Tyler

Tizenkilenc év alatt tökélyre fejlesztett, néma duzzogással bámulok ki a kocsiból. A résre nyitott ablakon könnyfacsaróan vág be a szél, mellettünk barna foltokká folynak össze a fatörzsek. Anyám úgy tapossa a gázpedált, mintha egy csótányból igyekezne kiszorítani a lelket meg az összes belsőséget, magában a késéssel járó stressz negatívumairól dünnyög.
– Ez is a te hibád – ruházza rám át a felelősséget érett felnőtt módjára.
– Hogy a francba lenne az én hibám?! – A szemeim résnyire szűkülnek a méregtől. – Az egész baromság a te ötleted volt! – Rágódik kicsit a kibukni készülő panaszgombócon, majd bölcsen visszanyeli. Az ajka egészen felszalad, az orra körül elmélyülnek az apró ráncok. Elbűvölő, milyen röhejes grimaszokat képes produkálni.

Teljesen leeresztem az ablakot, hadd ömöljön be a szél, rendezze át a pofámat és varázsoljon szénakazlat a frizurámból. Kilógatom a könyökömet, hátha fennakad egy út menti faágban. Akkor rohanhatnánk a sebészetre, és mentesülnék a kötelező kiváltságaim alól – minthogy anyám nem ismeri az antagonizmus fogalmát, mifelénk ilyen is létezik.

Előre tudtam, egyszer még visszaüt a nem túl dicső, csajozós múltam. Csak nem számoltam vele, mennyire alattomos lehet az igazságosságáért agyonmagasztalt karma. Pofátlanul véget vet a regenerálódásomnak, éppen most, amikor azt hittem, közel a gyógyulás. Máskor szívesen üldögélnék órákon keresztül egy kényelmes székben, csinos csajokat stírölve és pontozgatva, csakhogy ez nem a legalkalmasabb pillanat. Hiába, a Prince tavaszi fesztiváljáról egyelőre rohadtul nem a szépségverseny ugrik be elsőként.
A derék igazgatónőt ez mind hidegen hagyja. Neki mi sem természetesebb, mint az egykori szoknyapecér fiát megtenni tiszteletbeli zsűritaggá. Mert ugye az olyan elmés, plusz a kedves hölgyek biztos örülni fognak az ismerős arcnak.
Szívesen beleöklöznék a szélvédőbe.

Anyám irodája felé száguldva őrjöngök még egy sort, feleslegesen.
– Ezt már megbeszéltük! Ennyit igazán megtehetsz az iskoláért. – Áttúrja a táskáját, minden titkos rekeszt kiürít. A földre szórt papír zsebkendők és egyéb kacatok felett aztán ünnepélyesen előemeli a kulcsokat a szoknyája zsebéből. – Amúgy is olyan rég találkoztál Daryllel.
– És baromira örülnék, ha egy jó ideig még nem kéne. – Lenyomja a kilincset, a zár panasz nélkül enged.
– Hát persze, hogy nyitva van… – sóhajt fel, mintha a keresgélésre pazarolt másfél perc akkora veszteség lenne. A méltatlankodásomat elengedi a füle mellett.

A mutter máskor félhomályban fürdő barlangját elhúzott függönyök és nagy világosság teszik szokatlanná, a fénynyalábokban apró porszemek keringenek.
– Jó napot – motyogja az író asztal előtt ácsorgó Shonna. Egyik kezével az alkarján simít fel-le, az alsó ajkát beharapja. Megtorpanásra késztet a különös kép. Ezt a csajt én még nem láttam ilyen… elveszettnek; a talpraesettsége mindig a húgáét idézte.
Anyám figyelmét sem kerüli el a furcsaság, egy rezdülésnyi meglepettség fut át az arcán. Hogy leplezze, azonnal szívélyes mosolyt biggyeszt a helyére.
– Szia! Daryl miatt jöttél? – Shonna tekintete zavartan ingázik közöttünk, hosszú másodpercekig pihen rajtam, mielőtt végleg megállapodna anyámon.
– Igen – feleli színtelen hangon. – Daryl miatt.


