Daryl

Jó pár tanórát áthűsölök az alagsori mosókonyhában, az ebédidőt is a szennyes társaságában töltöm. Délutánra a ragaszkodó természetű kosz végre hajlandó különválni a ruháimtól. A kölcsön uniformis tisztítását már a sajátomat viselve intézem – a humánusság azt diktálja, makulátlanul juttassam vissza a tulajnak, főleg mivel a holmija jelentős hányadát változatos helyeken közszemlére tettem, értem ez alatt az emeleti ablakokat és a nagyobbacskára cseperedett fák ágait.
Gondosan elöblögetett cipellőimben feltocsogok az emeletre. Miután csomagjaim őrzését a lakattal felszerelt bőröndre bízom, egy köszönetnyilvánító cetli kíséretében Carolyn ágyára hajtogatom az egyenruháját. Az órarendemmel továbbá a Kyle szerkesztette túlélési útmutatóval felfegyverkezve indulok csatába.

Hendon térképe igen korrekt, problémamentesen eljuttat a végállomásra, egy kisebb színházterembe. Az elhúzott, sötétzöld függöny elfodrozza előlem a színpadot, a nézőteret körben kirakott székek foglalják el, rajtuk húsz-huszonöt fős csoport cseverészik. A bevonulásom mély megvetést szül közöttük. Leülök közel a bejárathoz, lábaimat keresztbe vetem egymáson. Míg én látványosan unom magam, csoporttársaim látványosan levegőnek néznek. Meg tudnám szokni ezt a felállást.

A hangszórókból Mozart, Beethoven vagy más korukbeli muzsikaművész áriája csilingel. A zenébe kopogó léptekből arra következtetek, a rezidens pedagógus közelít mögöttem. Különös jelenség suhan a kör közepére. A negyvenen túl járó nő tarkóján ezernyi fonatból készült konty lötyög, hosszú ruhájának uszálya felveri a port. Számomra ismeretlen, dallamos nyelven – valószínűleg franciául – mond valamit. A hangja altba hajlik, egészen bársonyos.
– Üljetek le! – utasít minket. Lekapja kézfejéről a csipkekesztyűt, és meglebbenti felém. – Geneviève Mortier-nek hívnak. – Miss M-ként adaptálom a kiejthetetlen nevet.
– Sandra Madkins – biccentek. A tanárnő sötétkék íriszei apró szikrákká törik a fényt, akárcsak a nyakában lógó, kiköpött ugyanolyan színű medál. Estélyekre illő öltözete, díszes ékszerei, és markáns orra arisztokratikus kisugárzást vonnak köré.

Elém lép, alsó ajkát szórakozottan megemeli vérvörös körömben végződő mutatóujjával. Beható pillantásai sem űzik el az érdektelenségemet. Elmosolyodik.
– Nos, Sandra, lennél szíves befáradni középre? – mutatja az utat széles karmozdulattal. Zokszó nélkül engedelmeskedem. – Ezt a gyakorlatot az első órán szoktuk elvégezni – magyarázza enyhe akcentussal. – Rövid előtörténetet szabok meg és karakterjegyeket, ezek tudatában kell válaszolnod a többiek által feltett kérdésekre. – Körülöttem gonosz vigyorok villódznak, előbújnak az ördögszarvak a kifogástalan frizurák alól.
– Értem. – Miss M telt ajkai lebiggyednek.
– Nem tűnsz lelkesnek. – Rámeredek, az érzelmekkel spórolósan bánok. – Ne félj! Senki nem várja el, hogy elsőre sikerüljön. Akkor lássuk a szerepedet! – Letelepszik üresen maradt helyemre. – A neved Aurora. Viszonyt folytattál a tanároddal, amiről a terhességed miatt az egész iskola tudomást szerzett. – Közönyösen fogadom a feladatot. Külsőleg. Belül átkokat költök, és mérgek receptjein agyalok. A végén Carolyn kezdő woodoo-tanfolyamán kötök ki. – Szigorú szülők neveltek – folytatja Miss M –, elég visszahúzódó vagy. Tudod, hogy vétettél a morál ellen, de foggal-körömmel véded a születendő gyermekedet, és a szeretődet. Soha nem voltál igazán erős jellem. Most ellened fordultak a barátaid, egyedül vagy, és félsz.

