Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy színes, kedves kancsó. Boldog élete volt az emberek között, akik hálájuk jeléül minden nap letörölgették, finom ronggyal fényesítették, és a fűtött kemencére helyezték. Reggel és este a gazdaasszony fiatal lánya magával vitte a ház udvarán álló kúthoz, és megmerítette a tiszta, hűvös vízben. Kíváncsi természetét ki nem állhatta a kredencben porosodó tálacska és korsócska, akik irigykedtek a kancsócskára, amiért az világot láthat, simogatják az emberek, és minden nap megmártózhat a kutacskában.
Történt egy nap, hogy a gazdaasszony és lánya hatalmas takarításba fogtak. Egymás mellé helyezték az asztalra a korsócskát, a tálacskát és a kancsócskát. Szegény kancsócska, hiába próbált kedvesen beszélgetni barátaival, azok nem hallgatták meg. Amíg várakoztak, hogy visszakerüljenek helyükre, gonosz tervet szőttek. Mikor a lány odament, hogy letörölgesse a kancsócskát, a korsócska eldőlt, és az asztal széle felé kezdett gurulni. Észrevette ezt a lány, és utánakapott, csakhogy amíg elkapta a korsócskát, a kancsócska leesett, és darabokra törött. A gazdaasszony jól leszidta a lányt, amiért a kedvenc kancsócskáját eltörte, de nem tudott rá sokáig haragudni. Ehelyett azt mondta neki, hogy söpörje össze a darabkákat, és vigye ki az udvarra, majd öntse ki szemétbe. A lány szomorú volt, amiért rosszul végezte a dolgát, és sajnálta a kis kancsót, amiért az összetört. Elhatározta hát, hogy nem dobja ki, hanem csak leteszi a kutacska szélére, és később megpróbálja összeragasztani.
A kancsócska egyedül ült a kút peremén, és törte a fejét: mit árthatott a korsónak és a tálnak? Miért űztek belőle csúfot? Hiszen ő mindig serényen végezte a dolgát, csak azért, hogy nekik ne kelljen dolgozni. Életében először döbbent rá, hogy a boldogság, amelyet annak hitt, nem volt más, csupán álom. Akikről azt hitte, kedvelik, elárulták, és akikről azt hitte, gondoskodnak róla, kitették a házból a hidegbe, hogy megfagyjon. Szomorúságában végül eleredt a könnye, és belefolyt a kutacska vízébe. A kis kút felébredt álmából, és ekkor vette észre, hogy a kicsi kancsó sírdogál.


- Miért búsulsz, kancsócska?
- Jaj! Nagy az én bajom, kutacska! A barátaim nevetség tárgyává tettek, a gazdáim pedig kidobtak, mert már nem kellek nekik ilyen állapotban.
- Egyet se búsulj, kancsócska. A te problémád úgy hívják: csalódás.
- Csalódás?
- Bizony. Csalódásnak hívjuk azt az érzés, amikor valaki vagy valami egészen máshogy fest, mint ahogyan mi azt elképzeltük.
- De én nem akarok csalódni! Boldog akarok lenni, ahogyan azelőtt.
- Lehetsz még boldog. Az élet tele van csalódással, és még sok rosszal, amelyeket meg fogsz tapasztalni, de ezek úgyis elmúlnak. Mindenki annyira boldog, amennyire az akar lenni. Ha nem akarsz boldog lenni, akkor szomorú maradsz, talán örökre. Azonban ha elfelejted, ami történt, és nem szomorkodsz miatta, akkor idővel ez a csalódottság elmúlik, és a helyébe új, sokkal jobb érzések lépnek. Ezek előbb mosolyt csalnak az arcodra, aztán megtöltik a szíved boldogsággal.
- Honnan tudsz ennyi mindent az életről?
- Én már nagyon régóta élek. Olyan öreg vagyok, hogy azt el sem tudod képzelni. Ezer és ezer éve létezem ezen a helyen. Mielőtt a gazdaasszony ideköltözött, egy másik gazda élt itt a fiával. Azelőtt pedig egy harmadik. Az emberek változtak az idők folyamán, de a világ ugyanolyan maradt. Sok mindent láttam, és még több mindent hallottam. Sokakat megismertem, és oltottam szomjukat, amikor szükségük volt rám. Mégsem köszönte meg senki, hogy tápláltam, hogy vigyáztam rá. Az első csalódást egy fáradt vándor okozta, aki elbotlott, mielőtt ihatott volna belőlem. De ahelyett, hogy magát okolta volna, amiért nem nézett a lába elé, engem rúgott meg, amiért útban voltam. Sok évbe telt, hogy megértsem: a csalódás és a többi rossz dolog még nálam is öregebb. Fogalmam sincs, mióta élnek, de azt tudom, hogy csakis a boldogság tudja elűzni őket. Légy hát boldog, kancsócska! Akkor elmúlik ez a csalódás.
- Ígérem, boldog leszek – mondta a kicsi kancsó, és a sírástól álomba szenderült.
Már csak arra ébredt fel, hogy valaki ide-oda rakosgatja. A kislány volt, aki ragasztóval kenegette, majd összeillesztette a darabkáit. Mire észbekapott, már újra olyan formája volt, mint korábban. Voltak rajta repedések, de a víz mégsem folyt ki belőle. Azon a napon a kancsócska nem csak a csalódást tanulta meg, hanem azt is, hogy bármilyen sok sérülés éri, bárki bántja, mindig vannak olyanok, akik segítenek összeragasztani a kis lelkét, és esélyt adnak neki a boldogságra.