AJÁNLOM AZ OLDALT
A Prince soha nem tűnt ezelőtt ennyire rémisztően idegennek. A hatalmas kovácsoltvas kapu kitárt szárnyait jégréteggel vonta be a fagy, az udvaron hótól roskadozó faágak rázkódnak a szélben. Sötét fellegek gyülekeznek az égbolton, és szürke homály borít minden szegletet. A hely leginkább egy elátkozott kastélyra hajaz a kihaltságával.
A zsebemben kitapintott boríték kellemetlenül emlékeztet a látogatásom céljára. Összekaparom a maradék lelkierőmet, és belépjek.
Egy srác az orrom előtt szökdécsel ki a kollégium ajtaján, a nyaka körül a szivárvány színeiben pompázó csíkos sál tekergőzik. A borzadály kiegészítő eltakarja a fél arcát, míg a másik felére a feje tetejére rántott kapucni vet árnyékot. Lefékez az út közepén, megpördül, és meghajlott nyakkal felmered az épületre. Unottan sandítok fel ugyanabba az irányba. Először csak lelassul a tempóm, majd végleg odafagyok a kövezethez.
A felső emelet ablakait méretes plakát takarja el, rajta Mr. Gregor feszít. A kegyetlenségéről híres táncedző egy fénykép erejéig levetkőzte kiállhatatlan modorát, és angyali mosolyt rántott magára – meg egy rózsaszín tütüt.
A kreatív merénylőnek hála a férfi balett karrierje igazán magasra tört, pontosan ötemeletnyit ívelt felfelé; már-már a felhők alatt piruettezhet a maga átszellemültségével, mellette a tanulságos felirattal: MÁSNAK LENNI NEM BŰN. CSAK BOROTVÁLKOZZ, MIELŐTT SZOKNYÁT HÚZOL!
A hosszas csodálkozás közben kiszúr engem a rosszul öltözött ficsúr.
– Jó, mi? – kérdezi büszkeségtől dagadó mellkassal. Vontatottan bólintok. – A szlogen Daryl ötlete volt. – Az értetlenségem elszáll, amint lekapja a kapucniját, és előkerülnek a szőke fürtök.
– Mostanság ilyenekkel ütitek el az időt? – bökök a kampányfotó felé.
– Madkins kezdte. Valamiért rákapott az őrültségekre. Látnod kellett volna, amikor leszereltük pár tanár irodájáról az ablakokat! – dicsekszik Hagner elragadtatottan. A közvetlensége üdítően hat rám. Nem tudom, tapintatosságból teszi-e a fesztelent, vagy szimplán elfelejtette, milyen érzelmek is kötnek Madkinshez, mindenesetre halvány hála pislákol fel bennem.
– A karácsonyi előadásra jöttél? – Fél másodpercre elszakad a remekmű csodálásától.
– Darylt keresem. Oda kell neki adnom valamit. – Átsuhan Davisen valami nyugtalanító, talán sajnálkozás, talán gyanakvás. Képtelen vagyok tisztán kiolvasni a szemeiből.
– Az öltözőben keresd a színházterem mellett. – Vet egy utolsó, elégedett pillantást a plakátra, azzal hosszú léptekkel megindul az iskola felé. Pár másodperccel később követem.
A célhoz érkezve lecövekelek az ajtó előtt. Elfog a kétségbeesés, elképzelésem sincsen, mire számítsak. Mit érzek majd, amikor ennyi idő után újra találkozunk? Fájdalmat? Vágyódást?
Megremegnek az ujjaim, ahogy a kilincs hideg felülete hozzájuk tapad. Erőtlenül kopogok kettőt.
– Gyere be! – szól ki Madkins. Lehorgasztott orral somfordálok be. A lány nekem háttal ül, a tükörben tisztán kirajzolódik minden vonása, esetlen mosoly bukkan fel az ajka szegletében.
– Szia! – fordul felém. A mozdulatai eleganciáról árulkodnak, királynőkhöz illő előkelőséggel viseli az esküvői ruhákat idéző, hatalmas anyagrengeteget. A csipkével díszített gallér egészen az állkapcsáig ér, aláhullik rá pár tincs az ezüst szálakkal sűrűn átszőtt, fehér parókából.
Nem a legszerencsésebb alkalom a viszontlátásra – konstatálom.
