Adrienne sikoltott. Maga sem tudta, a félelem vagy a fájdalom az oka – ijesztő lények akarták elhurcolni valahová, valami borzasztó helyre, ahová a legkevésbé sem kívánkozott, ezért hanyatt vágta magát, kétségbeesetten markolászva a garázs padlóját, de csak annyit ért el, hogy a durva beton lenyúzta a bőrt az ujjairól és a hátáról. Nem volt mibe kapaszkodnia, a túlvilági kezek pedig csak húzták és húzták lefelé.
A jobb lábszárát sikerült kiszabadítania egy pillanatra, hogy rögtön balra rúgjon vele, a rozsdaszín kézre célozván, mire az elengedte őt, és visszahúzódott a lyukba.
Gyorsan – gondolta, és elrántotta lábait a szagló-gőzölgő repedéstől. A nadrágját még fogta valaki – vagy valami, aminek keze volt –, így a gombjával kezdett matatni, hátha ki tud bújni belőle. De a kezei cserbenhagyták; a tenyerei erősen véreztek, pár körme hátrahajlott és csaknem az összes ujján cafatokban lógott a bőr – egyáltalán nem tudott fogni.
S mikor erre rájött, megint hallotta, hogy sikolt egy nő. A pánik hatása alatt csak késve fogta fel, hogy ő maga volt az.

Megint megragadták. Ezúttal a rozsdabarna szörnykéz karmai belevágtak a húsába, fájdalommal teli, elkeseredett szitkozódást csalva ki Adrienne-ből. A vádlijából vér serkent. Újra rúgni akart, de hiába, a másik lábát is megfogták. Az utálatos lyuk megint közeledni kezdett.

– Vissza!
Adrienne lábainál hirtelen megjelent a fekete lény. Jobb kezében hosszú, előrefelé görbülő, hasas pengét tartott.
– Takarodjatok tőlünk! – A hangja furcsán zengett. Mintha kiveszett volna belőle a korábbi dörgedelmes határozottság, szinte női magasságokba emelkedett, elvékonyodott, tétova volt és rettegő.
Mikor a felszólítása eredménytelen maradt, lesújtott a késsel. A penge hegye szikrát vetett a betonon, miközben átvágta az Adrienne-t sakkban tartó végtagokat. Érthetetlen, csikorgó morgás jött a föld alól, és a gödörben világító szemek haragosan szűkültek össze. A lány meredten bámulta hol őket, hol a garázs padlóját: a lábai mellé hullott csonkok cseppfolyóssá váltak, mint a higany, és anyaguk a gödör felé kezdett folyni. A lyuk szélénél eltűntek, az ördögszemek megint hunyorogtak, és szempillantásnyi idő múlva még több kéz nyúlt ki Adrienne felé, mint az előbb.

Mielőtt elérhették volna, a lány elemelkedett a talajtól. Az Alexből lett szörny kapta a karjaiba, és megindult vele.
– Kapaszkodj – mondta. Hirtelen egészen emberi lett az orgánuma, és emlékeztetett Alex hangjára.
– Ne szoríts ennyire – nyögte Adrienne. A lény majd’ összepréselte őt a karjaival.
– Jól van. – Ez már egyértelműen Alex hangja volt. Egy millimétert sem lazított a szorításán.
Átugrott vele a gödör fölött, majd a Hummer tetejére szökkent. A méretes járgány karosszériája erős nyikorgásba kezdett a súlya alatt.

A szörny-Alex egy pillanatra letette őt a kocsira, majd a derekánál fogva kapta fel újra, jó magasra emelte, és valami himbálózó felületre ültette.
– Maradj itt, amíg vége lesz – mondta csöndesen.
Adrienne felnézett: a plafonról láncok húzódtak hideg ülőalkalmatossága négy sarkához, az egyiken fekete kábel tekergőzött. Egy lámpán ülök – eszmélt rá, és amennyire sérült kezeitől telt, megkapaszkodott a láncokban.
– Helyes – nyugtázta a fekete jószág.
A lány a szemébe nézett. Valami sértőt, valami keményet akart az arcába kiáltani. Te tehetsz erről az egészről.

A következő pillanatban a kocsi megingott, a lény megtántorodott, és hanyatt esett, le a földre. Adrienne a Hummer tetejétől csak a felsőteste egy részletét látta, amint megrázza magát, és a padlón maradt görbe kés után nyúl.
Kukri – ismerte fel Adrienne a fegyvert. Annak idején AJ apjáé volt, és a lány akkor látta, mikor – először és egyben utoljára – a fiú családjának házában járt. A kandalló fölött lógott néhány egzotikus lándzsahegy kíséretében, vadásztrófeákkal körülvéve.

