AJÁNLOM AZ OLDALT
Hogyan csesszük el brutálisan a pasink tavaszi szünetét? Heather több kötetes könyvsorozatot alkothatna a témakörben. A fülébe jutott Darylék terve, és teljesen bezsongott tőle, hát fogta magát, áthurcolkodott hozzám egy hétre. A havi kórságával sajna nem egyeztetett előre, így az szintén ezt az időpontot szúrta ki. Egyesített erővel biztosították számomra a poklok poklát, ahonnan még az ördög is hanyatt-homlok menekült volna. Vérerekkel behálózott szemeim, az alattuk ívelő karikák és a bicegésem megőrizték a terror emlékeit.
Hagnernek már jobb lapokat osztott a sors. Kisimult arcbőrrel, nonstop reflektorvigyorral tért vissza Miamiból, mindezek mellé mérsékelt tiszteletet csikart ki belőlem, hiszen nem akármilyen csapást vészelt át: megbirkózott az ifjú Madkinsek inváziójával. Rajtam kifogott egy szem Heather.
Davis az érkezése óta szökellve közlekedik, a technikát Piroskától leshette el. Minden ugrásnál magasra rántja a térdét, hátizsákját maga mellett lóbálja, el sem jut a boldogságtól zárlatos tudatáig a produkcióját kísérő fojtott nevetés. Soha senki nem rohant még ekkora áhítattal az öreg Reynolds történelemórájára.
Hagnert a lépcsőfordulóban nyurga alak zavarja meg mámoros ámokfutásában. Kivágódik a gyámoltalan idióta elé, és sietségében felkeni őt a falra. Beazonosítom a száguldozót.
– Peter? – A srác rám sem hederít, elhomályosítja tekintetét a nyugtalanság. Két oldalról megragadja Davist.
– Baj van – közli tömören. A baljós előérzet mazsolányira zsugorítja a gyomromat.
Hagnerre rá sem lehet ismerni, bárgyúsága kámforrá válik. Nem kér részletesebb tájékoztatást, felcaplat az emeletre. Épphogy utolérem, beleveszik az igazgatói előtt tobzódó diákseregbe. Utána vetem magam, jobbról-balról motyogás, értetlenséggel és csodálkozással átitatott beszélgetésfoszlányok csapódnak nekem. A zsibongásban indulatoktól túlcsorduló hang dörren.
– Elegem van a kifogásaiból! Utoljára mondom, ez az egész meg sem történt. Ehhez tartsa magát! És most megyünk.
A tömeget láthatatlan kés szeli ketté, idősödő fickó masírozik át a középen nyíló, keskeny átjárón. A pasas feje búbjáról lesöpörték az évek a hajat, a hasára rálapátoltak némi felesleget, és a foltokban őszülő borosta arról árulkodik, öreg korára megromlott a kapcsolata a borotvával. Elhanyagolt külső, mogorva ábrázat, ordibálás – egy agresszív alkoholista ugrik be róla.
– Daryl, szedd a lábad! – parancsolja a férfi. Megszédülök a döbbenettől. Madkins leszegett állal, megtörten botorkál elő a sokaságból. A csuklója után kapok, tökéletes szinkronban Davisszel.
– Mi folyik itt? – Hagner szemöldökei már-már összeérnek, elkeseredettsége láttán bármelyik sorozatgyilkos könnyekig hatódna. Daryl hallgat, lekonyuló ajkai megremegnek. Barátja nyakába ugrik. A folyosón először súlyos csend, aztán hitetlenkedés hömpölyög végig. Az összeborulás nem nyúlik hosszúra, a kopaszodó ipse lehámozza egymásról a szerelmeseket.
– Ki a büdös franc maga? – Davis képe fokozatosan vörösödik.
– Az apám – passzírozza ki magából Daryl. Mr. Madkins kap az alkalmon, megragadja a lányát, és elcibálja sóbálvánnyá merevedett haverom elől. Muszáj közbelépnem.