Daryl önmagában is ellenállhatatlan báját a tündérszerű smink szinte természetfeletti szépséggé varázsolja. A világos púder kiemeli porcelánszerű bőrét, a szemöldökét a műhajhoz illő árnyalatra változtatták, még hátborzongatóbbá téve az összhatást. A szemhéjain a kék minden tónusát felsorakoztató festék csillog, az ajkain világoskék rúzs. Józan ésszel felfoghatatlan, hogyan mutathat bárkin ennyire jól ez az extrém mázréteg.
Daryl egy vigyorral reagál a mustrára.
– A jelmezesek kicsit túlzásba estek. – Nem játssza a fiút, normál hangnemben beszél, amitől jóleső bizsergés fut rajtam végig. Feláll a szőr a karomon. Az elmémben valahol felüvölt egy elkeseredett hang, hogy meneküljek, fussak, amilyen gyorsan csak lehet.
– Úgy érzem magam, mint egy menyasszony – csacsog tovább Madkins. Elhúzott szájjal emelgeti a kosztüm bő szoknyarészét. – Durva, hogy mielőtt idejöttem soha nem viseltem ilyesmit. Erre tessék! Két éven belül másodszorra parádézom nagyestélyiben. Mondjuk, a szépségverseny nem igazán számít. A többség a mai napig nem tudja, hogy én nyertem meg – jegyzi meg elkalandozva. – Még a beígért jutalmamat sem kaptam meg.
Rám emeli a tekintetét, és leolvad róla a mosoly. A szemem sarkából kiszúrom a tükörképemet. Szánalmasan festek, akár egy életunt kamasz, aki pár centire áll az érfelvágástól. Nem bírom kontrollálni az ábrázatomra költöző keserűséget.
– De nem akarlak feltartani – közli szárazon Madkins. – Miért jöttél? – Gondolkodás nélkül előrántom a meggyűrt borítékot, és átnyújtom neki.
– A nagyanyám írta. Szerintem végleg elhatározta, hogy felvesz a Princessbe. – Daryl bizonytalanul veszi át a küldeményt, a kontaktlencsétől világosra színezett íriszeiben rémület játszik. Nem akar elmenni innen, se most, se máskor – könyvelem el teljesen evidens tényként. Angliában már éreztem ezt a habozást a részéről, azonban soha nem derítettem ki az okát. Annyira lefoglaltak a saját érzelmeim, hogy ügyet sem vetettem rá, Darylben mi mehet végbe.
Hiába szeretnék valami hasznos tanácsot, valami megnyugtatót kicsikarni magamból, ledermedek. Minden porcikám jeges mozdulatlansággal lázad a felismerés ellen: valójában egyáltalán nem akarok rájönni, mi áll Madkins hezitálásának hátterében. Nem készültem fel rá, hogy szembenézzek a kínos valósággal.
Valaki maradásra készteti. Minden kockázatot és nehézséget kész lenne vállalni érte. Ha nem megyek vakon a fejem után, és esetleg körbenézek, rég tisztában lennék vele, ki ez a személy. Mennyi gyötrődést megspóroltam volna magunknak!
Legalább végre beismerem a hibámat. Ennyit azért felmutathatok eredmény gyanánt. Még a „boldogan éltek, amíg” nélkül is sikerült profitálnom a mi elcsépelten tragikus sztorinkból.
Tényleg lezártam – tudatosul bennem a múlt idő hatására. Hirtelen feloszlik a szürke ború, és százszorta tisztábbnak látszik minden.
– Hé, Daryl! – rántom ki a lányt a levél szülte letargiájából. Ártatlanul, érdeklődéssel bámul fel rám. Muszáj éppen most előbújnia a nőies énjének? – Köszönök mindent – csikarom ki magamból nagy nehezen. – Fogalmam sincsen, mi lesz ezután, de te csak maradj így, ahogy vagy. – A hálás mosolya elnyomja a nyálas duma miatti szégyenkezésemet. Elvigyorodom. Madkins az elérzékenyültség és megkönnyebbültség között lavíroz, végül eltátog egy köszönömöt. Hosszan vizsgáljuk egymást rezzenéstelen arccal.
– Csak tökösen! – paskolom vállon Darylt. Egyrészt fellélegezve, másrészt a mardosó fájdalommal küszködve sétálok ki. Mintha kiszakítanának belőlem egy darabot.
