|
10. Nem csak a tél hideg
melone08 2013.04.20. 19:18
Szerző: Az utolsó történetem ebből a gyűjteményből, de talán az egyik legvalóságosabb. A főhőse egy hajléktalan, aki korábban maga is gazdag ember volt, de végül a sors úgy hozta, hogy az utcára került. Vajon mi történhetett, amiért egy tanult, gazdag embernek tönkrement az élete? Megtudhatjátok, ha elolvassátok a fejezetet.
- Jujj, de hideg van, Jurij! Nem mehetnénk be valahová megmelegedni?
- Ne siránkozz annyit, Dimitrina! Nem tehetek róla, hogy ebben az ítéletidőben nem közlekednek a buszok. Hazaérünk két órán belül, addig próbáld kibírni.
- De én nem bírom ki! Nézd csak! Ott egy üresen álló, lerobbant ház. Húzódjunk be, mégsem ér minket a hideg szél!
- Na, jó, nem bánom. Csak hagyd abba a vacogást.
- Jól van, na! Úgy csinálsz, mintha te nem fáznál.
- Én is fázom, de nem nyöszörgök minden lépés után. Azt hittem, hogy a nők szívósabbak, és jobban bírják a szenvedést, mint mi, férfiak.
- Csakhogy ez már nem az a kategória, és egyébként is, érzékenyebb vagyok, mint az átlag.
- Ebben egyetértünk.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Semmire. Tessék, itt vagyunk, most örülsz?
- Igen, képzeld.
- Mi ez a ricsaj? Nem lehet fél perc nyugta az embernek!
- Úristen, Jurij, ki ez az ember?
- Fogalmam sincs, de mindjárt odamegyek, és megkérdezem.
- Ne, ne menj oda, mert a végén bajod esik! Inkább menjünk!
- Dehogy megyünk! Biztos, csak egy csöves, aki szintén behúzódott ide.
- Kit neveztél te csövesnek, kisfiam? Sokat mesélhetnék én nektek a csövességről, és magáról az életről. Még alig bújtatok ki a tojásból, de már azt hiszitek, mindent nagyon tudtok.
- Mit tud maga mesélni az életről? Világéletében egyetlen percet sem dolgozott, csak napestig vedelte a vodkát, és kunyerált valamelyik aluljáróban. A munkához bezzeg már nem fűlik a foga. Ilyenek mind, szóval csak ne papoljon nekem az életről!
- Nagy szavak egy fiatalembertől, de az már neked sem jut eszedbe, hogy amíg nem ismered meg valaki történetét, addig gorombaság így letámadni!
- Akkor is! Mi most elmegyünk, nem zavarjuk tovább.
- Nem, ne menjetek, gyertek csak vissza, nem bántok én senkit. Vén vagyok már, elmúltam hatvan éves. A légynek sem tudnék ártani. Amíg itt vagytok, addig is kicsit felmelegedtek, én pedig elmesélhetem a történetemet, aztán a végén meglátjuk, hogy mit is mondasz búcsúzóul.
- Ám legyen! De figyelmeztetem! Ha egy ujjal is hozzáér bármelyikünkhöz, ellátom a baját.
- Jó-jó, csak gyertek már ide, üljetek le! Nekem sem jó, hogy folyton egyedül vagyok.
- Mégis miért akarja mindenáron bebizonyítani, hogy más, mint a többiek?
- Csak azon oknál fogva, hogy tényleg más az én történetem. Ha akarjátok, elmesélem. Ha nem, akkor csendben itt maradhattok, míg elül a vihar, vagy kicsit felmelegedtetek, már amennyire itt fel lehet melegedni.
- Rendben van. Kíváncsian hallgatjuk.
- De Jurij, mégis, hogy képzeled? Egy vadidegen ember.
- Ne aggódj. Most már kíváncsi vagyok erre a híres-neves fazonra. Te talán nem?
- Nem kimondottan.
- Nem baj, azért csak hallgassuk végig.
- Hát jó. Úgysem tudnánk sehová sem menni ilyen időben gyalog.
- Ez a beszéd! Most pedig, öreg, kezdjen bele, hogy végezzen azzal a hosszú-hosszú történettel, mielőtt elállna ez a nagy vihar, és elmennénk.
