|
1.
melone08 2013.08.18. 18:01
A grazi nevelőintézetben mindig zajlik az élet. Fiatal és idősebb gyerekek jönnek-mennek a folyosón, hogy odaérjenek óráikra, míg nevelőik terelgetik őket, és instrukciókkal látják el a helytelenül viselkedőket. A nappali tagozatos diákokon kívül néhány magántanuló is lakik az épületben, mely iskola, kollégium és menedék is egyben. A legtöbb gyermeket még csecsemőkorukban, vagy pár évesen beadták a szüleik, mivel nem tudták felnevelni a csöppségeket. Ki a pénzhiány, ki pedig a fiatal kora végett hozta ide gyermekét, hogy azok rendes ellátásban részesüljenek. A tanulók egy része, csupán néhány százaléka azért került az intézménybe, mert valamilyen oknál fogva elveszítették szüleiket. Közülük mindenkinek sikerült túltennie magát a történteken, mert megértették a nevelők és a pszichológus felvilágosításait, bölcs szavait. Csupán egyetlen fiú lógott ki a sorból, a tizenhat éves Benjamin Wiesmann.
2005. június 24-én egy grazi család vakációra indult, amely évek óta az első családi nyaralás volt. Az édesapa, bizonyos Robert Wiesmann egy jól menő szoftvergyártó cég társtulajdonosa, így ritkán nyílt lehetősége együtt lenni feleségével, és két gyermekével. Az asszony eladóként tevékenykedett az egyik belvárosi ruhaüzletben, emellett otthon ellátta anyai, illetve feleségi teendőit. A gyerekeknek reggelit készített iskola előtt, és készülődött a munkába. Délután megfőzött másnapra, majd mosott, vasalt, és amíg a férje az irodaként kialakított szobában dolgozott, addig biztosította számára a nyugodt környezetet. A két gyermek, Lara és Benjamin iskolások voltak. Lara volt a fiatalabb, éppen most végezte el az általános iskolát, és készült a gimnáziumba. Benjamin tizenöt évesen már az első osztályt végezte az egyik helyi középiskolában. Nem szeretett tanulni, sőt, iskolába járni sem. Annak ellenére, hogy nem érdekelte a tanulás, közepes eredményeket ért el. Pusztán abból élt, hogy figyelt az órán, egyszer elolvasta felelés előtt az anyagot, és így könnyedén vette az akadályokat.
Egy tóparti házat béreltek ki nyárra, a várostól nem messze fekvő kis, festői szépségű falucskában. Akkoriban még minden a legnagyobb rendben volt. Benjamin nem törődött sem a házimunkával, sem azzal, hogy szót fogadjon rengeteget dolgozó szüleinek, akik megteremtették a gondtalan diákéletet. Kedvtelenül, szenvtelen arccal utazott az autóban, míg húga mellette dalokat énekelt. A lány szeretett énekelni, és az volt az álma, hogy híres énekesnő lesz. Természetesen a fiút idegesítette a neki kornyikálásnak tűnő dalolás, és szóvá is tette. Vitatkozni kezdtek, melyből hamar csipkelődés, civakodás alakult. Először csak az anyuka próbálta nyugtatni a gyerekeket, hogy csituljanak el, mert az édesapjuknak oda kell figyelni a vezetésre. A hegyi utak mindig is tartogattak veszélyeket. A beláthatatlan kanyarok, a meredek
lejtők komoly koncentrációt igényeltek még a rutinosabb vezetőktől is, márpedig Robert annak számított. Több mint húsz éve vezetett már, több külföldi kiküldetést is autóval abszolvált, de még ő is félt kicsit ezektől az utaktól.
Hátul csak nem akart szűnni a hangzavar, és már az édesanyjuk sem bírt a gyermekekkel. Az édesapa úgy gondolta, egy határozott apai fegyelmezés talán használhat, ezért rájuk rivallt, hogy fejezzék be. Egy pillanatra fordult csak hátra, majd amikor ismét előre nézett, egy, a másik sávból átcsúszó kocsira lett figyelmes. Próbálta elrántani a kormányt, de nem járt sikerrel. A szabálytalanul közlekedő autó oldalról találta el a motorház kellős közepén a család járművét, akik ez által átszakították a szalagkorlátot, és a meredek lejtőn lebucskáztak a közel hatvan méteres mélységbe. Egy fa állította meg a roncsot, mielőtt az tovább zuhant volna. A másik autósnak nem esett baja, csak néhány karcolás esett rajta. Egy mögötte érkező, még idejében fékező harmadik autós meglátta a roncsokat, majd hívta a tűzoltókat, mentőket, rendőröket, és ott marasztalta a kissé kába, vétkes sofőrt.
Benjamin egy hétig feküdt mesterséges kómában a kórházban, mert több műtéten is át kellett esnie, hogy megmentsék az életét. Ő volt az egyetlen, aki megmenekült a családból. Az édesanyja, az édesapja és a húga is áldozatul estek az ámokfutó rombolásának. Amikor felébresztették, először nem tudta, hol van. Kellett néhány nap, mire teljesen észhez tért. Rájött, hol is van, és végre újra tudott beszélni. Első kérdése az volt, hogy mi történt, és, hogy van a családja. Az orvosok az állapota miatt nem szívesen, de elmondták, hogy ő élte túl egyedül a balesetet. Ezt követően minden világossá vált számára. A veszekedés… hogy édesapja hátrafordult… az után az ütközés. Kezdtek visszatérni az emlékei azzal a nappal kapcsolatban, és úgy érezte, mindenről ő tehet. Augusztus 6-án nevetett utoljára, és Szeptember elején került a grazi intézetbe, ahol külön szobát kapott, hogy egyedül lehessen, hogy ne zavarják a többiek. Miután rájött, miatta történt minden, senkit sem engedett magához, ezért muszáj volt elhatárolni a társaitól. Eleinte csak addig akarták, amíg a sorstársaihoz hasonlóan ő is túlteszi magát a történteken, de ő képtelen volt rá.
Fél három felé járt az idő, és az egyik nevelő meghozta Benjaminnak az aznapi jegyzeteket.
