Aletta gondolataiba mélyedt, és minél többet agyalt a dolgon, annál jobban kezdett neki összeállni egy kép, de még nem volt benne biztos, hogy mindaz, ami a fejében megfordult, valóban úgy lenne-e, mert az akkor több másik kérdést is felvet, amelyekre nem tudna válaszolni. Elnézte a szellemfiút, akit szinte alig látott, olyan káprázó jelenség volt, és megsajnálta, amiért itt ragadt, és nem tudja, mit kezdjen magával. Többet nem beszéltek, látszott Ralphon, hogy nem hajlandó tovább fecsérelni a szót, és ez a viselkedésén látszott meg leginkább. Ide-oda lebegett a kis házban, majd egy pillanat múlva köddé vált, mintha ott sem lett volna. Aletta szemrebbenés nélkül figyelte ezt a számára oly ritka, vagy épp valószerűtlen eseményt. Az ő világában nem lehet látni a szellemeket, persze vannak olyan emberek, akik azt állítják, hogy igenis láttak egyet, és vannak, akik csak a jelenlétüket érzik, vagy épp beszélgetnek velük. A tudósaiknak azonban minden ilyen cselekedetre volt valami tudományos elméletük, amik semmissé tették ezt a csodát. Ennek ellenére nagyon sok ember hitt a túlvilági dolgokban, mert olyan misztikusnak hatottak. Aletta is így volt ezzel, ám ő meg is tapasztalhatta.

Csendben üldögélt, s közben szétnézett a kicsiny házban. Tele volt pakolva füvekkel, üstökkel, növényekkel, amelyeket nem ismert, és biztos volt benne, hogyha botanikus lenne, akkor sem ismerné fel egyiket sem. Aletta kinézett az ablakon, és rálátott barátaira, akik a lovukra dőlve aludtak mélyen. Szerette volna felébreszteni őket, de a boszorkány nagyon óvatos és félénk volt, s ezért az ötletet egy másodperc alatt elvetette. Aletta inkább nem szólt semmit, nem akarta megsérteni a segítőjét, hiszen hogyan is bízhatna meg idegenekben.

Halk csoszogást hallott az ajtó felől, ami csakis azt jelenthette, hogy a boszorkány visszatért. Kinyitotta a rozoga ajtót, s becipelte kis kosárkáját, ami tele volt pakolva mindenféle ismeretlen dologgal. Aletta kíváncsian pillantott bele a kosárba, de a vénasszony elrántotta az orra elől, mintha tilos lenne.

- Ez valami bájital lesz? – érdeklődött Aletta.

- Igen, így is nevezhetjük – bólogatott az asszony, miközben hozzálátott, hogy kipakolja az asztalra a kosárka tartalmát. Aletta borzadva figyelte, amint néhány állatmaradvány is előkerült. Fintorogva fordult el, és már bánta, hogy egyáltalán odanézett.

- Hogy fogom meginni? – nézett rá a boszorkányra. – Nem tudom megfogni a poharat, és a folyadék is bizonyára a padlón kötne ki.

- Bugyuta vagy leányom – nézett rá szánakozva az asszony. – Nem neked kell ezt meginnod.

- Hát akkor kinek? – döbbent meg Aletta. – Más nem ihatja meg helyettem.

- Dehogynem. Te magad – kacsintott rá huncutul, ami nem illett hozzá, azonban Aletta végképp összezavarodott. – Te nem tudod meginni, mert szellem vagy, de a tested képes lesz erre a „mutatványra”. – csóválta a fejét bosszúsan. Aletta zavartan félrenézett, és inkább hagyta a boszorkányt dolgozni.

