|
18. A szerelem ereje
Aletta 2013.06.15. 20:48
Szerző: Itt az újabb fejezet. Remélem tetszeni fog. Ezután egy újabb hosszú időszak következik majd, de nem fogom abbahagyni a történetet.
- Amy hercegnő – suttogta Gerald döbbenten a nevet, melynek hallatán Leó és Diana, akik eddig még nem találkoztak a lánnyal, megkövülten bámultak a lovasra.
Daniel olyan természetességgel vágtatott a lányhoz, hogy Aletta önkéntelenül is felhúzta az egyik szemöldökét, majd emlékeztette magát fogadalmára, és gyorsan megrázta a fejét. Mikor már nagyon közelről lehetett hallani üldözőiket, a hercegnő jobb kezével intett nekik, hogy kövessék.
- Van itt egy titkos alagút, ami egészen a palotába visz. Ezt fogjuk használni. Ha már bent vagyunk, mindent elmagyarázok – mondta sietve. A menekülők nem tiltakoztak, engedelmesen követték a hercegnőt. Letértek az egyenes útról, be az erdő sűrűjébe, ahol , ha ez lehetséges, még sötétebb volt minden. A lovak szerencsére tudtak tájékozódni, de nekik egymás kezét kellett fogniuk, hogy biztosak legyenek benne, jó irányba haladnak. Ellenben Amy, aki itt nőtt fel, már kívülről fújta az utakat, és magabiztosan vezette őket. Már messzebbről hallották a kiáltásokat, de még mindig nem érezték magukat biztonságban. Hirtelen Amy felkiáltott:
- Állj! – Hangja csak úgy zengett az erdő csöndjébe. Leszállt lováról, és tapogatózni kezdett a fűben. Társai csak valamilyen motoszkálást hallottak, és nem értették mi történik körülöttük. A következő pillanatban egy kongó hang hallatszott, majd pedig egy nyikorgás. Amy hercegnő megtalálta a földben elrejtett csapóajtót. Egy lépcső vezetett lefelé, de maga a járat elég nagy volt a lovaknak. Mindenki leszállt, hogy gyeplőnél fogva vezessék a nyugtalan állatokat, amik megrémültek az alagút láttán. Miután egyesével bementek, Amy lezárta a bejáratot, és belülről még egy reteszt is rátolt a biztonság kedvéért. Csendben toporogtak, míg a lány meggyújtott három fáklyát. Az egyiket ő maga fogta, a másik kettőt odaadta Geraldnak és Danielnek.
- Végig egyenesen kell haladni – kiáltotta Alettának, aki legelöl állt a lovával.
Elindultak lefelé. A lovak patája többször is megcsúszott a lépcsőfokokon, de igyekeztek őket visszatartani, hogy ne csússzanak tovább. Nagyon lassan haladtak, de a lovakra szükségük volt, így megérte a fáradozást. Mikor már teljesen leértek az alagútba, eltűntek a lépcsőfokok, az út kiegyenesedett, és már biztosabb léptekkel haladtak tovább. Senki nem szólalt meg egészen addig, míg el nem értek egy nagy kör alakú helyiséget. Mivel elég nagy volt nekik és a lovaknak is, úgy döntöttek, itt letáboroznak.
Aletta egyből lehuppant a földre. Annyira fáradtnak érezte magát az utazástól, hogy legszívesebben ott helyben elaludt volna, de nem tehette meg. Még meg kellett hallgatniuk a hercegnő beszámolóját. Daniel odaült mellé, és egy kupa vizet nyújtott neki. A lány hálásan fogadta. Kortyolt belőle, majd visszaadta a fiúnak, aki szintén ivott belőle. Aletta elpirult.
- Mit művelsz? Az előbb ittam belőle – nyafogta. Az ő világában ez is csóknak számított.
- Na és? – csodálkozott a fiú, majd ivott tovább. Leó egyből ott termett.
- Ne foglalkozz vele – mondta a lánynak. – Itt más szokások vannak. Semmit sem jelent.
- Miért, nálatok ez mit jelent? – kíváncsiskodott Daniel.