– Hé, álljon meg a menet! – torlaszolom el az utat. – Mégis hová viszi? És miért?
– Te vagy az az Ian? – hörgi megvetően. Megfagy az ereimben a vér. A pocakos, idősödő férfit tomboló szörnnyé változtatja a düh. – Menj szépen a dolgodra, és engedj át minket! – Lazán félresodor, a méltóságom porszemekké omlik. Köpni-nyelni nem tudok.
Davis végre feléled hamvaiból, éhes ragadozóként vetődik utánuk. Karjaival hátulról láncolja le Darylt, féltőn szorítja, mintha pisztolygolyóktól, fentről potyogó tégláktól vagy egyéb veszedelemtől akarná megvédeni.
– Szeretem. Az enyém – jelenti ki, makacssága lekörözi egy ötéves kölyökét. Magamban gratulálok neki. Kieszelte a létező legborzalmasabb szöveget, erőlködnie sem kellett hozzá.
A szigorú apa ráncai összetolulnak, egyetlen hatalmas grimasz az egész arca.
– Ereszd! – buggyan ki belőle akár vulkánból a láva. Eltökélten fürkészem Rómeó és Júlia reakcióját, ám pusztán az összesimuló barna és szőke hajtincseket látom. Júlia egyszer csak hátranyúl, kedvese hajába túr az ujjaival, és közelebb húzza magához a fiú fejét. Nem lehet tisztán kivenni, mi történik. Talán búcsúcsókot váltanak, a Shakespeare-i drámák hőseihez illőt.
Davis karjai visszazuhannak a helyükre, megfeszült háttal, földbe gyökerezett lábakkal figyeli barátnője távozását. A háttérben felerősödik a zajongás, a srácok átmennek pletykás picsába. A haverom homlokán kidagadó erek azt jelzik, hamarosan betelik nála a pohár, akkor pedig bomba robban.
– Pofa be! – dörmögi valaki emelt hangon, mielőtt Hagner romba dönthetné az épületet a kirohanásával. Hullaházi csend süvít át az unatkozó háziasszonyként spekulálgató barmok között. Joshua ellöki magát a faltól, gyilkos kisugárzása és robusztus termete önmagában felér egy halálos fenyegetéssel. – Húzás órára! – Azzal szemtanúi lehetünk a fapofa tömegoszlató erejének.
Beavatottak lévén Mrs. McGlone irodájába vonulunk. Az elhúzott függönyök vöröses derengéssé szűrik a napsugarakat, a levegő letargiától és portól terhes; úgy érzem magam, akár egy titkos szekta tagja. Davis szétfolyik a székben, szemközt az igazgatónő ugyancsak bágyadt. Lendrow helyettük is alakítja a betonoszlopot, a rendíthetetlenségéből jól jönne egy adaggal Peternek. A srác izeg-mozog, dominóeffektust indít el az íróasztalon: véletlenül eldönti a kislámpát, az megtaszítja a vázát, végezetül a fából faragott tolltartó a földön köt ki. A tulaj észre sem veszi a felborult rendet.
– Daryl holnaptól a Princessbe jár – mormolja maga elé. – Az apja előre elrendezte, hogy családtagokon kívül senkivel ne léphessen kapcsolatba. Mintha kolostorba zárná. – Szikrák pattognak Davis szeméből, az öklei ütésre készek, a vonásaiban a frontra induló katonák harciassága ölt formát. Felegyenesedik. Az ujjai között fehérlő papírlapot széthajtogatva szótlanul elmenetel.
– Ki tájékoztatja Yujit? – morogja Joshua. Hülyén meredek rá.
– Te tartod vele a kapcsolatot?
– A könyv miatt. Daryl is tartotta – feleli egykedvűen.
– Shimura? – kapcsolódik be az igazgatónő. – Az a buzgómócsing médiaszakos? Hogy jön ő ide? – Peter elárulja magát a fészkelődésével, vibrál körülötte a „rejtegetek valamit” aura. Pengeéles pillantásokkal kényszerítem vallomásra.