Úgy döntött, hogy kimegy a friss levegőre, de csalódottan vette tudomásul, hogy semmit nem érez belőle. Vágott egy grimaszt, majd elindult abba az irányba, ahol a fiúk és az ő teste még mindig a szintén alvó lovak hátán nyugodott. Aletta biztos volt benne, hogyha felkelnek, nem lesznek irigylésre méltó állapotban ennyi lóháton töltött idő után. Először odament a saját testéhez, és szemlélni kezdte. Kívülről olyan volt, mintha valaki mást nézne, hiába tudta, hogy magát látja, mégsem tudta azt az erős köteléket érezni, amelynek össze kellett volna kapcsolnia a testet a lélekkel. Csak semleges dolgokat érzett ezzel kapcsolatban, viszont ami nagyon furcsa volt a számára az az, hogy megváltozott a gondolkodásmódja saját magáról. Eddig mindig azt mondta, hogy milyen csúnya, nem áll jól a haja, olyan csodabogárnak néz ki, de most hogy kívülről nézi, teljesen megváltozott előtte. Sokkal szebbnek látta magát, mint valaha. Az emberek mindig magukat kritizálják a legjobban, nem odavalónak tartják magukat, de ha ránéznek egy másik emberre, nem tudják azt mondani, hogy ez milyen csúnya - még akkor sem, ha épp nem az a szépség, amire számítani lehetne - hanem hogy milyen természetesen néz ki, mintha úgy lenne jól, ahogy van, teljesen beleillik a környezetébe, és ez az új gondolat furcsa volt Aletta számára, hiszen pont ugyanígy látta most magát. Azonban ha szellem alakjára nézett, már nem így gondolta a dolgot, pedig egyek voltak.

Daniel halkan mocorogni kezdett. Aletta azt hitte, hogy gyengült a varázslat, de tévedett. A fiú nem kelt fel, csupán megpróbált fordulni egyet kényelmetlen fekvéséből, de nem sikerült neki. Aletta simogatóan nézett rá, és alig várta, hogy végre beszélgethessenek egy jót. A Sors, vagy épp a Vörös Hold összehozta, de ugyanabban a pillanatban el is választotta őket, és mikor végre újra találkozhattak, a varázsló elvette a hangját, s ezzel a lehetőséget arra, hogy végre elmondhassa, amit annyira szeretne. Látta a fiúkon, hogy valami nincs rendben, és cseppet sem tetszett neki Daniel megbántott arca, amikor Leo magához vonja. Meg akarta mondani neki, hogy nagyon fontos a számára, még ha nem is teljesen biztos benne, hogy miért, akkor is. Alig várta, hogy végre felébredjen, és mindent helyre hozhasson. Ha a varázsló nem állt volna az útjukba, akkor minden másképp alakult volna. Hogy is bízhatott meg benne olyan sokáig, hiszen már akkor is gyanús volt.
Csattogások, csörömpölések hallatszottak a házból. Aletta bele se mert gondolni, hogy mit művel odabent a boszorkány, és cseppet sem volt még kedve visszamenni. Mozgást észlelt a szeme sarkából, s mikor odanézett, meglátta Ralphot, amint elmélyülten tanulmányozza Danielt, s közben összevonta a szemöldökét.

- Valami gond van? – kérdezte Aletta, de nem válaszolt. – Talán ismered? – próbálkozott újra, s a fiú egy sóhajtás után hajlandó volt válaszolni.

- Nem tudom – vallotta be. – Mégis, valahogy olyan ismerős a számomra. Ki ő?

- Danielnek hívják. Ő Csillagfölde hercege – mutatta be az ifjút, majd várta a hatást, ami nem is maradt el. Ralph szinte hápogni kezdett, nem hitte el, amit hallott.

- Ne hordj össze badarságokat! – csattant fel. – Ő nem lehet Csillagfölde hercege!

- Ugyan miért nem? – vágott vissza Aletta. – Az apja a király, ami őt herceggé teszi. Ez nagyon egyszerű – tárta szét a karját, de Ralph megbotránkozva nézett rá, majd utálattal Danielre, végül kijelentette:

- Én vagyok Csillagfölde hercege! Erre az egyre még emlékszem! – kiáltotta, majd eltűnt a semmibe.

