|
16. Tudás és vita
Aletta 2013.05.05. 13:32
Sebesen vágtattak ugyan visszafelé, de az útnak még csak a felét sikerült megtenniük, pedig szorította őket az idő. A másik aggasztó dolog pedig, hogy Daniel még mindig nem ébredt fel álombeli kirándulásából. Leo ugyan javasolta, hogy rázzák fel egy-két pofonnal, de Aletta egyből leintette. Ő meg volt győződve arról, hogy hercegük csak nagyon elfáradt, és hagyni kell pihenni, de titkon őt is aggasztotta a dolog, mint barátját. El nem tudta képzelni, hogy tud valaki ilyen mélyen aludni, hogy még a lovak zötykölődése sem tudja felébreszteni. Ráadásul hason feküdt keresztben a lovon, ami igen kényelmetlen póz volt. A lány mindig elborzadt mikor odanézett. Ő bizony nem bírná.
Estére megálltak pihenni egy közeli kis pataknál, amit menet közben vettek észre. Míg a lovak ittak a friss vízből, addig ők megpihentek a füvön a fárasztó lovaglás után.
- Most mihez kezdünk? – kérdezte hirtelen Leo, miközben a fűszálakat tépkedte ki a földből. Aletta értetlenül nézett rá. – Mármint ha visszatértünk a többiekhez. Merre fogunk menni?
- Hm… - gondolkodott el Aletta, miközben a lovakat bámulta. – Daniellel még nem sikerült erről beszélnem, de az a könyv, amit a királyi könyvtárban találtam, pontosan leírta, hol találjuk a követ. Valami Kristály-hegyről írt. Nem tudom hol van – tette hozzá csalódottam, s reménykedve Leóra nézett, aki szintén megvonta a vállát.
- Ugyan már régóta itt élek, de Csillagföldén kívül még nem jártam. Nem ismerem ennek a Földnek minden részét – magyarázta meg a lánynak, aki megértően bólogatott. – De annyi bizonyos, hogy Daniel is tud a helyről. Mintha említette volna.
- Akkor minden oké – mosolygott a lány szélesen, majd elkomorodott. – Kíváncsi vagyok, Gerald jobban van-e már. Addig nem indulhatunk el, míg fel nem épül rendesen.
- Gerald kőből van. Nem lesz semmi baja – szólalt meg hirtelen Daniel mellettük, ahova még megérkezésükkor fektették. Aletta összerezzent ijedtében, majd idegesen kifújta a levegőt. Leo eközben rég Daniel mellett termett, s segített neki felülni. Nagyon gyengének tűnt.
- Úgy tűnik sokat idegeskedtem mostanában – motyogta. – Nagyon ki voltam ütve? – kérdezte Leótól.
- Eléggé ahhoz, hogy megijessz minket – korholta barátját. – Ha ennyire fáradt voltál, miért nem szóltál semmit?
- Ne haragudj, de szorított minket az idő – válaszolta komolyan, majd kissé előredőlt, hogy Alettát is lássa. – Úgy látom már rendben vagy. Ennek örülök – mondta, s közben szívdöglesztően rámosolygott. Aletta elpirult, és inkább a lovakat figyelte. Eddig még nem volt egy normális beszélgetése sem a fiatal herceggel. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon vagy mondjon. Leóval nem volt ilyen problémája. Vele olyan könnyen el tudott csevegni. Nem értette, hogy ugyanezt miért nem tudja megtenni Daniellel.
Eközben Ralph úgy dönthetett, hogy leszáll hozzájuk, mert hirtelen Aletta szabad oldalán termett. A lovak megérezték hirtelen jöttét, s felnyerítettek. Már elszaladtak volna, de Leo felpattant, hogy visszafogja és megnyugtassa őket. Daniel kihasználta az alkalmat és közelebb csúszott Alettához. Felhúzta a térdét, ráfektette a fejét, és úgy figyelte a lányt, aki éppen Ralphra nézett korholóan, amiért megijesztette a lovakat. Az csak a semmibe bámult, nem érdekelte különösebben a lány. Aletta sóhajtott egyet, s mikor elfordította a fejét, meglepetten látta, hogy Daniel ott van mellette. Döbbent nyögést hallatott, de aztán észbe kapott, és zavarában gyorsan köhintett egyet, amivel álcázni próbálta előbbi megnyilvánulását.