A fekete szörny talpra ugrott, és hátrálni kezdett a gödörtől.
– Ez nem… Nem jöhettek fel! – A hangja megint kétségbeesett volt, újra magasabbá vált.
A kiáltására válasz is érkezett: fülsértő zaj, olyan, mint amikor valaki a körmét húzza végig a táblán. Adrienne befogta volna a füleit, ha nem kellett volna kapaszkodnia. Az egyik lámpasarokhoz húzódó lánc már így is gyanús nyekergésbe fogott.

Az átváltozott Alex előtt a rozsdabarna szörnyeteg egyenesedett fel, aztán rögtön rá is vetette magát. A kukri a földre esett, miközben birkózni kezdtek. A fekete lényt egy pillanat alatt két vállra fektette a barna.
Adrienne döbbenten látta, hogy az úttörő ördögöt két másik követi. Azok a Hummer mellett álltak meg, és a garázst kezdték fürkészni. Csikorgás hallatszott a pofájukból, mintha beszélnének egymással.
Az egyik, egy szürkéskék színű, kisebb példány, meglátta a lányt. A fejét félrefordítva bámult rá, mint valami kutya, és a szemében gyorsabban kezdtek mozogni az örvénylő fények. Erre a másik is felpillantott; sárgás színű, sötét foltokkal ékített bőre ragadozó nagymacskát juttatott Adrienne eszébe, ahogy hegyes fülei és lapos pofájából elővillanó fogsora is.

Adrienne felkiáltott félelmében, mikor a szürkéskék ördög lehajolt, és a Hummer tetejére lódította a társát.
– Segítség!
Ijedtében felhúzta a lábait, és felállt az ingatag lámpatestre. A leggyengébb lánc azon nyomban elpattant, a lámpa kissé megborult.
A sárga ördög felugrott, megpróbálta elkapni Adrienne lábát, egyszer, kétszer, háromszor… a lány félrecsusszant előle, undorodva nézve, milyen örömteli vicsorgással próbálkozik. A negyedik kísérletre az egyik lánc akadt az ördög mancsába, és rögtön el is pattant.
Adrienne sikított. Menedéke nagyot lendült vele, el az ördögtől, s a feneke a maradék két lánc közé huppant, a fixen maradt sarkok közt lebillenő lámpatest vékonyka oldalfalára. Micsoda elbaszott egy hinta – gondolta elkeseredetten, mikor a lendület elfogyott. Sebes kezeivel kínlódva fogta át a láncokat, és tudta, hogy egy másodpercen múlva az ördög karmai közt ér véget rövid légtornászi pályafutása.
Azért csak hátrabillent, és felhúzta a lábait, hogy utolsó tetteként az undok jószág pofájába taposson, mikor beleütközik.
Ez csak valami rémálom lehet – gondolta elkeseredetten. A hinta megindult visszafelé a holtpontról, és Adrienne fásultan vette tudomásul, hogy megint sikít egy nő – és hogy valószínűleg ő az. Valami szisszenő hangot is hallott jobbról, a levegőt hasító penge hangját, és arra gondolt, hogy a hatalmas rozsdaszín dög talán épp most vágja fel a fekete lény mellkasát, hogy kitépje belőle Alexet.
Alexet, aki valaha AJ volt, és én azt mondtam magamban: „az én AJ-m”, pedig soha nem volt az enyém, és lám, nem is lesz… de miért most kínoz még ez is?
A hinta útja a vége felé közeledett.
A sárga szörnyeteg szeme szikrákat szórt az izgalomtól. Kinyújtotta a kezét Adrienne felé…

De rögtön vissza is húzta. Fájdalmasan rikoltozva kapott a nyakába fúródó kukri markolatához, és lebucskázott a kocsiról, a gödörrel ellentétes oldalra.
Adrienne hátrahőkölt, és leesett a lámpáról. A tarkóját és hátát alaposan megütötte a Hummer tetején. Kábultan nézett jobbra, egyenesen a szürke ördög ijesztő pofájába. Annak is pont úgy villogott-örvénylett a szeme, mint az előzőnek.
Csöbörből vödörbe – gondolta Adrienne megtörten. Ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy rettegjen.
Az ördög háta mögött rozsdaszín kar emelkedett a levegőbe, és irtózatos csapást mért a hátára. A szürke feje halk roppanással derékszögben hátrahajlott, és Adrienne hallotta, hogy a kocsinak préselődő teste betöri az egyik ablakot. Aztán a mozdulatlan lény szép lassan lecsúszott a földre.

