|
62.
melone08 2013.06.08. 12:46
Télidő (Százszorszép 10.)
Esett a hó, csendes volt a táj,
Úgy éreztem, romos szívem fáj,
Elhagyott a Sors és a Remény,
Ez vagyok: eltévedt teremtmény.
Járni alig bírtam és fáztam,
De mentem töretlenül, bátran
Tovább, mintha várna valami;
Új élet, szerelem, valaki.
Cipőm átázott, ledermedtem,
Ronggyá fagyott lábbal lépdeltem,
Sapka és kesztyű nem volt rajtam,
Azt gondoltam, nem is haladtam.
Zúgott, süvített a hóvihar,
Az erős szél mindent felkavart,
Szakállamra ráfagyott a jég,
Éreztem, a fülem fáj és ég.
Meg sem álltam, nem is pihentem,
Hogy odaértem, el sem hittem,
Ezért, mikor ott állt előttem,
Nem szóltam – csendben megöleltem.
Behívott, meleg teát adott,
Mindent, mi történt, meghallgatott,
Rám nézett, lassan odahajolt,
Majd lágyan, gyengéden megcsókolt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