Karba font kezekkel, a falnak vetett háttal mustrálom az igazgatói iroda ajtaját.
Történt valami – fogalmazódik meg bennem egyre világosabban a sejtelem, és nem hagy nyugodni. Shonna nem az a fajta, aki valami apróságtól feszültté válik. Heteken keresztül zaklatott telefonon, képes volt otthon felkeresni; a pimaszsága nem ismer határokat.
Vajon mi képes egy hozzá hasonló lányt kizökkenteni?

A szőkeség lehangoltan andalog ki a rövidre sikerült megbeszélésről, tudomást sem vesz a jelenlétemről. Megköszörülöm a torkomat, de még ez is kevés hozzá, hogy visszarázza a valóságba.
– Hé! – ragadom vállon. Barna szemeivel, akár egy riadt őzike mered fel rám. – Mi bajod? – Leszegi a fejét, a göndör tincsek előre omlanak, megakadályozzák, hogy bármit kiolvashassak a vonásaiból.
– Semmi. – A hosszú hatásszünet után valami terjedelmesebbre számítottam. Idegesít a hajrengeteg a képe előtt, hát ösztönösen az állához nyúlok, mire hátra szökken.
A saját döbbenetemet látom tükröződni rajta.
– Ez meg mi volt? – a szavaimból számomra is idegen neheztelés szűrődik ki.
– Semmi – ismétli magát, a hebegése nem segíti a meggyőzésemben.

Eligazgatja a vállán a táskája pántját, nyilvánvalóan a távozást latolgatja. Oldalra lép, én viszont útját állom. Fel kell tartanom – villan át rajtam, és már szórom is magamból a hülyeséget.
– Tudtad, hogy tavaly a testvéred nyerte meg a szépségversenyt? – Isteni tehetséggel szúrom ki a legrosszabb szituációkat a kötekedéshez. – Nem szokott mellette kisebbségi komplexusod lenni? – A szemétkedésem, bár kimondhatatlanul szánalmasan hat, célt ér. Shonna paradicsom vörös ábrázattal csücsörít rám, ez annyit tesz, hajlandó felvenni a kesztyűt.
– Nem, nincsen! A ti idióta szépségversenyeteket bárki meg tudná nyerni! – Az üvöltése bevisszhangozza az emeletet.
– Tényleg? Kétlem, hogy neked menne. – Nem ismerek határokat… Vidáman dúdolgatva evezek át veszélyes vizekre, sőt egyenesen le a Niagarán, a fulladás lehetősége legfeljebb fél liter vízzel a tüdőmben merülhet fel bennem.
– Márpedig menne! Be is bizonyítom! – Villámgyors mozdulattal megkerül, a talpa kalapácsként dobban a padlón, ahogy eltrappol.
– Most meg hova mész? – kiáltok utána.
– Megkeresem Darylt – veti oda félvállról.


Daryl

A nap melege bizserget, tipikus, tavaszi langyossággal cikázik végig a bőrömön. Kinyújtom a lábaimat, engedem, hogy az ölemben pihenő papírköteg végigcsússzon rajtuk, le a zöldellő fűre. A betűk fekete pontrengetegét hamarosan szorgos hangyák teszik még kaotikusabbá.
A karjaimat a pad háttámláján pihentetem, tespedésemhez pár madár biztosítja a zenei aláfestést. Milyen szép délután lehetne ez! Már ha nem kellene gagyi reklámszövegeket magolnom és fortyogó anti-fanokat hallgatnom…

A pár méterrel arrébb trécselő lányok méla undorral adogatnak körbe egy női magazint. A négyfős csapat legérzékenyebb tagja kaparintja meg utolsóként a divatlapot, alig pislog rá egy felet, fogja, és elhajítja. Szerencsétlen nyomtatvány felkenődik az egyik fára.
– Annyira utálom ezt a tyúkot! – siránkozik a drámakirálynő. Úgy törölgeti a tenyerét rakott szoknyájába, mintha legalább két centiméternyi baciréteget kellene eltávolítania róla. Párszor végiglejt a többiek előtt, színpadias gesztikulációkkal élénkíti monológját, melybe a világon fellelhető összes alpári kifejezést belesűríti.
A kitörés megkapja méltó befejezését, az előadó egy sóhajtással visszarogyik ülőhelyzetbe.