- Ahogy akarjátok.
- Én is hasonlóan izgága fiatal voltam, mint most ti. Édesapám győzött megnevelni. Hol fakanállal, hol szíjjal vert, de én mindig tettem valami rosszat, amivel kiérdemeltem a haragját. Mindezek ellenére szorgalmasan jártam iskolába, mert mindenképpen akartam valami jó munkát, amivel otthagyhatom a családom, és elköltözhetek egy messzi városba. Éppen ezért sosem voltam rosszabb négyes tanulónál. Általános iskolában nem erőltettem meg magam, de mire eldöntöttem, hogy elhagyom a szüleim házát, középiskolában már máshogy álltam hozzá a dolgokhoz. Édesanyám furcsállta is, hogy hirtelen olyan jó gyerek lettem, de nem tudott az elképzeléseimről. Szegény. Már bánom, hogy ott hagytam az alkoholista apámmal, de akkoriban nagyon önzően viselkedtem, és csak magamra gondoltam. Mások tiszteletét nem nevelték belém, de az élet segített, hogy megtanuljam, mit jelent Isten haragja.
Nem vagyok amúgy vallásos, inkább csak azért használtam ezt a kifejezést, amiért az emberek többsége. Hinni akarom, hogy valahol a világban létezik egy számunkra felfoghatatlan hatalom, amely irányítja az életünket, segít, hogy a jó utat válasszuk, és elérjük a kitűzött célt, amit kitűztünk magunk elé. A hit nagyon fontos része az emberi gondolkodásnak, anélkül könnyedén depresszióba esünk. Na, de nagyon elkanyarodtam a meséléstől, folytatom. Szóval. Középiskola után jelentkeztem a Moszkvai Egyetemre, ahol jogot tanultam. Mondhatom, szenvedtem vele éppen eleget, mire annyi mindent megtanultam, de végig csak egyetlen cél vezérelt: elhagyni a szülői házat. Amikor az ember talál egy célt, és annak szenteli az életét, akkor nincs idő másra, csak a megvalósításra. Nekem sem számított semmi más, csak az, hogy elérjem, amit akarok.
A jogi tárgyak nagyon nehezek. Sok a törvényi szöveg, és mindet bemagolni nem kis feladat. Szerencsére az agy ilyen fiatalon még olyan, mint a szivacs, és több mindent megjegyez, mint a hozzám hasonló vén elmék. Volt egy professzor, aki különösen közel állt a szívemhez, mert olyan tanítási módszerei voltak, amelyekkel verte az összes többit. Annyira életszerűen, gyakorlatiasan tudta leadni az anyagot, ahogyan csak nagyon kevesen képesek rá. Sokat követelt, de tisztességes és korrekt ember volt, akire bármikor számíthatott bárki. Tőle hallottam egyszer egy nagyon jó mondást, amit sohasem felejtek el. Így hangzott: „Legyen bár az ember céltalan, mossák lelke partját savas árvizek, amíg küzd, és remél untalan, megvédik őt az isteni szívek”. Azt hiszem, egy versből származik az idézet, de nagyon okos megállapításnak tartottam. És ez csak egy az általa említett megannyi értékes mondandó közül. Fantasztikusnak tartottam, hogy egy ember ennyit tudjon az életről, és arról a világról, amiben él, miközben folyton-folyvást csak azt hallja, hogy így a hatalom, meg úgy a hatalom. Ha besúgók vagytok is, nekem már mindegy, ezért merem elmondani a véleményem.
