Mi az ördög?
Dean földbe gyökerezett lábbal állt a sürgősségi osztály folyosóján. Amerre csak nézett, véres lábnyomok szennyezték a padlót; zsilipruhás emberek futkostak ide-oda, kötszert, infúziókat és sérülteket cipelve a kezelőkbe; az egyik ajtó előtt egy bekötött fülű óvodás pityergett az anyja után; néhány rendőr szemtanúkat keresett a jelenlevők között.
A folyosó végén félig leszakadt neoncső pislákolt kísértetiesen, pillanatokra világítva csak meg a káosz okának egy részét: az épületbe rohant mentőautó összeroncsolt vezetőfülkéjét és motorházát, a kerekek alá szorult törmeléket, kezeket, lábakat és más, vérben úszó emberi alkatrészeket, amikről Dean nem tudta volna megmondani, hogy a gazdájuk melyik fertályához tartozhattak hajdanán.
– Gyere, picúr. – A magánnyomozó émelygő gyomorral kapta fel a kisgyereket, és az információs pulthoz csörtetett vele.
Félrelökött néhány bénultan ácsorgó bámészkodót, és a pultra állította az apróságot.
– De jó, hogy látom, Sophie – biccentett a múltkor megismert szőkének.
– Ö…
– Vigyázzon már a kölyökre, magában mégiscsak több az anyai ösztön, mint bennem!
– Igen, lehet, de…
– Tudom, nem a legjobbkor érdeklődöm – intett fejével a felfordulás irányába Dean –, de muszáj lenne beszélnem Cartwright doktorral. Tényleg csak egy percre zavarnám.
– Nincs benn – vetette oda álmatagon Sophie, hasztalan próbálva kiszabadítani a sivalkodó gyerkőc lába alá szorult keresztrejtvényét.

Dean az órájára nézett.
– Ne hülyéskedjen! – förmedt rá a szőkére. – Tegnap este betelefonáltam, és azt mondták, hogy itt lesz.
– Hát, nincs itt – legyintett Sophie. – Biztos félreértette.
– De… a folyosón ki van téve a neve az „Ügyeletesek” táblára, másik kettő névvel egyetemben!
– Biztos csak úgy maradt…
Takeshore furcsának találta a szöszi belenyugvó közönyét. Az osztály többi dolgozóján is ugyanezt látta: mindenki sietett, mindenki szorgalmasan dolgozott, de egyikük sem vágott meglepett, vagy kétségbeesett arcot – mintha mindennapos lenne, hogy az ember munkahelyébe belehajt egy autó. Hiányolta az igazi, az életszerű reakciót: a pánikot.
Eszébe jutott a megkent portás meséje az egyetemi incidens áldozatainak érthetetlen amnéziájáról, és furcsa, nyugtalanító érzés fogta el.
– Amúgy mi történt itt, Sophie?
– Nem tudom – pislogott bambán a nő. – Nem láttam. Talán pisilni voltam, vagy ilyesmi. De az is lehet, hogy azelőtt történt, hogy megérkeztem volna. Hogy is volt? Hm…
A nyomozó balra fordult, és megszólította az információs pult szélét törölgető takarítónőt.
– Maga tudja, hogy történt a baleset?
– Nem – rázta a fejét amaz. – Azt hiszem, épp az első emeleten voltam. Igen, valamit el kellett hoznom a takarítószer-raktárból. – A hangja kissé olyan volt, mintha magát győzködné arról, hogy jól emlékezik.
Megáll az ész – gondolta Dean. Kíváncsi vagyok, hány embernek van képszakadása az itt lévők közül…
Sophie megpiszkálta a kötést a gyerkőc fülén, mire az még hangosabban kezdett bömbölni.
– Jól van, ne sírj, drágám… Ó! – A lány tekintete elvándorolt a pityergő óvodástól, és másvalakin állapodott meg. – Csak nem Alexhez, Timothy? Sajnálom, nincs bent… hm, nem is tudom, mikor jön legközelebb dolgozni…

