Az élet nem egy tömbösített folyamat, hanem pillanatok megszámlálhatatlan sokasága. Ezek a pillanatok a meg-fogantatásunk pillanatától, a születésünk napjától számlálódnak, és egyre csak gyűlnek az idő folyamán, ahogy felcseperedünk és idősebbek, tapasztaltabbak leszünk.

Először talán fel sem fogjuk a pillanatok jelentését, nem tudjuk előre megítélni, hogy mekkora jelentőséggel bírnak, csak amikor eljutunk egy olyan pontig, ahonnan egyáltalán nincs, vagy csak nehezen van tovább. Ilyenkor minden egyes momentum eszünkbe jut, egyszerre okozva örömet és fájdalmat. Az eddig bejárt út minden egyes élménye és emléke felelevenedik, élővé válik a szív kétségében. Annyira nehéz és felfoghatatlan mindez, mint maga az élet.

Az egyik percben még a magasban szárnyalunk, a másikban már csak önmagunkat keresgéljük az elmúlt, megélt pillanatok tengerében. Én is keresgélek. Nem tudom hogyan kerültem ide a tenger fenekére, csupán a sebes, halálos zuhanásra emlékszem. Becsapódtam a pillanatok sokasága közé, az emléktenger közepébe, de egyszerűen nem értek semmit, csak a mindent felemésztő fizikai fájdalmat érzem, ami felmorzsol, megőrjít.

Látok magam előtt mindent, kirajzolódik előttem az életem mindegy egyes emlékképe, egy kolosszális méretű mozgóképbe sűrűsödve. Diafilmként peregnek le előttem a percek: látom a napot, amikor megismerkedtünk, újra mosolygok azon, hogy egy 18 éves fiú, hogy lehet ilyen elveszett, mint amilyen jelen esetben te vagy. Felnevetek kínomban azon, hogy olyan titkokat árulok el neked, mint még másoknak sohasem; bosszankodok, hogy néha mennyire makacs vagy és értetlen. Újra szerelmeslevelet segítek írni a barátnődnek és reménykedek abban, hogy minden rendben lesz köztetek; az életünkről, a problémáinkról beszélgetek veled, miközben a hajmeresztő vicceidtől próbálok úrrá lenni a nevetésemen. Most először látlak a webkamerán keresztül és te mosolyogsz édesen, miközben én arra gondolok: te jó ég, hogy ez a fiú, milyen istentelenül dögös. A szerelmi életem kerül ezután terítékre, és megállapítjuk, hogy egyikünk sem szerencsés a szerelem terén, már ami az elmúlt két évet illeti. Eközben önkéntelenül is felfedezzük, hogy időközben megváltoztunk: megkomolyodtunk, felnőttünk, más lett a felfogásunk, már-már azt lehetne mondani, hogy érett.

Sokszor zuhantunk alá a magasból, hogy egymás karjai közt találjunk biztonságot jelentő menedéket, és most, látom mindahányat, ahogy az úttalan utak porszemcséi közül felcsillannak az emlékek: felsejlik a mosolyod, a soha el nem haló biztatásod, hogy álljak fel és próbálkozzak tovább. Újra érzem a szeretettel járó melegséget, a támogatásoddal járó megkönnyebbült lélegzetvételt, ismételten könnyűnek, szabadnak érzem magam. Még egyszer lecsupaszítom önmagam, hogy teljes valómban láss, titkokról mesélek neked bizalmasan, miközben – furcsa mód – cseppet sem félek. Ismét azon az estén vagyok, amikor kettőnk között valami megváltozott és a szívem dobolásától nem hallok s nem látok mást, csak téged, csak téged.

Újra érzem az alattomban jelentkező, fel-felsejlő érzelmi hullámot, ami azt súgja, hogy kezdek teljesen beléd szeretni, újra azon izgulok, hogy te is hasonlóan érezz. Ismételten égővörös arccal állok a tükröm előtt és mondogatom a hitetlenkedő arckifejezést vágó tükörképemnek, hogy most végzetesen félresiklott valami, megváltozott egyszerre minden, mert voltam olyan hülye, hogy beléd szerettem. Félek, de egyben fellelkesít ez a barátságunkban beállt változás, azon vagyok, hogy kiderítsem, veled is ez történt-e. Újra álmatlanul forgolódok, mialatt rád gondolok; újra repesek a boldogság mámorától, hogy belém szerettél. Boldog vagyok ismételten és hitetlen, hogy a barátom lettél, ismét tervezget, a magasban repkedek a húgom legnagyobb bosszúságára. Most felfedezem, hogy te vagy a nagybetűs ő, most sírok örömömben, hogy olyan barátom van, mint te.

Most ismét a jelenben kandikálok, ahol félresiklott valami. Már nem látom a történetünket. A pillanataink, a féltve őrzött perceink elhalványultak, szinte kiégtek. Fulladozva, mindent tűvé téve keresem azt a kis szilánkot, amely választ adhatna az összes kérdésemre, de csak sötétséget leltem eddig, ürességet. Kezdek elveszni a pillanatok alkotta képekben, amelyek a múltamat jelentik, az életem.

Mi történt? Miért érzek tátongó ürességet, ha rád gondolok? Miért érzem azt, hogy már nem szeretsz? Miért érzek fizikai fájdalmat, ha eszembe jut, hogy talán vége? Mi lett velünk? Egyáltalán miért szeretlek ennyire? Hogyan történhetett meg mindez? Miért…

Az élet nem egy tömbösített, megszakíthatatlan folyamat, hanem megszámlálhatatlan pillanatok sokasága. Az élet és a pillanatok. Most itt állok egy helyben és hitetlenkedve nézem az életem rendezhetetlen aktáit, de a pillanatok, az örökké lángoló, fényes pillanataink elsuhannak mellettem, mert akár az őszi falevelek, velem együtt csonttá fagytak és kiüresedtek. Valami eltört, valami félresiklott, valami elveszett. Valami a fájdalomtól eltorzult hangon üvölt bennem: az élet…