– Nem fontos – világosította fel Dean, és ledobta magát a kopottas iroda egyik igencsak elnyűtt székébe.
Az orvos is leült, rákönyökölt az íróasztalára, és összeillesztette az ujjait. Merev arccal nézte, míg Dean ki nem nyögött valamit.
– Az internet korában az ilyesmi nem bonyolult, dokikám.
– Azt hiszem, olyasvalakinek, aki nem tudja, hogy néz ki egy valódi rendőrigazolvány, igenis bonyolult. Nem igazán hirdetjük magunkat a világhálón.
A nyomozó bosszúsan köhintett, elvörösödött, és mélyebbre tuszkolta zsebében az igazolványt, amit az irodába érkezésekor meglóbált a doktor orra előtt.
Túl dühös és fáradt volt ahhoz, hogy rögtönözzön. Egy rendőr segített neki, aki adósa maradt valamikor régen, évekkel azelőtt, holmi piti tolvaj felhajtása kapcsán. A Thomas Parkland nevű férfi – nemrégiben kinevezett százados – kelletlenül szerezte meg a Takeshore által kért információkat az ifjabbik Dr. Alexander J. Cartwright múltjáról, és közölte vele, hogy az ismeretségüknek ezzel vége.
Dean egy egész délutánt és éjszakát utazott Pearl Hill városkáig, a hajnalt pedig a Prymes-Walton épületegyüttesének keresgélésével töltötte a mérföldekkel távolabb elterülő erdős területen.
Jól el van dugva ez a vacak – gondolta, mikor végre megpillantotta a több emeletes, rácsos ablakokkal ellátott fehér épületet. Lefogadom, hogy Pearl Hill lakosainak nagy része nem is sejti a létezését.
– Mit óhajt tőlem, nyomozó? – jött a következő kérdés, egy fokkal barátságosabb, ugyanakkor gunyorosabb hangnemben, mint az előzőek.
– Információra van szükségem egy korábbi betegével kapcsolatban – vallotta be Dean. Nem látta értelmét a köntörfalazásnak. Még az is lehet, hogy a fejembe lát, végső soron agyturkász…
– Nem adhatom ki – vágta rá Dr. Carpenter.
– Az illető egy bizonyos Dr. Alexander Joshua Cartwright. – Dean lassan és hangsúlyosan ejtette ki a szavakat, és azt a reakciót kapta, amit várt: a pszichiáter arca megrándult.
– Nem kezeltem ilyen nevű embert – közölte Albert Carpenter.
– Testi sértésben való bűnrészességgel gyanúsítom Cartwright doktort – ütötte tovább a vasat Dean. – Nyolc napon túl gyógyuló sérülésekről van szó.
Carpenter tekintete az íróasztala sarkán fekvő dossziékupacra villant. Kissé riadtnak tűnt, mikor megismételte:
– Nem kezeltem ilyen nevű embert.
Dehogynem – gondolta Takeshore. És ahogy elnézem, ott van az anyaga az asztalodon.
Önelégülten elvigyorodott, de az orvos ellentámadásba lendült.
– Gyanúsítani persze bárkit lehet bármivel – fejtegette –, de nem értem, mi céllal teszi ezt, hogyha nem rendőr. – Megkeményítette a hangját. – Talán a bátyja… nem, várjon, az apja volt rendőr. De magának nem jött össze.
Ha igazán akartam volna, lehettem volna rendőr – háborodott fel Dean. Az ujjai a szék karfáját szorongatták.
– Ettől persze nem lett értékesebb anyu szemében sem.
– Mit tud maga az anyámról?! – kiáltott rá a nyomozó.
– Meglehetősen konzervatív asszony… – válaszolt a pszichiáter. Egy pillanatig tanulmányozta Dean arcát, aztán: – …volt. Mélyen vallásos, rendszerető, talán hippi-, prosti- és meleg-gyűlölő. Valószínűleg antialkoholista, a szorosan összefogott kontyú fajtából, aki csendre inti az embert, ha a vasárnapi mise alatt beszélgetésre vetemedik.
– Baszd meg – vicsorgott Takeshore, és felemelkedett a székből. – Mentalista pöcs.
