AJÁNLOM AZ OLDALT
Télen még elment Davis és Daryl mézes-mázaskodása, egész jól türtőztették magukat. Azonban amint a tavasz első napsugarai áthatoltak a felhőkön, kitört belőlük a szenvedély. Szerintem külön élvezik a szituáció kényességét, és örömmel rejtegetik a viszonyukat, ami nálam mellesleg kiváltja a szerelmes-szülők effektust. Nem a gólya hozott, tisztában vagyok vele, ettől függetlenül nem szívesen csodálom az ősök összegabalyodását. Na, ugyanez a séma érvényes itt is.
Daryl felméri a terepet, hosszú léptekkel oson végig a verőfényes udvaron. A nyomában jóval feltűnőbben Hagner alakítja a kémet, minimum három falevéllel a hajában. Az indokolatlanul megkettőzött őrség és Mrs. McGlone távolléte az utóbbi időben kalandossá teszik Madkins számára a délutáni ellógást – a karácsonyi rendbontása óta amúgy is nagy a szigor. A szőke herceg persze nem rest segíteni, engem meg köt a baráti szolidaritás. Feladatom általában nincsen, de a jelenlét számít.
A páros felmászik a téglafal előtt álldogáló egyik padra, mely mögött szögletesre nyírt bokrok nyújtogatják a tüskés ágaikat. Letáborozom az árnyékban. Tisztes távolságra tőlük a fatörzsnek dőlök, és várom a műsort.
Madkins áthajítja a táskáját a túloldalra, azzal kezdetét veszi a tanácskozás. Míg ők megvitatják a részleteket, vetek egy pillantást a felcsipogó mobilomra. A szívem átugrik pár ütemet. Heather hetek óta először ad életjelet magáról, az SMS alapján lenyugodott a kedélyállapota. „Sajnálom, ami történt. Jó lenne találkozni, és átbeszélni még egyszer a dolgokat” – írja.
– Mehet? – kérdi Hagner hangosan. Visszaterelem a figyelmemet a bevetésre készülő duóra.
Haverom a keskeny háttámlán egyensúlyozva tart bakot. Daryl vonásai élethűen formázzák egy öngyilkos elszántságát élete utolsó pillanatában. Elrugaszkodik, felpattan Davis mellé, és kihasználja a lendületet, úgy talpal a srác tenyerébe. Mire kettőt pislogok, a fal tetején hasal. Nem hagy sok időt Hagnernek a hátsója lecsekkolására, egy mesterien kivitelezett tornászgyakorlattal visszapördül felénk.
Bár félig a levegőben lóg, nem sieti el a búcsúcsókot. Tapintatosságból másfelé nézek, pusztán akkor térek vissza a jelenethez, amikor Davis fájdalmas reccsenésekkel eltűnik a növényzetben.
– Jól vagy? – Madkins vigyorát nem hervasztja le az aggodalom. A sebesült dünnyög valamit az orra alatt, és kivergődik a fűre. A frizuráját díszítő levelek száma megtriplázódik. Kinyújtóztatja a tagjait, a csontjai öregemberesen megropognak, valószínűleg okkal fájlalja őket annyira.
– Menj! – int barátnőjének mártíri önfeláldozással.
– Sietek vissza – ígéri engesztelően lágy hangon a szökevény.
Davisről egyértelműen leolvasható, mikor vált el éppen Madkinstől. Akár egy hangulatjavító előtte-utána reklámfotói. Pillanatok kérdése, a tejbetök vigyor fonnyadt banán grimasszá változik, a szeme fakóbban csillog. Enerváltan vonszolja magát előre, minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok tartani a lajhártempóját, félgőzzel is beelőzöm.
Az iskola előterében kisebb csoportosulás torlaszolja el a felfelé vezető utat. Pár osztálytársam tárgyal valamiről, az ábrázatukból ítélve komoly lehet a téma. Aggasztó módon felvillanyozza őket a felbukkanásom. Mick, a vezéregyéniség elém siet, hogy a pofámba nyomjon egy telefont. A kijelzőn díszelgő fotó felkelti a kíváncsiságomat.
Daryl pózol rajta Sandraként, rövidnadrágban és sporttrikóban hajol enyhén előre, a teniszütőt a kezében mintha oda teremtették volna. A logó alapján valami fantáziátlan promóciós anyagot vizslatok.
