Egy szép őszi reggelen Anne kinyitotta a házuk ajtaját, majd belépett rajta. Férje, Dan felnézett a fotelből, majd megszólalt:
- Már megint hol voltál? Vele töltötted az idődet, igaz? – hangzott a fenyegető kérdés.
- És ha igen? Mi közöd van hozzá? – replikázott Anne.
- Nagyon is sok közöm van hozzá! Az én feleségem vagy, az én házamban laksz, és nekem fogadtál örök hűséget. Mégis, az időd nagy részét mellette töltöd, és még csak nem is titkolod.
- Jaj, de oda vagy magaddal. Ne hidd azt, hogy mindenkinél jobb vagy.
- Én nem erről beszélek. Hanem arról, hogy mindketten dolgozunk látástól vakulásig, ennek ellenére alig vagyunk együtt. Nem járunk vacsorázni, mint más, normális párok, nem töltjük együtt a szabadidőnket sem. Szeretkezni is csak hébe-hóba sikerül, amikor éppen esik az eső, vagy a hó, és nincs mit tenni. Ez nem élet!
- Gyerekes vagy, Dan. Hetente legalább kétszer kielégítem a vágyaidat, olyanokat is, amelyeket mástól nem kapnál meg, akkor mégis, mire vágysz még?
- Hát ennél többre! Bezzeg Frank mindent megkap, igaz?
- Ha már itt tartunk, igen. Ő többet törődik velem. Mindig odabújik, amikor csak szükségem van rá. És nem mellesleg, nem olyan érdes a nyelve, mint a Tiéd.
- Mit akarsz ezzel mondani?


Anne nem szólt semmit, csak berohant a szobájába, lerakta a táskáját, és átöltözött. Közben dödögött magában, amit Dan meghallott. Megvárta, míg kijön a nő, és ráförmedt:
- Legalább legyél annyira gerinces, hogy a szemembe mondod, ha bajod van velem!
- Csak annyit motyogtam, hogy sosem voltál velem eléggé megértő. Mindig a saját problémáiddal voltál elfoglalva, és nem hallgattál meg, amikor valamit mondani akartam.
- Na, ne mondd már! Ez így, ebben a formában nem igaz. Én csak próbáltam koncentrálni arra, hogy megértsem az összefüggés nélküli mondataidat, amelyeknek se eleje, se vége, és teljesen értelmetlenek.
- Ez hazugság. De nem baj. Frank mindig meghallgat, amikor bánatos vagyok. Megértő, és kedves, és amikor látja, hogy sírok, odabújik. Nem szól közbe, ha mondok valamit, mindig végighallgat, és sosem fecseg mellé. Te mikor voltál ilyen? Még a kapcsolatunk elején sem, pedig akkor még elvileg szerettél.
- Én most is szeretlek, de Téged lehetetlen elviselni.
- Még, hogy engem? Órákat képes vagy szuttyogni a tükör előtt, mikor egy évben egyszer elmegyünk valahová. Rosszabb vagy, mint egy nő. Én legalább fél óra alatt elkészülök.
- Ja, azért nézel ki úgy, mint valami bennszülött, aki magára kapott egy asztalterítőt, mielőtt belépett a bálba.


Anne felkapott egy vázát, és Dan irányába dobta, aki elhajolt, és haragos tekintetével majd’ megölte a nőt.
- Ha szerinted nem nézek ki elég jól, akkor miért vagy velem? Különben is. Annyira spórolsz, hogy nem vehetek magamnak egy ruhát sem. Már három éve ugyanabban az estélyiben jelenek meg a fontosabb rendezvényeken. El tudod képzelni, milyen megalázó ez?
- Azt az estélyit Te vetted, és már akkor is kiment a divatból. Hogy öltözhet egy nő ilyen igénytelenül? Nézz magadra. Az a blúz már régen kinyúlott, kifakult. Abban a farmerben pedig úgy nézel ki, mint valami harmadosztályú tini lány, aki az anyja kinyűtt ruháit viseli.
- Most már aztán elég legyen! Akkor Te is nézz magadra. Itt állsz öltönyben, pedig nem is mész dolgozni, csak a haverjaiddal találkozol. Felvágsz előttük, hogy milyen fontos ember vagy, pedig csak szimpla irodai alkalmazottként dolgozol.
- Elegem van a sértegetéseidből! Mást sem tudsz, csak kritizálni. Frank bezzeg isteni, ugye?
- Igen. Mindig ad a megjelenésére. És nem akar másoknak megfelelni, elfogadja, hogy Ő csak Ő. Nem akar többnek látszani, mint ami. Összefoglalva: klasszisokkal többet ér Nálad.
- Valóban? Rendben. Akkor válassz: vagy Ő, vagy én!
- Tessék, itt a válaszom. – Anne kiment az ajtóhoz, kinyitotta, és egy kiskutya sétált be az előtérbe. – Franket választom.
Dant elöntötte a méreg, megfogta a kabátját, de még mielőtt kilépett az ajtón, visszaszólt: - Kutya legyek, ha ezt annyiban hagyom! – majd eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.