A hallgatóságból árad az együttérzés.
– Ne is törődj vele! – simít végig egyikük a hátán. – Ha nem látja be, hogy te ezerszer jobb vagy nála, az az ő baja. – A ripacskodó lány zokogásban tör ki, a hangyák valósággal menekülnek az özönvíz elől.
– Az a mocskos kurva! Semmi jó nincs benne. Bűn ronda! – A düh megint hatalmába keríti, gyilkos ragyogással a tekintetében felugrik, és odacsörtet a pázsiton kinyúlt magazinhoz.
– Dögölj meg, Sandra Madkins! – zengi rekedtesen, a lapokat talppal bedolgozza a földbe. Ha az amatőr woodoo ceremónia működne, nem maradna ép csontom.

A kialakuló fintoromat fapofa alá bújtatom, beletörődéssel kaparom össze a tanulnivalómat és söpröm le a rá telepedett, teljes rovarkolóniát.
Ilyen az élet! – mormolom magamban legfrissebb szlogenemet. Hátat fordítok törzsi táncot járó utálómnak, búcsúzóul még elér az anyukámnak címzett jókívánság.
– Ti meg mit csináltok? – A derűsséget árasztó érdeklődés eltérít eredeti szándékomtól. Vontatottan fordulok vissza.
Szőke barátom kisfiús mosollyal vizsgálja a szétrongyolódott lapokat.
– Davis! – nyikkantja valamelyik csaj, a felkiáltást talán egy csukláshoz hasonlíthatnám.

Hagner felemeli a magazin maradványait, hanyagul belepörget.
– Nem túl kedves tőletek. – Ingatja szontyolodottan a kobakját, fel sem néz a lányokra. – Sandra még hagyján, ő egész jól viseli az ilyesmit. A bátyja már annál kevésbé. – Egyenesen nekem postázza sajátosan ravasz vigyorát. A kvartett egy emberként tátja el a száját, és veszít pár árnyalatnyit a bőrszínéből. A legindulatosabbik hölgy, aki mellesleg őstehetség káromkodásban, ajkai elé kapja a kezét.
– Én… Bocsánat! Nem gondoltam komolyan… – Előhalászom rég nem használt, megnyerő mosolyomat. Kemény dió valami férfiasan szívdöglesztőt felmutatni, amikor az ember lánya egy Davisféle sráccal jár.
– Semmi gond – mondom könnyedén.

Hagner félredobja a divatlapot, és mellém baktat. Hátulról átkarolva a vállamat a kávézó épülete felé irányít.
– Nem hallod? – suttogja a fülembe.
– Mit? – vetek rá egy oldalpillantást, mialatt elrendezgetem magam előtt a papírokat.
– A csöpögést. Olvadoznak tőled a csajok. – A könyökömet kíméletlenül a hasába mártom, mire egy nyögéssel előre görnyed. – Ezt most miért kaptam?! – háborog. Ráhunyorítok, sugárzom magamból a haragot, ám a megenyhülés hamar utolér.
– Tudod, mennyire utálom, ha a színészkedésemmel viccelődsz. – Davis kiegyenesedik, és behozza a sérülés okozta lemaradását.
– Nem vicceltem. Tényleg olvadoztak. – Meglepetésszerűen a hátsómra csap, a sokktól kis híján leválik a helyéről az állam. Sóbálványként bambulom a kinyújtott nyelvvel eliszkoló szőkeséget.
– Davis! – iramodom utána.

Az előtérben fülledt levegő áramlik a tüdőmbe, a melegből nyári kánikulát forral a bent tobzódó tömeg. Flörtfellegek keverednek parfümköddel; egy társkereső rendezvénye sem dicsekedhet ekkora hormonkibocsátással. A nagy nyüzsgésben nyomát vesztem Hagnernek, hiába ágaskodom, nem találom rikító fürtjeit.
Váratlan támadás ér, valaki satuba fogja a csuklómat. Pár zavart lépés után esik le, mi folyik körülöttem: Davis vezet maga mögött, és kerülgeti az akadályt képző diákokat. Elkalandozom, együgyűen egyszerű gondolataimat lekötik a fiú nyakára hulló hajtincsek.