– Tényleg Madkins húga? – szegezi mutatóujját Mick a készülék oldalához. Bólintok. – Hát persze! Rohadtul hasonlítanak, plusz stimmel a vezetéknév. – A háttérből egyetértő dörmögés visszhangzik, közben osztálytársam eltávolítja a magánszférámból a mobilját. – Mivel te jóban vagy Madkinsszel, arra gondoltunk, leszervezhetnél nekünk egy randit a húgával – vázolja fel a tervet behízelgő modorban. A további kuncsorgásoktól és zavarbeejtő beszólásoktól mentesülendő kijátszom az aduászomat.
– Már van pasija. – A srácok képe sorra nyúlik meg a csüggedtségtől.
– Ne már! – zengik kórusban. Mick mély gyásszal legelteti tovább a szemét a fotón, észre sem veszi a háta mögé osonó Hagnert.
– Sandráról van szó? – kukucskál át Mick válla felett. Kezd újra beérni az a tejbetök.
– Már foglalt. Ian most mondta – osztja meg vele a fiú a keserűség okát.
– Tudom. – Davis tartása magabiztosságot sugall, akárcsak a felsőbbrendű kifejezés az arcán. – Én vagyok az, aki mostanság lefoglalja. – Nem törődik a felé sugárzó kollektív utálattal, maradéktalanul kiélvezi a győzelmét.
Estére találkozót beszélek meg Heatherrel. Talán a tavaszi romantika-láz tehet róla, vagy esetleg a Davis-Daryl gerlepár hormonhullámainak róható fel az ötlet. Nem számít. Előbb-utóbb úgyis tisztáznunk kell az ügyet; zavaró belegondolni, mennyire rosszul mutat a szakításunk fekete foltja az engem körülvevő rózsaszín boldogságpacán.
Semmi hangulatom hihető hazugságot kiötölni a főkapunál szigorkodó izomkötegeknek, ezért a Daryl által letesztelt útvonal mellett döntök. Néhány karcolással és némi bokafájással gazdagabban érkezem meg a vegyes érzelmeket ébresztő étkezdéig. A fából tákolt épület bárpultját részeg bagázs sajátítja ki magának, az egyik ipse három korsóból issza egyszerre a sört.
Letelepedek egy asztalhoz a sarokban. A zöldbe öltöző környezet és a lefelé bukdácsoló nap piros fénye sokat dob a kilátáson. Félvállról lediktálom a rendelést a pincérnek, és tovább vizsgálódom.
Érzékelem ugyan exem megérkezését, mégsem szakadok el a táj csodálásától. A lány türelmesen vár, amíg megérkezik a kávém, és méltóztatom üdvözölni őt.
– Rég találkoztunk – erőltetek flegmaságot magamra. Filmekből ellesett lazasággal kortyolok bele a fekete löttybe. A kotyvaléknak kevesebb köze van a koffeinhez, mint egy vödör cseresznyének, ráadásul leéget pár réteget a nyelvemről. A fulladozást és öklendezést vegyítő bemutató lemossa rólam a kimértség látszatát.
Heather felkacag, kirajzolódnak a gödröcskéi. Fényes hosszú hajtincsei akár a selyemfonalak omlanak előre, kék íriszeiben igézően törik meg a fény. Bekövetkezik, amitől rettegtem: a régi, mámorító érzés kisugárzik a szívemből a testem összes részéhez.
A logikus érvek sorra buknak meg, a szívdobogásom elnyom minden negatívumot. Egy maratontól sem emelkedne ekkorát a pulzusszámom. Mivel előre tudom, a legapróbb kedves gesztus lehengerelne, és elfeledtetné velem a nyomós indokaimat a szakításra, inkább visszavonulót fújok.
Feltolom magam, az asztal megbillen, és a kávé akár egy megáradó folyó lepi el a felületét, barnára színezve a szalvétákat. Heather kapkodva itatgatja fel a tócsát.
– Mennem kell – hebegem. Remélem, a térdem reszketését jól leplezem a vonásaim határozottságával.
– Hiszen még semmit nem beszéltünk meg… Mi a baj?
– Mennem kell. Tényleg mennem kell – hajtogatom retardált módjára.