A színházteremben fogadó nyüzsgés dübörögve robban a dobhártyámnak, a szívem lüktetését mégsem nyomja el. A képemre ragadt keserédes grimasszal haladok végig a székek között. Alig veszek tudomást a telefonom rezgéséről, automatikusan előhalászom, és a fülemhez emelem.
– Halló?
– Szia! – csendül titkos hódolóm ismerőssé vált hangja. – Minden rendben? Mintha le lennél kicsit lombozva.
– És ezt egy köszönésből szűrted le? – érdeklődöm egykedvűen.
– Profizmus. Én vagyok a megtestesült empátia – csiripeli. – Elég nagy a háttérzaj. Merre jársz?
– Az… – Elkerekednek a szemeim. Pár sorral előrébb egy szőke hajú lány könyököl a karfán, mobillal a kezében. Gyanú gyullad bennem, magával sodor az igen erőteljes intuíció. Óvatosan becserkészem a csajt, akár árnyék az éjszakában lopakodom felé.
– Tényleg nincs jó kedvem. Tudod, mi segítene? Ha énekelnél nekem valamit – rukkolok elő az elég silány stratégiával.
– Hogy mi? – A szőke felegyenesedik, a szemöldökei összefutnak.
– Csak énekelj valamit! – A lány homlokára tapasztja a tenyerét, lejjebb csúszik, és közelebb húzza a szájához a mobilját.
– Somewhere over the rainbow… – dalolja sztereóban, egész halkan, de annál hamisabban.
– Blue birds fly – fejezem be a sort mellé lépve. Az ábrázatát újraformázza a leírhatatlan döbbenet.
– Mi már találkoztunk valahol, nem? – Elé hajolok, és alaposan szemügyre veszem. – Hogy hívnak? – Két vörös folt sejlik fel az arcán, majd élénkül egész rikítóra, mintha eltúlozta volna a pirosítót. Összepréselt ajkakkal, tanácstalanul pislog rám, ám nem húzza sokáig, az átható vizslatásommal kiprovokálom a vallomását.
– Shonna… Madkins – motyogja. Minden előjel nélkül nevetésben török ki. A háttámlájára kell támaszkodnom, hogy talpon maradjak. Nem értem miért, egyszerűen kegyetlenül viccesnek találom az egész szituációt.
Shonna némán arrébb költözik egyel. Felém sem pillant, miközben lerogyok mellé. Erőteljesen ráz a röhögés, még a könnyeim is kicsordulnak. Kínomban az előttem lévő ülésnek döntöm a homlokomat.
Egy idő után azon veszem észre magam, hogy a kacagás rég abbamaradt, a mocsok könnycseppek ellenben csesznek elapadni. Shonna épphogy felismerhetően dúdolgatja mellettem a Dancing Queent, a keze egyenletes ritmusban jár fel-le a hátamon.
Mit is mondtam Madkinsnek?
– Csak tökösen! – suttogom magam elé. Két mély levegővételt követően összeszedem magamat, fapofával egyenesedem fel. Shonna keresztbe teszi a lábait, és hasonlóan semmitmondó képet ölt.
– Szóval – kezdem immár higgadtan. –, gyakran zaklatsz telefonon pasikat? – Hivatalosan megállapítom: vörösödésben még egy paradicsom sem vehetné fel a versenyt Daryl nővérével.
Davis
Látszólag derűsen ballagok végig Ian mellett a folyosón, mialatt ugyanazon a hülyeségen rágódom, amin már hetek óta csámcsogok tök feleslegesen. Ügyelek rá, nehogy a lehangoló gondolatmenet levarázsolja a művigyort a pofámról.
A Madkinsszel bemutatott „ágyjelenetünk” és Ianék különös reagálása után felkészültem egy hatalmas fordulatra, csakhogy semmi nem történt. Daryl dühe másnapra elpárolgott, nyomtalanul elveszett az éterben az összes apró lépéssel egyetemben, amiket előrefelé tettünk. Haladás helyett hármat ugrottunk hátra. A jó barát pozíciója kismilliószor előnyösebbnek bizonyult, mint a jelenlegi játszótárs szerep. Komolyan, én lettem a srác, akivel jó csínyeket lehet kieszelni, viszont képtelenség lényeges kérdésekről társalogni.