A konyha bejáratánál a szem számára észlelhetetlen fürgeséggel bepötyögi a kódot, majd kitárja a vaskos fémajtót.
A hűvös klíma libabőrrel pöttyözi a karomat. Edénycsörömpölés verődik vissza a falakról, egészen távolról olajsercegés társul hozzá. Davis a mutatóujját az ajka elé emeli, komiszság játszik karamell színű íriszeiben. A fagyasztóba kalauzol.
Még eszembe sem jut fázni, Ian máris elém toppan, és kabátot borít a vállamra. Noha lehetetlennek tűnik fokozni a meghökkentségemet, a jégkamrában gubbasztó alakok azért rátesznek egy lapáttal. Középen, a fal mentén elhelyezett hűtők és polcok által közrefogva egy pult húzódik, rajta bundába burkolózott ismerősök tömik magukba a fagyit többliteres dobozokból.
Davis időközben az alkalomhoz illően felöltözött, bevetésre kész. Az sem gátolhatja meg, hogy Peter irigyen ölelgeti a vödrét, púpos kanálra való kóstolót csen el tőle.
Heather barátságos mosollyal felém kínálja a saját adagját, evőeszközzel egyetemben. A mellőle előrehajoló Lendrow titokzatos vigyort villant rám, hófehér fogsorát valami barna színezi kevésbé vakítóra.
A zavarodottságom ezek után éri el a tetőpontját.
– Tyler, most azonnal mássz ki a fagyimból, vagy a képedbe nyomom! – A vérmes figyelmeztetés nem véletlenül elevenít fel gyerekkori emlékeket. Az egyik kapucni alól nővérem mézszőkére vegyszerezett loknijai kandikálnak ki.
– Shonna? – ráncolom a homlokomat.

Édestestvérem sűrűn beiktatott desszertszünetekkel meséli el, mi szél hozta. Míg Heather átszellemülten issza a szavait, addig a hímeket leköti a versengési láz, melyet természetesen Wackerly szított köztük. Nem égek különösebben a vágytól, hogy kiderítsem, mivel érte el a srác ezt a felfordulást. Bőven elég a nővérem ökörsége.
– Megbuggyantál? – teszem fel sokadszorra a kérdést.
– Meg – bólint rá ezredszerre is. – Azért segítesz? – Gyakorlottan szúrom ki az alkudozásra kínálkozó lehetőséget. Üzleti praktikával indítok: bizonytalanságot mímelek.
– Attól függ… Esetleg. Mondjuk, ha megkapom pihenőnek a tavaszi szünetet… – Szigorú managerem nem igényel további puhítást, diplomatikus ábrázattal kezet nyújt.
– Megegyeztünk.
– Engem se hagyjatok ki! – lelkesül fel Heather. A Hamupipőke ihletésű műveken edződött lány nyomban kész tervet dolgoz ki, elszántságával testvéremét is szédítő magaslatokba emeli. Elrebegek egy imát. A tanári kar a karácsonyi magánakcióm óta nem halmoz el a szeretetével, egy újabb balhé hiányzik a legkevésbé.

– Akkor megegyeztünk! – csap hirtelen a pultra Ian. Fülig érő szája rosszat sejtet. – Aki több telefonszámot gyűjt, az a győztes.
– Milyen telefonszámok? – Heather, mint egy házsártos háziasszony vágja csípőre a kezét, mindössze a fakanál hiányzik belőle.
– Csak egy ártatlan verseny, semmi komoly – bazsalyog Ian. – A feladat minél több lány számát megszerezni.
– Miközben barátnőd van?! – Heathernek már a füle is vöröslik. Ex-szobatársamról ugyanakkor süt az elvakult bizonyítási kényszer. Nem fogalmaztak még meg olyan fenyegetést a történelem során, amitől Ian meghátrálna a kihívás elől. Kezdetét veszi a perpatvar, a röpdöső kiáltások zaja elnyeli Davis felém intézett kérdését.
– Tessék? – kísérlem meg túlordítani Heatheréket.
– Téged nem zavar? – Az engedékeny barátnők mintapéldányaként ingatom a fejemet.
– Dehogy!


