Ennek a családnak is szépen befellegzett – gondolta az öreg Aldo Burkley, és vizenyős szemével részvétteljes pillantást vetett az imént érkezett csomagra. Csak egy rövid kérést tartalmazó levél és egy nagy köteg pénz volt benne.
Pearl Hill temetőőreként jól ismerte a helyi családok történetét. A városka sírfeliratainak túlnyomó többségét – neveket, dátumokat, búcsúztató szavakat – fejből tudta volna idézni; sokat ő maga rótt fel a holtak végső nyughelyét jelző tömbökre, hiszen mellékállásban kőfaragó mester is volt.

Mikor reggeli után kiballagott a temetőbe, nosztalgikus, komor mosollyal legeltette tekintetét legsikerültebb munkáin, majd a kerítés mellett haladt, felkeresve az északkeleti parcellák legeldugottabbját, és csöndesen köszönt:
– Szervusz, kedvesem. – Májfoltos kezével megsimogatta a fehér márványt.
Azután, amint az elmúlt három évben szokásává vált, hozzákezdett a napi beszámolójához. Elmondta feleségének a híreket, a pletykákat, a gondolatait, és megint panaszkodott arról, hogy Maggie, a házukkal szemben álló kisétterem tulajdonosa akkor sem tudna jó halászlevet főzni, ha az élete függne tőle.
– Pedig így is csont és bőr vagyok – csóválta a fejét. – Bár ehetném a te házi kosztod… de nem baj, tudod, hamarosan úgyis vége lesz. – Az inge alá nyúlt, megtapogatta a bal kulcscsontja feletti gödörben növekvő göböt. Kemény volt, mint az asszony sírján a zárókő, és a múlt hét óta már egy folyton levedző fekély is tanyát ütött rajta.
Halk köszönetet mondott az ő Marthájának az együtt töltött negyvenkét évért, és a dolgára indult.

Ma reggel egy név bevésésére érkezett megrendelés. A vevő szép summát küldött a gyors munkáért cserébe, és Aldo elhatározta, hogy még a délelőtt folyamán végez a feladattal. A sír, amihez indult, messze esett Martháétól; útközben kétszer is meg kellett állnia egy kis pihenésre. Pearl Hill kis városához meglehetősen nagy területű temető tartozott, mutatván, hogy a lakosok nem hívei a hamvasztásnak és az azzal járó apró urnáknak. Aldo nagy magánparcellák és még nagyobb családi sírboltok között haladt a célja felé.
Útközben futó pillantást vetett pár ismerős sírra.

Mickey Brown. Szerencsétlen fiúcska alig pár éves volt, mikor belefulladt a tóba. Szegény szülei soha nem tudták feldolgozni a tragédiát.

Laurence Tupps. A városka egyetlen rendőre, aki szolgálat közben halt meg. Valószínűleg járőrözés alatt tudta meg a rádióból, hogy huszonnégy évi lottózás után végre az ő számait húzták ki. Az öttalálatos szelvénnyel a kezében, arcán boldog mosollyal találtak rá a kollégái. Az orvosok azt mondták, infarktus. A családja gyönyörű síremléket állíttatott neki, aztán a pénzt nevetséges gyorsasággal herdálta el a népes rokonság.