Az egyetem után egy jogi képviseletnél dolgoztam, de nem voltam ügyvéd. Hivatali segéd rangról indultam, de mire elértem volna azt a címet, történt valami. Erről azonban később. Az irodában mindenki kedves volt velem, én is szerettem az embereket, és végre teljesült az álmom; elhagyhattam a családomat, és a nagyvárosba költözhettem, távol az otthonomtól. Ekkorra édesapám már halott volt, és édesanyám egyedül maradt abban a nagy házban. Azt tanácsoltam neki, hogy adja el, és költözzön kisebbe, ezáltal a költségei is csökkennek. Megígértem, hogy segítem, amiben tudom, de elhatárolódtam attól, hogy visszaköltözzem. Tettem mindezt annak ellenére, hogy tudtam, már nem fiatal, és törődésre lenne szüksége. De nem. Nem törődtem vele, csakis saját magammal, és ennek nagyon megittam a levét. Később ugyanis megtette, amit kértem tőle, és kisebb házba költözött. Azonban olyan rossz környékre, ahol gyakoriak voltak a rablások, gyilkosságok. Egy nap felhívtak, és közölték, hogy édesanyám éppen egy ilyen rablógyilkosság áldozata lett. Mikor odautaztam, láttam, hogy mindent elvittek. Az összes mozdítható érték a semmibe lett, de ami a legfontosabb, és csak ekkor értettem meg, mit is jelentett számomra, ő is örökre eltűnt. Ezt követően végképp nem maradhattam abban a faluban. Eladtam a házat, édesanyám holttestét Moszkvába hozattam, és szép temetést rendeztem neki. Reméltem, hogy az utolsó tettemmel megbocsátást nyerek a vétkem alól, amiért nem törődtem vele. Hetekig kínzott a hangjának csengése, amikor mindentől óva intett. Mindig védelmezett, és állandóan azon járt az esze, hogy miként tudná segíteni az elkallódó fiát.
Ebben az időben kezdtem el megérteni azokat a szavakat, amiket az egyetemen a professzoromtól hallottam. Nekiálltam könyveket olvasni, művelődni, és az élet titkait kutatni. Egy darabig jól is ment minden, aztán megváltoztak a dolgok. Amit addig felépítettem, az a semmibe veszett, amikor egy átlagos lottófeladás után megláttam, hogy az én számaimat húzták ki. Elég nagy összeg volt, három millió rubel, ami abban az időben csak nagyon kevés gyártulajdonosnak és vezető politikusnak adatott meg. Igyekeztem titokban tartani, de nem tudtam. Először egy házat vettem, hogy ne albérletben kelljen tengődnöm. Ezután kocsit vettem, majd nyaralót Bulgáriában, és egy hajót, hogy legyen mivel kimennem a tengerre, mikor ott nyaralok. Tényleg mindent megadtam magamnak, amire vágytam. Megismerkedtem egy nővel, akiről tudtam, hogy csak a pénzem kell neki, mégis hagytam, hogy elárasszon a gonoszság, a rossz, negatív energiák, és újra az a romlott ember legyek, aki édesanyám halála előtt voltam.
Egy év múlva született tőle két gyermekem, ikrek, fiúk. Sergej és Andrzej nagyon apásak voltak. Az édesanyjukat is szerették, de hozzám húztak leginkább. Próbáltam őket úgy nevelni, hogy tisztességes, derék ember váljon belőlük, de az, hogy mindent megadtam, elrontotta mindkettejüket, és egyre inkább az anyjuk bűvkörébe kerültek. A százezrek gyorsan mentek, és mikor egyetemre kerültek, már nekik is megvolt mindenük, ami csak kellett ahhoz, hogy elkezdjék az életet mindenféle probléma nélkül. Nem tapasztalhatták meg, amit én gyerekkoromban, hogy milyen éhesen lefeküdni. Milyen az, amikor napokig nincs otthon étel, mert, vagy nem ért oda a faluba a szállítmány, vagy nem volt pénzünk rá. Talán ez is rányomta a bélyegét arra, hogy olyan arrogánsak lettek, amilyen én voltam az ő korukban. Igazából akkoriban is úgy viselkedtem, de persze ezt csak később vettem észre. Tudjátok, milyen rossz végignézni, ahogyan az ember elveszít mindent? Olyan ez, mint amikor kimentek a tengerpartra, és építetek egy hatalmas homokvárat, amíg tart az apály. Naphosszat szenvedtek vele, beleölitek minden időtöket, próbáljátok tökéletesíteni, és olyan különlegesre megcsinálni, amilyen senkinek sincsen. Megerősítitek, lesimítjátok, művészien kicicomázzátok, és várjátok, hogy a dagálynak is ellenáll. Amikor megérkezik a hatalmas víztömeg, egyetlen csapásra elmossa a véres verejtékkel készített várat, és rádöbbentek, hogy milyen jelentéktelenek vagytok a természet erőihez képest. A felismerés, hogy szinte senkik vagytok, az jelenti az igazi fájdalmat, nem a homokvár elvesztése.
