AJÁNLOM AZ OLDALT
A kérdés halk volt és gyengéd. Adrienne-nek kellett egy pár másodperc, hogy rájöjjön: elaludt a parton, és valaki úgy ébresztgeti, hogy beszél hozzá. Kinyitotta a szemét.
– Valami jó helyen? – AJ guggolt a fejénél, és szelíd érdeklődéssel figyelte a lányt.
– Olyasmi. – Adrienne rámosolygott a fiúra, aztán felemelte a fejét a hevenyészett párnaként szolgáló elemózsiás táskáról, és törökülésbe tornázta magát a part homokjára terített törölközőn.
– Úszás utáni szunyókálás?
– Igen, az. – Adrienne korán reggel érkezett a strandra, hogy közönség nélkül gyakorolhassa az előző napon tanultakat. Ötször kerülte meg a mély vízre figyelmeztető bóják egyikét, mielőtt elfáradt. Kissé remegő tagokkal, de elégedetten lépett ki a vízből, és elfogyasztotta a magával hozott pótreggelit. Utána megtörölközött, és lepihent az éledező napsütésben. – Hát te? Mit csinálsz itt?
AJ álmatagon felelt:
– Szép szőke lányok után kajtatok. – Apró, reménykedő mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Hát… – Adrienne zavarában az ajkát kezdte harapdálni. Nem lehetne kicsit konkrétabban? Kihúzta magát, hátha nagyobbnak látszik a melle. – Csak egy szőke van itt – rántotta meg a vállát félszegen.
– Nekem egy is elég – közölte kedélyesen AJ. – Veled akartam találkozni.
Adrienne megélénkült.
– Tényleg?
– Igen – nevetett a fiú. – Visszakérném a pólómat.
Ennyit a melleim varázserejéről – gondolta csalódottan a lány.
– Már tegnap visszakaptad volna, ha nem szelelsz el olyan gyorsan – dörgölte az orra alá. – Hová tűntél?
– Zavart, hogy olyan nagy lett a tömeg – húzta el a száját AJ. – Inkább leléptem.
Adrienne elfogadhatónak ítélte a választ. Miután AJ elkergette a három fürdőruha-tolvajt, kettejük köré gyűlt Emily, Laura és barátnői, no meg másfél tucat bámészkodó, köztük egypár iskolatárs mindkét nemből. Míg Emily zavarba ejtő pillantásokkal mustrálta AJ-t és zajosan kommentálta a tolvajok minősíthetetlen magatartását, Laura félrevonta Adrienne-t, és a fiú sátornyi fehér pólója alatt felsegítette rá a visszaszerzett melltartót. AJ angolosan távozott; mire Adrienne újra felé fordult volna, már csak a hátát látta, amint a villámsújtotta fa tövében lehajol a könyvéért, majd eliszkol. Laura szelíden megsimogatta Adrienne nyakát, mikor a szőke elszontyolodott miatta.
– A barátnőid olyan hangosan csipogtak, hogy majd’ megsüketültem – folytatta a magyarázatot AJ. – Különösen az a bögyös, nagy hajú amazon.
– Emily – nyögte Adrienne. Az ő melleit persze észrevetted. Nyilván a seggét is. – Biztos csak meg akart nézni magának.
– Miért akart volna? – csodálkozott AJ.
– Hm… – Adrienne kissé elpirult, aztán kinyögte: – Tegnap meséltem neki rólad. – Mielőtt a fiú reagálhatott volna, kapkodva folytatta. – Tudod, elég rossz az arcmemóriája, ezért bámult téged olyan idegesítően.
– Ez a válasz csak további kérdéseket vet fel – mosolyodott el a fiú. – Inkább hagyjuk.
A lány gyomra halk korgásba fogott.
– Éhes vagy?
– Tudnék enni. – A gyomrom akkor is korog, mikor izgatott vagyok, de ezt egyelőre nem kötöm az orrodra. Már így is túl sokat árultam el magamról, és pont akkor szakítottál félbe, mikor kezdtem volna belemelegedni.
– Akkor meghívlak reggelizni.
Adrienne elpirult.
