Egy koromfekete lepel lebben lágyan a tavaszi szélben. A hófehér felhők gomolygó szürkévé válnak az égen. Elered az eső, először csak apró cseppekben esik alá, végül már falat képez előttem. Már nem látom a kísértetiesen lobogó leplet! Már semmit sem látok! Csak egy sikoly üti meg a fülem, melytől lúdbőrözni kezd a karom. Lélekszakadva futni kezdek a hang irányába, cipőmmel felverve a csendben szundító pocsolyák békéjét, és egyenesen belerohanok egy fölém magasodó, baljóslatú alakba. Hidegség kúszik be a számon, le egészen a gyomromba. Felnézek rá, ajkamon sikollyal, de nem jön ki rajta hang, hisz megbénított a félelem! Ő áll előttem, ki mindenkinek az ellensége! A Halál! Kísérteties mosoly jelenik meg az ajkán, majd felemeli kaszát tartó kezét. Tudom, hogy értem jött, s magával fog vinni, így nem is védekezek. Az előbbi félelmem tovaszáll, s megnyugtató érzés száll rám. Visszamosolygok a Halálra, s várom a kasza lesújtását. De elkerül! Felnézek az alak arcába, de már nem a Halál az, ki rám néz, hanem Ő, a szerelmem. Megfogom a kezét, míg önelégült mosoly jelenik meg az arcomon. Már nem esik az eső, gyönyörű napsütés vesz körbe. Szerelmem indulásra késztet, az oldalánál sétálva lépek be a fénybe, tudva, végre együtt leszünk, örökre.

2012. január