Három percet kapok a felkészülésre. Leeresztem a szemhéjaimat, hogy kirekesszem a külvilágot. A felsorolt jelzőket és a kitalált múltat összeragasztom egy karakterré, majd akarattal megpróbálom átfaragni a lényemet, belevésni Aurorát a gesztusaimba, a hangomba, a gondolataimba.
Lesütött szemmel rágcsálom belülről a számat, a tenyeremet a hasamra csúsztatom.
– Kezdhetünk? – tudakolja Miss M. Összerezzenek. – Kezdhetünk – nyugtázza. – Ne feledjétek – Tekintete végigszánt a vallatóimon. –, nektek is fel kell vennetek egy szerepet. Játszatok! – A felszólításra variálódnak a vonások, a lenéző kifejezések közé együtt érző, bizonytalan és dühös keveredik.

– Mikor kezdődött? Miért nem szóltál róla? – nyitja valaki az interjút a bal oldalamról. Szemkontaktust keresek, egy barna hajú lánynál rá is akadok. Csalódottságot és haragot gyúrt egybe maszkká, hiányzik belőle a természetesség.
– Hét és fél hónapja – suttogom. Szégyenemben összébb húzom magam, a vállaim előregörnyednek. – Senkinek nem árulhattam el. – Zárómondatomba lágyságot csempészek: – Miatta nem tehettem.
– Mégis mit képzeltél?! – Ártatlannak tetsző, törékeny alkatú lánykát buzdít támadásra a harag. – Ha már kurválkodsz, eszedbe juthatott volna védekezni! – Nála nyilvánvaló az őszinteség. Az alakítását valódi düh pallérozza.
– Nem volt szándékos. Én… Mi… védekeztünk. – Még össze sem szedem magam, újabb metsző pillantást vájnak belém. Rövidülnek a szünetek a kérdések eldörrenése között, akár egy sorozatlövés, záporoznak rám a kérdőjellel álcázott puskagolyók.

Mindkét karommal a kitalált magzatomat takargatom, nehogy idejekorán meggyötörje a valóság. Fogalmam sincs, ki faggat, miről, miért. Kopogó esőcseppektől, szélzúgástól, sikoltozó fáktól zsong a fülem. Térdre rogyok, a könnyeim végigcsurognak az államig, onnan a szoknyámra cseperegnek, a sötétbarna anyag szomjasan issza be őket.
Elcsitulnak a zajok, a közönség izgatottságtól ziháló légzése varázsütésre lelassul. Kivárom, amíg teljes némaságba fagy a környezetem, aztán talpra vergődöm.
– Végeztünk? – pillantok Miss M-re. A tanárnő bőre drasztikus változáson ment keresztül, élénk barackszínből sárgásfehérré fakult. Terjengős monológot rögtönöz franciául. – Ezt értsem igennek?
– Azt hittem, komolyan rosszul lettél! – sápítozik. Ó, nem tévedett. Komolyan forgott a gyomrom az aberrált szituációtól, ezért jobb szeretnék lapozni.
– Visszaülhetek? – Sürgetésem rezdülésnyi reakciót sem gerjeszt. Miss M elmerül a saját világában.


A képességeim illusztrálása kettős következményeket vont maga után. A hercegnők egy alacsony létszámú tábora méltóságteljesen meglengeti a fehér zászlót, beismerve, hogy jogom van a Princess padjait koptatni. A többség zsörtölődik. Hasonló gondolatmenetet futtathatnak végig: Sandra Madkins modellként karriert indított Amerikában, nagyképű, protekciós, mindemellett tényleg tud színészkedni. Egyszerűen megbocsáthatatlan! Az emberek, különösen a nők, hajlamosak ellenszenvet táplálni bárki iránt, akiről azt hiszik, igazságtalanul kedvez neki a sors.

A gyűlölködés nem ragad le a szavak szintjén. A nyakamba zúduló utálatot fél liter leves tetézi az ebédlőben. A sikamlós tésztacsíkok beborítják a vállamat, a fehér inget fűszeres olajfoltok pecsételik. Kirázom a hajamból az előételt, tízig számolok. A mögöttem röhögcsélve szabadkozó lány nem könnyíti meg az önnyugtatást. Ököllel az asztalra csapok, a székem figyelmeztető nyikorgással lódul meg hátrafelé. A kajapazarló hiéna befejezi a vihogást.