– Daryllel rendszeresen e-maileztek – nyöszörgi. – Valami olyasmit mondott, felfegyverkeznek a nyanya ellen.
– A nyanya ellen? – hüledezik Mrs. McGlone. Az agyam helyén zavaros mocsárlé lötyög. Semmit sem értek.
Daryl
A felhők közé hasít velem a repülőgép, tempósan úszunk a szétfoszló, fehér vatták között. A mellettem ülő aggastyán elég halottnak tűnik, petyhüdt szemhéja a pupillájára lóg. Eltűnődöm: vajon kinek a kedvéért szánta rá magát a hosszú útra? A békés hangulat tiszavirág életűnek bizonyul, önsajnálatom teret hódít, hozza magával a tipikus mellékhatásokat, mint például a környezetem irányába mutatott közönyt. Innentől kezdve lezuhanhat a gép, spontán lángba borulhat a szomszéd öregember; engem lefoglal a sopánkodás.
Keserű emlékgombócokon rágódom, visszakérődzöm őket, hadd szenvedjek minél tovább.
Amikor egy hét után hazakeveredtem Miamiból, a lakásban terjengő dermesztő légkör a torkomra fagyasztotta a köszönést. Shonna a műkörmét rágcsálta, anya arcára nedves csíkokat vontak a könnyek.
– Mi történt? – ráncoltam tanácstalanul a szemöldökömet. Apa elém lépett, és minden figyelmeztetés nélkül felpofozott. Soha nem ütött meg korábban. A tenyere nyoma a bőrömre égett, fél napig nagy ívben elkerültem a tükröket, attól féltem, sírásba hajszolna a látvány.
Apám kegyesen ajándékozott nekem huszonnégy órát, mielőtt elcibál a Prince-be, és hivatalosan kiradírozza az egész esetet a történelemből. Robotként végeztem a dolgomat, mosogattam, takarítottam, sütit sütöttem – játszottam a megingathatatlant. Még én vigasztaltam anyámat, és borogattam a nővérem betegeskedő lelkiismeretét.
Este aztán kézzel írt búcsú cetlit firkantottam Davisnek, pityeregve, a paplan alatt bujdosva, mintha Nicole valamelyik nyálregényéből merítettem volna ihletet. A tevékenység kamaszlányosságától reggelig émelyegtem.
Élőben képtelen voltam bármi értelmeset produkálni, ezért az üzenetet utólag zseniális megoldásként könyvelem el.
A repülőtéren középkorú nő lengeti a Sandra Madkins feliratú táblát. Kísérőm profin utánozza a stewardessek művigyorát, hivatalból viselt kedvességét visszafogott fintorral viszonozom. Elterelget a luxusjárgányunkig.
– Aleah Fowler – fedi fel kilétét az autóban. – A diákoknak Miss Fowler.
– Örvendek. – Miss Álmosoly ezzel letudja az ismerkedést. Plazmatévé átmérőjű bonbonos dobozt emel át az anyósülésről. Pattogatott kukorica módjára hajigálja a szájába az édességet, némelyik célt téveszt. Sebaj, nem kényes a hölgy, a padlóról is megeszi. A csokoládé elfogytával sósra fáj a foga, nosza, csipszes zacskót ránt. Ilyen tempóban a teltkarcsúsága hamarosan szimpla teltséggé módosul.
Megérkezünk, a kisebb szemétdomb, amivel Miss Fowler kidekorálta a jármű hátulját, utánunk tódul. A sofőr nem először fuvarozza a primadonnát, tompa jajgatása alig több egy sóhajtásnál.
A tanárnő sajátos körbevezetésben részesít. Félkörben helyezkednek el körülöttünk az épületek, ő megáll a középen fekvő téren, és sorra rájuk bök: kollégium, tornatermek, iskola et cetera. Innen egyenesen a szobámba kormányoz.
