Április harmincadika, péntek. Az volt az utolsó nap, amikor láttam őt. Búcsúcsókot lopott, szemével kacéran kacsintott, és felszállt a hazafelé induló buszra. Szívem tele volt boldogsággal, és azt hittem, szerelmünk örökké tart. Ha tudtam volna! Ha csak egy apró megérzés suhan át fejemen abban a pillanatban, nem engedtem volna felszállni. Tehetetlenségem béklyóként tartotta fogva lelkem, és valahol mélyen úgy éreztem, nem tudok megbocsátani magamnak. Többször is megfordult már a fejemben, hogy követem őt; átlépek ezen a dimenzión, és megkeresem, hogy újra együtt lehessünk – ezúttal valóban örökké.

Október harmincegyedike volt, péntek; hat hónapja, hogy meghalt. Bár eltelt fél év, behunyt szemmel még mindig tisztán láttam mosolygós arcát. Magamon éreztem gyengéd simogatását és lágy, szerelmes csókját, amitől egy csapásra elmúlt a szomorúságom. Ő volt a lelki társam; ő csókolt meg először, vele éltem át életem első szexuális élményét, és soha senkit nem szerettem jobban nála. Az az átkozott sorompó! Elvette tőlem azt az embert, akiért mindennél jobban rajongtam. Miért éppen azon a napon mondott csődöt az a berendezés? Miért pont abban a pillanatban kalandozott el a sofőr? Rengeteg-rengeteg megválaszolatlan kérdés, és mi maradt? Csak a magány, a gyász, a fájdalom. Huszonkét ember, köztük az én Evelynem vesztette életét abban a buszbalesetben. Az édesapja, Jürgen hívott fel, mivel az édesanyja képtelen volt megszólalni. Zokogott és zokogott, még a telefonban is hallottam szegény asszonyt. Sokáig el sem akartam hinni. Egész éjjel nem aludtam. Reggelre fogtam csak fel, hogy elment; nem láthatom többé, nem érezhetem meleg ölelését, nem hallhatom határozott, ámde csilingelő hangját. A szavai, a mozdulatai, minden, ami ő volt, már csak emlékképek összessége.

Úgy éreztem, sosem fogom elfelejteni. Minden reggel úgy keltem fel, hogy letöröltem a könnyeim az arcomról, és úgy feküdtem le, hogy milliószor ismételgettem a nevét. Azt gondoltam: csak még egyszer megölelhetném! Egyetlen egyszer szoríthatnám magamhoz, hogy elmondjam neki: sajnálom. Sajnálom, hogy magára hagytam. Megkért, hogy töltsem nála a hétvégét, de nem mentem vele. Ha ott lettem volna… Talán együtt néznénk a naplementét a felhőkön üldögélve, és letekintenénk az emberekre, akik éppen vacsoráznak, bepakolják a táskájukba a másnapi tankönyveket, vagy olvasnak a kandalló előtt forró kakaót kortyolva. Evelyn, hiányzol!

*

- Jó reggelt, Michael!

- Ó, neked is, Oliver!

- Szörnyen nézel ki. Mint aki kísértetet látott, és egész éjjel nem aludt a félelem miatt.

- Már megint cikizel a fazmofóbiám miatt?

- Nem tehetek róla! Mióta múlt hónapban pszichológián megtudtam, mit is jelent, nem tudom kiverni a fejemből. Tulajdonképpen miért félsz tőlük? Én például még egyet sem láttam.

- Attól, hogy nem látod őket, még léteznek. Csomó tévéműsort láttam, amelyekben bebizonyították, hogy a szellemek valóban jelen vannak az életünkben. Rengeteg beszámolót olvastam az interneten arról, hogy valaki látni vagy hallani vélte valamely szülőjét, testvérét, barátját.

- Kérdezek én tőled valamit: láttál már valaha kísértetet?

- Nem! De ami azt illeti, nem is akarok! Maradjon mindenki a saját világában; ők a sajátjukban, mi pedig a miénkben.

- Te tudod, Michael! A baj csak az, hogy a félelmeden kívül más is nyomaszt téged, tudom, és ez az attitűd úgy taszítja a lányokat, mint egerek az elefántokat. Ha meglátnak ilyen beesett ábrázattal, a közeledbe sem mennek. Nem élhetsz örökké a múltban, muszáj a jövőre koncentrálnod! Evelyn meghalt. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy továbblépsz. Hidd el, ő is ezt akarná!