– Ian. – Finoman megérinti a kézfejemet, az ajkai reszketeg mosolyra kunkorodnak. – Sajnálom. Én… Abbahagytam a modellkedést. Nem hittem neked, mikor azt mondtad megváltoztatott, és egyszer tönkre fog tenni, de most már beismerem a tévedésemet. Tudod, mennyire utálom azt a fruskát, akivé ez az egész tett? – Elszorul a torkom. Ha nem is mond igazat, hinni akarok neki. Még egyszer, utoljára.
Visszaereszkedem a helyemre, és bambán tágra nyílt szemekkel becsatlakozom a kávétenger felitatásába.
Peter
Nicole megfékezhetetlen fanatizmussal vázolja fel az elképzeléseit az új számunk klipjéhez. Azt hiszem, az ötödik verziónál tartunk, de ez sem sokban különbözik a többitől. Az alapkoncepciót foggal-körömmel védi: kell bele szerelem, virágok és vagy egy Daryl, vagy egy Sandra Madkins, de a kettő együtt lenne az igazi, hiába kivitelezhetetlen.
Húgom váratlanul megszakítja a liliomeső csodálatosságának taglalását.
– Remek ötletem támadt! – sikkantja. – Annyira kézenfekvő! Miért nem jutott eddig eszembe?
– Na, mi az a világmegváltó ötlet? Gumimacik csokornyakkendővel? – meredek fintorogva a plafonra.
– Davis – jelenti ki. – Daryllel járnak, plusz tánc és dráma szakos. A tökéletes jelölt a fiú szerepére. – Felülök az ágyon, és körkörös mozdulatokkal megmasszírozom a halántékomat. Simán megbékéltem a Hagnerék között kialakult kapcsolattal, azonban szingliként lassacskán betelik a hócipőm azzal, hogy lépten-nyomon szembesülnöm kell az idealizált párocskával.
– Mi lenne, ha inkább egy művészibb kompozíció mellett döntenénk? – teszek egy kísérletet.
– Ez is művészi! – rikácsolja Nicole.
Újult erővel fog bele a forgatókönyv megalkotásába. Kezdi a helyszínek aprólékos leírásával, utána a ruhákat ismerteti az utolsó cérnaszálig, a cselekmény már csak a tejszínhab, amit a túlcukrozott tortájára nyom.
– Aztán egy közelivel zárnánk – fejezi be ünnepélyesen. A csendből arra következtetek, a dicséretemre vár.
– Fantasztikus.
– Ugye? Amúgy miért telefonáltál? – Felemészt pár percet visszalapozni a társalgás elejéig.
– A tavaszi fesztivál – csettintek, mikor végre beugrik a hívás apropója. – Az igazgatónő úgy egy hónapja megkérdezte, fellépnénk-e rajta.
– Mikor lesz?
– Jövő héten.
– Jövő héten?! – ismétli Nicole. Magam elé képzelem a döbbenettől eltátott száját, és a homloka közepén ragadt szemöldökeit. Egy huppanás, majd zörgés és csapkodás szűrődik át a vonal másik végéről. – Fogalmam sincsen, mit húzzak fel – panaszolja. – Mondhattad volna előbb is. A fene essen beléd, Peter Days! Mindig az utolsó pillanatban szólsz mindenről! Áh, hagyjuk. Most leteszem – darálja egyetlen levegővétellel.
Jobban járnánk, ha a dalszövegek gyakorlásába fektetne annyi energiát, mint a videóba vagy az öltözködésbe. Ám ezt feleslegesen szajkózom neki, a jó tanácsokat meg sem hallja. Elvakultan követi a tavaszi hangulatot; pasik után kajtat, romantikus sztorikat olvasgat, és még egy szemétkupac mellett is képes lecövekelni, hogy gyönyörködhessen benne.
Miután eleget bámultam a szemközti falat, betömöm a hallójárataimat a telefonhoz csatlakoztatott fülessel, és elindulok sétálni.
A küszöbön túl fonott kosárba rendezett virágok köszöntenek, közéjük apró, pillangós díszeket tűzdeltek. Bele sem nézek a szalagon lógó kártyába, világos a feladó kiléte. Kirántom a fülhallgatómat a helyéről, nem finomkodom a csokorral, megmarkolom, és lecsörtetek a földszintre. Mielőtt a biztonságiakhoz vágtatok, postázok egy vérszomjas pillantást a portásnak.
– Hányszor mondjam el?! Ne hozza fel őket! – vetem oda. Nem sok hiányzik hozzá, hogy mellékeljek egy egyujjas kézjelet.