George Pauley. Az ő története volt az egyik legszomorúbb, amit Aldo ismert. Kemény kötésű, alacsony termetű emberke volt, munkabíró, szorgalmas, de nem túl életvidám. Feleségül vett egy nagyravágyó leányzót, aki életében egy napot sem dolgozott, és két gyermekük született. Aldo jól emlékezett a lányukra: aprócska szőke jószág volt, az egyik nyáron kijárt énekelni a temetőbe a néger gyülekezettel, mikor egy-egy halott feketét nagy kórussal búcsúztattak el (Talán a New Orleans-i Lafayette temetőbe képzelik ezek magukat? – kérdezte magától ilyenkor Aldo).
Rá egy bő fél évre sem lehetett, hogy Pauley felesége összeszűrte a levet a közeli nagyváros egyik bútorkereskedőjével, aztán viharos gyorsaságú válás után hozzá költözött, és vitte magával a kölyköket is. Ezután George végképp elfelejtette, hogy kell mosolyogni – annál többet átkozta viszont a volt felesége nevét a különböző kocsmákban, miközben nyakló nélkül vedelte a szeszt. Egyre gyorsabban csúszott lefelé, állás és barátok nélkül maradt, és alig másfél esztendő múlva, egy csípős őszvégi reggelen holtan találták egy árokban. Belefulladt a saját hányásába.
A temetésén a papon, Aldón és egy fiatal temetőszolgán kívül csak a két gyermeke volt jelen. A síró lányt sápadtan ölelgette az öccse. A fiúcska alig tizenhárom-tizennégy éves lehetett, egy pihe sem nőtt az arcán, de már magasabb volt, mint a nővére. Mikor az apjuk szerény koporsóját elföldelték, rögtön ráncigálni kezdte a lány dzsekijét, tétován dadogva a hamarosan induló buszukról.
De a kis szőke lány lerázta magáról, megtörölte a szemeit, és odasétált a távozni készülő Aldóhoz. Kérdezett valamit, amivel meglepte a temetőőrt. Nem az apjáról érdeklődött, hanem egy fiúról. Azt akarta tudni, hogy hol van a sírja. A nevét csak nagy nehezen tudta kibökni, és miután végre sikerült, újra könnyekben tört ki.
– Nem… nem voltam képes… nem mertem eljönni a temetésére, én… azt sem tudom, mikor lehetett… – pityeregte. – A házukba se mertem bekopogni…
Aldo épp magyarázni kezdte volna, hogy ilyen nevű fiú nem fekszik Pearl Hill temetőjében, de a lány öccse megelégelte a várakozást, és – valami furcsa, tehetetlen dühvel az arcán – elrángatta a nővérét a vénembertől.

Milyen furcsa az élet – mélázott az öreg a célja elé érve. Akkor nem volt itt ilyen sírfelirat, de most majd lesz.
 

Ez állt a csinos kovácsoltvas kerítés kapuján, ami előtt Aldo megállt. Célnál vagyunk. A kerítésen belül egy márványból épült házikó szomorkodott, gyomrában majdnem egy egész család hamvaival, akik még George Pauley-nál is szomorúbb véget értek. Aldo lenyomta a kilincset; a kiskapu sarokpántjai panaszos nyikorgással tudatták vele, hogy senki nem olajozza őket.
Szerencsétlenek – csóválta a fejét az öreg Burkley, miközben a házikó oldalába vájt névsort böngészte. Valamennyi családtag – az apa, az anya, a kislány, a két nagymama és az egyetlen nagyapa – neve alatt megegyezett a halál időpontja. Ilyen szörnyűséges mészárlás csak egyszer fordult elő nálunk.

Nem is olyan rég – körülbelül tíz-tizenkét hónapja, vélte Aldo, mialatt előrajzolta a rendelt név betűit a márványra – a Cartwright család valami nagy ünnepélyre készült. Kellemes volt az idő, a házuk kertjében sütögettek, és nevetgélve pukkantgatták a pezsgőket. Még egy „Gratulálunk!” feliratú transzparens is felkerült a kertkapu felé – később a közelben lakók azt pletykálták, valami külföldön tanult friss diplomás rokont hívtak meg magukhoz, aki végül nem ért oda az partira. Valamikor késő délután – bármilyen különösebb előzmény nélkül – egyszer csak arra lett figyelmes egy kíváncsi utcabéli, hogy a transzparens elszakítva lóg a tárva-nyitva álló kapu felett, és a Cartwright ház környékére gyanúsan mély csönd és orrfacsaró bűz telepedett. A kertben borzalmas látvány fogadta: a családtagok többsége és néhány közvetlen szomszédjuk vérbe fagyva hevertek a füvön, a holttestek többsége megcsonkítva, széttépve vagy összeroncsolva. A tizenhárom éves Lorelai Cartwrightot egy hegyes piszkavassal ölték meg, a gyomrán keresztül szegezve őt a földhöz a ház bejárata előtt; állítólag a lába még rángatózott párat, mielőtt a rendőrök kiértek. Az anyja összetört gerinccel feküdt a kerítés tövében, a nagyapja meg Mrs. Cartwright mellett, egy hússzeletelő késsel a mellében, bezúzott orral és félig megskalpolva. A két nagymama is szörnyű sebeket szerzett, de a legkomiszabbul a szomszédokat intézték el: a Dupont házaspár mindkét tagját lefejezték, Mr. Hope szemeit kinyomták és elvágták a torkát, Mrs. Hope végtagjait tőből kitépték és az egyik alkarját ledugták a torkán, két erős, felnőtt fiuk apró maradványait pedig a méretes tűzrakó hely parazsából kellett kikotorniuk a zsaruknak.
Csak egyetlen túlélő volt: a családfő, Dr. Alexander Joshua Cartwright, de őt is siralmas állapotban szállították kórházba, és még mielőtt vallomást tehetett volna, kiszenvedett a baleseti sebészet műtőjében.