- Szervusz, Benjamin. Itt vannak a tanárok által elküldött jegyzetek fénymásolatai. Azt üzenték, hogy két hét múlva megkezdődnek a témazárók mindenből, mert lassan itt a félév vége. Ugye a többi jegyzet is megvan még? – kérdezte Veronika, aki a legközelebb állt a fiúhoz, már amennyire közel engedte magához az embereket.
- Igen – hangzott az egyhangú, tömör válasz.
- Figyelj csak! Voltál már ebédelni? Én most éppen a menzára készülök. Nem szeretnél te is velem jönni?
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Értem. Akkor nem is zavarok tovább. Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz meg.
- Igen.
- Szia, Benjamin. – Az elköszönésre azonban nem érkezett viszonzás.
Hétfő. Ezt a napot utálta legjobban a fiú. Ezen a napon történt a baleset, és ez a nap az, amikor az iskolahét is kezdődik. Ilyenkor a szokásosnál is morcosabb, elviselhetetlenebb szokott lenni. Nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna arra, hogy miatta történt minden. Ha akkor nem felesel, nem vitatkozik a húgával, akkor szerettei még élnének. „Miért nem én haltam meg inkább, egyedül csak én?” – hangzott lelkében napról napra, egyre erőteljesebben a kérdés, mely nem hagyta nyugodni. Amíg mások egy lyukasórának, vagy egy felelés elmaradásának is örültek, őt nem vidíthatta fel semmi és senki. Naphosszat ült az ágyán, hátát a falnak támasztotta, és oldalvást fordulva bámult ki a rácsos ablakon. Csak az ő szobájára szereltek rácsot, mert a pszichológus azt mondta, könnyen árthat magának, és a második emelet már elég magasan van ahhoz, hogy komolyabban is megsérülhessen. Ő mégsem érzékelte, hogy börtönben lenne. Nem a rács tette szörnyűvé a mindennapokat, hanem a tudat, hogy azokat, akiket szeretett, ő küldött a halálba. Akárhányszor idézte fel a történteket, minden alkalommal egyetlen végkövetkeztetést vont le belőle; a türelmetlensége, lázadó természete, az élettel szembeni tiszteletlenség, és a napról napra élés elve okozta a családja vesztét. A felhozott vacsorából csak pár falatot evett, majd lefeküdt, és addig gondolkodott, míg álomba nem merült.
A Grazi Egyetem kapuján egy csinos, fiatal, jegyzetekkel rohanó lány száguldott ki.
- Csak érjem el a buszt! Nem lehet igaz, hogy már megint nem sikerült elkészülnöm időben. Pedig negyed órával előbb eljöttem, és mégsem – mormogta hangosan, és nem érdekelte, hogy bárki hallja-e, ahogy magával beszélget.
Sprintereket megszégyenítő gyorsasággal futott. Befordult a következő sarkon, és már látta a buszmegállót. Mikor meghallotta, hogy mögötte az ismerős motorhang felharsan, még jobban rákapcsolt. Szerencséjére rengetegen álltak a megállóban, és így elérte a járatot. Nem sokon múlt. Kezében egy könyv volt, mely „A pszichológia a mindennapokban” címet viselte. Ezen kívül egy mappát szorongatott, melyben üres és jegyzetes papírok, valamint írószerek kaptak helyet. A buszon nem maradt ülőhely, de az állóhelyek száma is megállóról megállóra fogyott. A végén már kapaszkodnia sem kellett, mert az őt körülvevő emberek megtartották. Egyébként sem ért el egyetlen kapaszkodót sem, annyian tornyosultak előtte, mögötte, mellette és mindenfelé. Megkönnyebbülve szállt le a hetedik megállónál. Miután rendbe szedte magát, és
megnézte, minden nála van-e, tovább indult. A nevelőintézet felé tartott, ahol azt remélte, kaphat néhány dokumentumot, anyagot. A szakdolgozat megírásához ugyanis rendkívül sok forrás szükségeltetik, és hol lehetne a legtöbbet találni, ha nem egy ilyen helyen. A dolgozata címe: „A nevelőintézetben élő fiatalok helyzete, és lehetőségei a társadalmi beilleszkedésbe”. Azt remélte, talán tud is beszélni néhány fiatallal, hogy rálátása legyen személyesen is az állapotukra, felkészültségükre, nézőpontjukra.
Ahogy odaért az intézményhez, fújt egy nagyot, és belépett az ajtón. A portán megkérdezte, hol találja az igazgatónő irodáját, mert időpontja van hozzá. Azonnal eligazították. A keresett iroda a második emeleten, jobbra a harmadik ajtó mögött található. Felment a lépcsőn, elfordult a korábban hallott irányba, majd bekopogott az ajtón, melyen az igazgatónő neve állt.
- Jó napot! Helga Neuer vagyok, telefonon beszéltünk néhány napja. A Grazi Egyetem végzős pszichológia hallgatója vagyok. – A lány bemutatkozott, a középkorú hölgy pedig mosollyal fogadta.
- Persze, foglaljon csak helyet! Miben segíthetek? – kérdezte az igazgatónő.
- Mint azt a telefonban is említettem, korábbi évekből származó dokumentumokra, anyagokra lenne szükségem a szakdolgozatom megírásához.
- Igen-igen, már emlékszem. Pontosan milyen témában keres forrásokat?
- A szakdolgozatom címe: „A nevelőintézetben élő fiatalok helyzete, és lehetőségei a társadalmi beilleszkedésre”. Olyan iratok kellenek, amelyek tartalmazzák néhány bekerült, itt nevelkedett, és az intézetet már elhagyó diákok életútját.
- Azt hiszem ez nehezen fog menni. Ezek az iratok bizalmasak, és előbb meg kell kérni a kiválasztott személyeket, hogy járuljanak hozzá az anyaguk feldolgozásához.
- Erre én is gondoltam. Ezért kérem Önt, hogy ajánljon pár olyan embert, akiknek tudja a telefonszámát, és akik tartják a kapcsolatot az intézettel, hogy felhívhassam őket. Ha csak kettő-három visszajelez, hogy használhatom a róluk készült dokumentumokat, már nagyon nagy segítség lenne.