Várakozás szilárdítja meg a levegőt körülöttem, kíváncsi szempárok kereszttüzében mérem fel az ellenséget. Carolyn hirtelen haragú, szőke csatlósa meghátrál vérszomjas arckifejezésemtől. Ha a banda többi tagja nem barikádozná el a menekülési útvonalát, világgá szaladna. Szobatársam előrelép, meglapogatja a szöszi hátát. Evidens, ki a valódi felbujtó.
Mit tehetnék? A kifinomult angol humora nem bírta megemészteni a ruhaaggatós csínyemet.
– Véletlen volt, és egyébként is bocsánatot kért – kel patronáltja védelmébe Carolyn. Stikában felbecsülöm, mivel viszonozhatnám a „véletlen” levesfürdőt. Látómezőm szélén kócrengeteg piroslik. Valerie segítőkész mosollyal felém nyújtja a bögréjét, a háttérben a pólóján virító felirat igencsak aktuális: „A szocializálódás nem más, mint kölcsönös bunkóság.” Illusztráció gyanánt két ősember püföli egymást bunkósbottal.
Átveszem a bögrét, a szám széle vigyorba kanyarodik. Carolynen és a barátnőjén egészen addig virul a fölényes, „úgysem meri” ábrázat, amíg a penésztől tarka tejfölszerűség le nem lohasztja.
– Nincs is jobb a háromhetes kefirnél – sóhajtja Valerie elégedetten. Az önálló életet élő tejtermék zöld-fehér, darabos arcpakolásként borítja be az áldozatokat. Öklendezéstől hangos az étkező.


Davis

Öten dobozolódtunk be a kocsi utasterébe, akár a heringek – Yuji úgy is ficánkol, a könyöke sűrűn betalál a bordáim közé. Shonna előre hajol az anyósülésen terpeszkedő Tylerhöz, közelebb nyomva hozzám Shimurát. Mrs. McGlone a kormányon dobol, hol a cikornyás vaskapukat bűvöli, hol minket ellenőriz a visszapillantó tükörben.
– Nem hiszem el, hogy ezt csináljuk – fejelem meg a háttámláját. Hosszú, szőke műfonataim előre lendülnek. Kínzom magam egy kicsit, és újra szemügyre veszem a combomat alig fedő szoknyát, az álldomborulatokra feszülő inget valamint annak katapultálni igyekvő gombjait.
Tyler idefelé kiszórakozta magát, most megelégszik egy kárörvendő vigyorral.
– Két idegen fiút még én sem csempészhetek be egy lányiskolába – mormolja az orra alatt Mrs. McGlone, mialatt leereszti az ablakot a közelgő, szopott gombóc frizurás öltönyösnek.

– Jó napot kívánok, asszonyom! – köszön az őr előre, tisztelettudó magatartása alapján, tudja kivel áll szemben. Az igazgatónő megereszt egy bájvigyort.
– Jó napot! Meghoztam a cserediákokat. Remélem nem baj, ha magam viszem be őket. – Az őr felméri a szállítmányt, sorban rábiccent Shonnára és a porcelánbabákat megszégyenítő Yujira. Nálam elbizonytalanodik, a gyanakvás ráncai gyűrődnek fel a homlokán.
– Mehetnénk? Mindjárt behugyozok. – A fickó erre Tyler felé kapja a tekintetét, a gyanakvása felháborodássá érik.
– A fiam – közli hűvösen Mrs. McGlone. – Beengedne végre?

A monumentális kapuszárnyak kitárulnak előttünk, és mi begurulunk a szürkésfehér kövekkel kirakott útra. Az egész autó fellélegzik. Minden a terv szerint halad – már amennyiben a csoportosan elkövetett őrültséget tervnek nevezhetjük.
Shonna cinkos mosolyt vált Tylerrel. Előbbi a Madkins família képviselőjeként csatlakozott a küldetéshez, utóbbi lövésem sincs, mit keres itt. Rajta kívül mindannyian nyomós okkal érkeztünk. Az igazgatónőt a bűntudat hajtja, Yujit a kémregények iránti szeretet és a rábízott küldemény, én pedig megpusztulok, ha nem láthatom minél sürgősebben a barátnőmet.