– Még jó, hogy nem én találtam rájuk – morogta magában Aldo az utolsó t betű kanyarítása közben. Sok mindent látott már élete során, de ehhez még neki se lett volna gyomra. Soha nem volt képes megérteni a tizenkét áldozat brutális gyilkosainak indítékát – a házból, amennyire ez utólag kideríthető volt, csak egy egzotikus kés meg néhány marokfegyver tűnt el. Az összes holmi nem ért annyit, mint amennyi a néhai családapa, a jó nevű sebészorvos tárcájában volt – érintetlenül.

És most rákerül a pont az i-re. Aldo Burkley végignézett a néven, itt-ott belejavított egy kunkorba, aztán vésőt ragadott. Az utolsó családtag.
Ifjabbik Alexander Joshua tizenöt éves kora körül tűnt el. Iskolába valamiért addig se járatták, és amúgy is magának való kölyök volt, így nem sokaknak tűnt fel, hogy egyáltalán nyoma veszett. De Aldo ismerte a fiút: néha rajtakapta, amint virágot szed a temető kerítésénél, máskor meg látta, hogy a néger temetések közelében ólálkodik. Mikor kérdőre vonta, a fiú azzal vágta ki magát, hogy az anyjának szedi a virágot, és zenét hallgatni jár a búcsúztatókra. Aldo csak a fejét csóválta ilyenkor, és elengedte a kölköt… nem tűnt rossz fiúnak.

A temetőőr majd’ három órát áldozott a hosszú név és az évszámok bevésésére, utána még egyet a finom egyenetlenségek lecsiszolására és az aranyfesték felvitelére. Ezután még várt egy kicsit, hogy száradjon a festés.
Szegény kölyök hamar kimúlt – biggyesztette a száját Burkley a kérdéses évszámot fixírozva. Ez még az az év, mikor eltűnt. Épp csak nőtt a szakálla.
A ma reggel érkezett üzenetet egy távoli rokon adta fel. Röviden közölte, hogy megtalálták ifjabb Alexander Joshua Cartwright csontvázának darabjait valahol a Mississippi deltavidékén, és minthogy a halál pontos ideje nem ismert, az eltűnése évét kéri feltüntetni helyette a családi sírbolton.
Aldo elmerengett a fiú apján. Rendkívül sikeres orvos volt, de a rossz nyelvek úgy tartották, túlságosan, már-már igazságtalanul szigorú elsőszülött gyermekével, akit sebésznek akart nevelni. Mikor a fiú eltűnt, a figyelmes kevesek közt ennél gonoszabb szóbeszédek kezdtek keringeni: hogy a gyerek a szülői szigor elől szökött meg, vagy öngyilkos lett, vagy drogügyletekbe keveredett…
Cartwright doktor pedig semmit sem tett, hogy megakadályozza ezeket a suttogásokat, sőt, annyira titokzatoskodott a fiával kapcsolatban, hogy az csak olaj volt a tűzre.

És ha már szerencsétlenül járt családfők és gyermekeik viselt dolgain tanakodott, Aldónak újra eszébe ötlött George Pauley és szőke lánykája. Volt valami azon az őszi napon a lány szemében… szörnyű kétely, meg nem nyugvás, önvád? Mindenesetre látni szerette volna a fiú nyughelyét, valószínűleg az apjáénál is jobban.
A temető öregje felsandított a friss vésetre. Ezt a fiút kereste, emlékszem. Talán meg kellene próbálnom értesíteni, hogy most már van hol lerónia a kegyeletet.
Aztán csak megcsóválta a fejét, és elvetette az ötletet. A Cartwrightok távoli rokona amellett, hogy közölte, a fiú maradványait nem fogja elküldeni Pearl Hillbe, kifejezetten ragaszkodott a diszkrécióhoz – még ahhoz is, hogy a sírfelirat-bevésés időpontját is titokban kell tartani.

Az öreg sajnálta a kis szőkét, de nem állt szándékában ellenszegülni a bőkezű megrendelő kérésének. Inkább összepakolta a holmiját, és úgy döntött: elmegy megnézni, javult-e az utóbbi huszonnégy órában Maggie főzőtudománya.