Aletta megkövülten állt a helyén. Vajon mit értett azalatt, hogy ő Csillagfölde hercege? Danielnek nincsenek testvérei, legalábbis nem tud róluk. Akkor meg ki lehet ez a Ralph? Ugyan hallotta már ezt a nevet a királytól, de akkor azt hitte, hogy csak viccel. Ez nagyon zavaros volt így egyszerre. Majd ha eljön az ideje, majd mindent megtud.

- Aletta! – kiáltották a ház felől.

- Igen?

- Nemsokára kész van. Addig bejöhetnél a házba, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ne hagyd magára ezt a szerencsétlen vénasszonyt! – károgta.

Aletta kissé bosszúsan fordult meg, amiért megzavarták gondolatmenetében, de mikor a kunyhóra nézett, egyből meglágyult a szíve, és leszidta magát pillanatnyi rosszindulatáért, hiszen a boszorkány segíteni akar neki, akkor miért ne tehetne meg érte annyit, hogy bemegy és beszélget vele egy kicsit. Még vetett egy utolsó pillantást kísérőire, majd csendesen baktatni vagy még inkább lebegni kezdett a ház felé.

* * * *

Diana csendesen bezárta maga után az ajtót, ügyelve, hogy Geraldot ne ébressze fel még véletlenül se. Sóhajtott egyet, majd elindult egy kis sétára a környéken, hogy kiszellőztesse a fejét, és elgondolkodjon a múltbeli és jövőbeli eseményeken. Jelen pillanatban nem tudta megérteni magát, hogy miért csatlakozott ehhez a kis csapathoz, hiszen tudta, hogy mennyi szomorúságot hoz nekik ez a „kaland”. Nem szerette ugyan elismerni, de valóban gyermek volt még, és ezek az események kellőképpen megrázhatják a fiatal lelket. Nehezen viselte a nagymamája halálát is, és most egy másik, számára kedves személy is életét veszti majd. Azt kívánta bár ne rendelkezne a Látás képességével. Mi célja volt a Vörös Holdnak azzal, hogy neki ezt a képességet adta, Torinak pedig az örök tudást? Egy másik kérdés pedig, hogy egyáltalán mi értelme van ennek az egész Holdkőkeresésnek.
Bosszankodva belerúgott egy kőbe, ami hangos puffanással csapódott egy fa vastag törzsének. Toporzékolt egy sort, majd ledobta magát a földre. Hihetetlenül szerencsétlennek érezte magát, már bánta ezt a képességet, amit kapott. A nagymamája ugyan hangoztatta hogy ez egy nagyszerű áldás, és eleinte el is hitte, de most… másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy mekkora teherrel jár a jövőbelátás, nemcsak neki, hanem a társaira nézve is. Azóta, hogy csatlakozott a Keresőkhöz, felfordult az élete, olyan emberekért kezdett el aggódni, akiket addig még csak nem is ismert, sőt még mindig távolinak érezte őket. Ennek ellenére mindent meg akart tenni, hogy segítségükre legyen. Geraldot már nem tudja megmenteni, nem is tudta volna, hiszen az ő sorsa másképpen lett megírva, nem volt kiút, viszont a többieknek végtelen lehetősége van még, és hogyha egy kicsit besegít, akkor a biztos halál útját elkerülhetik.

Olyan hirtelen állt fel a helyéről, hogy megszédült, s nekitántorodott a fának. Miközben levegő után kapkodott, bevörösödött előtte a világ. Pánikba esett, nem tudta, mi történik. A következő pillanatban fényesebb lett a kép, és mikor szeme hozzászokott, arra lett figyelmes, hogy egy hegy lábánál áll.

- Hogy kerültem ide? – motyogta magában, de nyomban elhallgatott, mert léptek hallatszottak. Mögötte a bokorból kivált egy hosszú, fekete szakállú, fekete hajú, megviselt ember, akit egy vörös hajú lány támogatott.

