|
Ördög bújt belé
whitefalconmd 2013.06.20. 18:07
Ez bájos volt – dünnyögte Eve. Most nézd meg, hogy megijesztetted. Majd’ összepisálja magát.
Talán megesett rajta a szíved? – mordult rá Alex, és nézte, ahogy az apró szőke lány visszaroskad az ágyra. Remegett, mint a nyárfalevél.
Nekem nincs szívem, Alex. Eve hangjába ritkán hallott rezgések vegyültek.
Emiatt ne légy szomorú. Ami nincs, azt legalább nem lehet összetörni.
Tudom. Azért váltam meg tőle.
Alex meglepődött kissé. Ezt még nem mondtad.
Az első találkozásuk jutott az eszébe. Egyik pillanatban még ott feküdt a visító mentő rázkódó hordágyán, aztán pislogott egyet, és eltűnt a kocsi belső tere. Helyette furcsa, idegen táj tárult a szeme elé: fent vöröses felhőkkel tarkított, borongós szürkésfekete ég, alant változatos színű, de inkább sötét, rendetlen halmokban emelkedő sziklák a sivatagszerű, végeláthatatlan síkságban. Csodálkozott, de csak a fejét forgatta körbe, ahhoz nem volt kedve, hogy felülve vizsgálódjon. A tenyere alatt furcsa, olajos, hideg homokot tapintott, az arcát forró, bűzös szél bántotta.
Azonnal tudta, hogy a pokolba került, bár korábban egyáltalán nem hitt a létezésében. Mégis hol lehetnék? Disneylandben?
Nem egészen – válaszolta egy túlvilági, de nem dallamtalan női hang valahonnan a bal füle mögül.
Arra fordította a fejét, de nem látott senkit. A nő megköszörülte a torkát; Alex ekkor jött rá, hogy a hangja nem balról jön, vagyis nem csak balról: felülről, jobbról, a talpától és az égből, meg a feje belsejéből.
– Te vagy az ördög? – szólalt meg halkan.
Ördög vagyok, igen – visszhangzott a válasz a gyomrában. De nem az egyetlen.
A közelben álló sziklák megmozdultak. Alex azt hitte, sokkal távolabb vannak, de rá kellett jönnie, hogy csak pár lépésnyi távolság választotta el őket a testétől. Az egyik nagyot nyújtózott, mintha ezeréves álomból kelne fel, és megropogtatta szikla-csontjait – a fiú a zsigereiben érezte, ahogy a furcsa lény megkönnyebbül –, majd felé fordult, és meglepő fürgeséggel mellette termett. Alex csodálkozva nézte, az pedig visszanézett rá: volt arca, szeme, szája, sok-sok hegyes foga, egészen formás orra, két mozgékony, hosszú füle, és négy izmos végtagja, amelyek úgy ízesültek ruganyos-erős törzséhez, mint az emberek kezei-lábai. A fiú végigmérte a teremtményt: ébenfekete bőre volt, melyet elszórtan kékesfehér pöttyök díszítettek, mint éjszakai égboltot a csillagok, és nőneműnek tűnt – a bőr rejtekében, a megfelelő helyeken emberlányokéhoz hasonló domborulatok mutatkoztak. Magas homlokát haj keretezte, vagy még inkább sörény; ezüst-kékes fényben derengő, méternyi hosszú képződmény, melynek ujjnyi vastag fonatai lustán lengedeztek a sivatagi szélben, összedörzsölődve finom kis szikrákat vetve időnként.
– Patákra és szarvakra számítottam – közölte a lénnyel, a csalódottság legkisebb jele nélkül.
Ha tényleg arra számítottál volna, azt látnád – hajolt fölé a nő-ördög, és érdeklődve tanulmányozta a fiút.
A szemei mandula alakúak voltak, csinos, valószínűtlenül kék színben pompázó, elfolyósodott kristálydarabok, írisz és pupilla nélkül. Egy évnek tűnő pillanatig rezzenéstelenül meredtek Alex arcára, majd feketeség szaladt át rajtuk, épp csak a másodperc tört részéig, de a fiú valahogy rögtön rájött, mi volt az.
– Látom, te is pislogsz néha, ördög.
Ez valami abnormális – szólalt meg egy újabb a lassan köré csoportosuló, mozgékony sziklák közül. Bőre színe rozsdás páncélhoz hasonlított, termete és reszelős hangja alapján Alex hímnek gondolta. Igazi alakunkban lát minket, és nem fél.
– De, félek – hazudta egykedvűen a fiú, s közben arra gondolt, hogy ha nem szándékosan juttatta volna magát a pokolba, talán tényleg meg volna ijedve. Így viszont a kíváncsisága uralkodott, és szinte sajnálta, hogy nem sikerült felébresztenie a lények rokonszenvét.