- Már egy ideje kérdezni akarok valamit, csak nem volt még rá alkalmam – szólalt meg Daniel, hogy oldja a feszültséget. – Te ott voltál a kastélyban. Találkoztál az apámmal. Meg tudnád nekem mondani, hogy van?
- Khm – köszörülte meg a torkát a lány, majd próbált normális hangnemben válaszolni. – Kívülről úgy tűnik, hogy jól, de… nagyon furcsán viselkedik. Olyan rendeleteket hoz, amelyek szinte már nevetségesek. Mindent elhisz a varázslónak. Persze varázslat alatt van, de küzdenie kellene – válaszolt keserűen. Daniel elgondolkodva nézte. Közben visszatért Leo, és leült a herceg mellé.
- Én csak azt nem értem, – szólalt meg újra Daniel – hogy mit akar a mágus a Holdkővel kezdeni. Hiszen varázslattal mindent elérhet, amit csak akar. Akár az egész emberiséget irányíthatja – tárta szét a kezét tanácstalanul. Ekkor Alettának bevillant valami.
- Várjunk csak! – kiáltott fel. Ralph megrezzent mellette, s most kivételesen a lányt figyelte. – Nekem említette, hogy mit akar, még azelőtt, hogy a megmentésemre jöttetek volna. Biztos vagyok benne, hogy nem állt szándékában elmondani nekem, ezért hallgattatott el, mikor úgy tűnt, hogy elszökök tőle.
- Kiböknéd végre mi a célja? – sürgette Leo. Nemcsak ő volt kíváncsi, hanem Daniel és Ralph is.
- Azt mondta, hogy ki akarja nyitni a Pokol kapuját – jelentette be drámai hangon. A három fiú meghökkent. Ralph egyenesen ijedtnek tűnt, s ez nem kerülte el Aletta figyelmét.
- Valami baj van? – kérdezte tőle megfeledkezve magáról, de a fiú nem válaszolt semmit, csak ellebegett jó messzire.
- Te meg kihez beszélsz? – csodálkozott Daniel. – Csak azt ne mondd, hogy látod a szellemeket – nevetett fel.
- Ugyan – legyintett Aletta, s kényszeredetten nevetett. – Szóval a lényeg ez. Nem tudom mit vár ettől az egésztől. Biztos van valami mélyebb értelme annak, amit mondott, de mivel nem ismerem ezt a világot, te talán többet tudsz erről – mutatott Danielre.
- Én? – lepődött meg Daniel. – Varázslónak nézek ki?
- Mondtam én ilyet? – nézett rá szkeptikusan. – Mindenesetre a boszorkány, aki visszajuttatott a testembe, elmondta, hogy a Pokol a Kirekesztettek földje alatt található.
- Nekik semmi közük sincs a varázslókhoz – mondta Daniel.
- De igen. Vagyis nem mindenkinek, de igenis élnek ott varázslók is, pont a Pokol miatt – világosította fel a fiút.
- Most már csak azt kell megtudnunk, hogy mit akar ott kezdeni. Mindenesetre a segítségünk nélkül tehetetlen. Nélkülünk nem találhatja meg és nem is használhatja a Követ.
- Igen, de ha valamelyikünket elkapja, és varázslattal kényszeríti… - komorodott el a lány.
- Az nem fog megtörténni – szólalt fel Leo. – Mindent megteszek, és nem csak én, hogy ez ne történjen meg – jelentette ki, majd egy nagy sóhaj után elterelte a témát. - Jobb lesz, ha indulunk tovább.
Mindhárman felálltak, visszavezették a lovakat az útra, majd felszálltak rá, és elindultak. Az út hátralévő részét csendben, gondolataikba mélyedve tették meg.
****
Gerald felébredt, csendesen felült a kanapén, mikor belépett a szobába Molly egy tányér gőzölgő levessel, amit a férfi kezébe nyomott.
- Egyél csak – mondta mosolyogva, s leült mellé. – Diana nemrég tért vissza. Nagyon fáradtnak tűnt, úgyhogy lefektettem aludni. Tiltakozott ugyan, de látszott rajta, hogy nagyon kimerült.
- Az alvás erőt ad nekünk. Hiába magyarázom a fiataloknak, soha nem fogadják meg, amit mondok – csóválta a fejét, s közben evett egy kanállal. – Nem éltem még ugyan eleget ahhoz, hogy bölcselkedjek felettük, de… néha azért hallgathatnának rám.