A szállást nyomasztó műviség hatja át. A tervező mindenáron tündérmeséket szeretett volna a lakók közé idézni, az eredmény marcipános szirupfolyam lett. Két éves fogságra ítéltek egy babaházban – rohan le a felismerés. A rémálmok leghorrorisztikusabbját élem.
A lift ajtaját faágak, madárkák cifrázzák, belül klasszikus szólamok karistolják a dobhártyámat. A felvonó a másodikig szállít, kilépésemkor ég veledet duruzsolok neki, és fehér zsebkendőt lengetek gondolatban. Én már tudom, hogy többet nem utazunk együtt.
A csipkemintás, rózsaszín tapéta után felüdülésként érnek a puritánul berendezett szoba sápadtlila falai. A tágas helyiséget ágyakkal, ruhásszekrényekkel, íróasztalokkal szerelték fel, mindből kettő akad, plusz az elengedhetetlen könyvespolc. Utóbbin több a por, mint az olvasnivaló.
Nézelődésemet a fürdőszoba ajtajának nyikorgása szakítja félbe. Cellatársam toppan közénk, fején törülközőből eszkábált turbánnal. Miss Fowler nőiességében a légycsapkodáshoz mérhető gesztikulációkkal mutatja őt be.
– Sandra, ez itt Carolyn Akhter – hadonászik. – Mostantól ő segít neked a beilleszkedésben. – Merev vonásokba ölöm a döbbenetemet. Carolyn ebédre elé tálalt sültként méreget, éhesnek látszik. Biztosra veszem, hogy sok mindenben támogatna önként. Többek között szíves örömest segédkezet nyújtana, amennyiben fel kívánnám kötni magam a csillárra, vagy a vasúti síneken terveznék éjszakázni.
Sulykolom magamba a nemtörődömséget. Ilyen az élet! – visszhangzik háborgó elmémben.
Mappát nyitok Carolyn Akhter részére, elrendezem az eddigi információkat, közben elfogulatlanságra törekszem: heves természet, művészien káromkodik, amatőr woodoo-ja csiszolásra szorul, és elhivatottan utál engem. Visszajátszom a magazinon, konkrétabban a fotómon megejtett törzsi táncát. Remélem, nem ismétli meg eleven áldozattal a szertartást.
Miss Fowlert megcsapja a készülődő lincselés előszele, gyakorlott pedagógushoz illően azonnal cselekszik is.
– Én most megyek – fogja menekülőre.
Carolyn rám bámul, tekintete élét eltompítja a kobakjáról lemászó turbán. Lerántja az anyagkupacot, és vadul odacsapja a padlóhoz. Elmélázok rajta, mennyire hasonló a drapp törölköző valamint a parkettát díszítő szőnyeg tónusa. Fogolytársam nehezményezi a megcsappanó érdeklődést.
– Nézz rám, ha hozzád beszélek! – hőzöng.
– Meg sem szólaltál. – Szavaimat flegmaságba bugyolálom.
– Ne merj ilyen lekezelően viselkedni velem! – szirénázza. Neki lendül, nedvesen összetapadt, fekete tincsei kígyókként tekeregnek a mellkasa előtt. Felkapja a bőröndömet, elkínzott nyögésétől elvész a drámaiság, de elimbolyog vele a baloldali fekhelyig. – Ez lesz a tied. – Elhúzza a cipzárt, és a takaróra borítja a táska tartalmát. – Az egyenruhád a szélső szekrényben. Ne nyúlj a cuccaimhoz, ne szólj hozzám – ismerteti a szabályokat –, ne hozz fel kaját, se vendéget! Ha ezeket betartod, esetleg megférhetünk egymás mellett.