Adrienne a gyilkosát kereste a szemével, az imént látottakon töprengve. A tarkója borzalmasan sajgott. Miért állt át a rozsdaszínű?
Rá kellett jönnie, hogy nem állt át. A Hummer mellett az ördög-Alex lihegett, rubinvörösen égő szemekkel, kezében tartva a rozsdabarna szörny kitépett karját. Aztán a földre eresztette a végtagot, és az, csatlakozván a legyőzött többi, szerteszéjjel heverő alkatrészéhez, cseppekre esett szét, és a gödör felé igyekezett, folyva-gurulva, mint a harc kezdetén levágott kezek.
– Örülök – suttogta a lány, és kinyújtotta felé véres balját.

A fekete ördög közelebb lépett. A szeme lassan visszanyerte kék színét.
– Máris leveszlek onnan, kedves. – A torkából ismét a mennydörgés ereje szólt, Adrienne belsőségei reszkettek a rezgéseitől.
A lány halvány mosollyal jutalmazta az átváltozott óriást. Valahol mélyen ott vagy még, ugye?
– Az jó len…

Erős ujjak ragadták meg a bokáját, és ezzel egy időben egy szürke kéz jelent meg a Hummer tetején, az arca felé kapkodva.
– Nem! – sikoltotta, és már repült is le a kocsiról.

Újfent a hátán landolt. A nyakszirtjébe éles fájdalom hasított, egy pillanatra össze kellett szorítania a szemét, nehogy elvakítsák az előtolakodó könnyek.
Mikor kinyitotta, a sárga ördög hajolt felé, harapásra nyitott pofával, de egy hirtelen dobbanásra elfordult tőle.
Aztán távolodni kezdett: a fekete Alex hatalmas keze fogta meg a nyakát. Elemelte a lánytól az ördögöt, és a sarkán megfordulva a Hummer ajtajának vágta.
A kocsi megbillent a becsapódás erejétől, nyikorogva az oldalára fordult, bele a gödörbe. Mögüle a szürke ördög ugrott a levegőbe, az anyósülés ajtaján dobbantott egyet, és Adrienne irányába lökte magát.
A lány már csak annyit tudott kivenni, hogy a sárga szörny is feltápászkodik az autóról, aztán a fekete lény Adrienne elé ugrott, és megtámadta az ördögpárost, nyakon ragadva és az autó felé vonszolva őket, majd magasra ugrott velük…

Adrienne nem bírta tovább. A tarkójában támadt lüktetés elviselhetetlenné vált. Az oldalára fordult és hányt, aztán eszméletét vesztette.
 

Hangok szólongatták. Férfi- és női hangok, ismerősek és ismeretlenek egyaránt. Valahonnan a közelből jöttek. Próbált pislogni, de elvakította a napfény. A háta alatt puha ágyat érzett.
– Kicsikém…
– Adrienne!
– Mókuskám…
Hagyjatok – gondolta. Nem akarok felkelni.
Álmában egy szakállas óriás volt a férje, akinek egy sereg gyereket szült. Hatalmas tengerparti házban laktak, ahonnan piros robogóval járt be dolgozni – mikor éppen nem volt terhes. Aztán képek villantak be gonosz, vörösessárga tekintetű lényekről, majd egyenruhás emberekről, szirénák hangját hallotta, aztán gépek csipogását...
– Szívecském! – A mézédes hangba türelmetlenség vegyült. Adrienne elméje dauerolt szőke hajú, kicicomázott asszonyt társított hozzá, aki örökösen fiatalabbnak akar látszani a koránál, de nem nagyon sikerül neki.
– Anya – szusszantotta bosszúsan, és kinyitotta a szemét.

Kórházi szobában ébredt. Az ágyát az anyja, a nevelőapja és Emily ülték körül. A háttérben egy magas, fekete doktornő ügyködött egy lázlapnak látszó tárggyal.
– Hál’ Istennek! – Az anyja színpadias mozdulattal kapott a szívéhez.
– Gondolom – morogta Adrienne, és elfordította fejét az asszonytól.
Emily óvatosan megsimította a vállát.
– Hali – mondta, és kacsintott. – Hogy vagy?
– Hol vagyok? – kérdezett vissza Adrienne.
– A St. Catherine Kórházban – szólt közbe a doktornő.

A lány úgy érezte, mintha áramot vezettek volna belé, kábultsága nagy része hirtelen tovaszállt.
Felült, heves tiltakozást váltva ki ezzel a környezetéből. Visszanyomták az ágyra, a doktornő odafurakodott mellé.
– Ne izgassa fel magát, kedves.