Molly csak elmosolyodott ezen a kijelentésen. Megvárta míg Gerald az utolsó cseppig megette a levesét, majd elvette tőle a tányért, s kivitte a konyhába. A férfi kinyújtóztatta a tagjait, felállt a helyéről, és egy laza tornával rendbe szedte magát. Nem akarta a fiatalokat úgy köszönteni, mintha semmi élet nem lenne benne. Volt egy kis tükör a szobában. Csak egy pillantást vetett magára, de nyomban visszafordult. Eddig észre sem vette, hogy mennyit öregedett az arca, pedig még csak a negyvenes éveiben járt. Szakálla is megnőtt, le kellett volna vágnia, de nem volt rá idő. Szemei alatt kékes karikák éktelenkedtek, ami cseppet sem tetszett neki, de semmit sem tudott vele kezdeni. Egy párszor megtapogatta még az arcát, miközben a tükör előtt forgolódott, de aztán furcsa hangot hallott, ami kiverte a fejéből, hogy éppen mit csinál. A szomszéd szobából sírás hallatszott. Tudta, hogy Diana fekszik ott, ezért berontott, hogy lássa, mi a helyzet. A lány vergődött az ágyban, s közben szeméből ömlött a könny. Néha-néha felsírt, de más hangot nem adott ki. Gerald nem tudta mit kezdjen a helyzettel, ezért csak leült mellé az ágyra, és simogatta a fejét, hátha megnyugszik egy kicsit. Kis idő elteltével valóban elcsendesedett a lány, de Gerald még nem mozdult mellőle. Vajon mit álmodhat?
„Az ég vörösbe burkolózott a Hold körül, amely olyan volt, mintha lávával lett volna megtöltve. Az alatta álló hegy szintén vörös színben pompázott, mintha vér folyt volna az égből. Két vándor botorkálva haladt felfelé, hogy a Vörös Hold színe elé járulhassanak. Szemüket a célra szegezték, s hiába voltak fáradtak, meg sem álltak. Diana fáradtan cammogott mögöttük, s értetlenül figyelte a jelenséget az égen. Még mindig nem tudta, hogy ki ez a szakállas kis emberke és társa, de valamiért rokonszenvet érzett irántuk. Leginkább az nyugtalanította, hogy nem messze tőlük egy hadsereg vánszorgott felfelé, s valószínűleg őket követte. Giselle többször is hátrapislantott félelmében, de a mágus mindig irányba fordította.
- Ne törődj velük – morogta elhaló hangján. – Már mindjárt ott vagyunk.
Felértek a csúcsra, amely lapos volt és széles, mintha csak a földön álltak volna, s középen ott tornyosult egy apró épület. A mágus szeme megcsillant, és futásnak eredt. Giselle-t váratlanul érte a másik fürgesége, s megbotlott. A mágus visszanézett, s már fordult volna, hogy segítsen, de ekkor megjelent a hadsereg a lány mögött. A öregember arca elsötétült. Nem akarta elhinni, hogy itt a vég. Pedig már olyan közel voltak. Giselle feltápászkodott a földről, s előhúzott egy tőrt az övéről.
- Menj, Darkon! – kiáltotta hátra sem nézve. Diana meglepetten felkiáltott a név hallatán. Az öreg még toporgott az ajtóban. – Tudod mit kell kívánnod. Itt leszek, nem megyek sehova.
A hadsereg rohamot indított. Nem voltak ugyan sokan, de pont elegen, hogy két embert elkapjanak. Darkon berohant az épületbe, s az ajtó mögötte varázslattal lezárult. Giselle harcra készen állt. Diana segíteni szeretett volna neki, de tudta, hogy semmit nem tehet, hiszen ő valójában nincs is ott. A lány vitézül védekezett, hiába csak egy tőr volt nála.