Visszarázódom az apatikusságba, panasz nélkül hajtogatni kezdem a pólóimat. Carolyn tervei a jó kis csetepatéról felborulnak, tehetetlenségében elönti az epe. Oldalra nyúl, és röppályára állítja a keze ügyébe kerülő tárgyat. A találat lüktető fájdalommal kedveskedik. Felveszem a halántékomról visszapattanó, fanyelű hajkefét, hogy zéró mimikával visszaszolgáltassam a rémült lánynak.
– Ezt elejtetted – jegyzem meg. Carolyn magához öleli a fegyvert, akárha vérengző fenevadtól óvná. A kötekedést berekesztve fedezékbe vonul a takarója alá. Percekig lélegzetvételét sem hallani, majd pusmogás szivárog a nesztelenségbe.
– Ez egy pszichopata… – Kibírhatatlan röhögési inger bizsergeti a rekeszizmomat. Micsoda szokatlan értékrend! Szinte bájos.
Lélekben eltemetem az üde reggeleket. Hepehupás, sűrű fellegek tapadnak egymáshoz odakint, szürkére árnyékolják az udvart, míg bent nyíló virágot formázó lámpák ontanak világosságot. Kókadtan csoszogok a folyosón, az ablaküvegeken kitartóan araszol mellettem homályló képmásom.
A rakott szoknya magasított dereka satuba fogja a hasamat, belső szerveim apránként mondják fel a szolgálatot. A betűrt ing sem kegyelmez, a kiszabaduláson munkálkodik. Szenvedélyesen vágyom rá, hogy letépjem magamról a rövid nyakkendőt, lázadásom jelképeként kivágjam a belehímzett címert, aztán az uniformis többi részével együtt máglyát rakjak belőle az előtérben.
Fedetlen fővel olvadok be az iskolaépületig hullámzó ernyőtengerbe. A permetező eső a homlokomra tapasztja újonnan befeketedett frufrumat, az aulában kicsavarom belőle a vizet, nehogy színt eresszen.
Elképedek. Az előttem érkező kisasszonyok lecsücsülnek a padokra a kétoldalt hosszan sorakozó szekrények előtt. Komótosan kihámozzák lábukat a topánjukból, és szárazba bújnak. Próbaképp elrajtolok, diáktársaim látszólag nem veszik zokon az utamat jelző talpnyomokat. A foltokat tanulmányozva úgy sejtem, más is lusta volt lábbelit váltani. Az ismeretlen sárpacák két sportcipőig vezetnek, a bennük zsörtölődő lány karba font kezekkel szócsatázik a lépcső aljában.
– Valerie, hányszor mondjam még el? – kérdi behízelgő modorban a nekem háttal álló vitapartner. Azzal teljesen eltérő stílushoz nyúl. – Cseréld le a csukádat! És legalább gombold össze a tetves inget! A vénség kikészül, ha meglátja ezt a pólót. – Kíváncsian kibogarászom a szöveget az említett ruhadarabon. „Sok a szar a világon. Még több a szarrágó.” Kapásból feljavul a kedvem.
– A boszi ma tuti nem dugja ki a vasorrát az irodájából. Elolvadna az esőben – replikázik a rebellis leányzó. Leereszti a karjait, és a kétmondatos igazság alatt felbukkan egy könnyen beazonosítható, barna halmocska. Képtelen vagyok tovább benntartani a kacajt, kisiklik a fogaim között.
– Látod! – mutat felém a lány győzedelmesen. – A csajnak van humorérzéke. Kunyerálhatnál tőle egy marokkal! – Kidomborítja a mellkasát, és felnyargal az emeletre. Az őt nevelgető fickót hátrahagyja nekem. Három fokot előre osonok, az ügyeletes kötekedő azonban visszatart.
– Sandra Madkins! – visszhangzik az álnevem. Megpördülök, egyúttal gondosan eligazítom a pókerarcomat. Kárba vész az erőfeszítés, megroggyanó térdeim kíméletlenül lelepleznek.
Alsó ajkamba mélyesztem a fogamat, hátha elfedhetem a remegését. Az élet imád a fordulataival zaklatni, ádázul feszegeti az ésszerűség határait.