A központi tér előtt lekanyarodunk balra, az épületek árnyékában megbújó, hatalmas és szinte üres parkolóhoz. Mrs. McGlone kiválasztja a legfélreesőbb helyet.
Ünnepélyesen fordul hozzánk.
– Legfeljebb egy órátok van – egyezteti a részleteket. – Elintézitek, amiért jöttetek, aztán itt találkozunk. Én addig lefoglalom anyámat. – Szófogadó gyerekek módjára bólintunk. Shonna kivágódik a járgányból, mire mellé érek indulásra készen toporog a leveleket szorongatva. Daryl testvérei lelkesítő rajzok és sorok tucatjait vetették papírra nővérük számára, az alkotások megtöltenek egy cipősdobozt. Shimura szintén a kézbesítendő csomagjait babusgatja, amelyeket két vaskos mappában rejtett el. Átvetem a vállamon a hátizsákomat, benne a váltóruhámmal. Tuti, hogy nem fogok így mutatkozni Daryl előtt.

Növényekkel zsúfolt kerten lopakodunk keresztül. Tyler vezeti a sort, szorosan mögötte Shonna jajgat, a lábát karistoló bokrokat szidalmazza. Yuji leghátul kullog.
– Átsprintelünk – tudatja McGlone az iskola sarkánál. Elhúzom a számat. Noha nem ez a legzseniálisabb megoldás, hirtelen nem ugrik be jobb. Az előttünk elterülő tér túl nyitott, sehol egy rejtekhely, márpedig nekünk kicsengetés előtt át kell rajta vergődnünk a kollégiumig. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a suli körül lődörögve kiszúr egy tanár.
– Háromra indulunk – vezényelek. – Egy, kettő… három! – Alig startolunk el, kivágódik a kolesz melletti épület ajtaja. Vissza akarok fordulni, de késő. A kilépő alak felénk veszi az irányt.

Az álcám siralmas. Kommandós szlenggel élve veszélyeztetem az akció sikerét, szóval a bölcs meghátrálás mellett döntök. A többiek mögé somfordálok, és átadom az irányítást Tylernek.
– Ezt rád bízom. – Dörmögéssel juttatja kifejezésre a nemtetszését. Shonna bátortalanul mellé húzódik, talán megbékíteni, esetleg lelkesíteni szeretné. A srác keze köré kulcsolja az ujjait. Szemöldökugrasztó meglepettség hullámzik át rajtam. Tyler nem rázza le a lányt, úgy álldogál ott, mintha a gesztus abszolút természetes lenne.
– Hát ti? – csendül a kérdés. Búvóhelyemről mindössze az idegen fickó bőrcipője látszik.
– Anyám megkért, hogy vezessem körbe a cserediákokat – adja elő Tyler a betanult szöveget. Az ipse elgondolkozva hümmög.
– Tyler, igaz?
– Igen. – Újabb egy sorozat hümmögés. Shonna különös merevséget vesz fel, ingatagon hátrabillen féllépésnyit. Közvetlenül előtte felfedezem az orrát mélyen a lány magánszférájába fúró pasast. Tetőtől talpig beborít a libabőr.

Kyle pofáján baljóslatú vigyor tehénkedik, ahogy jóformán belemászik Shonna arcába. Következőként engem tüntet ki a figyelmével. Nyoma sincs döbbenetnek az ábrázatán, mi több, a szemei mindentudóan csillannak fel.
– Ha Sandrát keresitek, javaslom, próbáljátok a könyvtárat. – A szája sarkában villódzó, széles mosoly baljóslatúsága komiszsággá szelídül – de megeshet, hogy pusztán beképzelem. Felegyenesedik, a lába mellett lóbált tankönyvekre bök. – Most mennem kell órát tartani. További szép napot!
Értetlen pillantások keresztezik egymást, mindenki a szemöldökét ráncolja, egyedül én küszködöm a lefelé húzó állammal. Kirívó reakcióm elsőként McGlone-nak szúr szemet.
– Oké, mi volt ez? – szegezi nekem a kérdést.
– Inkább ki – helyesbítek. Beiktatom a kötelező hatásszünetet. – A féltestvérem. – Hagyom őket rágódni a fordulaton, mielőtt a könyvtár betájolását siettetném.