És érti a nyelvünket, és szemtelenkedik is – dorombolt derűsen a fekete ördöghölgy, és hosszú ujjaival megbökdöste Alex arcát. Az érintése finom bizsergést hagyott maga után. Megtartom magamnak, hogy elmesélje, milyen odafent. A szeme villogott, a kék szín örvényként kavarogni kezdett benne, sárgával és pirossal vegyült, a fiú fejében visszhangzó orgánumába pedig barátságos és sóvár rezgések vegyültek. Alex szinte a szájában érezte az izgatottságát.
Csak egyféleképpen tarthatod meg – dörrent rá a rozsdaszínű.
Meg is mutatta, hogy mire gondol.
Így.
Jobbjával megfogta a hasán a bőrt, és mintha csak ruhát nyitna szét, félrehúzta. A felszín alatti nyálkás, lila férgekként tekergő zsigerek közül egy félig lehústalanított lábszár és egy rothadó fej esett az olajos homokra. Az utóbbi arccal a fiú felé tekintett; bal szemgödréből már kifordult a látószerv, de a jobb oldalon még élénken, riadtan mozgott a barna íriszű szemgolyó, és mikor megállapodott Alexen, a lerohadt ajkak helyén megmozdultak a felmart fogak és ínydarabok – a néhai ember mondani akart valamit a most érkezettnek. Az ördög azonban felmordult, villámgyors mozdulatot tett, és a koponya undok reccsenéssel betört a lába alatt. Aztán rozsdabőre mögül kinyúltak-kitekergőztek a belek, rátapadtak a fejre, és visszahúzták a helyére.
– Talán tényleg félek kissé – kockáztatta meg Alex, és ezúttal nem hazudott, de nem próbált ellenállni, mikor a hím ördög mellé húzódott, és rátette a kezét.
Az enyém! – vicsorgott a nő, és megragadta a fiú bal karját.
A vitába újabb hangok vegyültek, ahogy az egyre szaporodó pokollakók körülvették áldozatukat, mindannyian megragadva egy-egy porcikáját, mintha a szétszaggatására készülnének.
Alex ekkor imádkozott először, mióta az eszét tudta, méghozzá azért, hogy ne fájjon nagyon az osztozkodás.
Aztán a teste felugrott a földről, és ívbe feszült a gerince. A felhők és a mellkasa között villámot látott kifeszülni, és a végtelenül távolinak tűnő égbolt szétnyílt, mögötte emberek jelentek meg. Alex békaperspektívából szemlélte őket. Fejük fölött kórházi lámpák égtek, és olyan közel voltak, hogy az egyik, egy idős fehér köpenyes férfi, átnyúlhatott az ég résén, hogy ujjaival megtapintsa Alex nyakát. A fiú egy bevonalkázott műanyag csövet is látott keresztülfutni a látóterén, az iránya alapján a torkában lehetett a vége.
– Még semmi – szólt az orvos. – Folytassa, Pam.
Szeplős nő tette rá összekulcsolt kezeit a fiú mellkasára, és miközben már félig kinyomta belőle a szuszt, az ég újra összezárult.
Alex most már felemelte a fejét, és úgy pillantott körbe. A pokolbéli jószágok több méteres körben széledtek szét körülötte, kivéve kettőt a lábainál. Azokat átfúrta – és látszólag meg is ölte – egy-egy csillogó, szabálytalan, amorf, a földben gyökerező holmi.
Üveg – közölte Alexszel a nőnemű ördög. Ez van, ha villámot vezetsz a homokba.
Alex megtapogatta maga körül a talajt, és több helyütt talált üvegfoltokat. A megmaradt ördögök ellenségesen lesték őt, megtartva egyelőre a három lépés távolságot.
Vissza akarják vinni! – mennydörögte a rozsdaszínű dühösen, de nem mert közelíteni.
Tudom – csendült a nő-ördög izgatott hangja Alex köldöke táján, és felrezgett a tarkójáig. Egy pillanatig a fiú azon tűnődött, miért érzi jobban az ő jelenlétét, mint a többiekét.
A mellkasába újabb villám csapott. Az égen most több kisebb repedés szaladt szét, nyomukban kisebb-nagyobb foltokban – mintha egy bizarr plafonról még bizarrabb vakolat kezdene el mállani – ablakok nyíltak a földi világra, és már nem záródtak be a rések. A fiú nézte a saját újraélesztését végző emberek rohangálását, miközben a villám ereje felkapta, és húzni kezdte felfelé.
És talán sikerül is nekik – vibrált a fekete nő hangja, hangosan és felvillanyozottan. Egy fiatal szív sok mindent kibír.
– Nem! – kiáltott Alex, baljával az utolsó pillanatban a homokba markolva.