Diana tátott szájjal figyelte a lányt. Sose látott még embert ilyen feltűnően vörös hajszínnel. Ráadásul ez a lány nagyon szép is volt. Vajon hogy kerülhetett kapcsolatba egy ilyen fura alakkal, mint az, akit most támogatott? Óvatosan megközelítette őket, hogy útbaigazítást kérjen. Nem akart mögöttük lopakodni, nehogy megijedjenek, inkább eléjük ugrott, de azok nem figyeltek rá. A kislányt ez meglehetősen zavarta, ezért jó hangosan bemutatkozott.

- Üdv, idegenek! – kiáltotta fölényes hangon, enyhe vigyorral az arcán. – Diana vagyok, és szeretném tudni, hogy mi ez a hely.

Várt, de nem történt semmi. Mintha észre sem vették volna, a vörös hajú lány és furcsa társa egyenesen mentek tovább. Diana közvetlenül eléjük lépett, de nem ütköztek neki, mint azt várta, hanem átsiklottak rajta, mint a szellemek. A kislány döbbenten állt a helyén, pár percig meg sem tudott mozdulni meglepetésében. Végre bevillant a felismerés, és tudta, hogy ő most egy másik időt lát most. De vajon ez a jelen vagy a jövő? Úgy döntött, hogy követi a párost, hátha rájön valamire. Bizonyára nem véletlen, hogy pont a közelükbe került. Azok lassan, tántorogva haladtak előre, s látszott, hogy a lány kezd elfáradni. Ezt társa is észre vehette, mert ellökte magától, és imbolyogva folytatta útját. A lány döbbenten állt egy darabig, de aztán követte. Jobb oldalt a sziklába vájva egy barlang bejárata sötétlett, amely mintha vonzotta volna az arra járókat. A két vándor betért, Diana pedig félve ugyan, de követte őket. Tudta, hogy semmi bántódása nem eshetett, de mégis, túl élethű volt az, ami körülötte zajlott. A keskeny bejárat és szűk folyosó után egy tágasabb üregbe értek, ahol letelepedtek. A vörös hajú lány segített leülni társának, akin látszott, hogy már nem bírja sokáig.

- Hogy érzed magad? – kérdezte a lány aggodalmas arccal. A másik csak bólintott egyet, majd halkan megszólalt.

- Egy kis alvás után jobban leszek majd, Giselle. Ne aggódj! – motyogta. A Giselle-nek nevezett lányt azonban nem lehetett félre vezetni.

- Súlyos átkot kaptál. Ezt nem lehet csak úgy félvállról kezelni. Keresnünk kellene egy papnőt, aki felold alóla, méghozzá gyorsan – sürgette társát, de az megrázta a fejét.

- Semmi értelme. Már közel járunk, minek fordulnánk vissza? Haza akarsz menni nem? – szegezte neki a kérdést, ami megrendítette a lányt.

- Hát persze, de hogy hagyhatnálak itt ilyen állapotban? – aggódott tovább, s közben kivett a táskájából egy pokrócot, s társára borította. – Jobb, ha betakarod magad, nagyon hideg van odakint.

- Inkább neked kellene… - végig sem tudta mondani, mert Giselle elhallgattatta szeme villanásával. A férfi tudomásul vette kívánságát és inkább hallgatott, de azért a pokróc másik felét átnyújtotta a lánynak.

- Köszönöm – suttogta, s ő is betakarózott.

- Mit gondolsz, ki találta ki ezt a furcsa kört? – kérdezte a férfi. – Ki gyűlölhette ennyire az embereket, hogy ilyen erőt rakott a közelükbe, ami megrészegíti azokat, akik semmit sem értenek a világból? – töprengett. – Miért kell megbújnunk a föld alatt? Miért félnek tőlünk, amikor semmit nem csináltunk?