- Rendben, akkor menjünk az irattárba, és keresünk pár alkalmas jelöltet. Ehhez vinnem kell a telefonszámokat tartalmazó noteszemet. – Felálltak, kimentek az ajtón, és elindultak a harmadik emeletre, ahol az irattár található.
Útközben összetalálkoztak Veronikával, aki egy pillanatra megállította őket.
- Elnézést, igazgató asszony! Később beszélhetnénk Benjaminról?
- Persze. Miért? Talán valami baj van vele?
- Napok óta nem akar enni, és most már ki sem jön a szobájából. Csak a mosdóba és a fürdőbe megy, azon kívül sehová.
- Rendben. Fél óra múlva látogasson meg az irodámban, és akkor megbeszéljük, mi legyen vele.
- Köszönöm! Akkor viszontlátásra! – Elköszönt, és lerohant a lépcsőn.
- Ki az a Benjamin? – tette fel kíváncsi kérdését Helga.
- Ő egy különleges, 16 éves fiú. Tavaly egy balesetben elveszítette a szüleit és a húgát. Azóta nagyon szótlan, és nem ismerkedik a társaival. De ez az Ön dolgozata szempontjából mellékes. Menjünk, keressünk anyagot. – A lány bólintott, de nem hagyta nyugodni a különös fiú és a története, amelyből csak egy csipetnyi részletet tudott.
Mikor beléptek az irattár ajtaján, a szemük elé tárult a mérhetetlen mennyiségű dokumentumhalmaz, amelyek mind egy-egy be- és kilépő diák anyagát tartalmazták.
- Hű, mennyi forrás! – csodálkozott el Helga.
- Nagyon sok van – felelte az idősebb nő, majd folytatta. - Egészen a kezdetektől, még az 1800-as évek végéről is vannak itt feljegyzések. Nekünk azonban nem olyan rég elköszönt diákokra van szükségünk, akik még elérhetők. Nem szeretném ugyanis bolygatni a halottak anyagait.
- Ez csak természetes.
- Jöjjön, itt lesznek jobbra, elől. Látja – mutatott a polcra –, innen kezdődik az utóbbi években kilépettek listája. Most megnézem a noteszom, és nézek tíz embert. Közülük biztosan lesz legalább kettő, akik beleegyeznek a kérésbe.
- Köszönöm – mondta a lány, és várta, míg összegyűlik a megfelelő mennyiségű dosszié, bennük a telefonszámokkal.
- Íme. Ezeket levisszük az irodámba, és ott felhívhatja őket. Aki visszajelez, hogy szabad az út Ön előtt, annak az anyagát magával is viheti, és amint végzett a szakdolgozatával, visszahozza.
- Rendben.
Visszamentek az igazgatónő irodájába, és Helga nekilátott tárcsázni. Már majdnem mindenkit felhívott, amikor kopogás hallatszott az ajtón. Veronika jött be, de a középkorú asszony rövid várakozásra intette, míg a lány beszélt. A telefonálás végeztével négy dokumentumot vett ki a paksamétából. Szerencséjére a vártnál több személy egyezett bele, hogy anyagukat felhasználja, így örömmel fogta kezébe a papírokat. Valami mégsem hagyta nyugodni. Mindenképpen hallani akart Benjaminról, a sorsáról. Úgy vélte, ő megfelelő alany lenne az interjúja lefolytatásához, melynek keretén belül egy, még ide járó diákkal beszélgetne a terveiről, gondolatvilágáról. Összeszedte a bátorságát, és kérdéssel fordult a két nőhöz.
- Elnézést kérek, de lenne még egy kérésem.
- Hallgatlak – szólt vissza az igazgatónő.
- Szükségem volna egy diákra, aki még itt él, hogy meginterjúvolhassam. Javítana a dolgozat megítélésén, ha egy egyénileg lefolytatott beszélgetést is belevonnék.
- Ha talál olyant, aki ezt megteszi Önnek, akkor semmi akadálya.
- Nos, igazság szerint az előzőekben említett Benjamin nevű fiú érdekelne leginkább.
- Vele nem lehet interjút készíteni! Szótlan, és jóformán csak Veronikával áll szóba. Ő a legfőbb bizalmasa, már amennyiben lehet annak nevezni, hisz naponta csak néhány szót beszélnek.
- Legalább a történetét nem mesélnék el? Hátha tudnám, hogy közelítsem meg.
- Miből gondolod, hogy sikerülhet?
- Abból, hogy sokat tanultam erről a témáról, és rengeteg szakkönyvet elolvastam. Ezenkívül korombeli. Talán velem jobban szóba áll.
- Ugyan, hiszen még a saját társaival sem beszél. Miért nyílna meg pont egy idegennek?
- Én csak egy lehetőséget kérek. Egy próbát, hogy a közelébe férkőzhessek. Ehhez azonban szükségem van a történetére. – Az igazgatónő pár percig néma csendben ült, és gondolkodott, vajon jó ötlet-e megengedni ezt az interjút. Végül úgy döntött, hogy úgyis lehetetlen megközelíteni a fiút, így rábólintott.
Elmesélte Benjamin történetét attól kezdve, hogy hozzájuk került, egészen a mostani pillanatig. Veronika pedig arról ejtett említést, hogy mostanában egyre kilátástalanabbnak látja a diákja helyzetét. Helga, amit csak tudott, lejegyzetelt, majd ezt követően a nevelő kíséretében elment interjúalanya szobájába, hogy megpróbáljon beszélni vele. Bekopogtak, majd benyitottak.
- Szia, Benjamin. Jött hozzád valaki – szólította meg a fiút bizalmasa.
- Mondd neki, hogy menjen el, nem akarok vele beszélni. – Ekkor a lány belépett az ajtón, annak ellenére, hogy nem kapott rá engedélyt.
- Helló! A nevem Helga, és az egyetemen tanulok. Azért jöttem, hogy beszélgessünk. Hallottam a balesetedről, és…
- Mit tudsz te a balesetről? Azt, amit elmeséltek? Tévedsz, ha azt hiszed, mindent tudsz. Nem akarok veled beszélni.