Tudta, ha akarna, visszamehetne oda, ahonnan érkezett. De nem akart. Elképzelte, milyen érzés lenne Adrienne szemébe nézni egy sikertelen öngyilkosság után, amit éppen miatta követett el, és kétségbeesetten vonta szorosabbra áramtól átjárt ujjait a markában formálódó homokon.
Az emelkedés lassult, majd megállt. Visszazuhant a hátára. Olyan érzés volt, mintha néhány centit esett volna csupán, de mikor balra nézett, égbe szökő, csillogó üvegoszlopot látott, felszínén ujjak hagyta hosszanti barázdákkal. Vastagsága alig vetekedhetett egy soványabb facsemetéével, a magasságát viszont olyan nagy volt, hogy nem lehetett szemmel befogni: a csúcsa kilométerekre lehetett a talajszinttől. Nehéz és egyben félelmetes felfedezés volt, hogy ő alkotta az iménti pár tizedmásodpercben.
Aztán az orvos hangját hallotta a másik oldalról, tompán, távolról, de érthetően:
– Emelje háromszázhatvan Joule-ra, kolléga. – Kattanás hangzott, majd olyan hang, amit a vaku szokott kiadni villanás után, és egy géphang közölte: – Töltés.
Alex kétségbeesetten pillantott a nőnemű lényre a jobbján. Elektromos csipogás hallatszott, jelezvén a töltés végét.
– Mindenki engedje el – utasította társait egy emberi hang.
Alex elméje megérintette a fekete ördögét.
Ne engedj el – esdekelt neki. Vigyél el innen. A vöröses felhők foszladozni kezdtek, a földi- és az alvilág között szélesedtek a rések. Kinyújtotta kezét a lény felé.
Az ördög egy szempillantással előbb érkezett, mint a következő mennykő. Alex belekapaszkodott az egyik lábába, hogy támaszkodót találjon, és felült, a nő azonban, a fiú legnagyobb meglepetésére, a földre szorította őt és hátulról a nyakába ült, szoros bilincsbe zárta combjaival.
Mit csinálsz? – ripakodott rá Alex.
Nem engedlek el – közölte a nő.
A villám a kényszerpózba feszült fiú mellkasát érte, és a fenekén át száguldott a földbe. Az ülepe alatt képlékennyé vált a homok. Ekkor valahogy elrugaszkodtak a talajtól, és száguldani kezdtek a széthulló égbolt felé. Alex talpalatnyi kemény felületen ült a levegőben, és ahogy lesandított a lábai közt, megértette, hogyan lehetséges ez: a testéből elszökő villamosság üvegoszlopot emelt, ez szolgált kettőjüknek liftként, míg a villám energiája az ég irányába húzta a duót.
Az ördög visszhangozta Alex kérését:
Vigyél el innen. Az ő hangjában sokkal több volt a könyörgés, mint a fiúéban az imént.
Ahogy elhagyták a poklot, Alex égő fájdalmat érzett a mellkasán, és enyhe sülthús-szag csapta meg az orrát. Az első mozdulatával kirántotta torkából a lélegeztetőtubust, majd felült a vizsgálóasztalon.
A körben állók megrökönyödtek, egy kivétellel. Egy idős, szódásszifon-szemüveges orvos diadalmasan felkiáltott:
– Látják? Igazam volt.
Az állítását valaki vitatni kezdte, mire ő, félrelökve egy békítően felé nyújtott kezet, kiviharzott a vizsgálóasztal köré állított paravánok közül.
– Ne védd, Pam – csóválta a fejét egy fiatalabb doktornő, mikor a szeplős ápolónő szólásra nyitotta a száját. – Thomas nagyon jó orvos, de már öreg, és megromlott a látása. Nem hiszem, hogy kamrafibrilláció volt.
Az ördög diadalmasan kiáltott fel Alex fejében: Élünk, öcsi! Az én nevem Eve. Jól jegyezd meg, mert mostantól én vagyok a gazdád.
Alex pedig csak annyit mondott hangosan:
– Idióták! – És minden jelenlévőnek szánta.
– Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? – Adrienne szomorkásan csilingelő hangja szakította félbe a nosztalgiázást.
– Teljesen komolyan – válaszolta rezignáltan. – Sajnos nem úgy sült el, mint terveztem.
A lány meggyötört arcára nézett.
– És ezt nagyon sajnálom.
– Miattam sajnálod, vagy kettőnk miatt? – kérdezte Adrienne, és látszott rajta, hogy mindennél jobban érdekli a válasz.
Alex habozott. Vajon mit akar hallani? És így válaszolt:
– Legfőképp miattad... bármit megadtam volna, hogy ne kerülj a mostani helyzetbe... tényleg, csak miattad sajnálom.
– Az baj – nyögte a lány, és kicsordult a könnye.
Nem talált – közölte rosszallón Eve. Balfasz vagy, kisfiam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