Shonna kicsinosítása alatt még mindig a fiúk baromsága a téma. Heathernek dobálózni támad kedve a nehezteléstől, pár centin múlik, hogy nem töri ripityára a tükröt egy cipővel. Kiselőadást tart a férfi nem gyarlóságáról, a mondatai mögül régi énem nézeteit hallom kicsengeni. Nővérem abszolút osztja a véleményét, mellesleg Tyler győzelme mellett teszi le a voksát.
– Én meg nem mondom, ki nyeri ezt a szart – nyugszik le az esélyek latolgatásának idejére Heather. Leveti magát egy babzsákfotelba, derékig süpped a vörös, pillangókkal tarkított borzadályban. Homár kolléga újradekorálta a fészkét – állapítom meg. Rengeteg erőlködésébe telhetett még csicsásabbra és buzisabbra változtatni ezt a helyet.

Shonna műértő hümmögéssel elemzi a ruhákat.
– Tényleg erős a mezőny. Peter ráadásul előnnyel indul – mélyed bele a témába –, hiszen híresség, vagy mi a fene. – Az estélyik után a parókákat veszi pártfogásába. Elvan, akár alkoholista a szeszfőzdében. – Furcsállom, hogy te ilyen nyugodt vagy – sandít rám a tükörből. Nem felelek. Hosszú, barna műhajat vetek elé a sminkasztalra a vörös helyett, amit próbálgat.
– Most megyek. – Feltűnés nélkül lekapok egy visszafogottabb göncöt a fogasról, és kipördülök a folyosóra. – Ha késnék, ne várjatok meg!
– Álljon meg a menet! – liheg a nyomomban a szépségkirálynő jelölt. – Mi lesz azzal, hogy segítesz? Adj tanácsokat! – Veszélyesen közel sodródik egy hisztériás rohamhoz, az ilyenek pedig szélsőséges esetekben akár padlópüföléssel vagy hajtépéssel is járhatnak.
– Tűnj titokzatosnak, viszonylag elérhetetlennek! – osztom sietősen az instrukciókat. Shonna össze-vissza forgolódik, talán azt reméli, lóg valahol egy jegyzetfüzet a levegőben, amibe lefirkanthatja a bölcsességeimet. – Plusz minél több emberrel teremtesz szemkontaktust, annál jobb. Tudod, mit? Nesze, varázspor! – A zsebembe nyúlok, és úgy teszek, mintha rá hintenék valamit. – Ettől ellenállhatatlan leszel, szóval bízz magadban! – Abban a biztos tudatban folytatom az utamat, hogy minden szakértelmemet átörökítettem rá.


Ian


Le sem járt a kiszabott határidő, én már a színházterem előtt gyönyörködöm kemény munkám gyümölcsében; a beszerzett telefonszámok megtöltenek egy egész A4-es oldalt.
Peter másodpercre pontosan fut be, köszönés gyanánt kijelenti: addig nem mutatja meg a gyűjteményét, amíg az összes résztvevő jelen nem lesz. Az orra alatt felbukkanó hamiskás mosoly azt súgja, biztos a dolgában.
Davis üres kézzel és egy vállrándítással, Tyler a jelleméhez passzoló, udvarias késéssel érkezik.

Komoly képet vágok, olyat, amilyen egy eredményhirdetéshez dukál.
– Kellene egy pártatlan fél bírónak – vetem fel tárgyilagos hanghordozással.
– Lendrow merre jár? – böki közbe Hagner. Az esélytelenek nyugalmával támasztja az ajtófélfát, karjait keresztbe fonja maga előtt.
– Nem úgy nézett ki, mint aki részt akar venni a ver… – Be sem fejezhetem a mondandómat, a barna bőrű égimeszelő fapofával lefékez előttem. Minden irányból értetlen pillantások tapadnak rá. Előránt egy lepedőnyi papírlapot, és arcátlanul flegmán meglebegteti előttünk – mindkét oldalát számsorok borítják. McGlone nagyokat tátog, még egy értelmes szótagot sem tud kinyögni.
Meredten analizálom az elérhetőségekkel telezsúfolt plakátot, néhol bónusz csóknyomokat fedezek fel rajta.
– Hát, erről ennyit – sajátítja ki az utolsó szót Davis. Kihúzza az ujjaim közül a lapot, és összegyűri. – Jobban jársz, ha ez nem kerül Heather szeme elé. – A galacsin ívesen repül a kukáig, aztán hangtalanul elsüllyed benne. Kiül az arcomra a csalódottság.
– Azért még nem kell elpityeredni – csapkod háton Peter kaján vigyorral a pofáján.