- Add át a varázslót, és megkegyelmezünk neked! – kiáltották minden irányból, de a lányt nem érdekelte. Ha Darkont átadja nekik, akkor mindennek vége. Újra támadtak. Ketten a két oldalát célozták meg, de ő felugrott a levegőbe, s azok egymást találták el. Ölni nem akart, csak megsebezte azokat, akik rátámadtak. Oldalra ugrott, megpördült a tengelye körül, s folyamatosan lecsapott tőrével. Diana elismerően nézett rá, s szinte már biztos volt benne, hogy a lány győzelmet arat, de elszámította magát. Egy óvatlan pillanatban Giselle halálos sebet kapott. Erőtlenül esett térdre, miközben vért köpött a földre. A Vörös Hold egyre élesebben világított rá, s mikor Giselle felnézett rá, mintha mosolygott volna. A fénye körbevette a lányt, mintha óvta volna, de az egyik katona – talán félelmében – odaugrott, s egy gyors mozdulattal letaszította a lányt a mélybe. Giselle ajkát egy meglepett kiáltás hagyta csak el, s már zuhant is lefelé. Diana a szikla széléhez szaladt falfehéren, de a lányt már nem látta sehol. A levegőt alig bírta venni, a sírás marta a torkát, de össze kellett szednie magát. Hirtelen változott a kép.
Az épületben volt Darkon társaságában, aki éppen kinyitott egy ládát, s abban megcsillant a Vörös Holdkő. Odakint a katonák dörömböltek az ajtón, de kinyitni nem tudták. Darkon szemében félelem csillant, de gyorsan megragadta a követ. Nem történt semmi. Diana odaállt mellé, hogy jobban lásson. Hirtelen felizzott a kő, s a férfi elejtette, majd hátrébb lépett. A kislány ugyanígy tett. A Kő alakot váltott. Megnyúlt, karokat, lábakat növesztett, s ott állt előttük egy fiatal lány, homályos, vöröses derengésben. Darkon tátott szájjal figyelte.
- Hát megtaláltál – susogta földöntúli hangon. – Mondd a kívánságod, Ó, Halandó!
Darkon közelebb sétált, s félve előadta kívánságát. Diana hiába fülelt, semmit nem hallott. Biztos volt benne, hogy szándékosan némították el ezt a fontos részletet. A Holdkő elkomorult, és bánatosan nézett a mágusra, aki nem tudte mire vélni ezt a reakciót. Diana sejtette, hogy mi lehet a Holdkő bánatának oka.
- Ó, Halandó – szólalt meg sejtelmes hangon. – Kívánságod oly nemes, hogy azt már hallani is mesés. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem teljesíthetem – jelentette ki komolyan. A varázsló elhűlt, s szinte lesokkolva meredt a Kőre. – A kívánságot csak akkor teljesíthetem, ha mind a két Kereső jelen van.
- Giselle odakint van. Itt van ő is – erősködött. – Miért nem teljesítheted a kívánságot? Azt nem írta a könyv, hogy pontosan egymás mellett kell állnunk – mondta tovább.
- Attól tartok, hogy a társad életét vesztette – suttogta a Kő. Darkon mereven állt a helyén, a Holdkő pedig visszaváltozott, s a doboz lezárult. Odakint még mindig dörömböltek az ajtón, de amint a Vörös Holdkő és a Vörös Hold visszavonult, az ajtó is kitárult. A katonák beestek rajta, azonban mikor meglátták a varázslót, odaszaladtak és megragadták a karját. Darkon hagyta, miközben könnyek peregtek le az arcán. Térdre vetette magát, és felordított kínjában. Diana zokogva állt mellette, de nem tehetett semmit. A katonák elcipelték a férfit. Diana tudta, hogy a napföldi fővárosba viszik, hogy kivégezzék. Hát így ért volna véget Darkon története? Vajon ezúttal milyen szerencsétlenség fog történni?”
Diana szeme kipattant, s egy gyors mozdulattal felült az ágyban. Riadt szemekkel nézett a semmibe, de aztán valaki megrázta a vállát. Odakakpta a fejét ijedtében, de mikor látta, hogy Gerald az, kissé megnyugodott.
- Jobban vagy? – kérdezte tőle mosolyogva a lány, miközben kikászálódott az ágyból, s megmozgatta tagjait.
- Ezt inkább nekem kellene kérdezni – nézett rá élesen. – Az előbb még itt zokogtál. Valami rosszat láttál? – kérdezte aggódva.
- Már nem is emlékszem – hazudta még mindig mosolyogva. – De nem válaszoltál a kérdésemre.