Carpenter kivillantotta a fogait.
– Gondolom, mindig figyelmeztette magát, hogy csak a tehetetlen ember káromkodik.
A csúnyácska titkárnő abban a pillanatban lépett be, mikor Dean a vigyorgó Carpenterre borította az íróasztalt. A férfit székestül döntötte földre a masszív bútor, meglepően magas hangú sikolyt csalva ki a higgadt küllemű asszonyból.
Dean megragadta a kínálkozó lehetőséget: lehajolt, és felmarkolta a padlóra hullott dossziékat a dermedt titkárnő lába mellől.
– Mit is mondott a tehetetlen emberekről? – nevetett fel kajánul.
Válaszul egy kéz került elő az asztal alól, kinyújtott középső ujját mutatván a nyomozó felé. Röhögött egyet rajta, és félrelökte az útjában álló nőt.
Mire a kocsijába vágta magát, már meg is találta a keresett nevet az egyik vaskos dosszié elején.
Adrienne olyan kábult volt, mintha fejbe vágták volna. Azt sem tudta már, hogy egy nappal vagy egy évvel korábban mesélt neki Alex a túlvilágról.
Ördögök… angyalok… életre kelt öngyilkosok… Bonyolult ez az egész…
A müzlije egészen elázott a tejben. Nem is evett, csak turkálta a reggelijét.
– Megfeküdte a gyomrodat a történetem. – Az óriás szelíd aggódással nézte őt az asztal túloldaláról.
Lassan válaszolt.
– Kiét ne feküdte volna meg? Nem mindennapi történet.
– Kétségkívül.
– Ezen felül aggódom Bunny… mármint Emily miatt, és lassan jönnek a vizsgák is. – Ez csak a mai reggelen jutott az eszébe. – Két vagy három hét múlva vége lesz a szorgalmi időszaknak.
Alex lebiggyesztette a száját.
– Hm – közölte. – A jó öreg Bunny. Vajon hogy boldogul nélküled? Nem lehet egyszerű az egyetemi campuson az ő asszociatív prozopagnóziájával.
– Meglehetősen jól alkalmazkodik – bizonygatta Adrienne, részben a férfinak, részben saját magának, aztán felidézte az emléket, mikor először hallotta az Emilyre vonatkozó tudományos kifejezést.
– Prozopagnózia – közölte AJ, fölényeskedő, tudálékos vigyorral.
Adrienne nem tudta hová tenni a szót. Épp csak megemlítette a fiúnak, hogy Emilynek rossz az arcmemóriája.
AJ észrevehette a zavarát, és magyarázni kezdett.
– A te Bunny barátnődnek kicsit nagyobb a baja holmi gyenge memóriánál. Arcfelismerési zavara van. Viszonylag enyhe, de pusztán az arcáról valószínűleg képtelen lenne bárkit is felismerni.
– Engem mindig megismer – ellenkezett Adrienne.
– A magasságodról. Az alkatodról. Az öltözködési stílusodról. A hangodról. És gondolom, többnyire te köszönsz először, mikor találkoztok.
– Nem feltétlenül – rázta a fejét a lány. – Ez egy abszurd ötlet. Nem hiszem, hogy ilyen súlyos a dolog. Emily csak egy kicsit szórakozott, ennyi az egész. A neve pedig Bunnswick, nem Bunny. Megjegyezhetted volna, ha olyan okos vagy.
– Meg is jegyeztem – vont vállat AJ. – A répaimádata miatt adtam neki ezt a becenevet.
– Kicsit sokat gondolkozol Emily viselt dolgain, nem? – csattant fel sértődötten Adrienne. – Tény, hogy odavan a répatortáért, de te ezt honnan tudod? Talán érdekel téged? – Egészen kipirult, és a hangja egyre vékonyodott, ahogy elhadarta a mondókáját. Még lábujjhegyre is állt a végére.
– Nem a sárgarépára gondoltam – vigyorgott a fiú, és az orránál fogva visszanyomta a földre a pipiskedő leányzót. – Ne féltékenykedj.
Adrienne arcpírja mélyvörösbe fordult.