- Semmit – szögezte le gyorsan Aletta, s gyorsan elfordította a fejét. Látta, amint Amy le sem veszi róluk a szemét, és ebből rájött, hogy neki nem kellene itt ülnie a herceg mellett. Felállt, és átsétált Dianához, magára hagyva a döbbent fiút. Leó csak vigyorgott, úgy tűnt tetszik neki ez a hirtelen helyzet.
Miután Gerald is kényelmesen elhelyezkedett a körben, várakozóan nézett a hercegnőre, de mivel az egyelőre nem szólalt meg, a testőr úgy döntött, felteszi a kérdéseit.
- Honnan tudta hogy jövünk, és hogy hol vagyunk jelenleg?
- Belinor, a mágus kapott egy üzenetet, miszerint itt vagytok a közelben, és azonnal küldje ki a katonáit. Éppen a szobája előtt haladtam el, amikor a tükrében beszélt egy másik mágussal. Furcsának találtam, ezért megálltam, és kihallgattam őket.
- Említettek valami fontosat? – kérdezte Daniel, s előrehajolt, hogy jobban lássa a lányt.
- Nem sok mindent hallottam – gondolkodott el a lány - , de annyi bizonyos, hogy nem akarnak titeket elkapni, csak úgy tesznek.
- Ezt hogy érted? – döbbent meg a fiú. – Hiszen Salamon minden áron el akar kapni engem.
- Akkor úgy tűnik változott a terve. Azt akarja, hogy elvezessétek őt valami Holdkőhöz – mondta, majd megrázta a fejét. – Fogalmam sincs mi az. Ti tudjátok?
- Nagyon is – morogta Aletta.
- Hosszú történet – szögezte le Daniel. – Majd egyszer elmesélem. Ha mindennek vége.
- Ahogy óhajtod.
- Hogy van a király? – tette fel a következő kérdést Gerald.
- Nem túl jól – sóhajtotta a lány. – Minden nappal egyre bolondabb lesz. Nem merek ellenkezni, nehogy úgy járjak, mint te – nézett Danielre. – Egyébként is egy lány nem sokat tud tenni. Míg apám közelében vagyok, legalább enyhíthetek az ostobaságán, kihallgathatom Belinort, és néha kiszököm a várból, hogy a népet segítsem. Többet nem tudok tenni – tárta szét a karját.
- Nagyon jól teszed, hogy mindezt végrehajtod – mosolygott Daniel. – De nem gondolod, hogy veszélyes?
- Nem félek, ha erre célzol – húzta el a száját. – Sok mindenre képes vagyok, amiről a mágus nem is tud. Azt hiszi csak egy gyenge kislány vagyok, de nagyot tévedett. Volt kitől tanulnom – vigyorgott a hercegre, aki viszonozta azt. Aletta azt hitte, felrobban.
- Hamarosan tovább kell indulnunk . Nem maradhatunk itt huzamosabb ideig – vetette közbe Gerald.
- Megértem – bólintott a lány.
A beszélgetésben szünet állt be, s Aletta azt vette észre, hogy a hercegnő folyamatosan bámulja őt, ami cseppet sem tetszett neki. Mintha megváltozott volna a lány. Mikor először találkozott vele, nagyon kedves volt, de most… Persze most is kedves volt, de mégis volt egy rossz érzése a lánnyal kapcsolatban. Amy átült Danielhez, és nosztalgiázni kezdtek, valamint ki-ki felvázolta a kalandjait nagy vonalakban.
- Nem zavar? – kérdezte Diana somolyogva.
- Micsoda? – kérdezett vissza, pedig tudta mire utal a kis boszorkány. A kislány nem válaszolt, csak a párosra mutatott. – Miért zavarna?
- Szerelmes vagy a hercegbe. Persze, hogy zavar – okoskodott a kislány.
- Nem vagyok szerelmes – tiltakozott, majd kijavította. – Nem lehetek szerelmes belé.
- Megértem – sajnálkozott Diana. – Neked haza kell menned, ő pedig itt marad. Az a legjobb, ha egyikőtök sem táplál gyengéd érzelmeket a másik iránt. Viszont ezzel már elkéstetek – tette hozzá bölcselkedve. – A vak is látja, mi van közöttetek. Ezt már nem lehet félvállról venni.
