Salamon fel-alá járkált a kis kunyhóban, és a szája sarkát rágta mérgében. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ilyen könnyen megszöktek előle. Persze az is igaz volt, hogy nem nagyon erőltette meg magát. Talán jobb is, hogy elszökött a lány, hiszen ha követi őket, akkor hamarabb rábukkanhat a Kőre. Mégis… valamiért nem tetszett neki, hogy csak úgy elengedte őket. Mintha valami visszatartotta volna a cselekvéstől. De mégis mi? Teljesen össze volt zavarodva. Milor az egyik széken ült, lábát felhajítva az asztalra, és úgy figyelte árgus szemekkel mágustársa furcsa viselkedését.

- Nem akarnál leülni? – javasolta felhúzott szemöldökkel. – Még a varázslók is elszédülhetnek. Én már abba is beleszédültem, hogy nézlek.

Salamon tüzes szemekkel pillantott rá, felhagyva a járkálással. Milor lehajtotta a fejét egy pillanatra félelmében, de aztán megbánta tettét. Ő is varázsló, minek kellene félnie a másiktól?

- Mik a terveid? – kérdezte Salamontól. – Ha gondolod, tudok adni neked pár tippet –morogta halkan, s szája sarka felfelé görbült. A mágus végül leült vele szemben, keresztbe tett lábakkal.

- Azonnal meg kell tudnom, hogy merre jár a leány, és az a herceg. Ha nem tudom hol vannak, akkor nem is tudom őket követni, nem igaz? - úgy magyarázott, mintha egy ostoba gyerekhez beszélt volna, de tudta, hogy Milornak általában nehéz a felfogása. – Neked kell kiderítened, hogy hol tartózkodnak jelenleg.

- Honnan tudhatnám, hogy a Birodalom melyik részén tartózkodnak? – háborodott fel Milor. - Varázsló vagyok, de nem mindenható.

- Nem kell ennyire széles körben keresned őket. Annyit biztosra tudok, hogy átvágnak Éjföldén. Talán még a királyt is meglátogatják, bár az merész húzás lenne. A király Belinor mágus hatalma alatt áll, így amint meglátják a herceget, neki vége. Viszont Amy hercegnő… vele vigyáznunk kell. Ha meglátja a herceget, senkit nem figyelmeztet majd, hiszen jegyben volt az ifjúval, és az a hír járta, hogy nagyon jól meg voltak egymással – gondolkodott el a mágus. – A hercegnőt mindenféleképpen figyelni kell. Rád bízom, hogy a megfelelő embert küldd kémkedni. Akit nem lepleznek le egykönnyen –adta ki a parancsot. Milor csak bólintott, de látszott rajta, hogy nem tetszik neki az utasítgatás. Salamon újra fel-alá járkált, miközben a különböző lehetőségeket fontolgatta. – Igen, valószínű, hogy a herceg megkeresi a lányt. Résen kell lennünk. Amy hercegnő nagyon jól tud hazudni, ha kell.

- Honnan tudod ezeket a részleteket? – csodálkozott Milor.

- Belinor egy régi barátom. Többször is megosztjuk egymással az apróbb részleteket – mosolygott ravaszan Salamon. Milor füttyentett egyet.

- És én még azt hittem, hogy Salamon, a nagy mágus nem barátkozik senkivel.

- Ez nem barátság – mordult a másikra. – Egyszerűen csak munkáról van szó. De ezt te nem értheted, hagyjuk is a témát – legyintett. – Azonnal indulj, és keress egy megbízható embert!

- Pedig milyen kényelmesen elüldögéltem – sóhajtotta Milor, de azért felállt, mikor elkapta társa mérges pillantását. – Már megyek is.

Vállára vetett egy vászontáskát, s köszönés nélkül elhagyta a kunyhót. Salamon merengve nézett utána, mint aki nem tudja, hogy vajon megbízhat-e ebben az emberben. Fejét fogva huppant le az egyik székre, és próbált megnyugodni.