Húsz perccel később már Pearl Hill egyik kis üzletekből álló piacán jártak. Adrienne halvány bézs színű, bő, szellős vászonnadrágot és sárga inget viselt száradó fürdőruhája felett, az utóbbit összekötve a melle alatt, ahogy a strandon szokás. A törölközője összehajtva pihent a fiú kezén.
– Mit nézel a gatyámon? – bökött rá AJ mellkasára, miután az pár percig szótlanul bámulta a bézs nadrágot. – Turkálóból szereztem. Talán nem tetszik?
– Dehogynem. Mi az a turkáló?
Adrienne nyitva felejtette a száját.
– Röhejesen gazdag vagy, ugye?! – nyögött fel némi döbbent csönd után, a szándékoltnál kicsit ingerültebben.
– Az apámnak bőven van pénze – vonta meg a vállát AJ. – Plasztikai sebész, meg érsebész, meg mit tudom én, hogy még milyen sebész. – Nem volt túl sok elismerés a hangjában. – Mi az a turkáló?
– A használt ruhák boltja. – A lány érdeklődve fordult felé. Lám, lám, most már rólad is kiderült valami.
– Jópofa neve van.
– Nem olyan ciki, mint amilyennek hangzik. – Adrienne megint elpirult kissé.
– Nem mondtam, hogy ciki – dörmögte AJ. – Azt mondtam, tetszik a nadrágod, nem?
Befordultak egy sarkon, elhaladtak egy halárus és egy virágüzlet előtt. AJ zsebre vágta a kezét, és földre szegezett tekintettel poroszkált Adrienne mellett. A lány a járda szélén maradt, ő viszont lelépett az útra. Még így is ő volt a magasabb. Odébb rúgott egy horpadt kólás dobozt, aztán lehajolt érte, és belehajította egy közeli kukába. A találatot méltatlankodó nyávogás követte, majd egy csapzott bundájú macska ugrott ki a szemét közül, és a szemközti járda felé iramodott egy hal földi maradványaival. AJ hosszan követte a szemével.
Adrienne nem tudta hova tenni a viselkedését. Finoman a vállához ért.
– Ühüm… izé… miért tetszik a nadrágom? – szólalt meg esetlenül. Jaj, Adrienne, ne bénázz már…
– A bélése miatt – motyogta a fiú az orra alatt.
– Mi? – A lánynak nem esett le azonnal a tantusz. Mikor azonban megértette a burkolt célzást, lopva megszemlélte magát egy kirakatüvegben, csak hogy elszörnyülködhessen az eklekticizmus szellemében száradó hajkoronáján.
– A bősége miatt – köszörülte meg a torkát AJ. – Biztos… biztos jól lehet verekedni egy ilyen bő nadrágban, meg minden.
– Verekedni – visszhangozta átszellemült mosollyal Adrienne. Azon melegében bele is kötött volna egy szembe jövő lámpaoszlopba, ha AJ nem rántja le a járdáról.
– Jaj! – csuklotta a lány. – Hirtelen csak ott termett!
AJ ádámcsutkája reszketett a visszafojtott nevetéstől.
– Láttam. Lesből támadt a rohadék!
A korai időpont ellenére a piac belsejében már nyüzsgött az élet. Az apró üzletek között kanyargó szűk utcákon percről percre több ember tolongott, helyenként valóságos forgalmi dugókat alakítva ki.
AJ előrefurakodott, hogy utat nyisson maguknak néhány veszekedő kisnyugdíjas között. Adrienne a keze után kapott.
– Hátha les még rám pár oszlop… – szabadkozott fülig vörösödve.
A fiú hagyta, hogy az ujjaik összekulcsolódjanak. Szabad kezével megvakarta az állát borító borostát.
– Sosem tudhatja az ember. – Csodálkozó mosolykezdemény ült ki az arcára.
Túl hamar ideértünk – bosszankodott Adrienne a piac délkeleti csücskében álló kifőzde pultjánál.
AJ elengedte a kezét, és felült a pult előtti kopottas bárszékek egyikére.