– Miért lennék féltékeny?! – Csak mert megígérted, hogy jössz, és három teljes napig a színedet sem láttam? Aznap is csak véletlenül futottak össze; Adrienne az iskola környékén lófrált, és az egyik sarkon szó szerint belebotlott a fiúba, aki aztán – látszólag nem túl lelkesen – javasolta, hogy sétáljanak egyet a városban.
– Nem vagy? – vetette oda nemtörődöm vállrándítással AJ.
– Cseppet sem! – vágott vissza harciasan a lány.
– Amúgy sincs miért. – AJ hosszút sóhajtott, és elkedvetlenedve dörmögte: – Történetesen ismerek néhány srácot, akiknek volt dolguk a barátnőddel. Nem egy azért szakított vele, mert simán elment mellettük az utcán úgy, hogy az arcukba bámult, és nem is köszönt… miután már járt velük egy ideje.
– Nahát – húzta el a száját Adrienne. – Innen az ötleted az arcfelismerési zavarról.
– Igen, innen. Az érdeklődési körömről meg annyit, hogy a kis Emily kívül esik rajta, mivel túlzottan ledér az ízlésemnek. Elcsócsált már egypár fekete és fehér répát, de talán sárgát is, hiszen lakik itt néhány kínai család fiúgyerekkel…
Mikor a lány megértette a célzást, nyújtózkodott egy nagyot és barackot adott AJ fejére.
– És a templomba járó lányok benne vannak a körben?
– Csak ha szépek, és olyan gyengéden bántanak, mint te.
Nagyon fájt volna, ha kihagyod a mondat közepét? – csóválta a fejét Adrienne, és bosszúsan fújt egyet.
– Ilyen nőből nem találsz sokat – cukkolta a másikat.
– Nem kell sok. Elég egy.
– És mihez kezdesz vele, ha megtalálod?
– Ezt meg hogy érted? – vonta fel a szemöldökét AJ.
– Emlékezz csak a strandra – mondta Adrienne. – Egy rakás kortársad között voltál, és elvonultál olvasni. Csak azért jöttél közelebb, hogy megverj néhány illetőt. Antiszociális vagy. Mit kezdenél egy lánnyal?
– Nem árulom el – felelte sértődötten a fiú. – Úgyis túlságosan pirulós vagy. És tudd meg: nem szoktam csak úgy odamenni egy társasághoz, akkor sem, ha a kortársaimról van szó. – Tartott egy sóhajnyi szünetet. – Nem szeretek pótkerék lenni. – Megint egy sóhaj. – Nem vagyok antiszociális, csak…
– Csak? – nógatta a lány.
AJ elfordította a fejét, és alig érthetően suttogta maga elé:
– Magányos vagyok.
Adrienne később sokat töprengett ezen a kijelentésen, és azon, vajon akarta-e a fiú, hogy meghallja.
– Ha akarod, elhozom a könyveidet a kollégiumból, de valószínűleg megvan az én könyvtáramban is, ami kellhet. – Az óriás elvette előle a müzlis tálkát, és kiborította a tartalmát a mosogatóba.
– Miért lenne meg? – rázta a fejét Adrienne. – Én pszichológiát tanulok.
– Tudom – dörmögte Alex. – Emlékszem, hogy ezt szeretted volna. Azon a nyáron egyfolytában analizálni akartál engem.
– Ugyan már. Csupán kétségbeesetten próbáltalak megérteni, ez minden.
– Sikerült? – A férfi kíváncsian fordult vissza a mosogatótól.
– Dehogy – legyintett fáradtan a szőke. – A legkevésbé sem. Egyszer úgy tettél, mintha nem is érdekelnélek, másszor látványosan féltékenykedtél, a legvégén meg előálltál azzal, hogy feküdjek le veled, és mikor nemet mondtam…
– Nekem is rémlik, mi történt – szakította félbe ingerülten Alex. – Ott voltam. – Jelentőségteljesen mutatta fel csuklószorítós kezét. – Nem ez volt a kérdés, szöszi.
A következő percet mindketten sértődött hallgatással töltötték, aztán Alex megrázta magát és megtörte a csendet.