- Pontosan azért szeretnélek meghallgatni, mert nem tudom az igazi részleteket. Azokat, amelyeket te magad éltél át. Szakdolgozatot írok a nevelőintézetekben lakó diákokról, és mikor hallottam rólad, úgy gondoltam, tökéletes személy vagy arra, hogy szakmai szempontból kielemezzem a helyzeted.
- Mi vagy te, pszichológus?
- Csak leszek, amint végzek. De nem vagyok olyan, mint azok, akik a székükben ülve faggatnak, egészen addig, amíg csak még inkább megbolondulsz.
- Nem tárgyalok pszichológusokkal, kontárokkal pedig végképp nem. Ha végre megértetted, hogy nincs kedvem ehhez a játékhoz, akkor elmehetnél, és békén hagyhatnál. Megfájdult miattad a fejem.
- Rendben, elmegyek. De ha mégis úgy döntesz, hogy megosztanád a problémáid, hívj fel. Itt hagyom a telefonszámom a nevelődnél, rajta keresztül elérsz.
- Arra várhatsz, hogy hívjalak – mondta Benjamin dühösen, majd teljesen elfordult.
- Szia, Benjamin – köszönt el tőle a lány, és mikor kimentek az ajtón, ő megfordult egy pillanatra, aztán ismét az ablakra helyezte a tekintetét.
- Még sosem beszélt ennyit senkivel. Érdekes, hogy egyáltalán reagált arra, hogy hozzászóltál.
- Itt van a számom, ha esetleg úgy alakul.
- Nézze, Helga! Ugye így hívják?
- Igen.
- Nagyon szeretném, ha újra eljönne, és még beszélne vele. Úgy látom, hogy Önre máshogy tekint, mint rám, vagy bárkire az intézetből. Jót tenne neki egy idegennel beszélni, főleg olyannal, aki talán megtalálhatja vele a közös hangot.
- Én szívesen jönnék, mert nagyon érdekel ez a fiú. Szakmai szemmel nézve több mint nagyszerű interjúalany.
- Majd én ráveszem, hogy mégis látni akarja. Kitaláltam valamit, hogy beszélhetem rá.
- Hogyan?
- Ő úgy gondolja, hogy a jellemhibái miatt történt a baleset, mert nem volt képes szót fogadni, és ezért önmagát okolja. Arra gondoltam, ha elmondom neki, hogy ez által mások is megismerhetik a történetét, és okulhatnak abból, ami vele történt.
- De ez szörnyű. Nem az ő hibájából történt az egész.
- Ez így van. Viszont a későbbiekben Ön ezt el tudja vele hitetni. Most azonban ez az egyetlen esély arra, hogy beszélhessen vele. – Helga törte a fejét, nem akarta, hogy így kihasználja a nevelő a fiút, de tudta, hogy ezt a tévképzetet lerombolhatja benne, ha lehetőséget kap. Néhány pillanatnyi gondolkodás után válaszolt.
- Legyen. Próbálja meg. Ha Benjamin úgy dönt, hogy beszélne velem, akkor hívjon fel ezen a számon. – A lány átadott egy cetlit, amelyen a telefonszáma volt, majd elköszönt, és a dokumentumokkal együtt visszaindult az egyetemre.
Délután öt felé járt, és lassan eljött a vacsora ideje. Veronika azon gondolkodott a nevelői szobában, hogy mikor beszéljen diákjával. Végül úgy határozott, hogy amikor felviszi neki a vacsorát, akkor megemlíti. Ezt helyes ötletnek találta, és reménykedett benne, hogy sikerrel járhat. Az esti étkezésre zsemlét, margarint és lekvárt szolgáltak fel, és mindenki választhatott, hogy teát vagy kakaót kér-e mellé. A nevelőnő ismerte Benjamin ízlését, ezért kakaót vitt fel neki az ételhez. Ideges volt, kicsit remegett is a tálca a kezében. Félt, hogy nem sikerül a terve, nem tudja rábeszélni diákját, hogy beszélgessen el azzal a lánnyal. Egy év után hamar észrevette, hogy másképp viselkedett vele, mint ahogyan bárki mással szokott. Félig felé fordította a fejét, mintha érdekelné, amit mond. A többieknek háttal állva vagy ülve válaszolt, attól függően, hogy helyezkedett el a szobában. A szemtől szemben elv nagyon ritkán valósult meg, de akkor sem nézett a társai szemébe. Megszólalni pedig végképp csak egy-két szót szokott. Nem könnyű bánni egy ilyen érzékeny gyerekkel. Hiába a kora, még mindig gyereknek tartotta a fiút, ezért próbált vele úgy is bánni.
Most azonban eszébe jutott, hogy Helga felnőttként kezelte, egyenrangú partnernek tartotta. Talán ez lehet a kulcsa annak, hogy a közelébe férkőzhessen bárki – gondolta Veronika, miközben lassan felért a lépcsőn. A szoba felé vette az irányt, és mikor odaért, bekopogott. Egyik kezével a tálcát tartotta, másikkal pedig benyitott.
- Jó estét, Benjamin! Meghoztam a vacsorát. Még válogathatsz is, hogy margarint, lekvárt vagy mindkettőt eszel egyszerre. A kedvenced hoztam mellé, kakaót.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes!
- Ugyan már! Enned kell, mert teljesen elgyengülsz. A kórházba akarsz kerülni, hogy az orvosok mesterségesen tápláljanak?
- Nem. De akkor sem vagyok éhes.
- Hát jó – egy pillanatra elhallgatott, aztán úgy látta, elérkezett az idő, hogy megemlítse neki a lányt.
- Mit akarsz még itt? – kérdezte morcosan a fiú.
- Tudod, arra gondoltam, hogy eljöhetne még egyszer az a fiatal egyetemista hölgy, aki itt járt ma. Olyan kedves volt, biztosan jól megértenétek egymást.
- Nem akarok vele beszélni. Egyedül akarok lenni!