- Ezt nem tudhatjuk – válaszolt a lány. – Mindennek van valamilyen oka és következménye, amelyek magasan felettünk állnak. Te mindent megtettél annak érdekében, hogy megváltoztasd az életedet, még ha nem is úgy alakult, ahogy szeretted volna, és most nekem segítesz. Ha hazajutok, az én életem is megváltozik – mosolyodott el Giselle. – Sorsfordító ember vagy. Biztos vagyok benne, hogy sokat fognak még emlegetni téged, mint a Kor hősét – jelentette ki magabiztosan, de társa hangosan felnevetett erre a képtelen megállapításra. Giselle mérgesen nézett rá. – Lehet, hogy ostobaságnak tartod, de ha nem is azonnal, de idővel így fognak gondolkodni az emberek.

- Szánalmas vagyok. Egész életemben az voltam – suttogta lesúlytott hangon a férfi. – Úgy érzem, hogy csak rosszat tettem azzal, hogy a varázslókat felbíztattam a cselekvésre. Azt hittem, erősebbek vagyunk mindenkinél, így jogaink vannak. Mégis… nézz rám! Varázsló vagyok, de más átkát nem tudom levenni saját magamról. Hol van akkor a hatalom, amiről azt gondoltam, hogy a varázslóknak megvan? – tette fel a kérdést keserűen.

- Talán… - gondolkodott el Giselle. – Talán annak a lénynek van olyan hatalma, akit ti, varázslók az isteneteknek hisztek.

- Bettenno? – sápadt el a férfi. – Honnan tudsz róla?

- Még az egyik mágus említette a Sötétség földjén – lepődött meg társa reakcióján. – Miért? Nem az? Nem ő az istenetek?

- Nem mindenki gondolja így – sóhajtotta. – A legtöbben szabadok vagyunk, de… vannak közöttünk olyanok, akik egy istent imádnak. Mint ahogy már mondtam, Bettennónak hívják. Ő a Pokol ura – tette hozzá keserűen.

- Micsoda? – kerekedett el Giselle szeme. – Hogyan imádhatnak valakit, aki a Pokolban van?

- Sajnos erre nem tudok válaszolni – rázta a fejét, majd hirtelen elsötétült előtte a világ, s feje a lány vállára billent. Giselle megijedt, s kiabálni kezdte a nevét.

Diana fülelt. Meg akarta tudni, ki ez az ember, de a világ, amiben eddig volt, összeomlott körülötte, s úgy érezte, hogy valami beszippantja őt, el ettől a világtól, el Giselle-től, és el ettől a misztikus embertől.

* * * *

Finom illatok töltötték be a kis kunyhót. Aletta azt hitte, hogy valami undok löttyöt kell majd meginnia, aminek undorító lesz az íze, de rá kellett jönnie, hogy a boszorkány nagyon érti a dolgát.

- Várjunk csak egy pillanatot! – kiáltott fel Aletta, megijesztve a vénasszonyt, aki miután rájött, hogy semmi baj nem történt, a szívéhez kapta a kezét.

- Ne csináld ezt, kérlek! – pirított rá. – A szívbajt hoztad rám – motyogta, majd miután megnyugodott egy kissé, megkérdezte: - Mi történt?

- Most döbbentem rá, hogy érzek szagokat és illatokat. Eddig nem éreztem semmit – vallotta be. – Hogy lehet ez?

- Ez azt jelenti kedvesem, hogy a bájital már kész is van – mosolyodott el, majd a rotyogó üsthöz ment, hogy levegye a tűzről, át az asztalra. Aletta kíváncsian belekukkantott a narancsos színű tartalomba, majd a boszorkányra nézett.

- Jól néz ki. Hogy lehet hogy már hatása van, mikor még nem is ittam belőle? – kérdezte döbbenten.

- A magadfajta szellemalakokra először az illat hat, amiből megállapítható, hogy kész van-e a bájital vagy sem – kacsintott rá. – Mivel a szaglásod visszatért, ez nekünk egy jó jel. Most már megihatod a bájitalt.