- Én viszont nem ezt akarom! – Otthagytam, mert képtelen voltam hallgatni a szavait.

- Várj már, ne rohanj el! Csakhogy utolértelek. Nézd! Ne haragudj, hogy felhoztam ezt a témát. Tudod mit? Beszéljünk másról. Gyere át hozzánk a hétvégén. A testvérem holnap jön haza Angliából, és meglepetésbulit szervezek neki. Lesznek fiúk, lányok, sok pia, na meg persze karaoke. Végre megcsillogtathatnád a tudásod mások előtt is.

- Jól van, Oliver, még megfontolom az ajánlatot.

- Tehát nem jössz.

- Nem ezt mondtam.

- Ugyan! Pontosan ezt mondtad, csak burkoltan. Na, jó, nem erőltetem a dolgot. De remélem, tudod, hogy szeretettel várunk, ha meggondolnád magad.

- Köszönöm. Jó hétvégét, Oliver! Szervusz!

- Minden jót, Michael!

Ha sejtené, hogy mi történt az elmúlt éjszaka, egész délután a kérdéseivel bombázott volna. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy elhallgassam ezt a kis csekélységet:
Befejeztem a naplóm írását, és elpakoltam a fiókba. Felvettem a pizsamám, bebújtam a takaró alá, és ugyanúgy, mint minden este, Evelyn nevét ismételgettem. Egyszer csak különös hangokat hallottam az akasztós szekrény felől. Meg sem mertem moccanni, halálra rémültem. Az egyik pillanatban hirtelen abbamaradt a vakarászó hang, és úgy éreztem, mintha fölém hajolna valaki – vagy inkább valami. Becsuktam a szemem, és próbáltam elhessegetni a gondolatokat a fejemből. Mikor feleszméltem, már hajnali öt óra volt. Még maradt egy órám az ébresztőig, de nem tudtam visszaaludni. A nap első sugarai elég fénnyel árasztották el a szobát ahhoz, hogy a lámpát leoltva hagyjam. Néhány percig azon tűnődtem, vajon amit előző este elalvás előtt hallottam és éreztem, csupán a túlzott kísértetfóbiám okozta, vagy tényleg volt ott valami velem a szobában. Egyetlen dologban voltam csak biztos: nem álmodtam!

A másnap este is olyan lassan telt, mint a többi. Letusoltam, megvacsoráztam édesanyámékkal a konyhában, majd megköszöntem a finom ételt, és felmentem a szobámba. Igazság szerint nem sok kedvem volt visszatérni oda, ahol a megmagyarázhatatlan események történtek, de nem mutathattam ki a félelmem a szüleim előtt, különben biztos, hogy újra a dilidokinál kötök ki. Márpedig ahhoz semmi kedvem sem volt azok után, hogy mindig is úgy tekintett rám, mint valamiféle őrültre.

Állandóan a félelmeimről, az álmaimról kérdezett, és ezt megelégeltem. A következő néhány alkalommal hazudtam neki az állapotomról, és megpróbáltam mosolyt csalni az arcomra. Úgy tűnt, meggyőztem mindenkit a javulásomról, de amint egy kicsit egyedül maradtam, újra és újra gombóc kúszott a torkomba, és ismét az a lélek-vesztett ember lettem, akivé Evelyn halála után váltam.
Nagyon reméltem, hogy aznap nem ér újabb meglepetés. A fontosabb zárthelyiken már túl voltam, így egész nap pihentem, olvastam, bújtam az internetet. Gondoltam rá, hogy mégis elmegyek Oliver bátyjának partijára, hiszen vele is jól kijövök, de képtelen voltam a felszabadult szórakozásra. Különben is! Hónapok óta ez volt az első szabad hétvégém – ki akartam használni egy kis pihenésre. Hirtelen suttogó hangot hallottam. Azt hittem, kintről jön, ezért kimentem, hogy megnézzem, de senkit sem láttam. Mire visszatértem a szobába, az íróasztalom felforgatták. Egy cetli várt a naplómra téve a következő felirattal: „Lépj tovább!” Összeszűkült a világ. Egyre szaporábban vettem a levegőt, és pánikhangulat lett rajtam úrrá. Azonnal az ajtóhoz rohantam, de már zárva volt! A probléma csupán az, hogy miután tíz éve elromlott, nem cseréltük ki. Azóta sem lehetett bezárni. A suttogás egyre hangosabb lett. Mintha a nevemet hallottam volna: „Michael! Michael!” Hátrálni kezdtem, de elbotlottam és az ágyra zuhantam. Ekkor olyasmi történt, amitől mindig is féltem, hogy bekövetkezik: egy szellemalak jelent meg előttem! Nagyon megijedtem, borzasztóan féltem. Az entitás közeledett felém, én viszont moccanni sem tudtam. A körvonalai minden perccel tisztábbak lettek, és mikor felfogtam, hogy kit látok magam előtt, elájultam.