- Mit szólnál ahhoz, ha mások is olvashatnák a történeted, és ez által megmutathatnád nekik, mi is történt veled. Okulhatnának a hibáidból…
- Ezt mégis, hogy érted?
- A szakdolgozat, amelyet az a Helga nevű lány ír, megfelelő média lehet arra, hogy kívülállók olvashassák. Aki elolvassa, megértheti belőle a benne szereplő helyzeted, a véleményeid, érzéseid. Márpedig sokak kezén végigfut, miután leadta az iskolában.
Benjamin egy rövid ideig gondolkodott, végül megszólalt.
- Hívd fel őt. Mondd neki, hogy jöjjön, amikor tud.
- Örülök, hogy így döntöttél, bölcsen tetted. Holnap felhívom, és talán még a héten el tud jönni. Nos, megyek, még várnak rám. Később visszajövök a tálcáért.
- Jó – hangzott a rövid válasz, majd a nevelőnő elhagyta a szobát.
Szerda délelőtt volt, és Helga éppen végzett a filozófia előadással, amikor érezte, hogy rezeg a zsebe. Pontosabban a telefonja rezgett a zsebében, mert még nem hangosította vissza. Mikor elővette, és meglátta, hogy ismeretlen szám hívja, csak reménykedni tudott benne, hogy Veronika az. Igaza lett.
- Üdvözlöm, Veronika vagyok. Tegnap itt járt nálunk dokumentumokért, és meghagyta a telefonszámát, hogy ha rábeszélem Benjamint a beszélgetésre, akkor értesítsem.
- Igen. Jó napot kívánok! Sikerült dűlőre jutni az ügyben?
- Még tegnap este beszéltem vele, és úgy határozott, hogy szeretne Önnel találkozni.
- Nagyszerű hír! És mikor mehetnék?
- Amikor csak ráér, itt fogja várni, ennyit mondott.
- Rendben. Akkor ma délután három órára ott vagyok. Köszönöm az értesítést. Viszonthallásra! – Az elköszönés után letette a telefont, és örömében ugrott egyet, majd ökölbe szorítva a kezét indult vissza a kollégiumba.
A következő órája fél tizenkettőkor kezdődött, de nem tudott rá koncentrálni. Egész előadás alatt az járt a fejében, miként teremtsen kontaktust egy olyan személlyel, aki a balesete óta alig szólalt meg, és mindig rosszkedvű. Átgondolta a különféle pszichológiai tanulmányokon szerzett ismereteit, és arra jutott, hogy egyikre sem lesz szüksége. Úgy fog odamenni, mint Helga, a hallgató, és nem úgy, mint egy jövendőbeli pszichológus. Háromnegyed egy is elmúlt, mikor a docens véget vetett Helga szenvedésének. Azonnal a szobájába rohant, hogy átöltözzön, és elérje a buszt. Ezúttal semmiképp sem akart elkésni.
Az ebédhez készülődve Veronika alig várta, hogy elmondhassa a jó hírt diákjának. Izgatott lett, nem tudta, mi fog kisülni a dologból. Csak egyet tudott; hogy ennél jobb lehetőség nem lesz Benjamin lelki világának rendbe hozására. Húsleves, és rántott hal majonézes burgonyával. Ez volt az aznapi menü, és mivel a fiú szerette a halat, a nevelőnő széles mosollyal vitte fel neki az ételt. Ahogy bement, azt se tudta, hol kezdje.
- Szia! Ma duplán szerencsés napod van.
- Hogy érted? – hangzott a szokásos durcás kérdés.
- Hal van ebédre, és délután három órára jön az a lány, hogy beszélgethessetek. Nagyon megörült, hogy engedted eljönni.
- Csak azért engedtem, hogy írja meg a történetem abban a dolgozatban, aztán el is mehet.
- Rendben. Készülődj, mert alig két óra, és itt lesz. Most hagylak enni, és mikor visszatérek, már vele jövök, és elviszem a tálcát is. – Benjamin nem szólt semmit, csak intett egyet, miközben kifelé bámult az ablakon.
A sárguló falevelek egyesével hullottak alá a fákról, amely nyomasztotta a fiút. Az elmúlásra emlékeztették. Arra, hogy minden élőlénynek végig kell haladnia azon az ösvényen, ahol a kezdet a születés, a cél pedig a halál. Nem félt a haláltól, sokkal inkább bántotta az, hogy nem mindig az hal meg, aki a halál listáján elől szerepel. A fák vajon, hogyan viselik leveleik elvesztését? Hiszen a részükké válnak, és tavasztól kezdve velük együtt élik meg a csodákat. Ahogy az első bimbók kihajtanak, aztán ahogy a virágok kinyílnak, a méhek pedig beporozzák őket, hogy termés legyen belőlük. Szoros kötelék alakul ki a fa és a levél között, legalábbis Benjamin így vélte, és szomorúvá tette a tudat, hogy ezek a kötelékek elszakadnak. Már tavaly ősszel
rájött, ha nem akarja, hogy még egyszer át kelljen élnie a kínt, hogy elveszít valakit, akit szeret, akkor nem szabad senkit sem közel engednie magához. Ha nincs kit szeretni, nem is lesz fájdalmas az elvesztése – gondolta. Pedig az élet is olyan, mint a fa. Megszületünk, és meghalunk, ez a végzetünk. De ki kell használnunk azt a rövid időt, amelyet az élők között tölthetünk, különben a halálunk pillanatában nem lesz, mire emlékeznünk. A kötelékek olyanok az ember számára, mint növényeknek az eső. Szükségesek, hogy általuk jobbá, erősebbé váljunk a világban, és segítenek megtalálni az utat, amelyen aztán nekünk kell végigmennünk. Benjamin azonban nem értette, pedig mindenkitől ezt hallotta. Az ő sorsával valahogy nem tudta beazonosítani ezt az elvet.
Lassan eljött a három óra, és Helga rögtön az igazgatói irodába ment, ahol megtalálta az igazgatónőt és Veronikát is.
- Jó napot! Ugye nem késtem el? – pillantott az órájára, miután köszönt.
- Nem, még előbb is érkezett – felelte az igazgatónő.