- Tudom. Én igyekszem – erősködött a lány, de Diana lehurrogta.
- Én nem így értettem. Figyelsz te egyáltalán? Arra utaltam ezzel, hogy hagyd, hadd vigyen a sodrás magával.
- De Amy hercegnő… - kezdett bele, de Diana megint leintette.
- Amíg te itt vagy, nincsen Amy hercegnő. Ha már elmentél, akkor lesz Amy hercegnő. Használjátok ki a maradék időt, és töltsétek együtt.
- Hogy tehetnék ilyet? Csak nagyobb lesz a seb, amikor el kell mennem.
- De legalább elmondhatod magadról, hogy elég időt töltöttetek együtt. Egymással, és nem külön-külön. Ha nem teszed meg, bánni fogod, miután visszamentél.
Aletta a fiúra nézett, aki éppen nagy vidáman mutogatott Amynek valamit, aki ezt roppant viccesnek találta, és kezével a szája előtt nevetett csilingelve. Gerald eközben Leónak tanított pár trükköt kardforgatásból, aki erősen koncentrálva próbálta azt megjegyezni. Mikor visszanézett Dianára, úgy látta, a lány elaludt. Lekapott egy takarót az egyik közeli lóról, és betakarta vele a lányt. Úgy döntött, ő is alszik egy kicsit, de ekkor megjelent előtte Ralph. Mostanában egyre gyakrabban lehetett látni.
- Valami gond van? – kérdezte Aletta suttogva, s körbenézett, hallja-e valaki.
- Nem tudom – nézett a lányra. – Olyan furcsán ismerős ez a hely, mintha már jártam volna ebben az alagútban.
- Komolyan? – lepődött meg Aletta. – Ezek szerint az emlékeid kezdenek feltörni?
- Nem hiszem – rázta a fejét a szellem. – Viszont van itt egy másik érzés is. Valami kifelé húz innen. Éjfölde és Holdfölde határához. Mintha történt volna ott valami… fontos vagy lényeges dolog.
- Hm… - gondolkodott el a lány. – Talán ha már odaértünk, valami eszedbe jut.
- Én is ebben reménykedem.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Aletta hirtelen elhatározásból.
- Nyugodtan – bólintott Ralph.
- Miért mondtad azt, hogy te vagy Csillagfölde hercege? Mindent elfelejtettél, akkor hogy emlékezhetsz erre olyan biztosan?
- Nem tudom. Nem értem én sem, de ez biztos. Higgy nekem!
- Elhiszem - bólintott a lány. – Igazából még logikus is. Mikor a királlyal beszéltem, azt mondta, hogy az ő fiát Ralphnak hívták. De akkor hogy lehet, hogy csak egy fia van, akit Danielnek hívnak? – merengett el a lány. Ralph feszülten hallgatta. – Mikor megláttalak téged szellemként, és azt mondtad, hogy Ralph vagy és Csillagfölde hercege, akkor kezdett el derengeni valami. Hogy te is a herceg vagy. Mivel meghaltál, a testvéredet már nem ismerhetted meg – mondta óvatosan, és Danielre nézett.
- Azt mondod… hogy ő az öcsém lenne? – lepődött meg Ralph.
- Tudsz másik magyarázatot erre? – nézett rá szkeptikusan, de Ralph már nem hallotta.
- Van némi hasonlóság – gondolkodott el, majd a fiúhoz lebegett, és nézegetni kezdte.
Aletta közben tovább folytatta a gondolatmenetét. Eddig még nem gondolta végig a dolgot, de most, hogy visszaemlékezett, amikor még a kastélyban volt, talált egy naplót. Két fiút említett benne a mágus. Az egyik természetesen Leóról szólt, a másikat meg azt hitte Danielről, de konkrétan nem volt név mellette. A mágus rávette a királyt, hogy a fiát küldje el a Kirekesztettekkel szembeni csatába, mert láb alatt volt. Mi van, ha az nem Daniel, hanem Ralph volt, és abban a csatában halt meg a volt trónörökös? Ez mindent megmagyarázna. Vajon Daniel tudja, hogy volt neki egy testvére?