Kyle Hendon öntelten vigyorog, még hullámos, barna hajtincsei is komiszan pöndörödnek a kockás ing gallérján. Esküdni mernék rá, hogy karamell színű íriszei el akarnak nyelni.
– Hova, hova? – Egyetlen lépéssel felszökken hozzám. – Ha összefutsz a matektanároddal, az a minimum, hogy elmakogsz egy üdvözlést. – A szőrszálak mindjárt átbökik a trikót a hátamon. Matek és Kyle. Külön-külön rühellem őket, együtt felélesztik a szuicid hajlamaimat.
Gyötrelmesen nehéz, de visszamászom a színészkedés nyújtotta mentsvárba.
– Jó reggelt, tanár úr! – hozom a jól nevelt, mindazonáltal életunt nebulót. Kyle a tarkómra simítja a tenyerét. Hősiesen tűröm a molesztálást.
– Második órán találkozunk, Sandra. – Remek. Mostantól két elmebeteg fogja színesíteni a mindennapjaimat.
A beígért időpontban belecsöppenek a számtan agyrohasztó világába, és meseszépen csonkig égek. Kyle a szadisták díszpéldánya. Lelkesen felszólogat, mosolyogva fogadja a rossz válaszokat, jót meg nem kap.
A délelőtt maradékát észrevétlenségben töltöm, meglapulok, akár agyonvágott légy a falon. Az ebédnél szintén ragaszkodom a bevált technikához; üres asztalhoz telepszem le. Nemtörődömségem a pletykaözön alapján fennköltségként épült be az imázsomba. A tévképzettől hajtva a többség nyílt utálkozással viszonyul hozzám. Carolyn szívén viseli a sorsomat, bőszen hergeli az ismerőseit.
A kajapult előtt élénkpiros sörény rikít. A hajzat tulajdonosa, a sportcipős lány a vidám pólóban nem tol maga előtt tálcát, szimplán lekap két szelet kenyeret, és közéjük kanalaz ezt-azt. Dolga végeztével felszívódik.
– Valerie sem éppen társasági ember – borzolja fel az idegeimet az ismerős hang. – Lehet, hogy kijönnétek. – Beletúrok a salátámba. Itt kvázi minden fogás kalóriaszegényen fest.
– Most mondtad, hogy nem társasági ember. – Hendon vállat von.
– Tessék! – kínál felém egy köteg papírt. – Összeszedtem néhány dolgot, amit nem árt, ha tudsz. Térképek, tanárok nevei, ilyesmik. – Felvonom az egyik szemöldökömet. – Mi ez a bizalmatlanság?! Csak segíteni akarok.
– Köszi. Azt hiszem… – A táskámba csúsztatom a kisokost.
– Hagylak táplálkozni – készülődik a távozásra. – Ha valami kéne, keress meg! Például szívesen korrepetállak matekból. – Felidézem a tanórai tortúrát.
– Inkább kihagyom. Te viszont nyugodtan szólj, örömmel adok leckéket empátiából. Jut eszembe! A maréknyi humorérzékért sem jelentkeztél még. – Kyle megfürdeti a fogsorát a lámpafényben. Mielőtt lelép, barátságosan megszorítja a vállamat. Nem bírok szabadulni a gyanútól, hogy a tanár úr figyelmességét bizony számítás táplálja. Vajon mire utazik?
A lányok alapjában véve százszorta kegyetlenebbek a fiúknál. Ez a megállapítás sokat késett, valójában már az óvodában megfogalmazódhatott volna bennem.
A hímek nyíltan támadnak, nem úgy a nőstények. Ők sunyi kis dögök. A felszínen angyaliak, belül viszont forrnak az indulataik, és amikor tiszta a terep, senki nem figyel, felszínre engedik őket, leforrázzák velük az ártatlan célpontot. Jelenleg én töltöm be az áldozati bárány szerepét. Némelyeket a mérhetetlen önteltségem borít ki, mások az aktuális tömeghóbortnak hódolnak, azaz saját vélemény híján az általánosat szajkózzák.