- Persze, hogy jobban vagyok – csapott a térdére. – Nincsenek fájdalmaim, egészséges vagyok, mint a makk. Azt leszámítva persze, hogy a homokóra már elkezdte a visszaszámlálást – fejezte be elkomorodva. Diana nem szólt semmit. Mindketten kimentek a ház elé, és leültek a fűbe.
- Nem tudod mikor érnek már vissza? – kérdezte Gerald. – Minél hamarabb elindulunk, annál jobb.
- Egy ideje már elindultak, nemsokára itt lesznek – jósolta Diana. – Minden simán zajlott, ahogy látom.
Gerald csak bólintott, így Diana elmerülhetett a gondolataiban. Nem is gondolta volna, hogy Darkon is Kereső volt. Bár ez mindent megmagyarázott számára. Ezért mondta hát a nagymamája, hogy Darkon nem volt bűnös. Ő nem akart háborút, csak félreértették a szavait, és a végén őt hibáztatták az emberek mindenért. Mindig keresnek egy bűnbakot, akivel példát mutathatnak. Szegény Giselle. Ő csak haza akart menni, és a végén itt lelte halálát. Diana szemei megteltek könnyel, annyira sajnálta a lányt. Olyan helyen halt meg, ami nem is az otthona. Vajon a teste még mindig ott van valahol elporladva?
Gondolataiból távoli patadobogások verték fel. Gerald már rég talpra ugrott, úgy várta az érkezőket. Alig ügettek be, Daniel már le is ugrott a lováról, hogy Gerald nyakába vesse magát, mint egy gyerek. Közben Leo segített Alettának leszállni a lóról.
- Tudtam, hogy minden rendben lesz, mire megjövünk – nevette Daniel. – Te is jól vagy és Aletta is. Nem is kívánhatnék többet.
- Minden rendben volt? – kérdezte Diana Alettát.
- Persze – bólogatott. – A boszorkány nagyon kedves volt hozzám. Míg főzte a bájitalt, sok dolgot elmagyarázott nekem.
- Látom van egy újabb útitársunk – mondta Diana, miközben a közelgő Ralphra meredt. Aletta szemei elkerekedtek.
- Te… te is látod őt? – kérdezte csodálkozva, miközben Ralphra mutatott. Diana felnevetett.
- Hát persze, hiszen boszorkány vagyok – mondta, majd üdvözölte Ralphot, aki kissé visszakozva ugyan, de köszöntötte Dianát. – Sok mindent kell megbeszélnünk. Meg akartam várni, míg visszaértek. Talán jobb lenne, ha bemennénk a házba.
Szép lassan beszivárogtak, majd ki-ki leült a kanapéra vagy a földre. Gerald Alettát tanulmányozta, nyilván arra volt kíváncsi, mennyire illik az ő hercegéhez, míg Ralph Geraldot vizslatta, majd Alettához hajolt, és belesúgott a fülébe.
- Ő nagyon ismerős – mondta. – Nem emlékszem honnan, de mintha már láttam volna.
Aletta csak bólintott, nem akarta, hogy furcsán nézzenek rá, ha hirtelen a levegőhöz beszél. Diana furcsán összehúzott szemmel fürkészte Ralphot, mintha a múltjába próbálna belelátni, de aztán hamar feladta a dolgot. Inkább a többiekhez fordult, vagyis inkább Alettához.
- Meg kell tudnunk, hogy pontosan mire is készül a varázsló ahhoz, hogy valami stratégiát ki tudjunk dolgozni. Mivel te sokat voltál vele, talán tudsz valamit. Minden információra szükségünk van.
- Mióta vagy te a vezetőnk? – hőbörgött Gerald. – Amíg én élek, addig én vezetem a kis tárgyalásainkat.
- Ahogy óhajtod – kuncogott Diana, majd átadta a szót.
- Khm… - köszörülte meg a torkát. – Tehát, arra lennénk kíváncsiak, hogy nem-e említett valami szokatlant a varázsló a terveivel kapcsolatban?
- Míg a kastélyban voltam, nagyon sok furcsa dolgot találtam, és hallottam – kezdett bele a magyarázatba. – Mikor beszöktem a szobájába információért, találtam egy naplószerű könyvet, amelyben furcsa jegyzetek voltak. Az egyik arra vonatkozott, hogy Darkon valamilyen feladattal bízta meg őt, amit mindenáron teljesíteni akar.
- Valószínűleg ez a varázsló fejéből pattanhatott ki – szólt közbe Diana. – Darkon nem az a fajta ember volt.