- Azonnal magamhoz térek majd? – kíváncsiskodott tovább. – Az nagyon jó lenne.

- Majd meglátjuk, hogyan reagál a tested. Ó! – kiáltott fel hirtelen. – Ralph, hát visszajöttél? – köszöntötte a belépő szellemet. Az csak bólintott, és a sarokba lebegett. Aletta nyomban kérdezősködni kezdett az asszonytól. Közelebb hajolt hozzá, hogy a szellem ne hallja hogy róla beszélnek.

- Hogy került ide? – kérdezte suttogva. Az asszony elkomorodott, nem tudta válaszoljon-e vagy sem, de aztán döntött.

- Sok éve már annak – sóhajtotta halkan. Odapillantott a kuporgó fiúra, majd újra a lányhoz fordult. – Annak idején még nem volt betiltva a mágia, de a küszöbön volt már. A lényeg, hogy abban az időben szabadabban jártam ki én is a kunyhómból. Jártam a világot. Hallottam, hogy háború dúl a varázslókkal, méghozzá azokkal, akik a Kirekesztettekkel éltek.

- Azok kicsodák? – értetlenkedett a lány.

- Sosem hallottál még róluk? Ezen a földön mindenki ismeri őket – húzta fel a szemöldökét az asszony. – Azt mondják, hogy a Sötétség földje a Pokol fölé épült, ezért ide küldik azokat az embereket, akik bűnösek voltak. Azonban csak azok a bűnösök kerülnek ide, akik valamilyen brutális gyilkosságot követtek el, méghozzá magas rangú emberek ellen. Őket nevezzük Kirekesztetteknek. Soha nem hagyhatják el azt a földet. Az egész terület egy nagy pusztaság. Nincsenek állatok vagy növények, a víz is mocskos. A legtöbben meghalnak ott, de mégis vannak olyanok, akik valamilyen módon életben maradnak még nagyon sokáig.

- Szörnyű lehet ott meghalni ilyen körülmények között – borzadt el Aletta.

- Senki nem irigyli őket, de nem is sajnálják. Megérdemelték, amit kaptak – jelentette ki. – Na már most a varázslók megpróbáltak hadsereget szervezni belőlük, és megtámadni az embereket. Át akarták venni a hatalmat, ahogy azt Darkon meghagyta nekik, mielőtt meghalt volna. A varázslóháborúról már biztos hallottál. – Aletta szaporán bólogatott, az asszony pedig folytatta. – Mikor a határnál jártam, pont belebotlottam egy ilyen csatába. Sosem szerettem látni embereknek a halálát, ezért elbújtam. Egy súlyosan megsebesült katona tántorgott búvóhelyem felé, de mielőtt elmenekülhettem volna, az összeesett, ezért mégsem mentem sehova, hanem megpróbáltam segíteni rajta, de nem tehettem semmit – sóhajtott szomorúan, majd Ralphra nézett. – Szerencsétlen még csak nem is volt igazán nagykorú. Nem is értettem hogyan küldhették ki háborúba. Próbáltam kérdezgetni, mielőtt meghalt volna, de szinte nem is hallott engem. Egyetlen szót ismételt csak.

- Mi volt az? – kérdezte megbabonázva Aletta.

- Egy név – válaszolt komolyan a boszorkány. – Salamon.

- Micsoda?! – ugrott fel Aletta. – Hihetetlen, hogy mindig ezzel a névvel találkozok.

- Te talán ismered? – lepődött meg az asszony. – Évek óta keresem ezt az embert, hogy megvigyem a fiú halálhírét, és hogy segítsen átküldeni a túloldalra.

- Nem fog segíteni – jelentette ki Aletta. – Ő egy gonosz varázsló. Biztos vagyok benne, hogy ő küldte a fiút abba a harcba. Talán pont azért, hogy meghaljon. Miért olyan ismerős nekem ez a történet? – töprengett hangosan.