Azt hittem, a múltkori összeborulást elég egy gyors magyarázattal elsimítani. Gyenge próbálkozás volt. Madkins így is megfutamodott, elzárkózott tőlem, és azzal leplezi a távolságtartását, hogy Iant bevonva visszatér a „három jó barát” stádiumhoz. Nevetséges mennyire igyekszik visszahozni a régi, békés időket, holott mindketten ismerjük a szomorú tényeket: szerelmes vagyok belé, ő pedig Ianbe. Ezt képtelenség visszafordítani, két marék tündérpor, de még egy időgép sem lenne elég hozzá.
Bágyadtan letekerem magamról a sálamat, minden idegszálammal a tevékenységre koncentrálok, hogy Wackerly megállás nélkül csörgő telefonja véletlenül se hozhasson ki a sodromból. A végén már elfehéredő ujjakkal markolom az anyaggombócot.
– Felvennéd végre? – sziszegem. Nyugalmat kényszerítek a képemre, amely a merev arcizmaim mellett aligha hat meggyőzően.
Ian sokáig stíröli a kijelzőt, majd megfordítja a készüléket, és kikapja belőle az akkumulátort. Mintha mi sem történt volna, zsebre vágja a szétkapott mobilt.
– Ez meg mi volt? – meredek rá felvont szemöldökkel. Megrántja a vállát, a mozdulatban némi nyugtalanságot fedezek fel.
– Heather állandóan hívogat mióta szakítottunk. – A flegma előadás nem javít a helyzetemen, földhöz csap a mondat. Olyan érzés fog el, mint amikor az ember hassal érkezik az ugrótorony tetejéről a vízfelszínre. Csíp, szúr, zsibbad, és egy pillanatra lebénít.
– Mégis mikor…? – nyögöm ki nehézkesen. A torkom kiszárad, minden szó dörzspapírként súrolja.
– Két hete.
Perceken keresztül élvezem a filmekből ismerős forgó szoba effektust; a lábaim összeolvadnak a padlóval. Ian körítő szövege az egyik fülemen be, a másikon ki. Amilyen hamar lehet elfojtom az összes rám törő érzést. Nem engedhetek a vállamon üldögélő miniatűr ördögnek, aki mindenáron le akarja gyűrni a lelkiismeretemet. Mérlegelni sem állhatok neki, mert félő, hogy az önzésem rossz irányba billentené a kart. Jobb, ha gyorsan és a lehetőségekhez mérten fájdalommentesen letudom az egészet.
– Később megbeszéljük. – Összeszedetten, ugyanakkor gépiesen darálom magam elé a mondandómat. – Előbb nézzünk rá Darylre, mindjárt kezdődik az előadás.
Az elszántságom nem tart ki sokáig, az öltözőben újra erőt vesz rajtam a gyávaság. Megbéklyóz Madkins látványa, a meseszerű megjelenése: a most még sápadtabbnak tetsző, csipkébe burkolt bőre, a lefegyverző mosolya.
– Jó, hogy jöttök! – siet elénk. A ruhája alja lágy suhogással lendül utána. – Beszélnünk kell valamiről. Az előbb…
– Ian és Heather szakítottak – bököm ki, mielőtt végleg megfutamodnék. Daryl csodálkozó pillantása Wackerlyre vándorol. A csillámporos festék és a szempilláira illesztett apró kövek egy tündér megjelenését kölcsönzik neki. Talán ettől a sok cicomától látszik a szokottnál törékenyebbnek?
– Sajnálom – villant együtt érző mosolyt a srác felé. Ian azonnal a büszkesége védelmére kel, hevesen megrázza a fejét.
– Nem kell. Én voltam, aki szakított.
– Hogyhogy?
– Elég hosszú, majd máskor elmesélem. Nem nehéz ebben a göncben mozogni? – Színlelt erőlködéssel megemeli a szoknya szélét. Mindent megtesz a téma elterelése végett.
Kellemetlen benyomásom támad, mintha mérföldekre tőlük, egy üvegfal túloldalán feszengenék tehetetlenül. Darylék hangja apránként morajlássá csitul. Kitartóan kántálom magamban: jól tetted, így lesz a legjobb, az agyam egy másik része viszont azt sikoltja, hogy ezt még rohadtul meg fogom bánni.
Két forgatókönyv közül választhattam. Vagy lesüllyedek a férgek szintjére, és ülök a megszerzett információn, imádkozva hátha Madkins kiszeret Ianből, mielőtt kiderül, vagy követem a lányregények szánni való pasi karaktereinek példáját, és félreállok az útból. Egyik megoldás sem túl dicsőséges, ellenben utóbbi vitathatatlanul vállalhatóbb. A szerelmi háromszögek megoldására egyébként is mindig a legegyszerűbb módszer a legjobb. Pusztán lenyisszantjuk az egyik csücskét a problémás síkidomnak, és voilà, kész a frissen sült happy end.