Kint a nyitott kapu tövében ácsorgó gorillákhoz trappolok, és üdvözlés gyanánt toppantok egyet előttük. A rajtuk feszülő izzadtságfoltokkal mintázott ing valamint a naplemente ellenére az orrukon csücsülő napszemüveg nem vívja ki a szimpátiámat.
– Megkértem magukat, hogy ne engedjenek be több futárt! – lóbálom meg előttük az illatozó kosárkát.
– De azt mondta, feltétlenül kézbesítenie kell, különben kirúgják – remegteti meg dobhártyámat a szélesebbik fickó basszusa.
A magát embernek álcázó majom értelmi képességei a földhöz vágnak, úgyhogy én is hasonlóan teszek a küldeménnyel.
– Maga szerint, ha a fickó átadás helyett kidobja a kukába, számít az valamit? Hát nem! Sőt, ennyi erővel maguk ugyancsak megszabadulhattak volna tőle!
– Mi bajod a virágokkal? – csendül a kérdés az izomemberek háta mögül. Az őrök szétválnak, így rálátásom nyílik a fal túloldalán álló konténerre, és a belőle előmászó Davisre.
Davis
Átlendülök a kuka peremén, közben lerepül a talpamra ragadt papírzacskó, és kering keveset a levegőben, és földet ér az egyik man in black előtt. A félórás hulladékbúvárkodás árán visszaszerzett mobilomat a zsebembe csúsztatom, nehogy megint valami kellemes helyen kössön ki.
Peter rajzfilmesen előreugró szemekkel fogadja a belépőmet.
– Kicsit szétszórt vagyok mostanság – vonok vállat. – Szóval, miért utálod annyira a virágokat? – Közelebb hajolok megvizsgálni a kosarat, erre a srác belerúg, és méterekkel odébb löki. Bizalmatlanul mustrálom hol az ajándékot, hol a gazdáját. – Bombára gyanakszol? – Egyenesedem fel komoly képet vágva.
Daysen a meggyőzőség kóros hiánytünetei mutatkoznak. Az ádámcsutkája szökken egyet, akkorát nyel, a tenyerét a nadrágjába törli, és kibogarászhatatlan szófoszlányokkal felel. Tekintetemet jelentőségteljesen az övébe fúrom, és egy villámgyors lépéssel a csokornál termek. Peter elkésik, könnyedén elszökkenek előle, amikor vissza akarja tulajdonítani.
– Mitől tartasz annyira? Egy elvetemült rajongó perverz levelekkel zaklat, vagy mi? – heccelem. Vakon kitapogatom a küldeményhez járó kártyát. – Ez nem az első, igaz? Csücsültek már ilyen csinos kis virágköltemények az ajtód előtt. – Amint a csatolt sorok végére érek sötétség borul a jókedvemre.
„Kedves Daryl!
Gratulálok a vendégszereplésedhez. Remélem, hamarosan ismét összefutunk.
Kyle ”
Annyira telik a higgadtságomból, hogy körültekintően a lábam mellé helyezzem a csokrot, mielőtt a fogaimat csikorgatva beletaposnék. Az enyémhez mérhető őrjöngést legfeljebb tévés show műsorokban tapasztalni. Palacsintává lapítom a művészien kidekorált legelnivalót, egy szirmot sem kímélek.
– Daryl azt mondta, ne szóljunk neked, mert felzaklatna a dolog. – Peter elhatalmasodó rémülettel figyeli a sorra kipurcanó növényeket. – Úgy fest, igaza volt.
Addig nyúzom a kosarat, míg az apró szálak a szélrózsa minden irányába szétállnak belőle. Csekély elégtétellel tölt el a rózsáktól vörösre színezett kőlap látványa.
– Mióta küldözgeti őket? – Véletlenül sem szakadok el a művem fixírozásától.
– Úgy másfél, két hónapja. – Elmorfondírozik. – Mindig, amikor Daryl nagyobb nyilvánosság előtt szerepel valahol – egészíti ki a jelentést. – De ki is ez a srác? Daryl nem hajlandó beavatni.
– A bátyám. – Nem tanulmányozom, hogyan formálja át Peter ábrázatát a meghökkentség. Telefont ragadok, és elcsörtetek.