Heatert nem viseli meg a vereségem híre, kifejezetten jót derül rajta. Elismerése jeléül még a hüvelykujját is felmutatja Joshuának, amikor a teremben összepréselődő emberáradatban kiszúrja őt. Irritál a tülekedés, főleg az oldalamba fúródó végtagok, így karon ragadom Heatert, és egy kevésbé forgalmasabb részhez, a színpad felé cibálom.
– Én nem igazán érek rá – próbál szabadulni barátnőm. – Shonnán kezd eluralkodni a lámpaláz.
– Daryl nővérén? – akadnak fent a szemöldökeim.
– Hosszú történet. A műsor után megkereslek. Ó, és ne felejtsd el alaposan szemügyre venni a lányokat! – Néhány órája még pár tetves szám miatt akarta kettéharapni a torkomat, most meg arra biztat, stíröljem a csajokat. Ezek a nők… Képtelenség kiigazodni rajtuk.

Nem emészt sokáig az unalom, amint oldalra pillantok, érdekfeszítő jelenet tárul a szemem elé. Az igazgatónő indulatosan osztja ki az egyik lányt, egészen a sarokba szorítja őt. Közelebb merészkedem, a távolról homályba vesző vonások kiélesednek, és felismerem a fenyítés áldozatát. Daryl, pontosabban Sandra védekezik szelíden Mrs. McGlone-nal szemben.
– Itt van anyám is, ha valami hülyeséget csinálsz… – hadarja a nő.
– Nem fogok – csitítgatja Madkins.
– De ha véletlenül elhagyod a parókát, vagy… – A diri lassan viaszfehérségűre halványul. – Amúgy is elég komplikált a helyzet. Nem akarom, hogy tovább bonyolítsd! Örülök, hogy a karácsonyi balhét sikerült…
– Rendben, azonnal megyek átöltözni – vág a szavába Daryl.

Miután a lány halál nyugodtan faképnél hagyja, az igazgatónő fel-alá kezd járkálni. Tekintettel labilis állapotára elővigyázatosan közelítem meg, nehogy frászt kapjon.
– Mrs. McGlone – szólítom meg szinte suttogva. Felkapja a fejét, ziláltsága egy tébolyodottéval vetekszik.
– Igen? – Eredménytelenül igyekszik az összeszedettség látszatát kelteni.
– Valami baj van? – Felkacag, és esetlenül legyint egyet.
– Kisebb fennakadás. Valaki szólt, hogy Sandra Madkins össze-vissza lófrál a pasiját keresve. – Megvonaglik az arca. – Mint kiderült, igaz volt a hír. – Képtelen vagyok visszatartani a röhögést, apránként felbugyog belőlem. Sajnos Mrs. McGlone nem érezheti át a helyzet komikusságát. Enyhe rosszallással fürkészi a reakciómat.
– Hogy is történt pontosan? – kérdezek rá a nevetéstől akadozottan.
– Sandra váratlanul feltűnt az udvaron, véletlenszerűen megállította a Princess diákjait, teljes leírást adott a kedves barátodról, Davisről – mormolja fásultan –, és megtudakolta látták-e.
– Igyon egy gyógyteát! Jót fog tenni. – Ezzel a jó tanáccsal búcsúzom, és rohanok Hagnerért.

Haverom a hátsó sor szélén terpeszkedik egy székben, érzelemmentes ábrázattal réved a semmibe.
– Davis! – támaszkodom a karfájára. – Tudom, miért nem sikerült egyetlen telefonszámot sem összegyűjtened – újságolom jogos izgatottsággal, elvégre bizonyítékot szereztem rá, hogy Daryl Madkins is lehet féltékeny. Kevesen mondhatnak el ilyesmit magukról.
Hagner lassított felvételben irányítja rám a tekintetét.
– Még szép, hogy tudod. Ezzel nem kell kérkedni. – Visszanyelem a kigondolt frappáns szövegemet. Feltételeztem, értékelni fogja a hírt, ha már annyit nyavalygott Madkins túlzott higgadtsága miatt, de sehol a nagy lelkesedés.
– Ez a hülyeség nem nekem való – folytatja egykedvűen. – Evidens, hogyha nem megyek oda senkihez, telefonszámot sem fogok szerezni. – Tanácstalanul rágódom az elhangzottakon, a szám apránként húzódik széles mosolyra.
– Képzeld, Sandra a suliban járt – veszem fel a pletykás tyúkok beszédstílusát –, és minden lányt megállított, hogy a pasija után érdeklődjön. Állítólag elég pontos jellemzést adott róla. Ha engem kérdezel, nagyon szerette volna tudatni velük, hogy az illető foglalt. – Itt Davis képe is felderül végre.
– Ravasz – kommentálja tömören.
– Az.

