott gondolatban.
Soha nem engedted még, hogy beleszóljak – lepődött meg Eve, de azonnal munkához látott. Lássuk… a buksija nagyjából rendben. Két bordája és a bal kulcscsontja megrepedt – nem vészes. A felszínes vágások többsége sem túl mély. A bal csípője viszont rommá tört.
És a hasa?
Ó! A hasában van vagy egy liter vér.
Medencetörés?
Nem. A lépe az.
Akkor fogjunk hozzá.
Alex bekapcsolta az altatógépet, vénát szúrt és infúziót állított össze, majd steril kesztyűt rántott, majd ledugott egy tubust Rose légcsövébe, aminek a szabad végét a légzőkörhöz csatlakoztatta.
Szikét fogott, és felnyitotta a lány hasát, ujjait a kiömlő vérbe süllyesztette.
Nincs szívóm, Eve. Vezesd a kezem.
Eve vezette.
Adrienne bágyadtan és kissé morcosan ébredt. Jóformán az egész előző napot végigbóbiskolta, épp csak enni kelt fel néha (úgy emlékezett, legfeljebb hatszor), és este fürdeni, de azt félbehagyta, mert szendergés közben majdnem belefulladt a kádba.
Valami zajt hallott, mire minden átmenet nélkül éberré vált. Aztán egyszer csak rájött, hogy Al hazaért. Nem értette, hogyan lehetséges, de tudta, hogy otthon van.
Most aztán számon kérem rajta a tegnapit – fogadkozott öltözködés közben. Biztos, hogy valami lónyugtatót adott be nekem. De miért?
Mielőtt nadrágot húzott, megtapogatta a nemesebb részeit. Úgy tűnt, minden rendben van velük, semmi sem utalt arra, hogy Al megpróbálta volna molesztálni őt, amíg aludt. Ez azért bizonyos értelemben sértés – gondolta csipetnyi derűvel, és belebújt a papucsába.
Miután üresen találta a férfi lakrészét, elindult az épület mélyebben fekvő szobái felé. A könyvtárnál szédülés fogta el, a garázsba vezető lépcsőnél nevethetnékje támadt. A végtagjai könnyűvé váltak, ő pedig mintha néhány centit nőtt volna hirtelen.
Mikor az autók mellé ért, egy hang az eszébe juttatta a BMW kesztyűtartójában lapuló pisztolyt, majd azt parancsolta neki, hogy vegye elő.
Adrienne nem vitatkozott vele. Úgy érezte, a hang a világ legjobb ötletével állt elő.
A kezébe kaparintotta a Desert Eagle-t, és mosolyogva vette tudomásul, hogy a markolat összement, és most már eléri a ravaszt.
A megmagyarázhatatlan öröm forróságként áradt szét a testében. Boldog volt, mint még soha, hihetetlenül boldog…
Alex végre megtalálni vélte a rugalmas, kanyargós eret, amit keresett.
Ez az, Eve? – kérdezte. Ez a lépartéria?
Eve nem erősítette meg a gyanúját. Eddig kitűnően kalauzolta őt, de most panaszos jajveszékelésbe fogott:
Ne haragudj, Alex, nem tudtam Rose mellett rá is figyelni, kérlek, ne haragudj…
Alex a szeme sarkából látta meg az alacsony alakot. A bal könyöke mellett jelent meg, előrenyújtott kezeiben egy fekete pisztollyal és az imént félredobott Vectorral, és célba vette Rose fejét és mellkasát.
Az óriásnak még arra sem maradt ideje, hogy kihúzza a kezeit Rose hasából. Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, torkolattüzek fénye villant a szemébe, és egy másodperc tizedrészének megfelelő késéssel a fegyverek hangja is megérkezett.