– Nem csak orvosi könyveket tartok. Cole és Cole Fejlődéslélektan-ját kérik mostanában, nem igaz? Jobbról a második szekrény a könyvtárszobában. Valamelyik alsó polcon lesz. Vagy A lélek betegségei Comertől… pár kötettel odébb.
Adrienne megköszönte a felvilágosítást, és felállt az asztaltól.
– Akkor nekiveselkedem valamelyik könyvnek. Használhatom a számítógépet is? Le kellene töltenem a tételsort.
– Csak nyugodtan – intett Alex.
A lány már javában a könyvtárszoba asztalánál ült és a fejlődéslélektant böngészte, mikor az óriás megjelent egy tányér illatozó palacsintával.
– Ha mégis megéheznél.
Pont jókor – gondolta Adrienne, és rámosolygott. A tanulás meghozta az étvágyát.
– A garázsban leszek, ha kellene valami. Kitakarítom a kocsi belsejét.
– Miért, talán koszos? – A lány jóízűen emelte a szájához a késői reggeli egyik különösen étvágygerjesztő darabját.
Alex arcán fájdalom suhant át.
– Tele van Rose vérével.
Adrienne földre ejtette a palacsintáját.
– Rose?
– A néhai Rosamund Darnley. – Alex lehorgasztotta a fejét, hátat fordított neki és a garázsba menekült.
Ennyit az étvágyamról. A lány az asztal szélére száműzte a tányért.
Ezután már csak kínlódott a tanulnivalójával. Minden sort háromszor kellett elolvasnia, hogy felfogja az értelmét, de megjegyeznie egy mukkot sem sikerült, néha azt is elfelejtette, hogy az oldal elején vagy végén tart.
Még jó, hogy ez elvileg csak ismétlés…
Az őszi és tavaszi szemeszter alatt is rengeteget készült az év végi szigorlatokra, most mégis úgy érezte, hogy új dolgokat olvas – dacára annak, hogy ugyanolyan tankönyvet lapozgatott, mint a sajátja. Jól sejtette AJ, tényleg ezt kérik… vagyis Alex. Kissé nehezen szokott hozzá a névváltozáshoz.
Végül becsapta a könyvet, letuszkolt egy fél tucat palacsintát a torkán, és miután összemaszatolt kezeit beletörölte a tányér mellé készített szalvétába, bezárta a vizsgatételeket tartalmazó szövegfájlt. Ekkor vette észre a laptop-képernyő jobb alsó sarkában villogó borítékocskát.
Levél? – gondolta. Talán Bunny…?
De egy pillanattal később rájött, hogy az óriás e-mail fiókja jelez. Hiszen most használom először engedéllyel ezt a gépet…
Mindenesetre megnézte a saját leveleit, félig bosszúsan, félig örömmel véve tudomásul, hogy a szobatársa nem tétlenkedett az elmúlt napokban. Emily hosszú üzenetet küldött, ami nagyrészt türelmetlen hangvételű panaszáradat volt arról, milyen magányos egyedül, és irigyli Adrienne titokzatos tengerparti kiruccanását, ugyanakkor volt benne egy rövid részlet, ami Alexről szólt.
„Szóval elgondolkodtam annak a múltkori orvosnak a nevén. Azt hittem, végképp kiment a fejemből, de valamelyik este azt álmodtam, hogy megint tizenhat évesek vagyunk, és eszembe jutott. Fel is írtam magamnak: Alexander Cartwright. Nem így hívták azt az AJ becenevű kölyköt is? Olyan furcsa. Az a fiú meghalt, vagy nem?”
Adrienne torka elszorult. Bennem még él.
Miután elmorzsolt egy könnycseppet, újra szemet szúrt neki a villogó boríték. Fél percig habozott, aztán győzött a kíváncsiság: rákattintott. A felugró ablakba be volt írva a fióktulajdonos felhasználóneve, a jelszót pedig könnyen kitalálta.
Az üzenet ellenben komoly meglepetéseket okozott. Már attól is döbbent nyögés szaladt ki a száján, hogy meglátta a feladó nevét. Dr. Albert Carpenter? Ez most komoly?