A lépcsőket róva, egyre közelebb a célhoz ökölbe szorul a kezem a táskám pántja körül.
Még két emelet.
Még egy.
Még fél…
Gyökeret eresztek a széles üvegajtók előtt. Elbámulok a bent tornyosuló szekrények mellett, bele a semmibe.
– Nem akartál átöltözni előbb? – Fel sem fogom, kihez tartozik a hang, azzal sem törődöm vele, mit mond. Besietek.
Átcsörtetek a kulturális labirintuson, két oldalról sötétbarna, behemót polcsorok kísérnek, bőrkötésű olvasnivalóval bőségesen megrakottan. Az elektronika részére elkülönített szektornál fékezek le. A négyszög alakú területen katonás rendben sorakoznak az asztalok, a szélső oszlopban, a legtávolabbinál fekete hajú lány idomítja a laptopot, ujjai vadul szteppelnek a billentyűkön. Egyszer csak elkáromkodja magát, és ráborul a klaviatúrára. A közelében piros lobonc válik ki a polcrengetegből, gazdája összecsapja a kezében egyensúlyozott, pár ezer oldalas enciklopédiát. Lehajítja a szomszédos fotelba, az hangos nyekkenéssel tiltakozik a többletsúly ellen.
– Megmondtam – csóválja a fejét. – Rohadt bonyolult kóddal védik a netet. Ha nem akarják, hogy használd, akkor nem is fogod. – Előre merészkedem, a vörös sörényű csaj nyomban észrevesz. – Te meg ki a manó vagy?

A szívem gyilkos zakatolással küzdi fel magát a torkomba, igyekszik kirobbanni belőlem. Mindössze egyetlen pillanatra tart szünetet, arra a szemvillanásnyi időre, amíg Daryl tekintete beleakad az enyémbe. A kékre színezett íriszeken átvillan a csodálkozás, a nyomában öröm szikrázik, és a pulzusom ismét az egekben. Daryl felpattan, a széke elterül a szőnyegen. Szélsebesen hozzám rohan, kis híján felborulok, olyan erővel veti rám magát. A karjai a nyakamra tekerednek, mellkasunk egymáshoz préselődik. Az idióta műemlőimen keresztül is érzem a szívverését. A fülébe szuszogok, megtöltöm a tüdőmet a bőréből párolgó kókuszos illattal.
Daryl óvatosan kibontakozik az ölelésemből, a parókát egyetlen rántással eltávolítja rólam, tenyere a tarkómra vándorol. Ajkai forrón, követelőzően feszülnek az ajkaimnak. Elég szenvedélyesen csókol meg hozzá, hogy beleborzongjak. Szája végül lejjebb siklik. A vállamra dől, forró lehelete a bőrömnek csapódik.

Amikor szétválunk, a mámorító bizsergés helyét zavar veszi át.
– Na, jó – oszlatja el a nesztelenséget az ismeretlen, rikító hajzatú lány. – Lövésem sincs, miért néztem ezt végig.
– Rejtett perverz hajlamok? – tippel Daryl komisz mosollyal. – Amúgy ő itt Valerie. – Az említett kiegészíti a bemutatást:
– Az ügyeletes bajkeverő. – Felé nyújtom a jobbomat.
– Davis. – A földön heverő, szőke műhajtól eltorzulnak a vonásaim. – Az ügyeletes transzvesztita. – Valerie elnyom egy kacajt, összefont karjait leereszti a kézfogás erejéig. Megakad a pillantásom a pólójára nyomtatott feliraton.
– A szocializálódás nem más, mint kölcsönös bunkóság? – csodálkozik rá a szlogenre a közénk battyogó Shonna is. – Figyeled, Tyler? – A csuklójánál fogva odacibálja a fiút, és rámutat, mit kellene figyelnie. – Ezek szerint mégis te csinálod jól! – Darylre kiül a meghatottság az ismerősök láttán. Egyenként megvizsgálja a küldöttség tagjait. Valerie követi a példáját, Yujin újra és újra végigfuttatja az analízist, felteszem, a nemét latolgatja. A törpe megkísérel még apróbbra zsugorodni.

A lányok a gyors ismerkedés után az olvasósarokhoz vezetnek, közben elpanaszolják, mi miatt kárhoztattak egész napos katalogizálásra. Shonna magára marad a kefirrel megöntözött hárpiák iránti együttérzésével.
Letelepedünk a bűn ronda, sötétzöld bársonnyal borított fotelokba. Daryl mellém ül a karfára, hosszú combjai előbukkannak a felgyűrődő szoknya alól. Kemény koncentrációval visszaterelem a gondolataimat a helyes ösvényre. Shonna időközben belefogott Valerie felvilágosításába, hosszú, unalmas meséje alatt Daryl beszámolót tart nekem a megpróbáltatásairól. Bár viccesen adja elő a történetet, felserken bennem a harag. Ő rögtön kiszagolja, és berekeszti az előadást, nyugtatásképp a hátamat cirógatja.