Felkeresek vagy egy tucat ismerőst, hátha valaki tartja a kapcsolatot a tuskó féltestvéremmel, és megszán egy elérhetőséggel. Végül nagy nehezen kicsikarom a számát egy távoli kuzinból. A nyomozgatástól sem csendesednek el az indulataim. A körmeim mélyen a tenyerembe vájnak, lassan felbugyog a vérem, olyan erővel szorítom ökölbe a kezemet.
Kyle végre kegyeskedik felvenni.
– Ki az?
– Szállj le Darylről! – indítom üvöltéssel a csevejt.
– Davis? – tudakolja kendőzetlen csodálkozással. – Honnan van meg a számom? – Elsiklom a kérdése felett, és emelt hangon folytatom.
– Ne küldözgess virágokat a barátnőmnek! Egyáltalán mi bajod van? Elment az eszed? – Mindössze bátyám szuszogása sistereg bele a nesztelenségbe, de ennyi is elég, hogy újra kihozzon a sodromból. A fejem valósággal lángol a méregtől. – Értetted, amit mondtam? Ne küld-öz-gess vi-rá-go-kat a csa-jom-nak! – szótagolom el neki a felszólítást.
– A csajodnak? – Ebből a két szimpla szóból literben mérhető gúny ömlik rám.
– Daryl és én járunk, tehát értékelném, ha leszállnál róla – váltok át kulturáltabb stílusra. – Világoson fogalmaztam?
– Drága, kicsi öcsikém – sóhajtja. – Nem vagy te felkészülve egy Daryl kaliberű lányra, ha még ezt a bagatell ügyet sem tudod kezelni. Mit gondolsz, egy kiéhezett pasi sem fogja a rajongásával zargatni, ha befut? Nőj fel! – Azzal leteszi.
Éppen Kyle-tól megkapni ezt felér egy tökön rúgással. Legutóbb akkor éreztem magam ilyen nyomorultul, amikor kiderült, nem létezik a húsvéti nyúl. A Mikulásnál egyértelmű volt, de hogy még ő sem? Kikészültem.
Rejtély, miként kullogok el a fürdőszobáig.
Negyed órát didergek a zuhany alatt, tetőtől talpig libabőr borít, mégis messze elkerül az éberség. Bágyadtan, nulla elővigyázatossággal hagyom el a kádat, a kialakult pocsolya miatt kis híján lenyomok egy spárgát. Sokáig ücsörögnék így, pucéran a fagyos csempén, ha a méltóságom nem lázadna fel az elnyomás ellen.
Ez a siránkozás nyakon öntve a szerencsétlenkedésemmel nem visz előrébb, mi több, egyre messzebb sodor a „felnőtt” titulustól. Magamra rángatom a ruháimat, és újból telefonos segítséghez folyamodom.
– Ian! – kiáltom a kagylóba. – Felteszem, nem igazán érsz rá…
– Ezt eltaláltad – morog közbe.
– De tanácsra van szükségem.
– Mondd! – adja meg magát ellenállás nélkül.
– Hogyan engeszteljek ki egy lányt? Konkrétabban Darylt.
– Miért, mit csináltál? – Csak úgy árad a megrovás a hangjából. Megnyugtató, mennyire tekintettel van Darylre, még ha az én rovásomra is. Halálom esetén lesz kire bíznom a bajkeverő leányzó védelmét.
– Még semmit, de biztosan fogok – vallom dicséretesen őszintén. – Nem én vagyok a megértő és elnéző pasi mintapéldánya. A féltékenységem képes emberfeletti méreteket ölteni, a kirohanásaimról meg ne is beszéljünk. Szóval, tuti Daryl terhére leszek még jó párszor a jövőben. – Ian puszta szótlanságából kisilabizálom, mit szól a problémához: azon tűnődik, mikor küldjön végre pszichológushoz.
Háromszor-négyszer megköszörüli a torkát.
– És mégis miért most akarod megbékíteni? – puhatolódzik óvatosan.
– Előre dolgozom – vágom rá. – És most elő azzal a tanáccsal!
A tapasztalatom nők terén méterekkel a béka segge alatt van, rögtön az önkontrollom mellett. Krízis helyzetben – márpedig ez az – bármi jobb a semminél, még a gyakorta lassú Ian javaslatai is.
– Romantikus vacsora – szólal meg a túloldalon egy lány. Lenne egy elég biztos tippem a személyazonosságára, de visszatartom a kíváncsiságomat, és nem bonyolódom bele a dologba.