– Ejnye – dünnyögte egy hang Takeshore mögül. – Biztos voltam benne, hogy bent lesz.
Ezt a fickót hallottam már valahol beszélni. Dean megfordult; sovány, borotvált arcú, arany karórás fekete férfi állt mögötte, térdig lógó ülepű farmernadrágban, sötét selyemingben, napszemüvegben és színes jamaikai sapkában. Mint egy rossz dzsigoló, aki drogfüggő gördeszkásnak öltözött farsangra.
A Timothy nevezetű figura végigmérte a nyomozót, aztán hátat fordított neki, és a kijárat felé sietett, mobiltelefont emelve a füléhez. A sapkája alól kilógó fonott hajtincs végén színes dobókocka himbálózott jobbra-balra, ahogy lépkedett.
A rohadt életbe…!
A magánkopó utána szaladt. Sérült lábszárába feszülő fájdalom nyilallt a sietségtől, a parkolóba érve már bicegésre kényszerült.
Hallotta, ahogy Timothy telefonja a hangpostát kapcsolja.
– Bassza meg – vágta zsebre a készüléket a fickó.

Dean csaknem utolérte, mikor egy óriási kar nyúlt elé, hogy megállítsa.
– Hova mész? – dörmögött rá lassan az elébe álló kopasz hústorony. – Ismered, főnök? – szólt a cingár fekete után.
– Mi? – Timothy unottan fordult meg, és gúnyos vigyorral nyugtázta Takeshore jelenlétét. – Talán követsz engem?
– Azt hiszem, mi már találkoztunk valahol – rángatta a vállát Dean, és kissé hátrébb lépett az útonálló kopasztól. – Ez a troll a testőröd?
– Ő igazából csak a sofőröm. A testőreim kétszer ekkorák.
– Mi az a troll, főnök?
– Kicsit sajnos tompaagyú… – nevette el magát a cingár.
– Azt mindjárt láttam – közölte Dean.
– …de azért baromi erős. – Timothy az utolsó szónál megkeményítette az arcát, egyszersmind a hangját is. – Mi pedig nem ismerjük egymást. Világos?
– Az – morogta kelletlenül Takeshore.
– Akkor jó. – A néger fickó csettintett a gorillájának. – Gyere, Patrick… hagyd az urat visszasántikálni a kórházba. Szegénynek beteg a lába. – Beszálltak egy luxusterepjáróba, és elhajtottak.

Rohadj meg – gondolta Dean. Mintha csak azt mondtad volna: „igen, én voltam”!
 

Csodás volt az álma: sértetlen csuklójú, mosolygó AJ, közös egyetemi évek és egy csendes esküvő szerepeltek benne, na meg egy takaros kis ház és egy zöldeskék szemű kisfiú…
Alig zavarta, hogy holmi hangok pisztolyokról suttognak a háttérben; az álom olyan volt, mint egy szivárványszínekben játszó szappanbuborék, amit végül csak a valóság határáról érkező lövések durrantottak ki.
Egy pillanatig felhőtlenül boldog volt. Aztán az álomképek eltűntek, és egy asztal előtt találta magát, amin egy felismerhetetlenségig összeroncsolt, vérben úszó test feküdt.
Mi ez? – ijedt meg Adrienne. A gyomra zsugorodni kezdett, mintha egy láthatatlan vasmarok szorítaná. Elkapta a tekintetét az asztalról, saját, kinyújtott karjait ismerve fel maga előtt. Mit csinálok én itt ezekkel?
Értetlenül bámult a Desert Eagle-re a bal kezében és a futurisztikus külsejű, masszív gépfegyverre a másikban, majd újra a halottra pillantott. A vasmarok erősebbre vonta a szorítást a gyomra körül. Istenem, ha ezek lőtt sebek…
Tompának érezte az agyát. Valahogy nem akart összeállni a kép, az információmorzsák külön-külön tényként lebegtek a lelki szemei előtt.
Mi a frászt jelent mindez? Én, a fegyverek és egy… hulla?!
Egy pillanattal később vette észre, hogy a pisztoly szánja hátrasiklott helyzetben maradt, ebből pedig arra következtetett, hogy a tárja üres. Rögtön ezután egy finom surranást érzett a kezével: a mutatóujja lecsúszott a ravaszról. Nem, ez nem lehet – gondolta bágyadt megrökönyödéssel –, nekem túl kicsi a kezem, hogy lőjek vele… Nem, nem én voltam…