És csak ezután következett maga a levél.
Jön a kislány – közölte Eve.
És?
A feje úgy zsong, mint a hangyaboly.
Honnan tudod?
A kettőtök közötti kapcsolat meglehetősen egyedi. Ő bizonyos értelemben ugyanúgy a részed, mint én, ha fizikailag nincs is ennyire hozzád kötve. Mondjuk úgy: kinyitotta a lelkét előtted, így én is beleláthatok.
Pazar – csóválta a fejét Alex.
Apró lábak neszeztek a háta mögött.
Kibújt az autó hátsó üléséről, és megfordult. Eddig szorgalmasan sikálta a véráztatta kárpitot.
Adrienne dermedten bámult rá a kezeire. Alex értett a tekintetéből, és gyorsan a háta mögé rejtette a véres-habos kefét és szivacsot, aztán a földre pottyantotta őket.
– Meguntad a tanulást? – Könnyed hangnemet ütött meg, de rá kellett jönnie, hogy az nem illik a helyzethez. Adrienne sápadt volt, és reszketett is egy kicsit.
– Beszélni szeretnék veled erről. – A lány tucatnyi oldal nyomtatott szöveget mutatott fel.
– Mi az?
– A pszichiátered, bizonyos Carpenter doktor levele.
Alex kissé fagyosan reagált:
– Nem hiszem, hogy meg kellene vitatnom veled a személyes levelezésem. Nincs hozzá semmi közöd.
– Ha a levél tartalma igaz, igenis van. – Adrienne félig Alex felé fordította a lapokat, és a bekezdések között ugrálva kiragadott bizonyos részleteket. A hangja egyre emelkedett. – Itt van, látod?! Disszociatív identitászavar… Paranoia, üldöztetéses és testrablásos téveszmék… Mégis mikor akartál szólni, hogy elmebeteg vagy?
– Nem vagyok elmebeteg.
– Nem? Mindössze csak azt hiszed, hogy jártál a pokolban, és összenőttél egy ördöggel, legalábbis ha jól értelmezem, amit eddig mondtál!
– Nos, az értelmezésed nem túl pontos. – Alex megőrizte higgadtságát a fújtató szőkével szemben. Sejtettem, hogy eljön a pillanat, mikor kiborul. Csak idő kérdése volt, bár nem ilyen helyzetre számítottam.
– Akkor megkeresem a szakértő véleményét. – A lány felolvasott egy hosszabb részletet Albert leveléből, majd hozzátette: – Plusz van itt egy csomó gyógyszer, amit a pszichiáter kipróbálásra javasol, most hogy… hogy is fogalmaztál? – Elővett egy rövidebb szöveget tartalmazó lapot, és idézett róla: – „Történt valami, és a betegségem kezd dekompenzálódni.”
– Kezded kihúzni a gyufát.
– Állíts le! Verj csak félholtra, mint az elmekórház alkalmazottait! – Adrienne dühödten lóbált meg egy újabb oldalt. A vak is láthatta, hogy szóról szóra áttanulmányozta az egész információhalmazt.
– Hülye vagy – közölte vele Alex. – Nem bántottalak téged soha.
– Dehogynem. – A lány felemelte balját, és jelképesen elhúzta egy ujját a csuklója felett.
Az óriás védekező álláspontra helyezkedett.
– Jól van, jól van… Kezdjük elölről. Ha hajlandó vagy meghallgatni, elmagyarázom az egészet.
– Az igazságot akarom.
– Mit akarsz ezzel? Mindig őszinte voltam veled.
– Ha nem számoljuk az utóbbi napokat, mikor Albert Carpenterként mutatkoztál be, és ott van még Rose ügye is. – A szőke nyelt egyet, és elhaló hangon folytatta. – Hinnem kellett volna Emilynek, mikor azzal gyanúsított téged, hogy lefekszel az unokatestvéreddel. Letagadtad, mikor annak idején felhoztam, rémlik? A szemembe hazudtál, és ezt ebből kell megtudnom! – Ismét meglóbálta, majd összegyűrte és Alex lába elé vágta a papírköteget.