– Hallottad. – Wackerly ünnepélyesen felviszi a hangsúlyt a szó végén, mintha ez lenne a végső szentencia. Nagyon szeretne már lerázni. Megszánom szegényt, engedem, hadd élvezze ki a randiját. Ki tudja, mikor szakítanak megint?
– Köszi! – Kinyomom a készüléket, és szánok vagy fél percet a tervezgetésre, mielőtt nekilátok teljesíteni a küldetést.
Szerelmetes, nyallak-fallak filmek terén nem nyilvánítanám magamat szakértőnek. Utoljára a Titanicot sikerült teljes hosszában végigszenvednem, hála háromvödörnyi popcornnak. Az Alkonyatról ellenben kirohantam, amint a srác csillámpónivá változott; akkor és ott kétkamionnyi pattogatott kukorica sem tarthatott vissza.
Bármily’ meglepő, Madkins társaságában sem ragadt rám sok a lányos világszemléletből. Kizárólag a megérzéseimre, és itt-ott felcsipegetett morzsákra hagyatkozhatok.
Az előtérben meglesem az üvegketrece mögött meghúzódó Bent. Az öreg portás halálán van, másodpercenként oldalra hanyatlik a feje a nyakán, alig várja az éjszakai műszakot és vele együtt a váltást. Megfelelőnek nyilvánítom a körülményeket. Odasasszézok a fülkéhez, oldalt benyúlok, és elemelem a pótkulcsok közül a kávézóét.
Az óvatosság jegyében füves részen settenkedem a szomszédos épületig, kerülöm odakint a lámpák fénykörét. Céltudatosan felsietek az emeletre, és kitárom az üvegajtót. Olyan, mintha egy akciófilmbe csöppentem volna – merül fel bennem, majd helyesbítek: egy romantikus vígjátékba szerény akciófilmes beütéssel.
Felkapom a legközelebbi kerek asztalkát, és kitolatok vele. Néhány méter után a hátam nekiütközik valaminek, pontosabban valaki mellkasának.
Lábaira állítom az elcsórt bútordarabot, majd halál lazán neki támasztom a hátsómat. Az égimeszelő Lendrow érdeklődéssel szemléli a tevékenykedésemet.
– Mi járatban errefelé? – vigyorgok rá. Fapofával felemeli a nejlonszatyrait.
– A bolt még mindig éjjel nappal nyitva tart – emlékeztet. Megvakargatom az államat, átpásztázom a sarkokat, következőnek meg a cipőm orrát; a végtelenségig ismételgetném ezt, ha Joshua nem zökkentene ki.
– Minek neked az az asztal? – Hümmögök néhányat.
– Romantikus vacsorát szervezek a futópálya közepén? – kockáztatom meg. Lendrow apatikussága darabjaira esik szét a döbbenettől, aztán szokatlan vidámság költözik a képére.
– Éppen semmi dolgom. Segítek cipelni. – A srác eltűnik a lépcsőn hóna alatt az asztallal, én meg csak pislogok utána.
Így fest, amikor az ember kifordul önmagából. Joshuánál feltehetően az unalom eredményezte a segítőkészsége drasztikus fejlődését. Felhagyott a mesterkedéseivel, megízlelte a semmittevést, és láthatóan nem volt ínyére, következésképp most új hobbi után kutat. A végén még a jótékonykodásnál köt ki. Joshua Lendrow mint jófiú… Úgy érzem, közeleg az apokalipszis.
Daryl
Az új keletű figyelmetlenségem előbb-utóbb bajba fog sodorni. Ezúttal az egyenruhámat varázsoltam el. Egyszerűen önálló életre kelt, kimászott a táskámból, és túrára indult egy féreglyukba – vagy nem húztam be a cipzárt, ennélfogva ott kallódik valahol az utca közepén. Egyre megy, a végeredmény ugyanaz: divatos, hosszú nyári ruhában készülök megmászni egy téglafalat.
Elvetem a szemből behatolás lehetőségét, segítség nélkül hajnalig ugrálhatok, akkor sem kapaszkodom föl. Más megoldás híján teszek egy kerülőt, egyedül, a sötét erdő szélén. Azt hiszem, a szüleim nem értenének egyet a módszerrel.