Wackerlyből ömlik a hülyeség zavarában, nem engedi szóhoz jutni Madkinst. Kihasználom az alkalmat, amikor végre tart egy szusszanásnyi szünetet.
– Én most megyek – vetem közbe erőtlenül. – Ti csak… beszéljétek meg.
– Hová sietsz? És mégis mit kellene megbeszélnünk? – röppen utánam Ian bugyuta kérdése.
Az érzéketlenség álarcát rántom magamra, és szentül megfogadom, hogy ma utoljára engedtem az önsajnálatnak. Holnaptól elkezdem az öngyógyítást helyette. Egyszer biztosan megszűnik a szúrás a mellkasomban. Majd… valahogy… valamikor…
Daryl
Én megpróbáltam eltemetni magamban. Igyekeztem a legapróbb rezdülésig elfojtani, viszont elég nehéz ebben a jótékony önámításban megmaradni, mikor a valóság vödörszámra locsolja a vizet a nyakamba.
A sejtés egy ideje ott motoszkált bennem, pusztán nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Aztán Davis beavatott a múltjába, belőlem meg előtörtek az érzelmek, olyan vehemenciával, hogy kis híján valami iszonyat meggondolatlan is kicsúszott a számon. Nem véletlenül sértette a büszkeségemet Hagner magyarázata. Még hogy együttérzés meg női szeszély! Azt feltételezi rólam, elborult lelkiállapotomban a legközelebbi hímegyed nyakába ugrom?
Oké, az esetet, amikor Ian megtudta rólam az igazat, és tényleg hasonlóra vetemedtem, felejtsük el.
Arra jutottam, jobb is, hogy kizökkentett abból a bizarr hangulatból. Szerencsésebb nem beleártani magamat a szív dolgaiba. Hisz’ mit tudok én az ilyesmiről? Abban a hitben éltem, hogy szerelmes vagyok Ianbe, viszont cselekvés helyett fülemet-farkamat behúztam, majd pár hónappal később a nagy fellángolásból bolhaszarnyi parázs sem maradt. Micsoda nemes érzelmek! Hánynom kell magamtól.
Nem állt szándékomban bárkit hamis félig-meddig érzésekkel áltatni… megint. Úgyhogy elmenekültem. Vissza abba az időszakba, amikor még nem kellett ilyen baromságokkal foglalkoznom.
Viszonylag tűrhetően elvoltam, egészen mostanáig, az első ébresztőig, azaz a levél megérkezéséig Tyler házsártos öreganyjától, benne a velős szöveggel, miszerint felvettek a Princess Művészeti Akadémiára, és bármikor készek fogadni. Végigfutottam a sorokon, és vasláncként szorított le a vágy, hogy minél tovább maradhassak. Az első érvem, miért kellene ekkora ökörséget csinálnom, Davis volt. Nem Ian, nem a megszokott környezet, nem az újtól való félelem, hanem Davis.
Mielőtt még segítségért kiálthattam volna, befutottak drága ex-szobatársaim. El sem panaszoltam a problémámat, csattant a képemen a következő észhez térítő pofon. Ian és Heather szakítottak, és ez ennél kevésbé nem is izgathatna. Sokkal jobban sokkot Davis hozzáállása. Mintha áldását adná ránk, azonban képtelen vagyok hálálkodni a jótékonykodásért, lévén lefoglal a csalódottság.
Percek óta vizslatom bambán a nyitott ajtót, Wackerly megállás nélkül bizonygatja, mennyire jól van, milyen jól viseli a szakítást.
Vagy századszorra emelem a lábamat, hogy most aztán Hagner után rohanok, mégsem mozdulok egy centit sem. Pillanatnyilag egyetlen lépés felérne egy szabadugrással az Eiffel toronyról, és arra abszolút nem állok készen.
Ingerülten markolászom a szoknya felső, csipkerétegét. Az ujjaim beleakadnak a hálószerű anyagba.
Nálam rosszabb Hókirálynőt keresve se találni. Évtizedekre vagyok minden fagyosságtól és érzéketlenségtől, valami azt súgja, még csak a tettetésük sem fog összejönni. Sokadszorra átkozom Nancyt, amiért rám erőltette a szerepet.