Egy nap arra eszméltem, hogy a feleségem és a fiaim elvették mindenemet, kisemmiztek, engem pedig kiraktak az utcára. Ekkor értettem meg igazán édesanyámat, hogy mit érezhetett, amikor magára hagytam. Borzasztó érzések kerítettek újból hatalmukba, és senkinek, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom, hogy átélje azokat a szörnyű pillanatokat, amiket én. Egyetlen csomagnyi ruhával vágtam neki az orosz télnek, pedig a ruhatáram három szekrényt tett ki. Mindenemet kiszórták, de nem vihettem magammal az összes holmim. Próbáltam a régi barátokhoz menni, hogy meghúzhassam magam, legalább egy darabig, de nem fogadtak. És tudjátok mit? Igazuk volt! Amikor jöttek, hogy segítsek nekik ebben vagy abban, nem mindig pénzzel kapcsolatosan, elhajtottam őket, mondván, nincs időm erre, vagy nem adok pénzt, mert úgysem kapom vissza. Annak ellenére tettem így, hogy igazi barátok voltak, akikre számítani lehetett a bajban. És akkor, amikor én szorultam segítségre, nem segítettek. Eleinte haragudtam rájuk, megvetettem mindegyiküket, hogy így elbántak velem, végül rá kellett ébrednem arra, hogy a hozzáállásuk jogos, és nem kérhetem számon a tetteiket.
Egyedül maradtam. Elveszve, védtelenül, mint egy kis állat, akit kiraknak az árok szélére, hátha valaki megsajnálja. Én azonban közel sem voltam olyan aranyos, és olyan szép szemeim sincsenek, mint a kis szőrgombócoknak, ezért hiába vártam volna, hogy bárki is a szárnyai alá vesz. Valahol tudtam, hogy az életem már sosem lesz olyan, mint amilyen azelőtt volt. Egy városon kívüli, elhagyott családiházba költöztem, és onnan jártam be. Fürödni nem tudtam, ezért egy idő után megelégelték a kellemetlen szagomat, és elbocsátottak a munkahelyemről. Így aztán tényleg elveszítettem mindent, még a büszkeségemet is, mert térden állva könyörögtem a főnöknek, mindenki szeme láttára, hogy vegyen vissza, mivel nincs munkám, elhagyott a családom, és az utcára kerültem. Nem tudom majd a lakbért fizetni, ha találok albérletet, és nem tudom magam ellátni. De ő nem tágított. Ezek után visszatértem abba a kis, lerobbant házikóba, és azon gondolkodtam, mi értelme van még az életemnek? Véget akartam neki vetni, de túl gyáva voltam, hogy tényleg megtegyem. Eszembe jutottak a legkülönfélébb halálnemek. Vonat alá ugrani, hogy az emberek megtudják, és lássák, majd elgondolkodjanak; mi visz rá valakit egy ilyen szörnyű tettre? Vagy felvágnám az ereimet? Hasznos módszer, mert bár csöppet fájdalmas, de senki sem látja, úgy megyek el, hogy nem hiányzom senkinek. Aztán gondoltam, hogy leugrok az egyik magas épület tetejéről, de akkor túl sok időm maradna gondolkodni, mielőtt megteszem, és megbánom, még az előtt, hogy leérnék.
Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom elviselni az élet terheit, és igyekszem életben maradni, már amennyire munka nélkül ebben az országban lehetséges. Akkoriban még tényleg léteztek besúgók, és arra gondoltam, hogy elmesélem valakinek, hogy nincs munkám, hátha bezárnak egy börtönbe közveszélyes munkakerülésért, vagy valahová elküldenek dolgozni. Azonban a rendszer ügyet sem vetett egy olyan senkiházira, mint én, akinek senkije és semmije sem volt. Nem tudtak mivel lehúzni már, ezért inkább hagytak megrohadni az utcán. Bár azóta is remélem, hogy egyszer valaki a segítségemre siet, sajnos, erre nem látok reális esélyt. Már kb. tizenöt éve rovom az utcákat, télen és nyáron, hóban, fagyban, napsütésben, esőben, és nagyon sokaknak elmeséltem már ezt a történetet. Ezt a romos ingatlant is két hete láttam meg, de ahogy mindenhonnan, innen is el kell majd mennem, ha jönnek átépíteni. Biztosan lesz a helyén egy üzlet, egy fodrászat, vagy egy kocsma, de senki sem fogja tudni, senki sem fog emlékezni arra, hogy egy vén lottónyertes itt tengette unalmas és éhező napjait. Ezek után, még mindig azt hiszed, hogy nem vagyok más, mint a többi hajléktalan?