A szoba mintha nőni kezdett volna körülötte. Az eddig mozdulatlan test néhány centivel feljebb emelkedett, a szeme magasságáig; a tér tágult, a lőfegyverek súlya pedig hirtelen úgy megnőtt, hogy alig tudta tartani őket.
Egyszer csak meghallotta Al hangját.
– Add ide őket, kedvesem. – Az óriás mancsai rásiklottak Adrienne kezeire, hogy kivegyék belőlük a terhet.
– Kérlek… mondd, hogy az ott nem egy ember az asztalon… – nyögte Adrienne kábultan.
– Csak a maradványai. – Al a földre tette a két fegyvert, és Adrienne elé guggolt. Levette a gumikesztyűit, és a lány lába elé dobta, a padlón terpeszkedő, alvadásnak indult vértócsába. Csüggedt volt a hangja; mélyeket sóhajtott, mint aki óriási csalódáson próbál úrrá lenni. – Pár perce még ember volt, de most már csak néhány húscafat és kifacsart belsőség.
Adrienne nyelni próbált, de rettenetesen kiszáradt a szája.
– És… és hogyan halt meg? – A lány képtelen volt feltenni a kérdést, ami mardosta.
– Megverték, elgázolták, aztán végül lelőtték.
– Jézusom – sápadt el Adrienne. – Na de ki… mégis ki…
– Ez bonyolult – sóhajtott Al. – Nem szívesen mondom – sandított fájdalmas arccal a szőkére –, de technikailag te voltál.
– Nem – tiltakozott fejét rázva Adrienne. – Én nem tudom, hogy kell lőni, és nem is érem el a ravaszt…
– Pedig te lőttél. – Al a lány szája emelte a mutatóujját, mikor az ellenkezni akart. – Nem azt mondom, hogy akartad, csak azt, hogy megtetted.

Adrienne-nel fordult egyet a világ, aztán minden elsötétült.