- Már megint kezdi – forgatta a szemét. – Már megbeszéltük egyszer, hogy igenis Darkon volt mindennek az oka. Miért ne bízhatta volna meg a mágust valami fontos dologgal?
- Mindjárt mondok majd egy olyan bizonyítékot, amitől elszáll a fejed – vágott vissza Diana. Gerald hangosan hoorkantott egyet nem tetszése jeléül.
- Befejeznétek végre? – elégelte meg Daniel a dolgot. – Aletta, folytasd – nézett a lányra, aki engedelmeskedett.
- Egy másik írás egy fiúról szólt, akit elküldtek egy háborúba a Kirekesztettekkel – mondta, mire Geraldnak egy pillanatra megrendült az arca, de ezt csak Aletta vette észre. – Azt írta, hogy rávette a királyt, hogy küldjék el, így nem lesz útban. Nem tudom kiről szólhatott ez a leírás – vallotta be, s várta, hogy Gerald megszólaljon, de az csak hallgatott, úgyhogy folytatta. – Ezután arról számolt be, hogy a másik világból megidéztek egy fiút – nézett itt Leóra, mintha engedélyt kérne. A fiú bólintott. – A mágus csak annyit tudott, hogy a másik világból jön a Kereső. Azzal nem volt tisztában, hogy két Kereső van, és hogy a Vörös Hold választja ki őket. Így a fiú sosem találta meg a Követ, és itt ragadt ebben a világban.
- Akkor meg kellene találnunk őt is, nem? – vetette fel Daniel. – Hátha tudunk neki is segíteni.
- Erre semmi szükség – szólalt meg hirtelen Leo, s mindenki ránézett. – Én Aletta világából jöttem, mint Kereső. Rólam van szó a leírásban – vallotta be félénken.
- Te? – csodálkozott Daniel, s hirtelen nem nagyon tudta mit mondjon. Egy hosszú szájtátás után végre megszólalt. – Azért volt olyan könnyű összebarátkozni veled. Teljesen más voltál, mint a többi gyerek. Azok hozzám se mertek szólni. Te még le is szidtál egyszer, emlékszel? – mosolyodott el az emlékre. Leo is vigyorogni kezdett.
- Még szép. Mindig a lovakat hibáztattad, ha nem sikerült felszállnod. Nem bírtam már hallgatni – nevetett fel Leo. Aletta megköszörülte a torkát. – Bocsánat. Folytasd.
- A varázsló elmondta nekem az erdőben a célját, mert akkor nem gondolta, hogy eljöttök értem és kimentetek. Szóval, azt mondta, hogy ki akarja nyitni a Pokol kapuját a Kő segítségével. Sajnos nem tudom, hogy ez mit jelenthet, de a boszorkány, aki segített nekem visszajutni a testembe, azt mondta, hogy a Pokolnak van egy Ura, akit a varázslók istenként imádnak, és hogy a Pokol a Kirekesztettek földje alatt található. Sejtésem szerint ezt az istent akarják onnan kiszabadítani – fejezte be végül. Mindenki töprengett a hallottakon.
- Ez elég félelmetes lenne – mondta borzongva Leo. – Egy istennel nem hiszem, hogy meg tudnánk küzdeni.
- Ezért kell a varázslót megállítani – csattant fel Daniel. – De vajon hogyan? – gondolkodott hangosan.
- Most következik az én történetem – jelentette be Diana. Mindenki rászegezte a szemét, de Gerald nem állta meg, hogy ne piszkálja.
- Milyen történet? Semmi sem csináltál.
- Fizikailag nem – hagyta rá a kislány. – De új képességemnek köszönhetően sok olyan dolgot megtudtam, amelyekről eddig tudomásunk sem volt.
- Mégpedig? – egyenesedett fel ültében Daniel.
- Milyen új képesség? – kérdezte Leo.
- Nem tudom, hogy kinek milyen szándéka volt ezzel, de belelátok a múltba is most már. Persze szándékomon kívül. Van egy olyan érzésem, hogy minél közelebb érünk a Holdkőhöz, annál többet fogok látni – nézett a többiekre komolyan, majd elmesélte, hogy miket látott múltbeli sétái során. Elmesélte Darkon és Giselle szerencsétlen történetét, amely pontosan száz éve történt. Miután befejezte, csend borult a szobára. Mindenki csendben emésztette a hallottakat. Egyedül Aletta nem lepődött meg úgy, mint a többiek.