- Ha ez igaz, akkor te talán többet segíthetnél neki, mint én – gondolkodott el az asszony is. – Vidd magaddal! – jelentette ki Aletta legnagyobb megrökönyödésére.

- Tessék? – azt hitte rosszul hall. – Már hogy vihetném? Ha visszatérek a testembe, nem fogom látni, nem fogok tudni beszélni vele.

- Ez nem igaz – rázta a fejét az asszony. – Miután visszatérsz, azon kevesek közé fogsz tartozni, akik látják a holt lelkeket. Mivel egyszer már kiszakadtál testedből, az elméd soha nem fogja elfelejteni ezt az élményt. Amit eddig érzékelt, azt megőrzi továbbra is. A tudás, hogy látod Ralphot, az embert, aki nem él, nem törlődhet ki egykönnyen – magyarázta neki a boszorkány, majd jelentőségteljesen nézett rá. – Vidd magaddal!

- Na jó – adta be a derekát Aletta. Úgy tűnt, Ralph mindent hallott, mert kilebegett a helyéről, és megállt a lány előtt.

- Mostantól felelősséggel tartozol nekem. Meg kell tudnom miért haltam meg – jelentette ki királyi büszkeséggel, majd az asszonyra nézett hálásan. – Köszönöm, hogy eddig törődtél velem és segíteni próbáltál. Itt az idő, hogy kezembe vegyem a dolgokat, és megtudjam, amit akarok.

- Ég áldjon, gyermek! – búcsúzott el könnyes szemmel, majd gyorsan témát váltott. – Ideje beadnom a bájitalt. Na, gyertek!

A boszorkány lassan kisétált az ajtón, a többiek pedig lebegve követték őt a lovakhoz, ahol a két ájult alak lovuk nyakára dőlve, időbe fagyva várakoztak. Aletta sebesen odalebegett hozzájuk, hogy megnézze, semmi bajuk se történt-e addig, míg ő nem volt itt. Aggodalma alaptalannak bizonyult. Minden rendben volt velük. Ezután saját teste állapotát vizsgálta, ami Leo előtt ült. Semmi változás.

- Ne aggódj – szólalt meg hirtelen a boszorkány. – A mágiám nem tesz kárt senkiben. Most pedig beadom neked a bájitalt.

Aletta meredten figyelte, ahogy a vénasszony a testét szép lassan lecsúsztatja a lóról a földre, fekvő pozícióba, hogy könnyebben elérhesse. Ezután résnyire kinyitotta a száját, hogy bele tudja önteni a mágikus kotyvalékot. Aletta felette lebegett, hogy mindent nyomon kövessen. Nem mintha attól félt volna, hogy a boszorkány kárt tesz benne. Erről szó sincs. Mindössze kíváncsi volt a hatásra. Mikor az asszony végzett, felállt, és hátrébb lépett, hogy jobban láthassa az üres testet. Egy darabig semmi nem történt. Aletta félelemmel és türelmetlenül nézett az asszonyra, de abban a pillanatban érezte, hogy megdobban a szíve, és őt hívja. Érezte, ahogy a vér fut az ereiben, ahogy meg-megmozgatja az ujjait, ahogy a szemei sebesen forognak szemhéjai alatt. Hallotta a természet hangját, a madárcsicsergést, a bogarak mászkálását a füle mellett, a vénasszony lélegzését. Érezte, ahogy a levegő jólesően betódul tüdejébe. Szaporán szívta be, s mikor kieresztette, hirtelen kinyitotta a szemét, s úgy ült fel, mintha rugó lett volna alatta. Egy darabig el sem tudta hinni, hogy magához tért. Tátott szájjal nézett körül, majd mikor tudatosodott benne mi történt, kacagni kezdett. Olyan boldogan nevetett, hogy még a szél is messzire vitte hangját. Felpattant helyéről, és megölelte a vénasszonyt, aki boldogan figyelte.