Valerie megköszörüli a torkát.
– Tehát, ha jól értem, téged nem is Sandrának hívnak, hanem Darylnek, és eddig a testvériskolánkba jártál – szedi pontokba friss ismereteit. Daryl serényen helyesel. – Davis a volt szobatársad és a jelenlegi pasid. Shonna a nővéred, Yuji… ugye Yuji volt?
– Igen – forgatja a szemét lemondóan Shimura.
– Szóval, a japán csávesz… Vagy lány? – Yuji a fejét fogja kínjában. – Mindegy. Tehát, ő a volt évfolyamtársad. Ő meg… – Tylert fixírozza, és egyre nő a tanácstalansága. Bizonytalanul, félhangosan megosztja az elképzelését a mellette ücsörgő Shonnával. – A pasid? – Tyler felhorkan, inkább meghökkenten mintsem felháborodottan.
– Ezt honnan szedted? – Izgalmas vitába bonyolódnak hármasban, a lányok létszámbeli fölénye Tyler vesztét ígéri. Yuji észrevétlenül kerüli ki őket és nyújtja át Darylnek féltve őrzött mappáit. Barátnőm felvillanyozódik, örömittas hálálkodásától birizgálni kezd a féltékenység. Mi a frászt adhatott neki Shimura, ami ekkora boldogsággal tölti el?
Daryl előzetes bejelentés nélkül nekiiramodik, a mappákat kisbabákként ringatja maga előtt.
– Hova mész? – szólok utána.
– Az igazgatóiba.

Nem vesztegeti az időt magyarázkodásra, átvonul a diákoktól nyüzsgő téren, ötfős gardedámja, velem az élen, mögötte lohol. Az igazgatói iroda előtt Kyle csapódik be hozzánk.
– Mire készül? – vallat. Arckifejezése az óvodásokét idézi, akik éppen készülnek meglesni a Mikulást.
– Bárcsak tudnám…
Utolérjük Darylt, a titkos küldemény betoppanásunk pillanatában csattan az íróasztalon, a megrökönyödött vénasszony előtt. Mrs. McGlone néhány méterrel hátrébb megugrik ijedtében. Feleslegesen kutatom a hasonlóságot közte és az anyja között. Az öreglányra a kriptaszökevény szó illik leginkább, megjelenésén cseppet sem javít az üvegfalakon beszitáló, sápadt fény. Sötét árnyékok tanyáznak a ráncai között, száraz, ősz haja fakón tapad a fejére. A legförtelmesebb mégis az a hamis mosoly, amelybe keskeny ajkait kényszeríti, miután lemosta magáról a döbbenetet. Megemeli a felső mappát.
– Mi ez?
– Kézirat – feleli Daryl. – Egy igaz történet alapján készült regény első feléé. – Leveti magát a székbe a Princess koros igazgatójával szemben. – Érdekesek ezek a valós eseteket feldolgozó sztorik. Ha át is írják a neveket, simán kikövetkeztethető, kit takarnak. Az intézmények felismerhetőségéről nem is beszélve! Borzasztó, milyen könnyű így lejáratni másokat. – Az igazgatónő megkísérli az idegességét megfontolt mozdulatokkal elkendőzni, csakhogy a remegése elárulja. Felhagy a körülményességgel, kapkodva kicsomagolja a szóban forgó papírköteget. Bennem apránként a helyükre kerülnek a kirakós darabkái.

Mrs. McGlone megbirkózik az őt letaglózó sokkal, és elorozza a kézirat másik példányát.
– Elég jó, igaz? – Daryl ráérősen odasétál Yujihoz. – Az írója – szorítja meg barátságosan a mélynövésű srác vállát – és én valamivel a gimnázium után tervezzük kiadni. A regény második fele az elkövetkező két évet fogja feldolgozni. – Ravaszkás mosoly sejlik fel a szája szegletében. – Szeretnénk minél inkább a valóságra építkezni. – Percek telnek el farkasszemezéssel valamint az igazgatónő részéről némi fogcsikorgatással. A rangidős versenyző zárja le az elmepárbajt. Leereszti petyhüdt szemhéjait, rövid sóhajt hallat, és a tenyerébe fekteti a homlokát, mintha migréntől szenvedne. Testbeszéde tolmácsolja a megadást.