Elenyésző a normális élőlények száma a Princess Művészeti Akadémián.
Meghurcolva, vöröslő homlokkal, sajgó hátsóval támolygok be a szobába. Négyfős fogadóbizottság áramoltatja felém a gyűlöletet odabent, egyikük nem elégszik meg a szemmel veréssel, ütésre emeli a kacsóját. Elkerülő manőverem megsebzi a méltóságát. A felháborodását elnézve elbizonytalanodik az ember. Netán törvénybe ütközik ilyenkor elhajolni?
– Nyugalom, Anita! – utasítja rendre a hebrencs szőkét Carolyn. – Te! – nyársal fel a tekintetével, a képét torz fintor csúfítja el. – Gondolom, szeretnél békében megélni köztünk – sziszegi jelentőségteljesen. Az iskola hírnevének érdekében bízom benne, hogy szobatársam soha nem téved a dráma szak közelébe. Borzalmasan imitálja a tévésorozatok hárpiáit.
Carolyn viszonylag sokáig elhallgatja a némaságomat, majd elérkezik az idegbaj mezsgyéjére.
– Szeretnél?! – üvölti. Lassú pislogásokkal próbálom benedvesíteni kiszáradt kontaktlencséimet, ő ezt igenlésnek veszi. – Pompás! Akkor beszélj!
– Miről? – bukik ki belőlem. Egy szemvillanásra kibontakozik a „hülye vagy” pofám, ám a kvartett nem érzékeli.
– Miről, miről?! Kyle-ról, meg arról, mégis honnan ismered!
– Nincs kedvem. – Mialatt döbbenetükben levegő után kapkodnak, bezárkózom a fürdőbe.
Szó sincs róla, hogy szándékosan bosszantanám őket, csak a józan ész arra int, ne avassak be a magánügyeimbe négy idegent, akik tapasztalataim alapján szó szerint vadak. Mivel torolhatnák meg az engedetlenségemet? Kiközösítenek? Pokollá teszik az ittlétemet? Ugyan már! A Prince-ből is likvidálni akartak, mégpedig maga Tyler McGlone, az igazgató fiacskája. Ha azt átvészeltem, ez sétagalopp lesz.
Carolyn nem csupán megugorja az aljassági rekordot, gúnyos röhögéssel libben át a léc felett.
Javában kómázva szembesülök a Bermuda-háromszög jelenséggel: a holmim felszívódott, se híre, se hamva. Carolynt természetesen megilleti az ártatlanság vélelme, tehát kiötlök egy teóriát a kedvéért. Esetleg éjjel besurrant egy kleptomániás fogtündér, és az agyarhiánytól stresszesen mind egy szálig lenyúlta a gönceimet.
– Befejeztem! – fakadok ki. Belerúgok önjelölt ellenségem ágyába, ezt követően a szekrényéhez vonszolom sajgó végtagomat. Pechjére a bútordarab nem zárható. Miként szól a mondás? Aki hülye, haljon meg!
Bepasszírozom magam lakótársam váltás szettjébe. Jócskán korlátoz kecsességemben az egy számmal kisebb cipellő, illetve a nyúlfarknyi szoknya sem fokozza az úrihölgyes benyomást. Mivel igénylem a társaságot, számos gúnyát felkarolok, alaposan megpakolva eldülöngök velük.
A második óra kezdetét eldaloló csengő pont betoppanásomkor veri fel a suli csendjét. Megigazítom itt-ott elcsúszott, meggyűrődött kölcsönöltözetemet, és sorra benyitok a termekbe. Kutatásomat ordibáló oktatók varázsolják kalandossá.
A másodikon végre célba érek.