A férfi felvette.
– Meglep, hogy ezt Albert mind elküldte. – Kisimította és belelapozott. – Több bizalmas beszélgetésünket is szó szerint lejegyezte.
– A végén pedig leírta, hogy valamennyi dokumentumodat ellopta tőle egy Takeshore nevű ember, aki rendőrnyomozónak adta ki magát.
Alex összerándult a név hallatán.
– Talán ismered?
– Őt béreltem fel, hogy nyomozza ki a hollétedet… vagyis hogy nyomozza ki, jár-e Adrienne Pauley nevű diák az egyetemre. Ez még akkor történt, mikor egy idősebb kolléga lebetegedett, és engem jelöltek ki helyette, hogy vizsgáztassak elsősegélyből.
– Mindig mindent agyonbonyolítasz – legyintett Adrienne. – Személyesen sokkal egyszerűbb lett volna. – Még mindig nagyon mérges volt, és Alex látta rajta: élvezi, hogy kötekedhet, még ha el is tértek kissé közben az eredeti témától.
– Nem engedhettem meg, hogy esetleg megláss. Emlékeztem, hogy erre az egyetemre mindenképp akartál jelentkezni.
A lány szkeptikusan csóválta a fejét.
– Miért, mi történt volna, ha összefutunk a tanulmányi osztály folyosóján? Szépen elmentem volna melletted, közben esetleg megbámullak, hogy „Jé, egy égimeszelő!”, aztán…
– …aztán neked ront az összes irodista, hogy papírnehezékekkel és iratkapcsokkal ontsák ki a beleidet, mire én péppé verem őket, és végül ugyanoda jutunk, ahol most tartunk.
– Mi? – Adrienne gyanakvóan ráncolta a homlokát.
Alex kárörvendően nevetett rá.
– Erről meg is feledkeztél, ugye? Hát persze! Könnyű volt minden furcsaságot az állítólagos elmebajom számlájára írnod, kivéve azt, ami az előadóteremben történt. Mondd, hogyan veszi rá az én disszociatív identitászavarom a diáktársaidat, hogy falkástul támadjanak meg téged? Nos?!
Adrienne hebegni kezdett.
– Hát… izé…
– Elmondom a megfejtést – segítette ki Alex. – Sőt, tudok még jobbat: megmutatom.
Eve nyugtalan lett.
Alex, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Nem érdekel a véleményed – közölte vele a férfi. Indíts kifelé!
Adrienne leginkább ordítani szeretett volna a férfival, de benne rekedt a szó. Az óriás egyszerre vetkőzni kezdett, lekapta a pólóját, futólag beletörölte a kezét, majd ledobta a papucsát és a rövidnadrágját is. Csak a fehérneműt hagyta magán.
Aztán megállt mozdulatlanul, nem is pislogott, a lány mégis úgy vette észre, hogy történik vele valami: a mellkasáról kezdett eltűnni a szőr, és a szakálla is gyérülni látszott. A testmagassága nem csökkent – inkább nőtt –, és mégis, mintha megfiatalodott volna, mikor az arcbőr alá menekülő bozont helyén előtűntek a régi hegek. Adrienne egy szempillantásnyi ideig úgy érezte, megint tizenhat éves szűzlány, ettől pedig valami hideg szorítás költözött a mellkasába.
Alex elvigyorodott, és rákacsintott.
– Ide nézz! – A szegycsontjára mutatott. – Kezdődik.
Először nem értette, mire gondol a férfi. Meresztenie kellett a szemét, hogy meglássa. Görbe, fekete csík jelent meg a csupasz mellkason, fentről lefelé és jobbról balra tartott, aztán elhalványult. Majd újra és újra kirajzolódott, élesebben és tisztábban, és Adrienne már azt is látta, hogy folyamatos, ritmusos mozgásban van, mint egy…
Ütőér.