Daryl kordában tartja a lelkesedését. Győzelmi tánc helyett arrébb tessékeli a bátyámat, majd már-már a halántékáig ívelő vigyorral elém libben. Az ujjai közé csípteti a szoknyám szélét.
– Na, rákaptál az ízére? – Kérdőn felvonom a szemöldökömet. – Reméltem, ettől a próbakörtől megjön a kedved, hogy lánynak öltözz. Tudod, épp új szobatársat keresek. A régi valamiért berágott rám. – Nevetve hajolok előre, hogy megcsókoljam, a ránk tapadó szempárok azonban félúton felélesztik a lámpalázamat. Daryl mosolya azt üzeni, tökéletesen tisztában van a jelenlévők vizslatásával – és tökéletesen hidegen is hagyja.
– Mire vársz? – Rámarkol a mellkasomra rögzített cicikre. – Csak bögyösen!
– Néha nagyon szemét tudsz lenni – suttogom az ajkai közé.


Kyle

Daryl a félig berendezett színpad közepén magasodik a lába előtt térdelő lány fölé, annak könyörgésével mit sem törődve a körmét piszkálgatja. A parkettán összekuporodott July sírást mímel, a valódi könnyeket a tényleges előadásra tartogatja. Daryl az egyik pillanatban a manikűrjét ellenőrzi és dúdolgat, a következőben megrándul, az arcán átvonaglik az őrület visszataszító grimasza. Rádörren a reszkető lányra, majd heves gesztikulálással végigtrappol a díszlet előtt. A nézőtérről diákok és két tanár követi figyelemmel a tombolását, némelyiküknek a szája is tátva marad.
Daryl összefüggéstelen monológja vége felé jár, megrázkódik, a térdei elgyengülnek. Leroskad a kanapéra.
– Ha a Hold a Nap előtt van este, és mi látjuk, akkor a Föld a Hold előtt van? – duruzsolja, üveges tekintete felborzolja a szőrt a hátamon. Ijesztő, milyen profin alakítja az elmeháborodottat.

– Neked nem valahol máshol kellene lenned? – Valerie az ajtófélfának támaszkodik mellettem, karhosszúságú pizza szeletet darál be ketchupfoltos fogaival. Vállat rántok.
– Az algebrahiányba még senki nem halt bele. – A lány oda sem bagózik rám, magával ragadja a teremben zajló próba. Amikor Daryl rendezői utasításra ájultan a földre zuhan, felröhög. Addig hahotázik, amíg el nem kapja a csuklás.
– Szóval, erre gyakorolt – nyögi ki nagy keservesen.
– Gyakorolta az összeesést? – hitetlenkedem.
– Egy teljes délutánon át! – Valerie jókedve igazolja a sejtésemet: ezek ketten tényleg jól kijönnek. Mindenesetre nagyobb az összhang, mint Daryl és Carolyn között volt.
– Milyen a szobatársának lenni? – engedem felszínre a kíváncsiságomat.
– Ha a sikamlósabb részletek érdekelnek, ne nálam kutakodj.
– Arról az öcsémet kérdezném.
– Helyes! – Ellöki magát az ajtófélfától, és elém pördül. – Amúgy egyéb aspektusban sem segíthetek. Nem képeztek ki elvetemült rajongók kezelésére. – Elképedek. Valerie szája csücskébe vidám mosolyt tűz a káröröm. – Ó, megvannak a forrásaim. Egy jó tanács: ne csorgasd a nyálad a leendő sógornőd után! – Szó nélkül engedem távozni, a rosszmájú megjegyzésével egyetemben.

Nyáladzanék? Talán úgy tűnhet. Legalább megvigasztal a tudat, miszerint nem vagyok egyedül. Daryl mindenkiben vehemens érzelmeket csihol; nem szimpátiát, hanem egyenesen rajongást, nem is közönséges utálatot, hanem mélyről fakadó gyűlöletet – erre Carolyn és a vénség az élő példa. Ráadásul Davis esetéből kiindulva kijelenthetjük, hogy szerelmesnek lenni belé különösen veszélyes. Az öcskös csúnyán belezúgott a csajba, esés közben a nyakát törte, és az eszét vesztette, olyannyira, hogy lánynak álcázva parádézzon miatta.