Kedves? Adrienne egyre inkább összezavarodott.
– Szóval a St. Catherine Kórházban vagyok – ismételte a hallottakat. Valami ködös gondolat futott át az elméjén, alig több egy kósza balsejtelemnél. – Dolgozik itt egy bizonyos Alex J. Cartwright? – kérdezte a doktornőt.
– Igen – mosolygott a nő.
– Aha… – Adrienne megnézte őt magának. Legalább száznyolcvan centi magas volt, hosszú hajú, telt ajkú, dús keblű. A köpenye alatt meglehetősen kihívó ruhát viselt. Ékszer nem volt rajta. A lánynak az az érzése támadt, hogy nem passzol vele valami, de nem tudta volna megmagyarázni.
– Na és melyik osztályon dolgozik ez a…
– Alex Cartwright? – kotyogott bele ábrándos szemöldökráncolással Emily. – Nekem olyan ismerős ez a név… de honnan?
Adrienne már nyitotta volna a száját, de megelőzték.
– Most olvasta az előbb – világosította fel Emilyt a nő –, mikor beengedtem magukat a beteghez. – Azzal levette a névkártyát a köpenyéről, és odanyújtotta neki.
– Ó – közölte Emily.
– Mi az? – Adrienne megint felült, és a kártya után kapott.

A doktornő finoman visszaparancsolta a párnára, majd a kezébe adta a névkártyát.
– Igen, dolgozik itt Alex J. Cartwright. Én vagyok az.
Adrienne elhűlve olvasta a nevet újra meg újra, és hitetlenkedve bámult a nőre.
– Nem, én a férfira gondolok. Alex, érti?! Férfinév.
– Nem fért ki az Alexis – vont vállat a doktornő. – Keskeny a kártya. Ez van.
– Még mindig nem érti. – Adrienne elkeseredetten rázta a fejét. Emlékek sorozata rohanta meg. Átalakított raktár a kikötőben… sebhelyek egy óriás csuklóján… kicserélt óraüveg… lövöldözés az elsősegélyvizsgán… – Hogy kerültem ide? – kiáltott fel.
– A mentők szállították be – közölte Cartwright doktornő. – Koponyatörést szenvedett. Szerencsére az agyát nem érte komoly károsodás. Csupán részleges amnéziája van.
– Én pontosan emlékszem, mi történt – szögezte le Adrienne dühösen. Mostanra teljesen kitisztult a feje. Világosan látta maga előtt az elmúlt napok eseményeit. Látni akarom AJ-t. – A vizsgám megszakadt egy… hm… incidens miatt – magyarázta –, és aztán…
– Leesett az előadó lépcsőjén.
– Nem estem le! – tiltakozott a lány. – Elmentem az egyetemről és… és… szóval pár napig a tengerparton pihentem… vagyis egy olyan házban, aminek a tengerre nézett az ablaka…

A doktornő szánakozó félmosollyal sétált a kórterem ablakához, és a távolba mutatott:
– Tengerre néző ablak?
Adrienne harmadszor is felült, és ezúttal rá sem hederített a többiek tiltakozására. Kinézett az üvegen, követte az irányt, amit a doktornő ujja kijelölt, és leesett az álla: a város épületein túl aranyozott sávként csillogott a végtelen víztömeg.
– Ez itt az idegsebészet, Ms. Pauley. A hetedik emelet. Nagy területet látni az ablakból, és a vizuális ingerek, amik érték a lábadozása alatt, keverednek a valóságos emlékekkel. Attól tartok, még időbe telik, hogy pontosan tudjon emlékezni a történtekre.
– Megírtam a szobatársamnak, hogy hol vagyok – tiltakozott Adrienne. – És telefonáltunk is!
– Ez végül is igaz – bólogatott tűnődve Emily.
– Erről már beszéltünk, Ms. Bunnswick. – A doktornő türelmes volt, de kérlelhetetlen. – Én is épp jelen voltam, mikor Ms. Pauley félálomban kisétált a folyosóra, és elhadart önnek egy értelmetlen üzenetet a telefonba, és akkor is, mikor kábító fájdalomcsillapító hatása alatt beült a nővérpult mögé, hogy engedély nélkül használja az internetünket. – Alexis Cartwright most elmosolyodott. – Fogja fel úgy, mint az alvajárás egy változatát.