****

Lágy szellő süvítésének hangja, vízcsobbanás. Leó a kis patak mellett üldögélt, és köveket hajigált bele dühében. Aletta távolról figyelte. Nem tudta mit mondjon neki, mivel nyugtathatná meg barátját. Toporgott a fa mellett, majd fel-alá járkált. Egyszer elindult, de aztán visszalépett. Sosem került még ilyen helyzetbe, ezért fogalma sem volt mit tehetne, vagy hogyan közeledjen. Addig toporzékolt, míg megreccsent egy gally a lába alatt, ami nem kerülte el Leó figyelmét. Felkapta a fejét, hátrafordult, csak hogy egy zavarban lévő lányt lásson maga előtt. Halványan elmosolyodott, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Aletta vette a lapot. Lassan odalépkedett, majd egy kis habozás után leült. Felhúzta a térdét, átfonta karjaival, és csak nézte a patakot. Még mindig nem tudta mit mondhatna. Nem tehet úgy, mint akit nem érint a dolog, hiszen ugyanabból a világból származnak. Mégis… minél többet töprengett a dolgon, annál inkább kezdett átlátni rajta. Ettől függetlenül Danielt ugyanolyan hibásnak vélte. Ha kicsit másképpen adta volna elő a dolgot, akkor most nem lennének ebben a helyzetben. Olyan hideg szívűen beszélt a hazajutásról, mintha nem is érdekelte volna. Alettának ez nagyon nem tetszett. Nem gondolta volna, hogy Daniel ilyen is tud lenni. Sóhajtott egyet, mire Leó felkapta a fejét.

- Ne haragudj – szólt gyorsan a fiú lesütött fejjel.

- Hm? – csodálkozott Aletta. Nem értette mire céloz a fiú.

- Amiért csak úgy elrohantam. Gyerekesen viselkedtem – vallotta be. – Talán elragadtattam magam, de mégis… - harapta el a mondat végét.

- Megértelek – bólintott Aletta. – Nekem is hiányzik minden, amit hátrahagytam, de mindez nem ér fel azzal, amit neked kell elszenvedned. Több éve vagy már itt, mint én, ezért nem tudom őszintén azt mondani, hogy mindent megértek körülötted, vagy át tudom érezni a fájdalmadat. Mindez felfoghatatlan számomra, mert nem tapasztaltam, de ahányszor rád nézek, csak fájdalmat látok a vidámság mögött. Maszkot vettél fel, kizársz mindenkit, nem akarod, hogy tudjanak az igazi érzéseidről. Ma annyi történt, hogy levetted ezt a maszkot egy pillanatra. Ekkor jöttem rá, hogy valójában te végig csak szenvedtél – mondta neki lágyan Aletta. Leó nem tudott a lányra nézni, csak könnyes szemmel meredt előre. – Nem kell hibáztatnod magad amiatt, hogy őszinte voltál. Én is így reagáltam volna.

- Ne érts félre – motyogta Leó. – Én nem hibáztatom magamat. Nem tettem semmi rosszat azzal, hogy elmondtam a véleményemet – makacskodott.

- Hát persze, hogy nem – mosolygott Aletta. – Ennek ellenére nem tagadhatod, hogy talán van benne valami igazság – bökte ki végül. Leó most ránézett, de arca nem tükrözött semmit.

- Képes vagy elhinni, amit mondott? – kérdezte színtelen hangon. Aletta egy pillanatra megrettent, de elszánta magát.

- Nem erről van szó. Én is dühös voltam azon, amit mondott, de minél többet gondolkodok rajta, annál inkább összeáll egy kép a fejemben. Mintha valaki súgná a fülembe, hogy mit tegyek.

- És mit kell tenned? – faggatta.

- Még nem vagyok teljesen biztos benne – motyogta halkan. – Valóban furcsa ez a kör, hogy mindig ugyanaz a kívánság, legalábbis az esetek többségében. Erről sajnos nem tudunk semmit. Legalább egy alkalommal biztosan volt önző kívánság is, de vajon ennek ellenére haza tudott-e jutni az, aki nem idevaló. Mindenesetre kockáztatni sem akarok. Olyan kívánságot kell kitalálni, ami az összes problémát megoldja. Nem lehet olyan, amiben két dolog van egyszerre megfogalmazva, tehát bővíteni kell a kört valahogyan – mondta Aletta, majd két kezével összekulcsolta a fiú kezét, és szemmagasságba emelte. – Éppen ezért ne aggódj. Ki fogok találni egy bombabiztos kívánságot, ami egyszerre megold mindent – mosolygott lágyan, mire Leó elpirult, majd gyorsan köhintett egyet.