– Rosamund Darnley – mutatott a nyakba akasztható kötényben is feltűnően csinos, fekete hajú eladólányra. – A másod- vagy harmad- vagy… szóval az unokatestvérem. Várj, magasak a székek… – Segített a szőkének felkászálódni a szomszéd ülőalkalmatosságra, amit előzőleg gondosan leterített a lány törölközőjével. – Ő pedig Adrienne. Adrienne Pauley.
– Szólíts Rose-nak, ha nem akarsz ciánt a reggelidbe – kacsintott Adrienne-re a pultos, és átnyújtotta a kezét az előtte álló edények fölött. Az egyikben valami sűrű szósz rotyogott, felszálló gőze a homlokára tapasztotta a frufruját, míg az új ismerős ujjait ropogtatta.
– Adrienne – bólintott amaz. – Se becenevem, se frappáns válaszom a ciánra.
– Csak szerénykedik – legyintett AJ. – Idefelé majdnem elhajlított egy lámpaoszlopot a homlokával. Félelmetes volt.
AJ elégedetten zsebelte be Rose hahotáját, és közölte, hogy szalonnás rántottát kér reggelire. Adrienne nem értette igazán, miért kontrázott a fiú az ő esetlen bemutatkozására, de nem vitatta a dolgot. Helyette leadta a rendelését egy nagy tál sonkás omlettre.
Kicsivel később azon tanakodott, hogyan lehet evés közben beszélni. Az amúgy hallgatagnak tűnő AJ épp csak csipegetett az ételből, annyira lefoglalta a Rose-zal való fecsegés. Pedig nem is beszéltek érdekes dolgokról – Bill nagybácsi kirándulni viszi a családját Kanadába, Rose szomszédja hozzámegy egy postáshoz, a szakmunkásképző két leérettségizett diákját fülön csípték füvezés közben…
Én is itt vagyok…
– …viszont még nem mondtad, hogy futottatok össze Adrienne-nel. – Rose huszáros vágással vetett véget a pletykafolyamnak, és elismerően hümmögött a szőke üres tányérja láttán.
AJ-nek hirtelen megjött az étvágya. Adrienne enyhe kárörömmel nézte, hogyan tömi magába a tojást, majd szólásra nyitotta a száját. Eljött az én időm.
– Szép szőke lányok után kajtatott – közölte vigyorogva. – Legalábbis azt mondta.
– Családi vonás – cuppantott Rose. A szeme lopva végigpásztázta az Adrienne inge által fedetlenül hagyott területeket. – Kérsz egy nyalást? – mosolygott rá a lányra.
– Tessék?
– Hagyd békén – dörmögött közbe a fiú.
– Csak desszertet akartam ajánlani, Alex – szabadkozott ártatlan tekintettel Rose, és egy pálcás jégkrémet varázsolt elő a pult alól.
– Hagyd békén – ismételte AJ. A fogai közt szűrte a szavakat. Adrienne indokolatlan, szinte gyilkos dühöt látott megvillanni a szemében.
– Ugyan – duruzsolta a pultos. – Sosem lopnék meg egy barátot. – Adrienne kezébe nyomta az édességet.
Mi a bánatról beszélnek ezek? Adrienne tűnődve fogyasztotta az epres jégkrémet.
AJ csak azután árulta el a megfejtést, hogy a lépcsőházukig kísérte a lányt.
– Ne ijedj meg Rose incselkedésétől – dünnyögte. – Kicsit ferde hajlamú, de nem rossz ember.
– Uh – nyögte Adrienne. – Akkor ezért…
– …nézte a melleidet, igen – fejezte be AJ a kérdést, választ is adva egy füst alatt.
A lány csak hápogni tudott a csodálkozástól.
– Megtetszettem volna neki?
– Kissé tartok tőle, hogy meg. – AJ beharapta az ajkát, és morcosan leszegte a fejét. – Szereti a szép szőke lányokat.
– Családi vonás? – kockáztatta meg Adrienne reménykedve.
– Visszakapom a pólómat? – kérdezett vissza a fiú, és még jobban lesunyta a kobakját, nehogy a lány szemébe kelljen néznie.
Adrienne cselhez folyamodott.
– Elfelejtettem mondani, hogy még ki akarom mosni. Esetleg visszajöhetnél érte holnap.