A csík apróbb ágakra oszlott, jobb és bal oldalán egy-egy újabb, vaskos törzs jelent meg. A feketeség terjedt; a csíkok között vaskos, lüktető, torzult gömbforma kezdett kirajzolódni, először csak a hajszálvékonnyá oszló csíkok hálózataként, majd egyszerre a belsejét is megfestette az éjsötét folyam, mint vizet a beleöntött tinta, és a legközelebbi lüktetésnél vaskos sáv indult el belőle felfelé, hogy a mellkas tetejénél vékonyabb ágakat növesszen, majd lefelé forduljon.
Szív. A bőre alá látok, istenem, mi ez?
Alex hasában két, egymással szembeforduló, babra emlékeztető szerv körvonala nőtt ki a központi ágból.
Vesék.
Ezeket később nagyobb, tömör testek takarták el, közvetlenül a bordák alatti részekről kinőve.
Máj és lép…
A sötét erek elérték a végtagokat, a bőr alatt szétágazódtak, árkádokat rajzoltak a tenyereken és lábfejeken, vargabetűt tettek az ujjbegyeken, megfestették a csontokat, izmokat és inakat, aztán újra összeszedődtek, egymásba folytak, és elindultak visszafelé.
Vénák – gondolta Adrienne.
A szív felé törekvő ágak mentén a bőrre terjedt a sötétség. Először Alex körmei, majd az ujjai váltak feketévé, végül az összes végtagja, majd a törzse, és utolsó területként a feje; a lüktető agy minden tekervényét meg lehetett volna különböztetni, ha a tizedmásodperccel később kirajzolódó koponya, majd az utána megfeketedő bőr nem tüntetik el a lány szeme elől.
A férfi szemei maradtak a legvégére. Fehérségük szinte világított, míg egy hosszú pislogás el nem tüntette, világoskék derengést költöztetve a helyére.
A hajzuhataga körülölelte a vállait, vékony fonatokba rendeződött, és zizegő hangot adott ki, mint a magasfeszültségű villanyoszlopok. A bőrén apró, világító kék pöttyök jelentek meg. Az alsónadrág leszakadt róla. Adrienne csak lopva mert a férfi lágyékára pillantani, de nem volt miért szemérmeskednie: mindössze egy bőr alatti domborulat jelezte a férfiassága helyét.
Ki vagy te?
Ha az egyetemen látta volna ezt az alakot, talán a futballcsapat új kabalájának hiszi, vagy egyszerű őrültnek, aki nem tudja levenni a farsangi maskarát. Viszont az előtte álló ember – ember? – nem jelmezt viselt, és épp az imént bizonyította be, hogy nem őrült.
– Nézz meg jól. – A fekete lény hangja olyan volt, mint a mennydörgés. Visszhangzott a tágas garázsban, és Adrienne szinte érezni vélte, hogy a földöntúli orgánum zengésétől repedezni kezd a lába alatt a padló.
Igazad volt, Emily – gondolt vissza a szobatársa levelére. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát, és tudta, hogy mindjárt sírni fog. Az a fiú tényleg meghalt.
– Hagyj engem békén! – kiáltott rá a förtelmes, fekete jószágra.
Menekülni akart, de hanyatt esett, és nagy csattanással elterült a földön. Ahogy kapaszkodót keresett a felüléshez, a keze üregbe akadt.
Mi történik itt?
Ülésbe tornázta magát, és akkor látta meg, hogy az előbbi élménye valóság volt: a padlót tovafutó repedések szabdalták, a legtágasabbakból bűzös légáramlat csapott ki. Az egyik lyuk közvetlenül a lábai előtt húzódott, és ebből arra következtetett, hogy abban botolhatott meg.
Tévedett, és erre rögtön rájött, mikor megpróbált felállni.
A bal oldali lábbelijét hatalmas, rozsdaszínű ujjak fogták körül. Még sikoltásra sem volt ideje, és a jobb lábát is elkapta egy erős marok, majd a nadrágja szárát egy újabb, a padló rése pedig méternyi szélesre nyílt, és a kezek lefelé kezdték húzni. Kétségbeesésében a fekete szörnyet kereste a tekintetével, de az már eltűnt valahová, és mikor a közeledő lyukba pillantott, csak szemeket látott, villogó, sárgán-vörösen örvénylő, folyadékszerű, mandulavágású szempárokat…