****
- Úgy volt, ahogyan mondtad – szólalt meg Milor, amint belépett a kunyhóba. – Amy hercegnő valóban segített nekik megszökni.
- Minden a terv szerint halad – mosolygott a mágus, miközben egy pohár bort tartott a kezében. Belekortyolt, majd jólesően cuppantott egyet.
- Úgy látom nagyon jó hangulatban vagy – lepődött meg Milor, és óvatosan megközelítette a mágust. Mikor biztos volt benne, hogy nem támadják meg, leült vele szemben.
- Imádom, amikor minden úgy sikerül, ahogyan én akarom. Gondolom nem hagytad őket magukra? – nézett szigorúan mágustársára.
- Ugyan dehogy! – legyintett Milor. – Megbűvöltem egy patkányt, hogy figyelje őket az alagútban. Folyamatosan tartom a kapcsolatot az állattal, így fogjuk tudni, melyik kijáratot használják majd, és követhetjük őket továbbra is.
- Ajánlom, hogy észre ne vegyék a patkányodat – fenyegette Salamon.
- Ugyan ki törődne egy patkánnyal? – nevette el magát Milor. – Különben is olyan fáradtak, hogy nem fognak ilyen kicsiny dolgokkal foglalkozni. Azt hiszik, biztonságban vannak. Aki nem számít a veszélyre, az nem is veszi észre, amikor a közelében van.
- Pontosan. De akkor is óvatosnak kell lennünk.
- Pontosan mit akarsz azzal elérni, hogy követed őket? – értetlenkedett Milor. – Miért nem lehetne elkapni az egyiket, és rákényszeríteni, hogy vezessen el téged a Kőhöz?
- Mert csak ketten találhatják meg, és mert úgysem vezetne el egyikük sem – sóhajtotta türelmetlenül Salamon.
- Van még valami óhajod, valami elintéznivaló? – érdeklődött félvállról Milor.
- Van – húzta el a száját a mágus. – Figyelmeztesd a Kirekesztetteket, hogy álljanak lesben Holdföldénél. Amint mi is odaértünk, együtt támadjuk meg a kis csapatot. Nem szeretném, ha elszöknének. Minél többen vagyunk, annál jobb.
- Máris indulok.
****
Aletta összehúzta magát a vékony takaró alatt, annyira fázott. Nem gondolta volna, hogy idelent ennyire hideg van. Még a foga is vacogott. Leó ott ült mellette, és a folyamatos rázkódásra végül felébredt. Álmosan nyitotta ki a szemét, hogy szemügyre vegye a mellette fekvő lányt.
- Nagyon fázol? – kérdezte suttogva, hogy a többiek ne hallják.
- Tú…túlélem – vacogott Aletta.
Leó nem hitt neki. Közelebb húzódott a lányhoz, s átvetette rajta saját takaróját, úgy, hogy mindkettőjüket belepje. Aletta nem tiltakozott, de mégis feszélyezve érezte magát. Leó nem foglalkozott ezzel. Mivel Aletta továbbra is remegett, még közelebb húzódott hozzá, de a lány a hirtelen közelségre megrémült, és kicsit arrébb csusszant. Leó csak sóhajtott egyet, majd a takaró alatt megragadta a lányét, és azt is magára húzta, úgy bújt oda Alettához, hogy átölelje, és melegen tartsa a lányt.
- Mit csinálsz? – rémüldözött Aletta. – Mi lesz, ha valaki meglátja, és félreértik? – aggodalmaskodott, elsősorban Danielre gondolva.
- Nem érdekel – makacskodott Leó, s magához szorította. Aletta szinte neki préselődött a fiú mellkasának, és ezt elég kényelmetlennek ítélte meg.
- Jól van, nem bánom – adta meg magát. – De akkor ne szoríts ennyire. Nem kapok levegőt.
Leó lazított a szorításán, Aletta pedig kényelmesen elhelyezkedett, fejét a fiú karjára hajtva. Már nem fázott annyira, s így hamar el is ragadta az álom.