– Nem kell kimosnod.
– De igen.
– Talán összekoszoltad?
– Nem, de viseltem.
– Aligha lett baja a bőrödtől.
Neked se lenne bajod a bőrömtől – gondolta Adrienne mélabúsan.
– Ez nagyon kedves tőled – dörmögte az orra alatt –, de akkor is rajta van az izzadságom, meg a testszagom. Jó neked a testszagom?
– Jó – mondta AJ a lány lábbelijének. Magyarázatképpen csak ennyit fűzött hozzá: – Belőled van. – Tördelni kezdte az ujjait.
Ezt nevezem egyedi bóknak. Adrienne fejcsóválós mosollyal hozta ki a fehér ruhadarabot a házból. A fiú elvette, és felnézett. Szép, sötét szemeivel könyörögve pislogott a lányra.
– Azért… – kezdte bizonytalanul – azért még előfordulhat, hogy valamelyik nap erre kerülök. – Azzal hátat fordított, és elmasírozott.
Bár el se mentél volna – gondolta Adrienne.
– Merre jársz?
Résnyire kinyitotta a szemeit. Óriási kéz úszott át előttük, hogy megsimítsa az arcát. Az érintése olyan lágy volt, mint a szellő.
Pedig egyetlen ujjmozdulatával be tudná törni a koponyám. Ez volt az első gondolata, maga sem tudta, miért.
Fölnézett. Az ágya sarkánál, a matracra könyökölve a teste mellett, hatalmas alak üldögélt. Kiengedett haja az ágyat verte.
– Megint elájultam?
– Úgy fest a dolog.
Adrienne a férfi szemébe nézett. Gyönyörű árnyalat. Egyedi tekintet. És ahogy rám néz… Hogy nem jöttem rá előbb?
– Visszajöttél – suttogta fáradtan.
– Ahogy mondod.
Igen, visszajöttél. De mondhatom-e azt is: „visszakaptalak”?
– Bár el se mentél volna. – Adrienne leszállt az ágyról, és az óriás elé ült, a földre. – Tényleg te vagy az, AJ?
– Már senki sem szólít így.
– Akkor…
– Alex. Igen, én vagyok. – A férfi levette bal kezéről a szövetpántot, és megmutatta a csuklóján húzódó heget. – Hálás lennék, ha beérnéd ennyi bizonyítékkal. A szakállamat nem szívesen borotválnám le. Tudod, eddig jó szolgálatot tett. Az egyetem utolsó előtti évében növesztettem, mikor elkezdtük a gyermekgyógyászatot. – Látszott rajta, hogy kínlódik az emlék miatt. – A kicsik sírva menekültek, mikor meglátták a sebhelyeket.
Adrienne fülébe tompa morajlásként lopakodtak be a szavak. Meredten bámulta a férfi csuklóját, míg meg nem jelent a szeme előtt a Tanner Street-i lépcsőház, az eltakarítatlanul maradt üvegtörmelék, egy sápadt, élni nem akaró fiú, és vér, rengeteg vér… próbálta megállítani, a sebbe nyomni a törölközőt, de csak folyt mindenfelé, a kezére alvadt, a térde alatt sárrá dagadt tőle a por, és végül eldobta az átázott textíliát, és már a puszta kezével szorította a vágás fölött a bőrt… Állj el… Állj már el…
– Kérlek, ne szorítsd a kezem, kedves. – Az óriás csendesen, szelíden szólongatta.
Adrienne lihegve törölte meg verejtékező homlokát, és elengedte Alexet. A körmei kis fehér félholdakat hagytak a bőrén.
– Miért ölted meg magad? – Ő is halkan szólalt meg, de a hangja agresszívan csendült. Égő tekintettel nézett a férfira.
Alex elkomorult, az orrcimpái kitágultak.
– Talán csak azért, mert nem mondtad elégszer, hogy szeretsz – közölte vicsorogva.
Adrienne egy pillanatra nyitva felejtette a száját.
– Ö… – hebegte – úgy emlékszem, egyszer sem mondtam…
– Pedig egyszer is elég lett volna. – A férfi őszintének tűnt, és ez nagyon bántotta Adrienne-t.