- Akkor én el is kísérném hozzá – vette át a szót a nevelőnő, a hallgató pedig helyeselve bólintott, majd kimentek az ajtón.
Végigsétáltak a folyosón, és ahogy a szobához értek, egy hangos kopogást követően benyitottak. Veronika legnagyobb csodálkozására Benjamin velük szemben ült, átöltözve, és a szemükbe nézett, ahogy köszöntek.
- Üdvözöllek, Benjamin! – köszöntötte Helga az interjúalanyát, aki csak egy rövid hellót dobott vissza.
- Akkor én elviszem a tálcát, és magatokra hagylak titeket – nézett a neveltjére, aki biccentett egyet, majd Veronika ott hagyta a két fiatalt.
- Örülök, hogy úgy döntöttél, szóba állsz velem.
- Engem csak az érdekel, hogy leírd a történetem, és más is tanulhasson belőle.
- Jól van. Kezdjük is. Meséld el, mi történt azon a napon. – A lány elővette a tollát, majd jegyzetelni kezdte, amit a fiú mond.
Benjamin mindenre kitért. A legapróbb részletekre is, amelyeket ezerszer felidézett már, és amelyek napról napra megkeserítették életét. Helgának feltűnt, hogy nagyon sokszor használja az alanya az „én hibám volt” kifejezést. Ahogy a diák a végére ért, a pszichológushallgató kérdést szegezett hozzá.
- Miből gondolod, hogy a te hibádból történt a baleset?
- Már mondtam! Ha nem kezdek el vitázni a húgommal, akkor édesapám nem fordul hátra, és még ma is élnének.
- Ez csak egy szemszög. De mi van akkor, ha nem veszekedtek? Attól még az autó megjelent volna, és ki tudja, apukád merre tudja elrántani a kormányt. Talán akkor is balesetet szenvedtek.
- Ezt nem tudhatod, mert az életben nincs olyan, hogy mi lett volna ha…
- Ez így van. Akkor viszont gondolj vissza arra, amit mondtál. Idézlek: „Ha nem kezdek el vitázni… még ma is élnének”. Feltételes módban beszéltél. Ugyanúgy feltételezted azt, hogy nem történt volna meg. Mennyivel biztosabb a te feltételezésed, mint az enyém?
- Sokkal…
- Megmondom: semennyivel! A múltban történt dolgokat már nem befolyásolhatjuk a jelenben. Attól, hogy sejtjük, mit hogyan kellett volna csinálni, még nem tudhatjuk, hogy akkor mi történt volna. A volna szót használni veszélyes, főleg, ha a múltról beszélünk. Nem másíthatjuk meg a múltat, és nem tudhatjuk, mi miért történt meg. Az a feladatunk, hogy elfogadjuk, ami velünk történik, és próbáljuk elviselni a sok szenvedést, amelyeket az élet az utunkba gördít. Azt hiszed, hogy a társaid között, akik itt élnek veled, nincs olyan, aki elveszítette a szüleit? Vagy aki hibáztatná magát? Bizony sok ilyen van, csak nem ismered őket. Vagy vegyünk személyes élményeke. Én is hibáztam már úgy, hogy más itta meg a levét, de mindig volt valaki, aki mellém állt, és azt mondta: „Nem érdemes gondolkodni rajta, mert már megtörtént. Viseld el a következményeit, és igyekezz, hogy a jövőben ne történhessen meg újra ilyesmi. Ha szükséged van rám, itt leszek!”
- De akkor is én vagyok a hibás! Soha senki sem mondta nekem, hogy velem lesz, megvéd, vagy segít. Mindig egyedül voltam, és egyedül is maradok.
- Ez nem igaz! Veronika sokat törődik veled, de annyira a saját világodban élsz, hogy nem veszed észre, ami körülötted történik. Aggódik érted, és azt szeretné, hogy te is olyan legyél, mint a többiek, vagyis az átélt borzalmak ellenére; élj!
- Élet… Az élet egy nagy átverés. És legjobban a kötelékek rontják el.
- Hogy érted ezt?
- Ha nem szeretsz senkit, akkor nem fáj az elvesztése sem.
- Gyere velem, kimegyünk a szemben lévő parkba. – Karon ragadta a fiút, és kivitte a szobából, le a lépcsőn, és észrevétlenül kisurrantak az ajtón.
Benjamin nem mert közbeszólni, nem is tudott. Helga határozottsága meglepte őt. Átmentek az úttesten, leültek egy padra, ahol a lány elengedte alanya karját. Egy darabig csendben vártak, mígnem Helga egy pillangóra lett figyelmes.
- Nézd, Benjamin. Amikor ránézel arra a pillangóra, mit látsz?
- Egy állatot. Mi mást?
- Ugye, tudod, hogy az állatoknak csak kevés része tud gondolkodni, és döntéseket hozni úgy, ahogy az emberek?
- Igen.
- Ez a pillangó nem képes rá. Ösztönből cselekszik. Azért repül, mert megvannak hozzá a képességei, de fogalma sincs, mi mindent tehetne még meg velük. Azt tudja, hogy hernyóként ennie kell. Mikor kibújik a bábból, párt kell találnia, hogy szaporodhasson. Két fontos üzenetet hordoz az őseitől, de mindegyik egy cél felé
hajtja, hogy szaporodjon, ezáltal fennmaradjon. A fajfenntartás az egyetlen, amely miatt él. Nem tudja, mi a kötelék, csak létezik, és teszi a dolgát.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az emberek dönthetnek arról, mit, és hogyan tesznek. Meghatározott keretek között ugyan, de azt tehetnek, amit csak akarnak, és amit csak tudnak. Ha akarnak, kötelékeket alakítanak ki, ha akarnak, egyedül maradnak. Most nézd meg szemben az embereket. Ott egy pár, akik boldogan, mosolyogva sétálnak egymás mellett. Mögöttük egy fiatalember jön, aki egyedül halad, és nézd meg az arcát. Nem nevet. Azt akarom ezzel mondani, hogy a kapcsolatok, ahogy nagyon sok dolog ezen a földön, kettős. Egyrészről rossz, mert mikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, akkor fáj, és sokszor magunkat is okoljuk, amiért megtörtént. Ellenben jó érzés is, mert azzal, hogy szeretünk a másiknak is adunk valamit. Magunkat, és a bennünk rejlő törődést. A párunk tudja, hogy vigyázunk rá, hogy nem hagyjuk egyedül, és ő is viszonozza ezt. Egy kapcsolat, egy kötelék sosem egyoldalú. Mindig két fél kell hozzá, hogy működjön. Ahogy te szeretted a szüleid, de csak későn döbbentél rá, ők tudták, hogy így érzel, és ők is szerettek téged. Aki nagyon szeret valakit, az életét is feláldozná érte, csak, hogy az megmeneküljön.