– Én azt mondom, óvakodj attól, hogy beleess – vélekedett Charlie. – A mi fajtánknak nem való az ilyesmi.
– Igyekszem – közölte morcosan Lex, és fejcsóválva meredt a barátnőjére. – Úgy mondod ezt, mintha a „prostituált” nem egy munka, hanem külön emberfaj neve lenne.
Kár volt megszólalnom – gondolta, és megitta az utolsó korty kávéját. Együtt reggeliztek Charlie-val, és közben véletlenül elejtett pár szót arról, hogy Alex mostanában nem olyan, mint amikor megismerte.
– Az emberek többsége így vélekedik a kurvákról – vonta meg a vállát Charlie. – Összevonta a szemöldökét, és komoly hangon folytatta. – Figyelj, tudom én, milyen ez. Volt egyszer valakim… valaki komoly. Szép arcú külföldi srác volt, tudod, olyan szexi akcentussal, göndör fekete hajjal és hófehér fogakkal, na meg jó nagy fasszal. Azt mondta, imád engem. Azt mondta, el akar vinni innen, hogy csak az övé legyek, mert nem tudja elviselni a gondolatot, hogy más férfi is hozzám ér. És végül azt mondta, hogy beszélt Timmel, és letett egy kisebb vagyont, hogy elvihessen ebből a kuplerájból.
Lex növekvő nyugtalansággal nézte a másik lány elboruló arcát. Mivel Charlie a rövid monológ után egy darabig elmerült a gondolataiban, szelíden megbökte a vállát.
– És?
– Hálából élete legjobb numerájában részesítettem, aztán elmentem Kövér Timhez, hogy adja oda az utolsó fizetésem. Szép ruhákat akartam vásárolni belőle, tudod, rendes nőhöz illő göncöket, hogy mutatkozhassak a fiúval az utcán. – Charlie itt megint elakadt.
– De? – nógatta óvatosan Lex.
– Tim közölte, hogy nem volt semmilyen alku. Mikor pár nap múlva számon kértem a szeretőmet, az nekem támadt: hogy merészelem ellenőrizni? Aztán hímezett-hámozott egy sort, és végül sikerült kimagyaráznia magát. Hittem neki, mert hinni akartam.
Charlie behunyta a szemét, úgy beszélt tovább.
– De ezután már nem jött olyan gyakran, és nem bizonygatta, hogy szeret. Egyre hidegebb volt velem, míg végül rávettem magam, hogy elmenjek, és felkeressem a lakásán, hogy tisztázzam a kettőnk ügyét. Megleptem, de azt mondta, pont jó, hogy jövök, mert szüksége van egy kiadós szopásra.
Méltatlankodó sóhaj szaladt ki Lex száján.
– Miután leszoptam, megkötözött, és megerőszakolt egy golfütővel, közben pedig azt ismételgette, hogy túlértékelem magam. – Charlie kinyitotta a szemét, és potyogni kezdtek a könnyei. – Azóta nem megyek el itthonról, csak mikor egy újabb specialistával vizsgáltatom meg magam, de hiába, mindegyik ugyanazt mondja: ha az a szemét legalább a golfütő tompább végét dugta volna fel nekem, talán maradt volna esély, hogy gyermeket szüljek.
– Nem is sejtettem… – sápadt el Lex.
– Eddig csak Tim tudott róla – szipogta Charlie, majd dünnyögve hozzátette: – Minden férfi disznó.
Lex órákat szánt arra, hogy dédelgesse barátnőjét, mielőtt meglátogatta Timothyt az irodájában.

A cingár és ő együtt érkeztek az iroda ajtajához.
– A városban voltam – magyarázta Timothy a lánynak, és hellyel kínálta az asztalánál. Eleinte könnyed hangnemben érdeklődött a jövetele céljáról, de mikor Lex az óriás hogylétéről kérdezett, nem tűnt túl bőbeszédűnek.
– Úgy tudtam, jóban vagytok – dörmögte Lex feszengve.
– Megmentette az irhám – mondta kitérően Timothy. – Ezen kívül megbecsült ügyfelem.
– Nekem is – szögezte le Lex.
– Tudom. Esetleg kicsit több is annál?
– Talán.
Kövér Tim az asztalra dobta színes sapkáját, majd benyúlt két hajtincs közé, és megvakarta a fejbőrét. Lex látta az arcán, hogy olvas a gondolataiban. Tim ilyen férfi volt: meg tudta mondani, mi zajlik mások fejében.
– Ez a hely nem börtön. Ha el akarsz menni, elengedlek, de csak egy feltétellel.
Lex felvillanyozódott.
– Mi lenne az?
– Hogy nem Alexander miatt hagysz itt minket.
– De hát…