– Tudnod kell – mondta szemlesütve –, hogy nagyon szerettelek.
– Eső után köpönyeg – rántotta meg a vállát az óriás, és felállt a földről. Félelmetes volt, ahogy a lány fölé tornyosult. – Nem kértem túl sokat, nem igaz? De már mindegy. Közelebbi kapcsolatba kerültem a túlvilággal, mint szerettem volna.
Adrienne is felállt, és leporolta a térdét. Nehezére esett kicsikarnia magából az előző vallomást, és különösen rosszul esett neki, hogy a hajdani AJ-ből lett óriás csak úgy félresöpri. Úgy döntött, hogy más vizekre evez.
– Kissé nehéz elhinnem azokat a dolgokat, amiket a túlvilágról mondtál.
– Pedig azok után, hogy ok nélkül rád támadt egy tucat eszelős, majd önkívületben szitává lyuggattad az utolsó élő szerettem, lehetnél egy kissé befogadóbb.
– Magyarázd meg! – kiáltott rá Adrienne. – Mégis mit jelent az, hogy „kihúztad a gyufát odalent”?!
Alex bólintott.
– Úgyis itt volt már az ideje. – Megnyalta az ajkát, mintha hosszú beszédre készülne. – Az egész az öngyilkosokra vonatkozó szabályokkal kezdődik.
– Szabályokkal?
– Igen. Az öngyilkosság halálos bűn. Aki elköveti, annak nincs bocsánat. Nincs Purgatórium, tárgyalás, második lehetőség, vacakolás. Ennél fogva, mikor valaki megöli magát, azonnal a pokolba kerül, és körülveszik az ott lakozó lények.
– Az ördögök? – húzta a száját Adrienne.
– Ha úgy tetszik, azok. Belekapaszkodnak, és a pokolban tartják, amíg végleg menthetetlenné válik…
– De hiszen már halott – szakította félbe a lány.
– Az újraélesztésről beszélek – mosolyodott el szórakozottan Alex. – Ha a delikvensnek szerencséje van, gyenge ördögök és tehetséges újraélesztők szállnak síkra a lelkéért. Kötélhúzás életre-halálra, avagy élők és hullapásztorok között. Plusz az öngyilkos saját ereje – majdnem mindenki megpróbál kiszabadulni az ördögök markából, akik, mondanom sem kell, meglehetősen ijesztő lények.
– Újraélesztettek téged – suttogta Adrienne.
– Hát persze – biccentett Alex. – Némi áramot is belém vezettek a defibrillátor segítségével. Ezt persze azóta sem értem, mivel a vérző betegek nem kamrafibrillációban szoktak meghalni, viszont egy biztos: az ördögök félnek a villámszerű jelenségtől, amit a szerkentyű a túlvilágra is közvetít, így defibrillátoros újraélesztéseknél sokszor elengedik az áldozatukat. Mi tagadás, a túlnyomó többség rólam is levette a mancsát.
– És jött az öngyilkos saját ereje – bólogatott a lány. – A többiekkel már el tudtál bánni. Igen, mindig is erős fiú voltál. – Fáradtan rázta meg a fejét; hiába akarta, nem volt egyszerű hinnie neki. – Ne haragudj, de ez az egész… ez így komplett hülyeségnek hangzik.
– Az is – közölte egyszerűen az óriás. – Nem volt saját erő. Nem bántam el senkivel. Nem hadakoztam. – Egészen közel húzódott a lányhoz, az arcuk csaknem összeért. – Én komolyan gondoltam azt, amit csináltam. Tényleg meg akartam halni. Akkor úgy éreztem, a pokolban is megfelelőbb lenne nekem, mint az ablakod alatt. – A szeme eszelősen csillogott. – Igen, jött az átkozott áram, és egy kivétellel elengedtek a túlvilági jószágok. Én viszont…
Adrienne nem hitt a fülének. Egészen kiszáradt a szája a rémülettől, mert biztos volt benne, hogy valami szörnyűséget fog hallani a férfi már-már habzó szájából.
– …belekapaszkodtam az utolsóba, és akkor sem engedtem el, mikor megérkezett a következő villámlás.