- Köszönöm – nyögte ki, majd gyorsan elengedte a lány kezét, és felállt. – Jobb lesz, ha visszamegyünk. Biztos aggódnak, és ideje lenne elindulni is. Ha túl sokáig vagyunk egy helyen, a varázsló hamarabb ránk bukkan.

Daniel már a ház előtt várta őket, látszott rajta, hogy nagyon aggódik. Mikor meglátta a párost, eléjük sietett. Megállt Leó előtt, és a két fiú farkasszemet nézett. Aletta nem mert megszólalni, inkább tett két lépést oldalra, és onnan meresztette a szemét. Végül Daniel adta fel a csendes harcot, és Leó vállára tette a kezét.

- Ne haragudj – mondta. – Nem akartam ennyire goromba lenni – szabadkozott. Leó kínosnak tartotta az egészet, ezért lerázta a herceg kezét.

- Nem kell bocsánatot kérned. Én is túlzásba vittem. Végig kellett volna hallgatnom téged, ahelyett, hogy elrohanok – hajtotta le a fejét, de a lány biztos volt benne, hogy egy kicsit elferdítette az igazságot. Mindenesetre a békéért fel kell áldozni valamit. Daniel csak bólintott. – Megyek összepakolom a holmimat – mondta gyorsan Leó kínos helyzetében. Vetett még egy pillantást a lányra, majd nagy léptekben távozott.

Aletta, mivel szintén kínosnak érezte az események ilyen alakulását, elindult Leó nyomában, de Daniel megragadta a karját. A lány nem mert hátranézni, de biztos volt benne, hogy a fiú is a másik irányba néz.

- Mit akarsz mondani? – kérdezte kissé gorombán, amit azonnal megbánt, és miközben szidta magát, beleharapott az alsó ajkába. Daniel csak erősebben szorította meg a karját, mint aki mondani akar valamit, de mégsem teszi. – Mondd már! – sürgette Aletta. Közben azon gondolkodott, hogy meg kellene fordulnia, és megnéznie, hogy mit csinál Daniel, de mielőtt megtehette volna, rántást érzett a karjában. Hirtelen fordult meg, és szembe találta magát Daniellel. Csak egy másodpercig találkozott a tekintetük, a következő pillanatban azt vette észre, hogy a fiú szorosan magához ölelte. Aletta meglepődött, de meg sem szólalt. Nem tudta mit kellene mondania ebben a helyzetben, csakúgy mint amikor Leóval volt. Mégis… ez másabb volt. Úgy érezte a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. Összeszorította ajkait, és tanácstalanul nézett körbe, miközben a fiú még jobban magához szorította. Aletta érezte, hogy egyre forróbb lesz az arca, és ez pedig csak azt jelentette, hogy elpirult. Ha Daniel ezt meglátja, kérdőre vonja. Hiszen lehet hogy ez csak egy baráti ölelés, ő meg itt pirulgat.

- Valami baj van? – kérdezte lágyan, kissé remegő hangon a lány.

- Sajnálom – motyogta halkan a fiú, de Aletta így is hallotta. – Nem akartalak megbántani azzal, amit mondtam. Felejtsük el, hogy egyáltalán kimondtam azokat a szavakat – Aletta úgy érezte, hogy meg kell nyugtatnia a fiút, ezért másik kezével, amelyiket nem fogta a herceg, lágyan megpaskolta annak hátát.

- Semmi baj – suttogta. – Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. Már megértettem mindent. Még egy terv is megfogalmazódott a fejemben – jelentette be vidoran, hogy oldja a hangulatot.

- Komolyan? – lepődött meg a fiú, és eltartotta magától a lányt, hogy jobban lássa. Az csak bólintott egyet.

Alettának csak ekkor tűnt fel, hogy milyen simogatóan tud nézni a fiú, mintha tudná azt is, hogy most éppen mire gondol. Túl közel voltak egymáshoz, és a csend is kezdett kínos lenni. Aztán az egyik pillanatban csökkent a távolság. Aletta érezte, ahogy a forróság elönti az arcát, és nem akarta, hogy ezt a herceg is lássa, ezért olyan gyorsan fordított hátat, mint a szél, és próbált megnyugodni. Daniel meglepetten nézte őt hátulról, de aztán csak elmosolyodott.

- Gyere menjünk! – mondta, majd megfogta a lány kezét, és húzni kezdte maga után. Aletta örült, hogy a fiú megy elöl, így nem láthatta, milyen vörös az arca.