- Mikor magamon kívül voltam, – szólalt meg hirtelen - eljött hozzám a Vörös Holdkő, és említette nekem, hogy Darkon Kereső volt, és hogy a kívánsága olyan nemes volt, hogy sajnálta, hogy nem teljesíthette azt – mondta, majd a kislányra nézett. – Nem hallottad véletlenül, mit kívánt?
- Sajnos nem – rázta a fejét. – Valamilyen okból kifolyólag, amikor előadta a kérést, elnémult a világ körülöttem, így nem hallottam semmit.
- Gondolkodtam egyébként a kívánságon – szólt közbe Daniel, miközben Alettát figyelte. – Természetesen az a legésszerűbb, ha azt kívánjuk, hogy haza kerülj, de mi van, ha ezzel elpocsékoljuk a kívánságunkat?
- Hogyan? – háborodott fel egy pillanatra Aletta, de hamar lenyugodott. – Számomra mindennél fontosabb, hogy hazajussak.
- Igen, de számunkra pedig az a fontos, hogy a varázslók eltűnjenek a föld színéről – vitatkozott Daniel. – Persze számomra is fontos, hogy hazajuthass, de lehet, hogy amint elhangzik a kívánság, visszaküldenek. Ha tényleg így van, akkor elfecsérelhetjük a kérést – mutatott rá Daniel.
- Beléd meg mi ütött? – ugatott rá Leo. – Hogy mondhatsz ilyeneket neki?
- Én csak felhoztam egy lehetőséget – magyarázta neki is. Aletta csak hallgatott, és maga elé nézett. – Gondolj csak bele. Ahányszor megidéznek valakit a másik világból, bizonyára mindig az a kívánság, hogy az hazajuthasson. Akkor nincs is igazi kérés.
- Nem mindenki nemes lelkű – vetette ellen Leo. – Vagy te talán nem akarod, hogy Aletta hazamenjen? Erőszakkal akarod itt tartani? – pattant fel Leo a helyéről. Aletta odarohant, hogy megfékezze. Megragadta mindkét karját, és maga felé rántotta, de az még mindig Danielt figyelte.
- Nem erről van szó – tiltakozott Daniel. – Teljesen elragadott a fantáziád.
- Te nem tudod milyen itt ragadni – vetette oda neki. – Tudod, hogy hiányzik nekem a családom? Szinte már nem is emlékszem az édesanyám arcára! – kiáltotta könnyes szemmel.
- Félreérted – szólt riadtan Daniel.
- Nem hinném – sértődött meg Leo, és kivonult a házból. Aletta mérgesen nézett Danielre, majd követte Leót. Daniel megsemmisülten meredt maga elé.
- Khm… azt hiszem, hogy itt talán abba is hagyhatnánk – vetette fel Gerald. – Az indulást szerintem halasszuk másnapra, addigra én is kipihenem még magam – mondta, majd elvonult abba a kis szobába, ahol az előbb még Diana feküdt.
- Szerinted önző vagyok? – kérdezte halkan Daniel a lánytól.
- Nem vagy az – nézett rá őszintén Diana. – Herceg létedre neked több ezer emberről kell gondoskodnod. Nem szabad egyet helyezni a többség elé. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Alettának és Leónak más az értékrendje. Gondolom a másik világ nem ilyen, mint ez, teljesen másképp zajlanak a dolgok.
- Igen, de ezt hogy érthetném meg velük. Kockáztatnunk kell a kérésnél – hajtotta tovább Daniel.
- Ahogy én látom a jövőt, csak annyit tudok mondani erre, hogy a lány hozza majd meg a döntést. Neki kell választania majd.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Daniel.
- Egyedül kell szembenéznie a döntéssel. Te nem leszel közvetlenül mellette, amikor elmondja a kívánságot – mondta sejtelmesen, majd ő is távozott a szobából.
Daniel még mindig maga elé meredt, és próbált rájönni, hogy ezek után, hogyan közelítsen majd a lányhoz. Bizonyára nagyon mérges rá. Ő nem tudhatta, de Ralph ott ült mellette, és sajnálkozó arccal nézte a fiút. Valamiféle kötelék húzta őt oda, amit még maga sem értett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