- De ők nem áldozták fel magukat, meghaltak!
- Tudod, hogy mikor, milyen alkalmakkor, mit mondtak a szüleid. Beléd ivódott minden szavuk akkor is, ha nem figyeltél rájuk, mert az elméd elraktározta, csak nem használta. Mégis benned vannak ezek a gondolatok, tanácsok. Gondolj bele, ha most beszélhetnél velük, és látnák, hogy önmagad marcangolod, mit mondanának? Képzeld el, aztán válaszolj.
Benjamin hosszú ideig gondolkodott. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy szüleivel beszélget. A lágy, kissé hűvös, őszi szellő nyugtatóan hatott rá, így még jobban bele tudott merülni a helyzetbe. Helga addig egy szót sem szólt, csak nézte, ahogy a fiú végre megteszi, amit kér. Úgy érezte, kezdi megérteni, mi a lényege annak, amit mondott; a jó és a rossz együtt léteznek, egy univerzumban, és nem lehet szétválasztani őket. Az ember dolga az, hogy megtanuljon együtt élni ezekkel, és elfogadja, hogy a mindenségben az ő szava nem mérvadó. Porszemek vagyunk csupán a világegyetem sivatagában, és a szél kénye-kedve szerint dobál minket. Egyik pillanatban még egy magasan fekvő homokdűnén ülünk, egy másikban pedig a völgyben, ahová nem mindig jut el a napsütés, és az árnyak oly félelmetesek. Csak akkor nem félünk, ha a többi porszemet társunknak tekintjük ebben az utazásban, és érezzük, velük lenni jobb, mint egyedül. A szél bárhová visz, mindig elrepít onnan, ahol már vannak homokszem társaink. A velük kialakult kötelék elszakadhat, de egy másik homokszemmel új hozható létre. Sosem szabad engedni, hogy a magány társunkká legyen, hisz együtt erősebbek vagyunk. Az egy minden, és a minden, az egy.
A fiú lassan kinyitotta a szemét, és ezt Helga is észrevette. Megkérdezte tőle, mit mondtak a szülei.
- Azt mondták, hogy ne sírjak. Örülnek, hogy én életben maradtam, és bennem tovább élnek. A szívemen hordozom őket, és a szeretetüket, így ha bármikor szükségem van rájuk, csak nézzek magamba, és ott lesznek. – A lány elmosolyodott, majd megszólalt.
- Rátaláltál a válaszra. Most már csak az a dolgod, hogy elfogadd, és megértsd. Amint ez megtörténik, többé nem fog bántani a tudat, hogy te lennél bárminek is az oka. És most menjünk vissza, nehogy észrevegyék, hogy kilógtunk – mondta Helga, és Benjamin biccentett. Először hagyta el ajkát egy vékonyka mosoly, mely örömmel töltötte el a lányt.
Visszalopóztak a szobába, de úgy tűnt még nem keresték őket. Helga összepakolt, és elköszönt a fiútól.
- Látlak még valaha? – kérdezte Benjamin a hallgatótól.
- Ha szeretnéd, hogy jöjjek még, akkor jönni fogok, ameddig tudok. – Úgy vélte, hogy elindult a javulás az interjúalanyánál, ezért, mint leendő pszichológus kötelességének érezte a további foglalkozásokat.
- Örülnék neki.
- Akkor egy hét múlva, ugyanígy, három órakor itt vagyok. Szervusz, Benjamin!
- Szia.
Helga bement elbúcsúzni az igazgatónőtől, aki szólt Veronikának a fejleményekről. A nevelő felvitte a vacsorát diákjának, és rögtön szembetűnt a különbség. A fiú nem üldögélt az ablakon kifele nézve, hanem az íróasztalnál olvasgatta a jegyzeteket, és mikor az ételt hozó belépett, ránézett, és köszönt neki. Odament az asztalhoz, amelyre a nő a tálcát helyezte, és nekilátott enni, mint aki három napja nem evett semmit. Jóllehet, ez majdnem így is volt, hiszen az utóbbi hetekben alig akart enni, le is fogyott nagyon. Amúgy sem volt erős alkat, és a korábbi koplalások miatt jó étvágya lett. Jó volt látni, ahogy szinte tömte magába a falatokat, egyiket a másik után. Veronika nem győzött csodálkozni, és, hogy neveltje ne lássa, gyorsan elköszönt, majd kiment a szobából, és a falnak dőlve sírni kezdett. Erős érzelmek szabadultak ki belőle, és azt remélte, ha a lány még párszor meglátogatja, akkor olyan elevenné válhat, mint társai.
A napok nehezen teltek, és Benjamin alig várta, hogy következő hét szerda legyen. Valami különöset érzett a mellkasában, egy szorító érzést. A félelem volt. A félelem attól, hogy mégsem jön el, és, itt hagyja. Nyomasztóan hatott rá ez az érzés, ugyanakkor próbált arra gondolni, hogy biztosan eljön, és akkor újra beszélgethet vele. Tetszett neki, hogy mindenre talál választ. Olyan problémákra, kérdésekre is, amelyekre még Veronika sem tudott. Mikor eljött a nagy nap, újra kimentek a parkba, ám ezúttal az igazgatónő engedélyével. Három órakor érkezett, és fél hétkor ment el a lány. Közel három és fél órát beszélgettek, Benjaminnak valahogy mégsem volt elég.