****

- Azt hittem már sosem értek ide – morgott Gerald, miközben felült lovára, és felkapta maga elé Dianát is.

- Csak volt egy kis megbeszélnivalónk – mondta gyorsan a fiú, majd előhozta a hátramaradt két lovat. Aletta egy kis segítséggel felkapaszkodott az egyikre, Daniel pedig a másikra. Mikor már mindenki kényelmesen elhelyezkedett, Molly viharzott eléjük.

- Remélem sikerrel jártok majd – mosolygott, majd Gerald kezébe nyomta a kosárkát, ami eddig nála volt. – Egy kis étel az útra, ha megéheznétek –magyarázta, majd hátrébb lépett, és vidáman integetett nekik.

- Köszönjük – hálálkodott Gerald, mire a boszorkány szeme egy pillanatra elhomályosodott, de hamar visszanyerte eredeti csillogását.

Az öt vándor még egyszer hátranézett, aztán vágtába fogták a lovakat. Gerald haladt legelöl Dianával, a sort pedig Daniel zárta. Az utat Éjfölde központja felé vették, segítséget és szállást remélve a királytól. Csendben utaztak, egy szó sem hangzott el közöttük, ami nem is volt csoda. Olyan sötét volt már ezen a vidéken, hogy még a legéberebbeket is elnyomja az álom. Mivel ők leginkább a napos időhöz voltak hozzászokva, váratlanul érte őket a koromsötét. Egy pillanatra meg is kellett állniuk, hogy a szemük megszokja a sötétséget. Aletta számára lehetetlenségnek tűnt átvágni ezen az erdőn, de bízott a vezetőjükben, Geraldban, aki már sok helyet bejárt élete során. A lány egyre jobban érezte, hogy elnyomja az álom, de nem akart szólni. Épp olyan gyorsan haladtak, ahogyan azt eltervezték. Nem lassíthatja le őket olyan kicsinyes szükséglettel, mint az alvás. Igyekezett éber maradni. Az útra nem nagyon kellett figyelnie, a lova követte az előtte lévőket. Alig várta, hogy kiérjenek ebből a sűrű rengetegből, de tudta, hogy hosszú még az út. Próbálta elterelni gondolatait más irányba. Hirtelen beugrott neki Daniel, és az a jelenet, ami nemrég zajlott le közöttük. Egyszerűen nem tudta hova tenni a dolgot. A válla fölött hátranézett, és egy pillanatra találkozott a tekintete a fiúéval. Olyan hevesen kezdett el dobogni a szíve, hogy azt hitte, mindjárt felrobban. Gyorsan előrefordult, s egyik kezével belecsípett az arcába. Nem engedhette meg magának, hogy beleszeressen ebbe a fiúba, hiszen ő nem idevaló. Így csak nehezebb lesz az elbúcsúzás.

Egy idő után Gerald megállította a lovát, s utána mindenki ugyanígy tett. Aletta kihasználva az alkalmat, fáradtan lehuppant a lováról térddel a fűbe. Nem nagyon zavartatta magát, ellenben Daniel egyből odarohant hozzá, hogy felsegítse. Gerald egyből tiltakozni kezdett.

- Még nem állhatunk meg – kiáltotta hátra. – Már csak egy keveset kell mennünk és utána letáborozhatunk.

- Mennyi az a kevés? – nyafogta Diana, aki szintén olyan állapotban volt, mint Aletta. – Olyan fáradt vagyok, hogy napokat tudnék átaludni – ásította.

- Van a közelben egy barlang, ahol meghúzhatjuk magunkat – magyarázta Gerald, és előre mutatott. – Nincsen messze, hamar odaérünk.

- Rendben – bólintott rá végül Daniel, majd a lányhoz fordult, aki már alig bírta tartani magát a fáradtságtól. – Jobb lesz ha velem lovagolsz – súgta neki, majd karjába kapta.

Alettának kipattant a szeme, és zavartan nézett a fiúra, aki láthatólag élvezte a dolgot. Halványan elmosolyodott, s közben a lányt felrakta a lovára, ő maga pedig beült mögé. Aletta feszélyezve érezte magát, de hagyta, hadd csináljon, amit akar. Túl fáradt volt az ellenkezéshez. Alig észrevehetően a fiú vállára hajtotta a fejét, s hamar el is nyomta az álom. Daniel mosolyogva figyelte, de mikor elkapta Gerald somolygó pillantását, nyomban elfordította a fejét. Vele szemben Leó semmit nem vett észre az egészből. Úgy tűnt, nyomasztotta valami, s Daniel biztos volt abban, hogy az okát a veszekedésükben kell keresni. Mindenesetre nem szólt semmit, úgysem tudott volna épeszű dolgot mondani. Hagyta, hagy beszélje meg magával Leó a dolgot.