Nem tudta mennyi idő telt el, de ébredezni kezdett. Mikor már nagyjából magához tért, sutyorgásra lett figyelmes.
- Hát nem aranyosak?
- Csak nem együtt aludtak?
- A mai fiatalok!
Aletta elgondolkodott, hogy ugyan miről beszélnek ezek, aztán a másik oldalára akart fordulni, de nem sikerült. Valami megakadályozta, és az a valami egy kéz volt. A következő pillanatban meleg levegőt érzett a nyakán, mint amikor szuszog valaki, és abban a pillanatban eszébe jutott az este, és hogy ő Leóval összebújva aludt el. Hirtelen a suttogások is értelmet nyertek, s félelmében kipattant a szeme. Maga előtt látott három embert: Amy hercegnőt, Geraldot és Dianát. Mind a három arc olyan közel volt hozzá, hogy önkéntelenül is felsikított. Azok megrettenve hátráltak meg, Leó pedig felriadt álmából.
- Mi történt? – kérdezte rekedten.
Aletta úgy érezte, mintha tetőtől talpig elvörösödött volna, annyira kínos volt neki a helyzet. Szinte érezte, hogy ez lesz a következménye az egésznek. A hirtelen hangra Ralph is odalebegett, majd kuncogva visszafordult. Leó feltápászkodott, miközben a lány derekára rakta a kezét, erre a másik három kurjongatni kezdett, ami még inkább zavarba hozta a lányt, és egy nagy erővel ellökte magától a fiút, aki egy métert gurult a köves földön.
- Ez nem az, aminek látszik – tiltakozott a lány, de mivel nem hittek neki, Leót vette elő. – Mondtam, hogy ne csináld!
- Én meg mondtam, hogy nem érdekel – vágott vissza oldalát simogatva, amit kissé beütött a földbe. – Muszáj volt így meglöknöd?
- Megérdemelted!
- Nyugalom – szólt békítően Amy. – Semmit sem gondoltunk bele a helyzetbe, csak kíváncsiak voltunk a reakcióitokra – nevetett fel.
Aletta zavartan bámult rá. Nem tudta felfogni, hogy az egész csak vicc volt. Hirtelen eszébe jutott Daniel, de sehol nem látta a fiút. Pánikba esett. Vajon mit gondolhat róla? Azonban, ha jobban belegondolt, talán így a legjobb. Ezzel próbálta magát nyugtatni, de mikor belenézett a kis boszorkány korholó tekintetébe, elszégyellte magát.
- Hol van Daniel? – kérdezte gyorsan. Leó egyből bosszús arcot vágott.
- Kiment tűzifát szedni – válaszolta Amy. – Lassan vissza kellene érnie. Megyek, megnézem.
El is indult. Aletta szólni akart, hogy majd megy ő, de aztán elhallgatott, hiszen nem szólhat bele a kapcsolatukba. Hihetetlen módon, Gerald, mintha megérezte volna a dolgok súlyát, megszólalt.
- Várjon csak, felség! Volna még pár fontos kérdésem – mondta gyorsan, mire a lány készségesen visszafordult. – Addig Aletta, menj és keresd meg Danielt. Amúgy is rád fér egy kis friss levegő.
- Rendben – állt fel a helyéről, és mintha kacsintást látott volna Gerald részéről.
Amy , úgy tűnt, nem bánja a dolgot, így Aletta könnyedebb léptekkel indult útnak. Hosszúnak érezte a lépcsőn felfelé baktatást. Lefele könnyebb volt az út. Hamar elfáradt, megállt pihenni, és közben elgondolkodott azon, hogy mit mondjon majd a fiúnak, ha találkoznak. Fogalma sem volt meddig kell még mennie, mert fáklyát nem vitt magával, de úgy érezte, már csak pár lépcsőfok. Hirtelen nyikorgást hallott, majd reteszcsapódást. Léptek hangja zengte be a hosszú folyosót. Aletta szívverése felgyorsult. Most mit csináljon? Mikor már elég közel hallotta a lépteket, felkiáltott.
- Te vagy az, Daniel?