Ismét várta a következő hetet, és ez háromszor-négyszer így ment. Minden alkalommal új dolgot tanult az életről, és arról, hogyan hasznosítsa ezt a tudást a későbbiekben. Egyre hidegebb lett az időjárás, már a hó is többször esett, de Benjamin szíve alkalomról alkalomra egyre jobban felmelegedett. Az első találkozáskor még kihűlt szívvel, tele fájdalommal próbálta bizonygatni az igazát, hogy a kötelékekre nincs szükség. Mostanra azonban azt érezte, hogy a kötelékek fontos részét képezik az életnek, és megértette, hogy azok segítségével könnyebben boldogulhat.
December tizenharmadika, szerda volt. Helga a buszon utazott, és azon elmélkedett, hogyan tudassa újdonsült barátjával, hogy nem találkozhatnak többet. Jönnek a vizsgák, majd januárban véget ér számára az egyetemista élet, és visszaköltözik a szüleihez, Bécsbe. Komoly problémába ütközött azáltal, hogy nem készült fel előre erre a szituációra, pedig már a második alkalom után tudta, előbb-utóbb eljön ez a pillanat is. Tartott tőle, hogy a vár, amelyet eddig felépített, most egy kisebb földrengés hatására össze is dőlhet. Bízott a belefektetett anyagok szilárdságában, és a vár erejében, azonban az élet sajátja az is, hogy néha a legváratlanabb helyzetekben történnek olyanok, amelyekre nem vagyunk felkészülve. Az intézmény elé érve erőt vett magán, és felment a lépcsőn. Elsőnek az igazgatónő irodájába ment, hogy visszaadja a dokumentumokat, amelyeket a szakdolgozatához felhasznált. Elmondta, hogy többet nem tud már jönni, és megköszönte az eddigi segítséget, amelyet kapott. Az igazgatónő megértette a lányt, és sok sikert kívánt neki az életben. Helga megköszönte, és elindult, hogy mai útja legnehezebb állomását is teljesítse. Ahogy belépett a fiú szobájába, csak ennyit mondott: - Gyere velem. Benjamin nem értette, hogy mi történik, de érezte, hogy valami szörnyűség készül.
Kimentek a parkba, oda, ahová mindig szoktak. Leültek a kedvenc padjukra, és a diák átvette a kezdeményezést.
- Milyen hideg van ma. Miért nem maradtunk a szobámban?
- Beszélnünk kell valamiről, Benjamin. – A fiún nyugtalanság lett úrrá, de igyekezett leplezni félelmét.
- Miről?
- Többet nem tudok eljönni hozzád beszélgetni, mert nemsokára véget ér az iskola, és visszamegyek a szüleimhez, Bécsbe, hogy munkát keressek.
Benjamin nem tudta, hogy mit mondjon a hallottakra, végül mégis megszólalt.
- Miért mondod ezt?
- Emlékszel, amikor a kötelékekről beszéltünk első alkalommal?
- Igen, persze. Sosem felejtem el azt a napot.
- Valamit nem mondtam el akkor. Valamit, amit most úgy érzem szükséges, hogy megtudj.
- És mi lenne az? – Alig bírt magával, szinte forgott körülötte a világ. Nem akarta hallani, hogy az a személy, aki az utóbbi hetekben a legtöbbet jelentette számára, el akarja hagyni. Megint egy kötelék, amely elszakad, és fogalma sem volt, hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet.
- Emlékszel? Azt mondtam, hogy egy kapcsolat, egy kötelék sohasem egyoldalú. Mindig két ember kell hozzá.
- Igen.
- Közöttünk is kialakult egy kötelék. Tudom, most úgy érzed, ez a kötelék elszakad, eltűnik azzal, hogy nem találkozhatunk. Azonban valamit tudnod kell még a kötelékekről. Az a kötelék, amelyet erős szeretet tart össze nem múlik el. Nem szakad szét, és nem fedi be az idő pora. Akár a szüleid emléke, az enyém is megmarad benned. Az életed része leszek, ahogy te is az enyém. Nem fogjuk egymást elfelejteni. Ha elfelejtenénk egymást, a kötelék elszakadna. De azzal, hogy egymás szívében továbbra is ott leszünk, a barátságunk nem szűnik meg létezni. Bármerre sodorja az élet az embert, az igazi kötelékek megmaradnak, de újak is születnek az új helyen. A régit azonban nem feledjük el. Ha most el is sodródunk egymástól, ha a távolság közénk is áll, mindig ott leszünk egymásnak. Lehet, hogy személyesen nem tudunk találkozni, de telefonon vagy levelezéssel tarthatjuk a kapcsolatot. És ki tudja. Ha majd végzel, és leérettségizel, talán meglátogatsz, hisz akkor már szabad életet élhetsz. Én várni foglak, és akkor újra beszélgethetünk élőben is. Megérted ezt?
- Azt hiszem, igen! – Benjamin tudta, miről beszél a lány, de nehezen akarta elfogadni a tényt: talán soha többet nem láthatja.
- Ennek örülök. Akkor nyugodtabb, de nem teljesen nyugodt szívvel búcsúzom ma tőled, és persze nem örökre.
Rövidesen visszamentek az épületbe, mert a fagyos szél mellé párosuló szomorúság nem tette lehetővé, hogy továbbra is kint maradjanak. Még valamivel több, mint két órát beszélgettek, aztán Helga elköszönt, és eltűnt, olyan hirtelen, ahogyan érkezett. Benjamin visszaemlékezett az együtt töltött időre, és hálás volt a lánynak, hogy megtanította az élet fontos kérdéseire. Szorgalmasan tanult, és másfél év múlva leérettségizett. Bécsbe ment egyetemre, és tanárnak tanult. Úgy gondolta, azt, amit megtanult, tovább kell adnia a következő generációnak is. Egy darabig még levelezett Helgával, de az egyetemi évek alatt egyszer sem találkoztak, mert addigra a lány más országba ment. Mindig örömmel emlékezett vissza azokra a szavakra, amelyeket tőle hallott, és tudta, amíg nem felejti el őt, addig a kettejük közötti kötelék nem szakadhat szét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