Úgy lett, ahogyan Gerald mondta. Hamarosan kirajzolódtak egy barlang körvonalai előttük, legalábbis ebben reménykedtek. Az áhított kis rést megannyi szúrós növény nőtte be, így az arra járó nem lehetett teljesen biztos abban, hogy barlangot lát-e éppen. A kis társaság vezetője mindenesetre magabiztosan közelítette meg a növényeket. Előhúzta kardját, vágott vele kettőt, s a szúrós akadály el is tűnt az útjukból. Gerald intett a többieknek, s lassan bevették magukat a sötét barlangba. Mivel szemük már hozzászokott a sötétséghez, így odabent is tökéletesen láttak. Leó azonban nem volt hajlandó sötétben üldögélni, ezért elment gallyakat gyűjteni egy jó meleg tűz megrakásához. Gerald elrendezte a lovakat, miközben Daniel és Diana lehúzták Alettát a lóról, és lefektették egy előre leterített pokrócra a földön.

Mikor már fényesen lobogott a tűz, elhevertek mellette, és élvezték a jóleső melegséget, amit magából árasztott. Daniel közben azon gondolkodott, hogy miképpen tudna beszélni a királlyal, anélkül, hogy kockáztatná az életét, és persze a többiekét. A probléma az volt, hogy minden terve Amy hercegnőhöz vezetett, aki nagyobb segítségük lehet a királynál is. Azonban, régen bármennyire is jól megvoltak a lánnyal, ma már nem ez a helyzet, és éppen ezért nem szívesen találkozott volna a lánnyal. Különben sem volt biztos benne hogyan magyarázza meg neki hirtelen jövetelük titkát, ha egyáltalán el akarta mondani. Hangos sercegés hangzott, ami megzavarta a gondolatmenetét. Gerald éppen megpiszkálta a tüzet, és dobott rá még pár ágat. Már csak ők ketten voltak ébren.

- Miért nem alszol? – kérdezte halkan Daniel. – Látom, hogy fáradt vagy.

- Nem érzek késztetést az alvásra – válaszolta Gerald oda se nézve, s csak bámulta a tüzet.

- Mi az amitől nem tudsz aludni? – ült fel a fiú, s közelebb húzódott testőréhez, hogy jobban hallja. – Nekem elmondhatod – nézett rá biztatóan.

- Túl közel vagyunk – sóhajtotta. Ránézett a fiúra, de mivel az érthetetlen arckifejezéssel pillantott rá, kibővítette a választ. – Túl közel vagyunk az igazsághoz- mondta, majd felállt, és elhagyta a barlangot, mielőtt Daniel tovább kérdezhetett volna. A fiú tanácstalanul nézett utána. Az utóbbi napokban észrevette, hogy Geraldot nagyon foglalkoztatja valami, csakúgy, mint Leót, de azt nem gondolta, hogy valami igazság miatt félne rettenthetetlen testőre. Fogalma sem volt mire akart utalni pontosan. Diana félig nyitott szemmel feküdt és hallgatózott, azonban mikor a fiú csak úgy mellékesen ránézett, hirtelen becsukta a szemét, ami nem kerülte el Daniel figyelmét.

- Csak nem valami rosszban sántikálsz? – vetette oda neki mérgesen, maga sem tudta miért. Kissé feszélyezve érezte magát.

- Ne rajtam csapódjon le a tudatlanságod! – szólt vissza Diana. – Nem tehetek róla, hogy vak vagy a környezetedre.

- Hogy micsoda? – döbbent meg Daniel. – Miről beszélsz?

- Gerald titkáról – somolygott. – Ne feledd, boszorkány vagyok. Előttem nincsenek titkok – mondta, miközben megigazította pokrócát, hogy kényelmesebb legyen.

- Gerald titka – ismételte Daniel magának, és elgondolkodva nézett a lányra. – Miféle titka lehetne neki? – tárta szét a kezét. – Én mindenről tudok.