Éppen szitkokat morzsolok el az orrom alatt, amikor betoppan a tanárnő, és sürgetni kezd. A mondatok több másodperces fáziskéséssel jutnak el az agyamig.
Mire felfogom, mi folyik körülöttem, már a színpadon állok, és monoton hanglejtéssel, a reflektorok fényétől hunyorogva mondom magam elé a szövegemet. Újra és újra átpásztázom a közönség sorait, kitartóan kutatok a szőke hajrengeteg után. A monológom a közepénél megakad, ahogy rábukkanok a bejárat mellett, a terem másik végében. A távolság ellenére tisztán érzékelem: egy pillanatra összeakad a tekintetünk.
– Daryl! – fonódnak erős ujjak az alkaromra. – Mi a frász ütött beléd? – dörmögi Joshua. A homloka ráncokba torzul. A nézők között feléledő suttogás egyáltalán nem zavar, annál inkább a látóterem szélén felvillanó fény és a méterekre tőlem becsapódó ajtó. Elkeseredetten kapkodom jobbra-balra a fejemet, de Hagnert sehol sem látom.
Kiszabadítom magam Joshua szorításából, és jelentőségteljesen kijelentem:
– Én most távozom. – Felkapom a ruhám alját, ledobom a cipőimet. Az egyik topánka az elsősorban landol egy elégedetlenkedő vendég ölében.
Fél szemmel felmérem, milyen akadályok várnak rám a színfalak mögött. A függönynél kész blokád húzódik, középen Nancyvel. Minden irányból döbbent vagy mérges pillantások tapadnak rám. Elszántan összeszorítom az ajkaimat, és leugrom a színpadról.
A vágtámhoz aláfestésként Nancy elfojtott indulatoktól remegő hangon bejelenti az előadás meghiúsulását pár technikai malőr miatt.
Állandóan megbotlom a kosztümben, a gyengén rögzített gallérom féloldalasan fityeg, ráadásul az elcsúszott paróka jelentősen korlátozza a látásomat. A hátráltató tényezőknek hála csupán az előtérben érem utol a komótosan ballagó Hagnert. A műhajjal az élen lekapkodom magamról a csiricsáré öltözék leszakadóban lévő elemeit, és teli torokból utána üvöltök.
– Davis! – Lassan fordul felém, szemei elkerekednek, karamell színű íriszei csodálkozástól ragyognak. Mély levegőt veszem, már amennyire a fűző engedi. – Szeretlek! – ismétlem mérsékeltebb hangerővel.
Hagner szemöldökei a homloka közepéig ugranak, a háta megmerevedik. Idegőrlő körülményességgel kezdi formálni az első szót, ám nem ér a végére. Összerezzen, és felkapja a fejét. Fölöttünk léptek dobbannak, a közönség bizonyára megkezdte az inváziót, pillanatok múlva ellepi az iskolát a diákok és vendégek hada. Davis egy szempillantás alatt előttem terem, és megragadja a kezemet. Bukdácsolva rohanok utána, át a kollégiumba, fel a lépcsőn.
A szobában kulcsra zárja az ajtót, és neki veti a hátát. Kíváncsi tekintete nyomán felforrósodik a bőröm. Belegondolni sem merek, milyen lehangolóan mutathatok a szétfolyt sminkemmel és a szétzilált esküvői ruhámmal.
A lihegésem fülsértőzihálásnak hat a csendben. Fokozatosan szűnik meg a dermedtségem, és halvány mosoly költözik az arcomra. A lányos zavar rég nem látott ismerősként üdvözöl.
Hagner közelebb lép, fontolgatja, mi legyen, miközben a szőnyeget analizálja. Óvatosan mér végig.
– Mondd még egyszer! – kéri határozottan. Pillantása összefonódik az enyémmel, vonásai nyugalmat sejtetnek.
– Azt hiszem, szeretlek – nyögöm ki. A szavak különösen csengenek, mintha más ejtené ki őket. Davis ajka féloldalas vigyorba rándul.
– Lehetne az azt hiszem nélkül?
A különös késztetésem a hajborzolásra, amely mindig is kizárólag Davisnek szólt, az utóbbi időben egyre erősödött, egyre kevésbé nevezhettem ártatlan hóbortnak. Elértem a szintet, amikor már szavakba önthetem.