Timothy meg sem várta az ellenvetéseket. Felállt a székéből és az iroda páncélszekrényéhez ment. Kivett belőle egy vaskos, bőrbe kötött könyvet, és Lex elé tette a tömör diófa asztalra.
– Íme, az üzleti ügyeim a doktorral. – Felütött egy bizonyos lapot.
Lex arra számított, hogy a pásztorórákra vonatkozó feljegyzéseket lát majd, de tévedett. Egy rakás furcsa betű- és számkód tárult a szeme elé.
BARRETT M82, KRISS VECTOR, M60, M32, DESERT EAGLE .50 AE, S&W M500, UTS 15, SPAS 12, KEL-TEC KSG – olvasta hangtalanul az első sorokat. A bejegyzések egészen az oldal aljáig folytatódtak.
– Mik ezek? – fordult a főnökéhez.
– Fegyverek. A mi kedvenc orvosunk hangyaszorgalommal gyűjti őket. – Tim közelebb hajolt a lányhoz. – Alexander sötétebb figura, mint amilyennek mutatja magát. Titkol bizonyos dolgokat. Súlyos dolgokat.
Lex megrázta a fejét.
– Abból, hogy fegyvereket gyűjt, még nem következik, hogy elvetemült tömeggyilkos vagy ilyesmi – jelentette ki határozottan.
– Ezek nem közönséges csúzlik, Alexis. Az M32 például gránátvető.
– Értem. – A lány kissé elbizonytalanodott. – Szóval azt mondod, sötét alak.
– Az hát! A feleségem mindenféle voodoo-karkötőt készít neki, hogy kiűzze a benne lakozó gonoszt, de nem hiszem, hogy sikerrel jár.
Timothy témát váltott.
– Tudod, mi történt a volt striciddel?
– Nem.
– Én sem. Csak annyit tudtam kinyomozni az ügyben, hogy az Alexander barátunkkal történt szóváltás után nem sokkal eltűnt a föld színéről. Aznap délután – nyomta meg a szavakat jelentőségteljesen a cingár – Alexander fölhívott engem. Szükségét érezte, hogy azonnal birtokába jusson egy lángszórónak.
Lex nem jutott szóhoz. Timothy azonban helyette is beszélt, újra más tárgyra terelve a szót.
– Talán eléggé összemelegedtél már Charlie Hearttal, hogy elmesélje a sztorit az egykori szerelméről.
– Épp ma mondta el – bólintott lassan Lex. Úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak. Túl sok meglepetést hozott ez a nap.
– Az a fiú, aki elbánt a kis Charlie-val, feleannyira sem volt gonosz, mint amennyire Alexander lehetne… ha akarna.
– Vele mi történt?
– Kivel?
– Hát Charlie fiújával.
– Őszintén megbánta a bűneit – somolygott sötéten Timothy –, miután a negyedik golfütőt is feldugtam a seggébe. – Lex idegesen nevetgélt a hallottakon, a férfi viszont elkomolyodott. – Tudod, Alexander arzenálja egy dandárra való kommandós kiirtásához is elegendő lenne. A feleségem azt szokta mondani: „a cimborád szíve olyan sötét, mint a pokol feneke”, és meg kell vallanom, találónak tartom a hasonlatot. – Jelentőségteljes pillantást küldött Lex felé, amit mély sóhajjal kísért. – A barátomnak tekintem őt, de csak azért, mert hasonlóak vagyunk. Mielőtt visszaértem volna ide, éppen neki segítettem eltüntetni egy hullát.
A lány megdermedt, és azt dadogta:
– Mégis mit akarsz ezzel…
Tim összeszűkült szemekkel meredt rá, és becsapta a bőrkötésű könyvet.
– Menekülj tőle, ha kedves az életed.