- Nem azt mondtam az előbb, hogy vak vagy? – nevetett fel, majd a szájára csapott és gyorsan körbenézett, nem-e ébresztett fel valakit. – Rengeteg olyan titok van, amiről nem tudsz, viszont ha kutattál volna egy kicsit a saját múltadat illetően, már rég megvilágosodtál volna.

- Esküszöm nem értem miről beszélsz – rázta a fejét tanácstalanul az ifjú herceg. – Az egészből csak annyit sikerült felfognom, hogy Gerald titkol valamit előlem.

- Nem csak ő – nézett rá sejtelmesen.

- Hogyan? – lepődött meg a fiú. – Már megint sejtetsz valamit, amin napokig rágódni fogok – morogta.

- Tudom, ezért csinálom – mosolygott ravaszul a lány. – Ha már megkaptam a tudást, akkor legalább használjam is, nem?

- Nos, halljam akkor – nézett a lányra minden érdeklődés nélkül.

- Aletta – mutatott a lányra. Daniel odanézett. A lány mélyen aludt, úgy tűnt, semmi nem ébreszti fel mély álmából.

- Mi van vele? – csodálkozott a fiú. – Ő is titkol valamit előlem? - faggatta Dianát.

- Ő és Gerald ugyanazt a titkot őrzik – vágta mellbe a fiút szavaival.

- Az meg hogy lehet? Soha nem is beszéltek egymással két szónál többet. Miért mondana el Gerald neki valamit, amit nekem nem? – háborodott fel Daniel. Diana csak somolygott, ami cseppet sem tetszett a fiúnak. – Ha már elkezdted, akkor fejezd is be.

- Gerald nem mondott senkinek semmit. A lány figyelmesebb volt a környezetére és maga szerezte meg azt a tudást, ami számodra lenne a legfontosabb. Milyen érdekes, nem? – nézett Alettára a lány. – Még csak nem rég van itt, de máris többet tud a te életedről, mint te magad. Nem véletlenül választották őt Keresőnek. Biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok a követ – fejezte be végül Diana az okfejtést, majd átfordult a másik oldalára, jelezve, hogy nem kívánja folytatni a beszélgetést.

Másnap reggel újra útnak indultak a sötétségben. Gerald szerint nem voltak messze a fővárostól, ezért óvatosabbnak kellett lenniük, mint addig. Mivel utastársai között akadtak olyanok, akik nem értették ennek a kényszerű bujkálásnak az értelmét, türelmesen elmagyarázta.

- Minden királyságnak van egy mágusa, és biztosak lehetünk benne, hogy mind a mi drága mágusunk oldalán áll, ami csak egyet jelenthet.

- Hogy nem látnak minket szívesen? – próbálkozott Aletta.

- Pontosan – bólintott Gerald. – Valószínű, hogy Salamon már értesítette érkezésünkről az itteni mágust, és lesben vár ránk a király katonáival. Éppen ezért óvatosan kell haladnunk tovább, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet.

- Szóval arra gondolsz – szólt közbe Leó -, hogy Amy hercegnő apját szintén az irányításuk alá vették?

- Elképzelhető, nem? – kérdezett vissza Gerald.

- Elég logikusnak tűnik – bólintott Daniel. – Akkor tehát a király elé nem járulhatunk, ha nem akarjuk elveszíteni a fejünket – mondta. Aletta megborzongott.

- Akkor marad a hercegnő – mondta a lány. – Találkoztam már vele, és nem tűnt furcsának. Nem hinném, hogy elvarázsolták volna.

- Találkoztál vele? – lepődött meg Daniel. – Hol?

- Még a palotában – válaszolta Aletta nyugodtan, majd hirtelen felkiáltott. – El is felejtettem, hogy azt mondtam neki, hogy a mágus tanítványa vagyok.

- Pft…komolyan? – prüszkölte Leó.

- Nem jutott jobb az eszembe – nézett rá tanácstalanul a lány. – Nem lesz ebből probléma?

- Ugyan dehogy – legyintett Daniel. – Amy nem csinál kisebb hazugságokból elefántot – magyarázta vidáman.

- Te már csak tudod – motyogta epésen Aletta. Megjegyzését csak Leó hallotta, aki alig tudta visszatartani a nevetését.