Semmi válasz, de mintha a léptek sietősebbek lettek volna. Most már azt kívánta, bár hozott volna magával egy fáklyát, de az egyenes út lévén nem tartotta szükségesnek. Aletta nekidőlt a falnak, és várt. A léptek előtte elhallgattak. Tudta, hogy Daniel vele szemben áll, mégsem szólalt meg egyikük sem. Nem is látták egymást. Aletta ezt a csendet félelmetesnek találta. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán nem is Daniel áll előtte, hanem az ellenség. Félősen nyújtotta ki a karját, hogy megérintse az előtte álló fiút. A kezét találta meg először, ami az érintésre megrezzent, majd haladt felfelé, egészen az arcáig. Mikor kitapintotta a selymes, de férfias arcot, megsimogatta kézfejével, majd a mutatóujját elhúzta a fiú ajkain, hátha az megszólal, de nem történt semmi. Csalódottan húzta el a kezét, de Daniel megragadta, és nem engedte el. Aletta szinte látni vélte a fiú szemét a sötétségben. Most kell megszólalnia.
- Daniel – szólította meg a fiút. – Én… - kezdte, de nem tudta mit mondjon. Hogyan is magyarázhatná el neki a dolgot, amikor nem járnak vagy ilyesmi. Barátságon kívül talán nincs is közöttük semmi. Ha másképpen nézi a dolgot, akkor nem is tartozik neki magyarázattal. Akkor mégis mi ez a késztetés nála, hogy magyarázzon meg neki mindent, amit a fiú talán félreértett? Nagy levegőt vett, hogy újra belefogjon, de nem tudott megszólalni. Döbbenten nyitotta tágra a szemét, amikor megérezte a fiú puha ajkait az övén. Daniel megcsókolta. Rengeteg jelenetet elképzelt már idefelé, de ezt az egyet nem. A fiú gyengéden csókolta, nem akart fájdalmat okozni. Aletta még mindig a sokk hatása alatt volt. Úgy érezte felrobban, mintha egy vulkán növekedett volna benne. Nem érzett semmi mást, csak a fiút, ahogyan szorítja a kezét, ahogyan csókolja. Miután ténylegesen tudatosodott benne, hogy mi történik vele, szabad kezével átkarolta a fiú nyakát, hogy közelebb húzza magához, s egyúttal viszonozta annak csókját. Daniel meglepődött ugyan, de elmosolyodott a csók közben, mintha egy álma vált volna valóra. Aletta nem tudta meddig álltak még így, aztán a fiú megszakította a csókot. Lassan elhúzódott a lánytól, és most ő húzta el mutatóujját annak ajkán. Aletta rettenetesen zavarban érezte magát. Nem tudta mit mondjon. Mondanak egyáltalán ilyenkor valamit az emberek egymásnak? Úgy tűnt, Daniel is valami hasonlón tanakodhat, mert ő sem szólalt meg. A csend kezdett egyre kínosabb lenni, végül Aletta rászánta magát, hogy megtörje azt, de végül nem azt mondta, amit szándékában állt kinyilvánítani.
- Ho… hol van a tű… tűzifa? – nyögte ki ultravékony hangon, ami még kínosabb volt.
- A mi…micsoda? – kérdezett vissza a fiú szintén zavartan.
- Khm… - tisztította meg torkát Aletta, s most már normális hangon beszélt. – A többiek mondták, hogy tűzifáért mentél.
- Csak friss levegőt mentem szívni, és kellett egy ok – mondta, majd óvatosan kezdett bele abba, amit már régebb óta akart kérdezni. – Na és Leóval…
- Nem volt semmi – sietett a válasszal Aletta, miközben hevesen rázta a fejét, de ezt persze Daniel nem láthatta. – Csak fáztam alvás közben, és fel akart melegíteni.
- Legközelebb nekem szólj! – csattant fel a fiú.
- Leónak se én szóltam, magától csinálta – vágott vissza a lány. – Különben is, mit szólna hozzá Amy hercegnő?
- Semmit – válaszolt magabiztosan a fiú. – Tegnap mindent megbeszéltem vele. Egyébként is új jegyese van, akibe szerelmes is.