A futópálya felőli szakasznál végre találok egy a célnak megfelelő fát, melynek vaskos ága belóg a suli területére. Normál esetben itt, ahol alacsonyabb a fal, átküzdeném magam a Tarzan-technikát mellőzve is, azonban ez elég sok horzsolással és szakadással járna, a célom pedig épségben visszajuttatni Shonnának a göncét – különben felkoncol.
Felgyűröm a szoknya alját. Nem foglalkozom a külsőségekkel, bátran betűröm a bugyim szélébe, nehogy kibomoljon. A szinte üres táskát előre küldöm, és elkezdek felkapaszkodni. Megnehezíti a feladatot, hogy minden anyaggal fedett testrészemet távol kell tartanom a fa törzsétől. Inkább a bőröm sérüljön, mint a nővérem designer cucca – lefordítva: karcolások előnyben a Shonna féle bosszúhadjárattal szemben. Túl sok információ van a nőszemély markában…
A sportcipőmet nem éppen keskeny felületeken való egyensúlyozáshoz tervezték – könyvelem el a második majdnem-szaltómnál. Leguggolok, és megkapaszkodom az ágban. A mutatványt záró lendülésekkel mesésen felsértem a tenyeremet.
– Hú! – sóhajtok fel szilárd talajt érezve a lábam alatt. Megpördülök összeszedni a táskámat, és noha még ki sem élvezhettem, a megkönnyebbültség azonnal elszelel.
Davis szobrozik velem szemben, igencsak leköti az öltözékem mustrálása, főképp a kivillanó alsóneműé. Észhez kapok, és sebesen visszarángatom a lábaimra a ruhát.
– Hagyhattad volna úgy is – bazsalyog. – Engem nem zavart. – Mialatt elhaladok mellette, morcosan a karjába öklözöm.
– Szólhattál volna, hogy itt vagy.
– Hogy lemaradjak erről a látványról? Nincs az a pénz. – Felkapja a cuccomat, és mellém szökdécsel. – Mellesleg jól áll ez a ruha.
Pakolom egymás elé a lábaimat, de mintha nem is sétálnék, hanem egy futószalag vinne előre. Oldalra kémlelek Hagnerre, aki amint megérzi magán a tekintetemet, felém fordul. Szélesen elmosolyodik.
A távolról érkező világítás fénykoszorút von a haja köré, a világos tincsek aranyként tündökölnek. Világosbarna íriszei egész sötétnek látszanak, járomcsontját kiemelik az erős kontrasztú, fekete árnyékok, akárcsak a kulcscsontja körüli fedetlen területet. A vékony pólón keresztül felderengenek az izmai.
Eltávolodnak egymástól az ajkaim, és lelassulnak a lépteim.
Apránként térek magamhoz a kábulatból, a fejrázás ránt vissza végleg. Hogy elejét vegyem egy újabb elkalandozásnak, rákoncentrálok a menetelés ritmusára.
Davis egyszer csak elém vág, majdnem összekoccanunk. Úgy meredek fel rá, mint egy csínytetten ért kisgyerek. Az először az ábrázatán kiütköző csodálkozást komisz vigyorra cseréli. Az állam alá nyúl, úgy kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
– Még mindig zavarban vagy? – érdeklődik önelégülten.
– Elég sokáig alakítottam a pasit. Nehéz hozzászokni az… ilyesmihez – nyögöm ki. Alig öt centi választ el minket. Elvetemült gondolat villan át az agyamon: ha most nem csókol meg, én támadom le.
Hagner elmosolyodik, és megrökönyödésemre tovább ballag. Túl könnyedén borít fátylat az iméntire. A sértettségem újabb löket elszántságot biztosít az elvetemült ötletem gyakorlatba való átültetéséhez. A srác után eredek.
Fél másodperc alatt lezajlik a bekerítő hadművelet, az áldozatnak hüledezni sincsen ideje. Két oldalról a kezem közé szorítom az arcát, és háborút indítok az ajkai ellen. Kirobban belőlem a sűrűn eloltott, eddig mindössze éledező tűz. Ösztönösen fedezem fel Davis minden porcikáját, teljes testemmel neki feszülök az övének. Az érintésem nyomán megremegnek az izmai. Ahogy végigsimít a combomon, a csípőjéig emelem a lábamat. A karom a nyaka köré fonódik.
Davis ajka elválik az enyémtől, és végigsiklik a bőrömön. A homlokát a vállamra dönti, a kezeit visszaereszti maga mellé. Nem tudom, mire véljem a reakcióját. Mereven állok, az éjszaka sötétjébe vesző épületeket vizslatom.