Meg akarom őt érinteni. Noha a puszta elképzeléstől vörösre vált a képem, érezni akarom a haja selymességét, a bőre melegét. Érezni akarom a közelségét. Annyira idegen ez nekem, és mégis olyan természetes. Úgy érzem, lassan megőrülök.
Davis elbizonytalanodik a hosszúra nyúlt hallgatásomtól, kiütköznek rajta a kiábrándultság apró jelei.
– Szeretlek – vallok ismét, immár magabiztosan.
Hagner mosolyában tucatnyi érzelem ölt formát, köztük színtiszta vágy és boldogság. Egészen közel merészkedik hozzám, a mozdulataiból még visszaköszön a félszegség, mintha attól tartana, elijeszt magától. Végigsimít az arcomon, ujjai a hajtincseim közé túrnak. Lehelete langyosan cirógatja a fülemet.
– Szeretlek – suttogja. Az egyik karommal magamhoz húzom, tenyerem végigfuttatom a hátán, mire mohón az ajkam után kap. A csókjából tisztán visszaköszön minden, amit addig magában tartott. Az összes porcikám megremeg, egy hatalmas, láthatatlan hullám gyűr maga alá.
Hozzásimulok Davishez, élvezem, ahogy az izmai megfeszülnek, a szorítását a derekamon. Hosszan ölelem így, lehunyt szemekkel, ritmusosan emelkedő mellkassal, és egy időre valahogy minden nevetségesen egyszerűnek tűnik.
– Ugye tudod, hogy most már nem menekülhetsz? Nincs az az isten, hogy eleresszelek – duruzsolja Davis. A vidámságomba egy pillanatra keserűség keveredik. A két évem nemsokára lejár. Ennek a gondolata soha nem bántott még ennél jobban.
A kopogtatásra ösztönösen szétrebbenünk, és váltunk egy beletörődő mosolyt. Egyikünk sem számított idilli magányra. A Prince-ben általános jellemzője a magánéletnek, hogy mindenki belemászik a máséba.
Hagner ügyetlenkedik egy sort a zárral, majd utat enged a szokás szerint rosszul időzítő Wackerlynek. A srác megütközötten szemléli a megrongált ruhámat.
– Nem én voltam! – mentegetőzik Hagner feltartott tenyerekkel.
– Hát persze – ingatja a fejét ejnye-bejnye stílusban.
– Tényleg nem ő volt – kelek a fiú védelmére.
– Aha, világos – vágja rá Ian túláradó iróniával. Mivel nem látszik enyhülni a hitetlensége, annyiban hagyom. Letelepszik törökülésben az ágyára, és a körmeit piszkálja. Süt róla az erőlködés, nehogy kimutassa a feszélyezettségét.
– Volt ám balhé, amiért leléptél – dünnyögi a takarónak. – Szerencsére a plakát elterelte a figyelmet az akciódról. Gregor edző még mindig ott pattog. – Hüvelykujjával az ablak felé bök.
– A plakát! – kiáltunk fel egyszerre Davisszel.
– Sejtettem, hogy kiment a fejtekből. Volt más… dolgotok – cinkos pillantást küld Hagner felé, mire az fáradtan felsóhajt. – Egyébként előre szólok, hogy nem megyek bele a szobacserébe. Ne is álmodjatok róla!
– Pedig már éppen kérni akartam – biggyeszti le az ajkait Davis.
– Ez nem fog semmin változtatni – csitítgatom a kedélyeket. Ian keresztbe fonja maga előtt a karjait, és bizalmatlanul végignéz rajtunk.
– Ja, csak néha letépkeded róla a ruhát, mi? – intézi végül haverjának a kérdést. Furcsa kontrasztot alkot a viselkedésében az apai aggódás és a bajtársi büszkeség.
– Mondtam már, hogy nem én voltam!
Bárgyú vigyorral hallgatom a vitájukat.
– Megyek átöltözni – pattanok fel. Tudomást sem vesznek rólam. Lekötik őket az ide-oda repülő vádak és cáfolatok. Kísérletező kedvemben lévén egy váratlan manőverrel nyomok egy puszit Davis szájára búcsúzóul. A fiú aktuális riposztja annyiban marad, a felháborodottsága is elszáll, és meglepettség telepszik a képére.
– Ezt azért nyilvánosan ne nagyon csináld! – szól utánam Wackerly.
Bár vidáman szambázom ki a folyosóra, félúton letámad a paranoia.
Akkor mégis miért van az, hogy vihart érzek közeledni?