- Komolyan? Akkor meg miért nézett rám úgy, mintha fel akarna falni mérgében? – kételkedett Aletta. A fiú megszorította a kezét, mielőtt válaszolt volna.
- Csak félt engem. Megemlítettem neki, hogy egy másik világból jöttél, és haza kell menned. Éppen ezért fél, hogy… - hallgatott el. Nem akarta kimondani azt, ami a nyelve hegyén volt. Úgy érezte nagyon gyerekesen hangzana. Aletta megértette a ki nem mondott szavakat.
- Látni akarlak – suttogta Daniel. – Nem tetszik ez a folyamatos sötétség.
- Már nem kell sokáig elviselnünk. Nemsokára Holdföldén leszünk, nem igaz? – próbálta bátorítani a fiút.
- Gyere, menjünk! – szólt Daniel, s megrántotta a lány kezét, hogy induljanak. Aletta kissé szédülve követte.
Mikor elérték a lépcső alját, már csak pár lépést kellett volna tenniük, hogy elérjék a táborhelyet, de Daniel megtorpant. Aletta nem vette észre, és neki ütközött.
- Miért álltál meg? – korholta a fiút, miközben a homlokát dörzsölte. Megelőzte őt, és indult volna tovább, amikor visszapördítették.
- Csak még egyszer – mondta, és már csókolta is a lányt.
Aletta próbálta ellökni magától. Túl közel voltak a többiekhez. Ha csak valamelyik is elhalad a folyosó előtt, akkor meglátják őket. Ezt soha nem tudná kimagyarázni. Hátrálni kezdett, de csak a falnak nyomódott neki. Nem volt menekvés. Úgy érezte már a levegője is fogytán van. Apró ütésekkel a fiú mellkasán próbálta őt rávenni, hogy engedje el. Daniel végül vette a lapot, és elhátrált. Aletta úgy kapkodta a levegőt, mintha már évek óta nem jutott volna levegőhöz. Ráadásul még vörös is volt, mint a rák, de szerencsére a sötétben ezt a fiú nem látta. Le kellett magát nyugtatnia mielőtt visszamennek, különben nagyon feltűnő lesz a viselkedése.
Mikor Leó észrevette a lányt, nyomban eléje sietett. Kezénél fogva húzta őt el Danieltől, akinek cseppet sem tetszett a látvány. Az egyik félreeső sarokban megálltak, és Leó belefogott.
- Csak bocsánatot akartam kérni, amiért ilyen kínos helyzetbe hoztalak – mondta gyorsan, fejét lehajtva. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fogsz borulni.
- Nem akartalak megijeszteni vele. De legközelebb ne csinálj ilyen félreérthető dolgot – kérte a fiút, s közben Danielre sandított, aki most Geralddal beszélgetett, de mindig a párosra villantotta a szemét.
- Mi van Daniellel? – érdeklődött Leó, Aletta legnagyobb meglepetésére. A lány elsőre azt hitte, hogy Leónak feltűnt, hogy a herceget bámulja.
- Mi… mi lenne vele? – kérdezett vissza, s érezte, hogy elvörösödik, ezért elfordult, és köhögést álcázott. Ez elég volt neki, hogy egy kissé lenyugodjon.
- Féltékeny volt? – kérdezte már szinte kárörvendően, ami nem kerülte el Aletta figyelmét.
- Szóval az egészet ezért csináltad? – lepődött meg, és egy pillanatra más fényben látta a fiút.
- Ugyan dehogy! – tiltakozott egyből. – Csak mivel Daniel hirtelen eltűnt, gondoltam…
- Rosszul gondoltad.
- Még csak tűzifát sem hozott.
- Egy szóval nem mondta, hogy azért ment – kelt a fiú védelmére. Valamiért bosszantotta, hogy Leó mindenáron találni akart valami hibát Danielben.
- Fiatalok! – kiáltotta Gerald. – Azt hiszem meg kellene beszélnünk pár dolgot – jelentette be, s megvárta, míg mindenki odaült hozzá. Egyedül Amy hiányzott. – A hercegnő visszament a palotába információt gyűjteni, de az útvonalat meghagyta nekem. Arra kért minket, hogy induljunk el, és majd csatlakozik hozzánk. Ellenőrzi, hogy szabad-e a kijárat. Ha nem, vagy áttörünk, vagy a palotán keresztül hagyjuk el az alagutakat.