Hagner visszacsúsztatja a kezét a derekamra, ujjai puhán, ritmusra járnak rajta.
– Bocsi, de ha most nem álltam volna le… – Nem bírja befejezni a mondatot, de így is értem. A kócos, szőke fürtök közé túrok.
– Ha most nem álltál volna le – Hátrálok egy lépést. –, az sem lett volna ellenemre. – Davis nagyra nyílt szemei boldogan ragyognak fel. Kisfiús vigyorral felém nyújtja a karját.
– Valami még hátra van.
Lefagyok az ámulattól. Egy kerek asztal áll a fűben, körülötte poharakban pislákolnak a mécsesek, a salakpályát szintén végig gyertyák világítják be. A sok apró fénypont földre hullott csillagokra emlékeztet. Évezredekbe telhetett ezt mind kirakni.
Davis elindít egy dalt a telefonján.
– Bocsi, nem ezt akartam – mentegetőzik, amikor egy rock szám rondít bele a hangulatba. A kijelzőre grimaszol, sorra vágja a pofákat, végül felcsendül az andalító zongoraszó.
Hagner kihúzza nekem a széket, és meghajol. Kissé megszeppenten foglalok helyet.
– Voilá! – Emeli le a fedőt a középre helyezett hamburgerekről.
– Ugye mostál kezet, mielőtt ezeket megcsináltad? – gonoszkodom. Davis durcásan összevonja a szemöldökét.
– Most komolyan? – huppan le a helyére. – Én itt a lelkemet is kiteszem érted, erre ez az első, ami eszedbe jut? Kész, szakítani akarok! – Meggyőzően alakítja a hisztérikát. – Egyébként fel nem foghatom, hogy fér össze a tisztaságmániáddal a fedett téren hat másodperces szabály. – Előrekönyökölök, és átnyúlok a teríték fölött.
– A tisztaságmániám – tűrök pár tincset a füle mögé – inkább az embereknek szól. – Davis elkapja a kezemet, mielőtt visszahúzhatnám.
– Ezek szerint csak alapos szájfertőtlenítés után csókolhatlak meg? – hunyorít rám.
– Dehogy! A te bacijaidat egyenesen imádom.
– Akkor jó. Mert nem mostam kezet. – Azzal elveszi az egyik hamburgert.
Kezdenek megfájdulni az arcizmaim a sok vigyorgástól.
A pálya szélénél mozgásra leszek figyelmes. Miután eleget erőlködöm, kibogarászok a sötétségből egy emberi alakot, behatóbb elemzés után névvel is felruházom.
– Az ott nem Joshua? – bökök felé. Hagner teletömött pofazacskókkal ellenőrzi, igazam van-e. A kifejezéséből ítélve balsejtelem nehezedik a vállára. Drámai lassúsággal csámcsog a húson, és a fiút fixírozza. Ekkor hirtelen bekapcsol az öntözőrendszer. Davis lelassul, vontatottan tér át az elázott nadrágja bámulásáról Joshuáéra. A langaléta vidáman integet felénk.
– Tudhattam volna, hogy készül valamire – sziszegi Davis. – Lendrow, te köcsög! – Felpattan, és meglóbálja az öklét osztálytársam felé. – Ezért még megfizetsz!
– Talán jobb, ha szedelődzködünk – vetem fel.
– Hogy az a… – morgolódik tovább Hagner.
Ráérősen elkezdjük összepakolni a tányérokat és evőeszközöket. Kimondottan felfrissít a tevékenységet kísérő mesterséges zápor.
– Nem irigyellek, hogy még két évet le kell húznod ezzel a seggfejjel egy osztályban – jegyzi meg félvállról Davis Lendrowra utalva. Meggondolatlanul legyintek egyet.
– Már csak pár hónap. – Kicsúszik a markából a tálca.
– Már csak pár hónap? – egyenesedik fel.
Vízcseppek verődnek a lábamnak, a ruha vékony anyaga a bőrömhöz tapad. Kiráz a hideg. A Davisből sugárzó elkeseredettségtől sírni támad kedvem. Jó lenne most futni. Rohanni, ameddig a tüdőmet szorító fájdalomtól képtelen vagyok összpontosítani.
Idáig halogathattam, most már végig kell gondolnom.
Kész, eddig terjed a tökösségem…