A hősszerelmes porcsíkot röptet maga után, olyan iramban vágtázik el.
Az ő kapcsolatukat sem kell féltenem az ellaposodástól. Daryl mindent megtesz, csak megfelelően töltse be a barátnő szerepkört, Davis közben meg ölni tudna egy féltékenységi jelenetért. Üvöltött a srácról az irigység Heather kirohanása közben.
Nancy bekonferálja az első versenyzőt, úgyhogy kényelembe helyezem magam, és eleget teszek Heather kívánságának: alaposan áttanulmányozom a felvonuló lányokat. A tizenkettedik jelöltnél összeáll a kép; Shonna lejt végig a színpadon kirívó magabiztossággal.
– Van olyan jó, mint Daryl volt? – zökkent ki Heather a csodálkozásból.
– Őszintén?
– Őszintén.
– Azt még egyszer senki nem fogja utána csinálni. – Egy bólintással jelzi, hogy megérti.
Eltöprengtem rajta néhanapján, mi teszi különlegessé Madkinst, viszont a megoldásig soha nem jutottam el. Ennek a rejtvénynek a megfejtése Davisre hárul. Nekem a saját, külön bejáratú feladványom is sok.
Heather mintha megérezné, hogy ő jár a fejemben, végigsimít az arcomon.
– Oké, most már eleget bámészkodtál – duruzsolja. – Menjünk innen! – Azzal gyengéden felrángat.


Davis

Az elégedettség ijesztő bárgyúságot kölcsönöz az ábrázatomnak, az emberek sorra kerülnek ki, tartják a tisztes távolság háromszorosát. Valószínűleg senki nem örült még ennyire, amiért a barátnője megpróbált keresztbe tenni neki. Pusztán a felhők foszladozó széle képes elbűvölni, mi több, dudorászásra ösztönözni.
Az ég rózsaszínje a hangulatomhoz idomul, az esti hűvös szellők is előmerészkednek. Órák telhettek el, mióta befejeztem Daryl hajkurászását, és letelepedtem ide. Az a gyanúm, barátnőm szándékosan bujkál előlem.

Madkins szépen kivárja, amíg zsibbadni kezd a lábam, csupán utána tűnik fel a távolban. Bátortalanul somfordál oda hozzám.
– Szóval, szabotáltál – tettetek morcosságot. A szigorúságtól darabos mozdulatokkal tápászkodom föl. Daryl megszeppentsége majdnem előcsal belőlem egy mosolyt, erőteljes koncentrációmba kerül megőrizni a pókerarcomat.
– Sajnálom. Csak elképzeltem, hogy más lányokkal flörtölsz, és… – Lejjebb viszi a hangját, kerül a tekintetével. – Tudom, szánalmas húzás volt – sóhajt fel. Nem bírok tovább a késztetéssel, sutba vágom a színjátékot, az elővigyázatossággal együtt, és megcsókolom őt. Még hosszan a kezeim között tartom az arcát.
– Szabad vagy a tavaszi szünetben? – kérdezem fojtott hangon. Daryl meglepettségét elűzi egy mosoly.
– Mint a madár. – Az ajkát játékosan érinti a számhoz, éppen csak súrolja. A kockázatos helyszín és a lebukás esélye felerősíti a rajtam átszáguldó adrenalin hullámot.
– Akkor egy teljes hétre az enyém leszel. – Madkins kedvesen felel a bizonytalan, már-már kérdésbe hajló kijelentésemre.
– Igen.
– Ha már Miami… – kezdem sejtelmes mosollyal. Mivel felcsörög a telefonja, a pikánsabb részletekre már nem térhetek ki.
– Mrs. McGlone az – tudatja, és a füléhez emeli a készüléket. Az igazgatónő dobhártyaszaggató üvöltéssel nyit, nem esik nehezemre megfejteni a szavait.
– Már megint mit művelsz?!
– Most nem csináltam semmit – mentegetőzik automatikusan Daryl.
– Anyám teljesen ki van akadva. – A csökkenő hangerő arra sarkal, hogy közelebb hajoljak. – Azt mondja, látott téged csókolózni a saját testvéreddel.