- Inkább az áttörés – szólt közbe Diana. – Még ha állnak is odakint, akkor sem fognak minket bántani, hiszen azt akarják, hogy elvezessük őket a Holdkőhöz.
- Való igaz – bólintott Gerald. – Ettől függetlenül óvatosnak kell lennünk. A mágus azóta még a tervén is változtathatott. Véletlenül nem volt valamilyen álmod mióta úton vagyunk, Diana?
- Sajnos, nem. Szerintem az előző Keresőkről már nem is lesz több.
- Akkor talán Bettennóról – kockáztatta meg Daniel.
- Nem tudok azzal álmodni, amit te kigondolsz – csattant fel a lány. – Az álmok csak úgy jönnek. Mindig a legfontosabbak.
- Pedig nekünk több információ kellene a Pokol Uráról – motyogta a fiú.
- Nem voltam elég világos? – pattant fel Diana. – Esküszöm az agyad helyén egy marék mogyoró van.
- Daniel nem mond teljesen ostobaságot – kelt a védelmébe Aletta, és még véletlenül sem nézett a fiúra. – Ha erősen koncentrálsz egy bizonyos dologra lefekvés előtt, előbb vagy utóbb biztosan azzal fogsz álmodni. A te esetedben pedig ez az álom fontos információkat fog tartalmazni a számunkra.
- Jól van – sóhajtotta a boszorkány. – Megpróbálhatom.
- Remek – csapta össze tenyerét Gerald. – Minél többet tudunk, annál jobb. Most már csak Amy hercegnőre kell várnunk.
- Lassan elkezdhetnénk szedelőzködni. Itt még a lovaknak sincs mit enniük – vetette fel Leó.
- Kezdjünk is hozzá!
Mivel nem pakoltak ki mindent a nyeregtáskából, hamarabb végeztek, mint gondolták volna. Már csak a takarókat kellett összehajtogatniuk, és felpakolni a lovakra. Ezután útnak indultak. Daniel vezette a sort, fáklyával a kezében. Aletta leghátul ment, szintén fáklyával. Egyre nyomasztóbbá vált a sötét alagút, csak a vízcseppek csöppenését lehetett hallani, majd valamilyen apró motoszkálást. Aletta megtorpant. Vajon mi adhat ki ilyen hangot? Levilágított a földre. Félt, hogy talán valamilyen állat lakozik az alagútban, vagy az ellenségnek sikerült behatolnia. Hiába, semmit sem látott. Megrántotta a vállát, és ment tovább. Egyedül Dianának tűnt fel, hogy a lány lemaradt. Mivel neki nem kellett lovat vezetnie, egyszerűen csak visszasétált.
- Valami gond van?
- Mintha hallottam volna valamit. Nem érzel semmit? – kérdezte a kislányt.
- Nem. Mióta idelent vagyunk, az érzékeim eltompultak egy kissé – mondta szomorúan, majd elindult a többiek után. Aletta már követte volna, de megint hallotta azt a furcsa hangot.
- Miért álltatok meg? – kiáltotta Daniel hátulról.
A lány válaszolni akart, de hirtelen elaludt a fáklyája, majd egy csupasz, síkos valami fonódott a nyakára. Megrémült, és egy hatalmasat sikított, amitől a lovak megijedtek. Hallotta Daniel hangját, ahogy kiabál, és próbál keresztülnyomulni a lovakon, hogy visszamenjen érte. Hallotta Dianát, amint valami varázslatot motyogott, de aztán a kislány is felsikított. Aletta megpróbálta lerázni magáról ellenfelét, de az megfordította maga felé, és a lány kénytelen volt belenézni a vörösen világító, ocsmány szemekbe. Semmi mást nem látott, csak a szemeket, aztán elsötétült a világ. Egy pillanatig kardcsörrenéseket hallott, és egy kiáltást, aztán magába szippantotta a csend.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