- Köszönöm – hálálkodott. – Köszönöm.

- Ugyan – legyintett az asszonyság kissé elpirulva. – Megtettem amit csak tudtam. A többi már rajtad áll. Azt ajánlom azonban, hogy siess vissza. Veszély leselkedik rád a környéken – suttogta félelemmel teli hangon. – A madarak nem a megszokott éneküket hallatják. Hallod? Vészjelzés.

Aletta fülelt ugyan, de ő semmit sem hallott. Úgy tűnt azonban, hogy a vénasszony nem hazudik. Ez pedig azt jelentette, hogy azonnal meg kell keresniük a többieket. Ralph lassan odalebegett hozzá, és meglegyintette előtte a kezét.

- Látlak – jelentette ki Aletta. – Ne aggódj, jó kezekben leszel – biztosította. Ralph csak bólintott, s elszállt jó magasra. Aletta azonban tudta, hogy követni fogja őket. – Jobb lesz ha elindulunk. Felébresztenéd őket? – kérte az asszonyt.

- Nem szeretek idegenekkel találkozni – vallotta be. – Ha megvárod míg bemegyek a házamba, felébresztem őket. De aztán mennetek kell.

- Úgy lesz – bólintott a lány. – Köszönök mindent – mondta újra könnyes szemmel. Megölelte az asszonyt, majd nézte, ahogy magányos alakját elfedi a szürke köd. Leült a fűbe, és várta, hogy társai magukhoz térjenek. Nem tartott sokáig.

Először a lovak kezdtek magukhoz térni. Lélegzésük felgyorsult, csapkodták a farkukat és a lábukat, majd megrázták sörényüket, és nyerítettek egyet. Aletta megmosolyogta a jelenetet. Ezután Leo volt a következő, aki felébredt. Lassan felemelkedett a lóról, megmozgatta tagjait, s csak utána kezdte el keresni a lányt, akinek előtte kellett volna ülnie.

- Itt vagyok – szólította meg Aletta. Láthatóan meglepődött a fiú, de hamar mosoly terült szét az arcán, s leugrott a lóról, hogy köszöntse.

- Mikor sikerült visszatérned? – kérdezte csodálkozva, miután gyorsan megölelte a lányt. – Megleptél. Azt hittem eltűntél.

- Több óra is eltelt azóta, hogy ti elaludtatok. A boszorkány nem akar senkit se a házához engedni. Segített nekem, hogy visszatérhessek a testembe, de megígértem neki, hogy utána azonnal elmegyünk – magyarázta. Leo bólintott, s csak mosolygott.

Aletta ránézett Danielre, de az még nem ébredt fel. Már kezdett aggódni, s úgy tűnt, ezzel Leo is így volt. Levették a lóról, s Leo megvizsgálta mi baja lehet. Megnézték a szemét, a pulzusát, de minden rendben volt. Aletta megrázta egy kicsit, hátha felébred, de semmi.

- Talán szólni kellene a boszorkánynak – javasolta Leo.

- Nem – tiltakozott Aletta. – Nem zavarhatjuk tovább. Viszont… úgy néz ki, mintha Daniel tényleg aludna.

- Elaludt volna? – döbbent meg Leo. – Pont most?

- Biztos nagyon fáradt volt és kimerült. Vedd fel a lovadra, én pedig felszállok az övére, és akkor mehetünk visszafelé – jelentette be a tervet.

Leo kisebb nyögésekkel felhajította Danielt a lovára, majd ő is felült. Miután Aletta is a helyén volt, megfordították a lovakat, és elindultak arra, amerről jöttek. Aletta még visszanézett, és gondolatban újra megköszönte a boszorkánynak a segítséget, majd tekintetével Ralphot kereste. Meg is találta. Messze tőlük, a fák között lebegett utánuk. Aletta ebben a percben úgy érezte, hogy minden rendbe fog jönni.