Adrienne csak a fejét rázta.
– Nem, nem, nem!
A doktornő felemelt kezekkel csitította:
– Tudom, hogy nehéz elfogadni, de higgye el…

És akkor eszébe jutott a mentő ötlet.
– Az óra!
– Parancsol? – emelte meg a szemöldökét Cartwright. Adrienne nevelőapja, Ted, az anyja és Emily csak kapkodták a tekintetüket a vitatkozók között.
– Az órámat megjavította egy Alex Cartwright nevű férfi, miután az előadóban megsérültem.
– Miért, mi baja volt az órájának? Eltört? – A fekete nő komótosan az ágy mellett álló szekrényhez sétált, és kihúzta a legfelső fiókot. Egy órát vett elő belőle, és odadobta az ágyra.
Adrienne szorongva vette fel a régi emléket, és rápillantott. Közben azt is észrevette, hogy a kezén nincsenek ott azok a sebek, amiket a túlvilági lényekkel való konfliktusban szerzett.
Istenem, ez nem lehet igaz. Az óra üvege repedezett volt, mint az előadóban történt verekedés előtt. Adrienne megpróbálta felhúzni, de nem járt. Ennyi? El kellene fogadnom, hogy mégis halott? De hogyan, mikor láttam, hogy él?!

Kijátszotta az utolsó adut, amibe kapaszkodhatott.
– Na és a ruhám?
– Melyikre gondol? – Cartwright doktornő mindentudóan somolygott.
– Amelyikben betörtem a fejem. – Egy javított óra elromolhat újra, ha megtámadják az embert, de az előadóban maradt szoknyám helyett egy sokzsebes deszkás göncöt viseltem, mikor elszabadult a pokol.
– Ott lóg a szekrényben – mutatott Cartwright a ruhatároló alkalmatosságra a szoba sarkában.

Adrienne lassan sétált oda. A szemét a doktornőn tartotta, aki bátorítóan biccentett.
Kinyitotta az ajtót, és felnyögött.
– Nem…
A szekrény egyik fogasán, tisztán és kivasalva Adrienne legcsinosabb blúza és vizsgázó szoknyája lógott.

Térdre esett, és zokogni kezdett.
– Kérem, most hagyják magukra a betegemet.

A hozzátartozói libasorban vonultak el mellette. Ted megsimította a hátát, és dörmögött valami vigasztalót. Az anyja mentegetőzött a doktornő előtt, neki meg valami olyasmit mondott, hogy próbáljon meg felnőtt nő módjára viselkedni. Emily viszont odaguggolt mögé, és a fülébe súgott.
– Nem lesz semmi baj, szöszi.
Adrienne a karjába omlott.
– Ez egyszerűen borzasztó, Bunny…

Emily megmerevedett a becenév hallatán.
– Bunny? Ne kezdd te is.
Adrienne fülét megütötte az utolsó szó.
– Is?! Miért, még ki…
– Elég lesz mára – szólt közbe a doktornő, és meglehetős határozottsággal felállította a földről Emilyt, aztán kiterelte az ajtón. – Hagyják őt pihenni. – Végül ő is kiment.

Adrienne teljesen összezavarodott. Ruháit a földön hagyta, és lassan visszamászott az ágyra. Alig vonszolta magát.
Ez most olyan, mintha újra elveszítettem volna.

Edwards közrendőr nem volt hibátlan ember.
Kapzsi volt, szenvedélybetegségekre hajlamos és hazudós, ez a három tulajdonság pedig nem vált becsületére a bizonyítékraktár őreként.
Néha füvet nyúlt le saját használatra, máskor kemény drogot adott el a maffiának jó pénzért, de olykor egészen szelíd vétségekkel is beérte: bűnügyi helyszínről származó vasalót ajándékozott az anyjának, hasonló kondíciókkal rendelkező gördeszkát a fiának, szőnyeget az asszonynak…
Ma éjszaka pedig a lánya volt soron. Bizony, a kis Miranda befejezte az általános iskolát, és megérdemelt valami szép ruhát a jeles bizonyítványért.

Így Edwards közrendőr szokásos óránkénti őrjáratainak egyikén betért a legutóbbi balhénál lefoglalt tárgyak polcához. Miért is ne, gondolta, hiszen azt az ügyet gyorsan lezárták.
Nem is lett belőle ügy.
Nem volt tárgyalás.
Egyszerű diákcsíny, mondták a kollégái.

Viszont a helyszínen talált holmik között volt egy csinos kis szoknya, pont az ő Mirandájának való. Ma éjjel azt kereste.
De hiába tette. A lefoglalt tárgyakat tartalmazó dobozt felnyitották. Csak a szoknya hiányzott belőle, semmi más.
Hülyék az emberek – gondolta Edwars közrendőr, miközben kivett a dobozból egy gazdátlanul maradt arany zsebórát. Ez legalább egy százast ér.