– Hé, tanár úr! – rikkantom oda a táblánál magyarázó Hendonnak. – Kijönne egy percre? – Bólint. Letapsolja a kezéről a krétaport, és komoly ábrázattal megindul. Vigyora lépésről-lépésre terebélyesedik, amikor elém toppan, már a füléig terjed.
– Kölcsönadod a mobilodat? – érdeklődöm. Kyle leplezetlenül stíröli a combjaimat.
– Tegnap is ennyire rövid volt ez a szoknya? – firtatja.
– Kölcsönadod a mobilodat? – ismétlem el tagoltabban.
– Nincsen meg Davis száma. – A gyenge ellenérv hallatán oldalra döntöm a fejemet.
– Sejtettem. Szerencsére nincs is rá szükség. Memorizáltam. – Kiszagolom, hogy füllenteni készül, így célzatosan megmutatom neki a tenyeremet, azt jelezve: ide kérem a készüléket. Kénytelen-kelletlen előkaparja a zsebéből a telefont. Tündérinek szánt mosollyal jutalmazom.
– Köszönöm. – A lázas pötyögést megakasztja egy vércse.
– Mi folyik itt?! – rikácsolja.
Félig Kyle mögé rejtőzve a szigor és a megvetés matuzsálem korú szobra közeledik, ismertebben a Princess igazgatónője. Homlokán hátrafeszíti a bőrt a szoros konty, groteszkül hat, ahogy mégis sokasítani igyekszik rajta a ráncokat. Vonásnyi, lilás ajkai semmivé keskenyednek. Megdönti a sztereotípiát, miszerint a meleg színű íriszek barátságosabbak; az övé két barna, fénytelen kavics.
– Elkezdődött a tanítás. Önöknek nem tűnt föl?
– Valóban?! – kap a szája elé Kyle. – Még jó, hogy figyelmeztet. – Sikerül lenyűgöznie, szimpátiát lobbant bennem a szemtelenségével.
– Kyle! – rivall rá a nyanya. A tanár úr mosolya nem lankad. Az erőteljes ellenállás eltéríti a támadót, inkább engem tüntet ki a figyelmével. – Sandra Madkins! Ne képzelje, hogy a kapcsolatai idáig elérnek. Itt ugyanolyan diákként tartjuk számon, mint bárki mást. – Ő szintén lenyűgöz: az alattomosságával. Mondatait fennhangon intézi felém, a suttyomban az élőműsoron szórakozó tanulók legnagyobb örömére, hiszen íme, gazdagíthatják a bűnlajstromomat. Az igazgatónő személyesen bélyegzett meg protekciósként.
A boszi tovább ostoroz, elkobozza tőlem Kyle mobilját.
– Az apja kérésére nem telefonálhat. – A hadizsákmánnyal a markában elmasírozik, furcsán merev felsőteste komikusságot kölcsönöz a járásának. Hendon eredménytelenül próbálja visszaigényelni a tulajdonát, kiáltásai elvesznek az éterben.
A folyosóra merészkedő lányok arca egyöntetűen tolmácsolja a nézeteiket: boldogok lennének, ha itt helyben kipurcannék. A szomszédból Carolyn kukucskál ki a nyitott ajtón, megmártózik a kárörömben.
Emelt fővel tovaballagok.
Bóklászom az udvaron, elméletileg a futópálya meglelésére törekszem, gyakorlatilag a túlsúlyos felhőkhöz könyörgöm egy kiadós zuhéért, ami elmosna a föld színéről. Bejárom a hatalmas, zöld területet a fehér vaskapu és az építményekkel körbeölelt tér között. A téglafal tövében konténer zöldellik, fehér ing lengedezik a peremén, körülötte a fűben ismerős rongyok isszák magukba a sarat. Carolyn és a csatlósai megszenvedhettek, mire idecipelték a cókmókomat. Nekigyürkőzöm a kukázásnak.
Nekem muszáj megküzdenem egy csapat harcias hercegnővel,
és vezetőjükkel, a vén sárkánnyal.