- Várjunk csak! Azt akarja nekem bemesélni, hogy maga Vlagyimir Volgokov, aki minden idők harmadik legnagyobb lottónyereményét vitte el?
- Igen, hiszen ez az igazság.
- Ugyan, kérem! Honnan tudhatnánk biztosra, hogy maga is nem csak hallotta-e a történetet?
- Sehonnan, fiam, sehonnan. Rajtad múlik, hogy megbízol-e egy öregember szavában, vagy hazugnak ítéled csak azért, mert így néz ki. Ti, fiatalok nem értitek meg sosem, hogyan lehet felismerni az ember valódi énjét. Azt hiszitek, hogy a ruha, az öltözködés, a beszéd, az iskolázottság, valamint a társadalmi hely elegendő ahhoz, hogy valaki jó ember legyen, igazat mondjon, és tisztességesen éljen? Ostobaság! Ahogy Saint-Exupéry írta A kishercegben: „Jól, csak a szívével lát az ember. Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”. Csupán akkor állíthatjátok valakiről, ki is ő igazán, ha meghallgatjátok, ha kiismeritek, ha nyitottak vagytok olyan elvont dolgokra is, amelyekre mások fütyülnek, vagy a fülük botját sem mozgatják, mert annyira hihetetlen. Vagy talán veletek nem történt még furcsaság?
- De igen, történt. Én például szoktam érezni azt, hogy valaki figyel, pedig valójában a szobámban ülök, és nincs körülöttem senki.
- Tényleg, Dimitrina? És erről nekem eddig miért nem meséltél?
- Mert sosem figyelsz rám. Folyton csak bántasz a szavaiddal, és bár szeretsz, nehezen viselem a megaláztatást.
- De hiszen én nem is… Azt hiszem, igazad van. Kérlek, ne haragudj, hogy így viselkedtem veled. Ígérem, ezek után másképp lesz minden.
- Ígéretek. Tele van velük az éter, de igazság szerint nagyon keveset tartanak be az emberek. Te szereted annyira ezt a lányt, hogy képes legyél megváltozni érte?
- Igen. Teljes szívemből szeretem.
- Akkor, ha neki hiszel, nekem is elhiheted, hogy a történet, amit elmeséltem, úgy igaz, ahogyan van.
- Rendben van, elhiszem.
- Nézd csak, Jurij. Elmúlt a szélvihar, és nem esik a hó. Menjünk, hátha járnak már a buszok.
- Egyetértek. Jó lenne már hazaérni. Nem is tudom elképzelni, hogy ez az úr, hogy maga, miként képes ezt minden áldott télen elviselni.
- Csakis a hit és a remény segítenek. Ha ezek nem lennének, már én sem lennék ezen a világon.
- Ha megbocsát, mi most megyünk. Köszönjük, hogy elmesélte ezt a történetet, és tartotta bennünk a lelket ezzel is, hogy ne fagyjunk meg. Ha még itt lesz, egyik nap meglátogatjuk.
- Nem szükséges, de ha így lesz, akkor beszélgethetünk még. Nekem is jó, ha nem vagyok folyton egyedül.
- Akkor viszontlátásra, Uram!
- Viszontlátásra!
- Szervusztok, gyerekek! Vigyázzatok magatokra!
A másnapi újság egyik apró cikkében:
Holtan találtak egy hajléktalant a Lenin úti lerobbant lakóház földszintjén. Az előzetes vizsgálatok alapján arra lehet következtetni, hogy a halálát fagyás okozta. Nem találtak nála szeszes italra utaló jeleket, valószínűleg álmában érte a halál. A kormány fokozottan felhívja a menhelyek figyelmét arra, hogy ilyen időben ne hagyjanak kint lehetőleg egyetlen személyt sem, hanem induljanak a keresésükre, hogy ne történhessenek meg az ehhez hasonló esetek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