A megrökönyödés valósággal ledönt a lábamról. Éveknek tűnő másodperceket szenvedek végig szívleálláshoz közeli állapotban. A Daryl szája szegletében tanyázó gonosz vigyor sem nyugtat meg túlzottan.
– Az anyja most már kémkedik is? Melyik ablakból figyelt? – Felemelt fejjel körbekémlel. Az agytekervényeim végre beszüntetik a sztrájkot, és munkához látnak. Bravúrosan összeillesztem a puzzle darabkáit.
– Tudtam én, hogy az az angliai fedő sztori szar ötlet volt – jegyzem meg az orrom alatt. Daryl eltartja magától a telefont.
– Menj csak fel. Lerendezem ezt, aztán beszélünk. – Engedelmesen követem az utasítást. Darylnek sem hiányzik több, kihasználja az alkalmat, és amint hátat fordítok, fenéken paskol. Döbbent hápogásomhoz egy nyelvkiöltést leszámítva nem fűz hozzá mást.
Csak képzelődöm, vagy egyre kiszámíthatatlanabb lesz? Ezek után meg sem próbálom kitalálni, milyen meglepetéssel készül a szünetre.


 

Apám évezredek óta nem jött a nyaralónk közelébe, azt sem tudta behatárolni, merre van a fürdőszoba, ehhez képest kitart a meséje mellett, miszerint véletlenül tévedt erre, és a barátnőm látogatásának semmi köze az egybeeséshez.
– Abszolút semmi – biztosít az ajtót sasolva. A kipaterolása több fáradtságba kerülne, mint az összes bevándorlót egyszerre kitelepíteni Amerikából, hát beletörődöm a sorsomba.
– Legalább megtennéd, hogy arrébb mész? – igyekszem mérsékelni a vendégre váró sokkot. Apám nem mutat hajlandóságot az áthurcolkodásra, rendületlenül alakítja a ház tekintélyes urát, összekulcsolt lábakkal tehénkedik az előtérbe tolt fotelban. Attól tartok, a csengő hangja nyomban kirepíti majd a megfigyelőállásból, egyenesen a megszeppent Daryl elé. Nincs más hátra, kényszermegoldáshoz folyamodom. Megragadom a háttámlát, és a kalimpáló utassal egyetemben visszahúzom a bútordarabot a nappaliba.
– Piszkosul jó erőben vagy – zsörtölődik apám.

Sűrűn a falon függő órára sandítok, ha le is ülök, nem bírok két másodpercnél tovább megmaradni a seggemen. A futkározásom kezdi zavarni a fatert.
– Higgadj már le! – ripakodik rám. – Ha így folytatod, átragad rám az idegességed.
– Már hívnia kellett volna…
– Nálad van egyáltalán a mobil? – Riadtan tapogatom végig a nadrágom zsebeit, a legtöbb, amit találok az egy oszladozó papír zsebkendő. Apa szánakozóan húzza el a száját, és figyelmen kívül hagyja csinos káromkodásaimat. A szitkozódásnak a csengő vet véget. Egyszerre rezzenünk össze. Túlbuzgó apámat rendre intő tekintettel visszalököm a helyére, a méltatlankodása érdekel a legkevésbé, aztán a bejárathoz sprintelek.

A kitárt ajtón apró emberek özönlenek be. Lelassult agyam késve azonosítja be őket, amikor az ajkaikról felreppenő hűhákkal már rég megszállták a nyaralót. Daryl szégyenkezve lesüti a szemét, legidősebb öccse, Mikey a kezét szorongatja. A kis srác egyenes háttal, harcra készen méreget engem.
– A kölykökről nem szóltál – bukkan fel apám, a karján ott csimpaszkodik Joey.
– Öreg Davis – mutogat rá a szőke kölyök, mire ősömből kirobban a röhögés.
Elapad a hangom, hiába fordulok barátnőmhöz segítségért, apám személyében megkapta a maga sokk adagját. Hát, erre nem számítottam…