Adrienne fáradtan ébredt. Összegömbölyödve, gondosan betakargatva feküdt a kanapén. Az ablakbon beszüremlő napfény irányából arra következtetett, hogy órákig volt öntudatlan. Fekhelye mellett óriási alak ült rezzenéstelenül. Őrködik – gondolta. Épp csak a szeme sarkából látta a férfit.
– Mondd, hogy csak álom volt, Al.
– Azt szeretnéd?
– Magam sem tudom. – Adrienne ülő helyzetbe tornászta magát, és a férfi karikás szemeibe nézett. – Tényleg nem.
Al megdörzsölte az orrnyergét.
– Nem álom volt – kezdte. – Úgy hívják: beavatkozás.
– Mi? – Adrienne értetlenül rázta a fejét.
– Hadd mondjak egy példát. – A férfi felállt a kanapé mellől, és hátat fordított neki, hogy a falhoz sétáljon. A szokásos fehér pólóját és sötét rövidnadrágját viselte, nem a reggeli véres zsilipruhát. – Biztosan hallottál már olyan városi legendákat, amikben valaki csodálatos módon menekül meg. Teszem azt, azért késik le egy később lezuhanó repülőt, mert a taxisofőr, aki a reptérre vitte, jelenetet rendez, hogy sokallja a borravalót…
– Hát az tényleg csoda lenne – kotyogott közbe Adrienne.
– Vagy a kisgyerek, aki az iskolabuszhoz szalad, de egy sarokkal a megálló előtt a nemzeti színekbe öltözött fagylaltos ingyen édességet ígér neki, ha fel tudja sorolni az Egyesült Államok korábbi elnökeit… A gyerek hezitál, mit szól majd az anyja, hogy idegentől fogad el édességet, de csak elhadarja a választ. Mikor elveszi a jutalomfagyit, hatalmas zajt hall: a buszmegállóba belerohant egy teherautó.
Adrienne fejébe szöget ütöttek az elhangzottak.
– Ezt a másodikat mintha hallottam volna már valahol…
Al hangjában árnyalatnyi derű csendült, mikor válaszolt.
– Az egyik legkiválóbb rákkutatónkkal esett meg a hetvenes években.

A férfi tett néhány lépést a fal mentén. A fűtőtestekre terített kék ruhadaraboknál megállt. Levett egy kis, műanyag kitűzőt a zsilipingről.
– Az ilyen eseteket nevezzük tévesen isteni beavatkozásnak – indult lassan Adrienne felé. Menet közben szórakozottan játszott a kitűzővel. – Nem Isten avatkozik be, hanem az angyalok. Érzik a baljós jeleket, a szenvedés és a fájdalom előszelét, és a hóna alá nyúlnak annak, akinek kell.
A lány megrökönyödött. Mi? Én bolondultam meg, vagy ő?
– A mi esetünkre ez az okfejtés persze nem állja meg a helyét. A minap a másik oldal beavatkozásának voltál tanúja és szenvedő alanya.
– Másik oldal?
– Az. – Az óriás lefelé mutatott, s Adrienne rögtön tudta, mire céloz. – A túlvilágnak az a fele, ahol a rossz dolgokat tartják. – Egy pillanatnyi szünetet hagyott a lánynak, hogy megeméssze a hallottakat, aztán folytatta. – Az angyalok azért szállnak meg emberi testeket, hogy segítsenek másokon. A pokol küldöttei ellenben azért, hogy elpusztítsanak valakit. Egyik dolog sem történik véletlenül. Az alvilágiakat nem a fájdalom meg a kétségbeesés vonzza oda, hanem a boldogság, a pozitív érzelmek… legerősebben persze az a fajta kapcsolat, amit a szerelem jelent. Az igazság az – sóhajtott nagyot Al –, hogy a pokol csak rendkívül ritkán avatkozik be, akkor viszont maximális erőbedobással.
Adrienne zsongó fejjel kiáltott közbe:
– Mégis mit jelent mindez?
– Nagy vonalakban két dolgot. – Al a lány lába elé dobta a kitűzőt. – Egyrészt nem felejtettél el engem, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok. – Egy mosoly halvány árnyéka suhant át az arcán. – Másrészt viszont, ha túl tudtad volna tenni magad rajtam, nem kerültél volna halálos veszélybe amiatt, hogy véletlenül kihúztam a gyufát odalent.

A lány elsápadt, az arcán verejtékcseppek jelentek meg.
– Én nem is ismertelek eddig…
Kínos lassúsággal hajolt le a kitűzőért.
Elolvasta a rajta álló nevet, aztán sikítani kezdett.