Újabb csend következett. Mivel kerülni akarták a lelepleződést, inkább nem is beszéltek egymáshoz, nehogy meghallják őket. Aletta már unta ezt a sötétséget. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha kimegy a napra. Megcsörrent egy ág. A lány hirtelen abba az irányba rántotta a lovat, ahonnan a hangot hallotta, de a ló megijedt a hirtelen irányváltoztatástól, és felágaskodott. Aletta nem számított erre, nem fogta elég szorosan a gyeplőt, és leesett a lóról. Sikoltva ért földet a hátán, ami úgy sajgott, mintha rengeteg kis apró szilánk szúródott volna belé. A többiek nyomban megállították a lovakat. Daniel volt az első, aki odaért a lányhoz. Megpróbálta felállítani, de a lány csak tiltakozott, annyira fájt a háta.

- Mi történt? – kérdezte Gerald. – El sem tudom képzelni…

- Ha… hangokat hallottam… és megijedtem – magyarázta Aletta nyöszörögve.

- Melyik irányból? – kérdezte Gerald. Aletta megmutatta neki, mire a férfi elrohant.

- Biztos ellenőrzi ki jár erre rajtunk kívül – mondta Leó, Aletta másik oldalán állva, s közben az ijedt ló gyeplőjét tartotta.

- Fordítsd meg a hasára – utasította Diana a herceget. Nem kellett kétszer mondani. Aletta nagy nehezen megfordult Daniel segítségével, és próbált megnyugodni. Diana valamilyen varázslatot mormogott, és ő érezte, ahogy lassan elmúlik a fájdalma. Eközben Ralph, aki már egy jó ideje eltűnt, hirtelen ott termett a lány mellett.

- Katonák járnak az erdőben – mondta neki susogva.

- Micsoda? – kiáltott fel hirtelen a többiek megdöbbenésére. Diana, aki szintén hallotta Ralphot, egyből Danielre nézett.

- Menj és keresd meg Geraldot! Katonák vannak az erdőben! – utasította. A fiú csak bólintott, vetett még egy pillantást Alettára, majd kivont karddal távozott.

- Mindjárt kész is vagy – mondta Diana a lánynak, aki egyre jobb színben volt.

- Honnan tudsz a katonákról? – kérdezte Leó.

- Attól, hogy kicsi vagyok, még boszorkány vagyok, és okosabb, mint te – mosolygott. Leó csak megrántotta a vállát.

- Kész is – csapta össze a tenyerét Diana. – Jobb lenne, ha felülnénk a lovakra, és úgy várnánk a többieket, ha netán menekülnünk kell.

Mikor már felültek a lovakra, újabb zajt hallottak egy bokor felől, és kigurult belőle Gerald és Daniel, akik szintén azonnal felpattantak a lóra.

- A király katonái vannak itt – magyarázta Gerald. – Valószínűleg minket keresnek. Jobb lesz, ha sietünk. Aletta készen áll egy vágtára? – kérdezte Gerald.

- Igen. Már nincs semmi bajom – bólintott a lány.

- Remek. Akkor indulhatunk is.

Vágtába fogták a lovakat, és eliramodtak. Gerald vezette őket egy biztonságos ösvényen. Ralph kivételesen mellettük lebegett, felvéve a tempót. Hiába siettek, észrevették őket. A távolban, mögöttük patadobogást és kurjongatást hallottak, ami megrémítette a menekülőket. Minél hamarabb búvóhelyet kell találniuk, különben elkapják őket, és lőttek a Holdkő keresésnek.

- Lovas előttünk! – kiáltotta Ralph. Diana máris harsogta a figyelmeztetést, s egyszerre állították meg lovaikat.

Valóban ott állt előttük egy fehér ló, hátán egy fehér csuklyás alakkal. Közelebb lépkedett, kibontakozva az alig látszó ködből. A mögöttük vágtató katonák hangja egyre hangosabb lett, közeledtek.

- Ne féljetek – mondta a fehér csuklyás alak. Aletta biztos volt benne, hogy női hangot hallott, de a nagy kiáltozások miatt nem volt benne biztos. – Segíteni akarok. Kövessetek!

Mivel senki nem mozdult meg, az alak hirtelen lerántotta a csuklyáját, felfedve kilétét. Daniel döbbenten kiáltott fel az ismerős láttán, majd egy széles mosoly terült szét arcán. Aletta csak elhúzta a száját, s kissé bosszúsan szemlélte a herceget, és az előttük lévő idegen ismerőst.