Fogalmam sincs, meddig feküdtem ott eszméletlenül. Felfoghatatlan látvány fogadott, amikor magamhoz tértem; a halott barátnőm, akit fél évvel azelőtt veszítettem el, most ott volt, újra a szobámban. Tudtam, hogy tényleg ő az, mégsem hittem el. A rettegés, ami addig a földhöz szegezett, egyik pillanatról a másikra elmúlt. Evelyn megvárta, ameddig kitisztul a fejem, majd hozzám szólt:

- Szia, Mick. – Te jó ég! Valóban ő az! Senki más nem hívott Micknek!

- Szi-szia, Evelyn. Hogy… mégis, hogy kerülsz ide? Hiszen te meghaltál!

- Semmit sem változtál, Mick. Még mindig olyan értetlen vagy, mint régen. Természetesen szellem vagyok. – Ekkor már tisztán és érthetően hallottam a hangját, amely éppen úgy csengett, ahogy életében.

- E-ezt én is látom.  De hát, hogy? És mikor? És hogyan?

- Amikor a baleset történt, azon vettem észre magam, hogy kívülről nézem a lángoló buszt. Hamar rájöttem: meghaltam. Az utasok közül néhányan még sikoltottak, mások mellettem álltak szintén szellemként. Láttam, ahogy az emberek élve elégnek, a hangjuk pedig még most is visszacseng a fülemben. Mindenki arcán döbbenet ült. Azt kell mondanom, szerencse, hogy azonnal meghaltam. Sokáig fel sem fogtam, mit jelent mindez. Aztán, ahogy megérkeztek a tűzoltók, majd a mentők és a rendőrség, kezdtem magamhoz térni a kábulatból. Ekkor jöttem rá, hogy valóban nem élek már. Tisztában voltam vele, hogy bár nekem nem fájt a halál, az elvesztésem sok embert, köztük a családomat és téged is megrendít. Édesanyámra gondoltam, és egyik pillanatról a másikra haza kerültem. Valahogy teleportáltam, vagy nem is tudom elmagyarázni mi történt, de ott találtam magam. Szemtanúja voltam, ahogyan felhívják édesapámat, és közlik a hírt. Végig kellett néznem a szüleim összeomlását, de akár hiszed, akár nem, nem voltam szomorú. A halállal együtt a jó és rossz érzéseket is elveszítettem, és csupán egyetlen érzelem járt át: a szeretet. A szeretet, amit anya és apa, valamint irántad éreztem. Mikor apa felhívott téged, eszembe jutottál, és máris nálad kötöttem ki. Azelőtt még sohasem láttalak sírni, de aznap igen. Az azt követő hetekben sok időt töltöttem melletted. Mindent hallottam, amit másokkal beszéltél, és minden egyes sort láttam, amit a naplódba írtál. Hogy miképp láthatsz mégis? Azt hiszem, hogy a halottak napja az oka. Minden évben ugyanazon az éjszakán elvékonyodik a határvonal az emberek világa és a szellemvilág között. Ez az a nap, és ezért térhettem vissza úgy, hogy tudd, itt vagyok. Fogalmam sincs, meddig maradhatok számodra is látható, de azt hiszem, okkal történt így. Tudod, sok, a balesetben meghalt személy, amint ráébredt, hogy mi történt, eltűnt. Mintha másik síkra kerültek volna. Hogy létezik-e mennyország és pokol, vagy a lelkek újjászületésének lehettem szemtanúja, nem tudom, de az biztos, hogy én még itt vagyok.

- Mit gondolsz, miért? Azt hiszed, hogy van valami, amit helyre kell hoznod?

- Nem, ennél sokkal egyszerűbb oka van.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Néha tényleg nehéz a felfogásod, Mick. Azért vagyok itt, hogy segítsek tovább lépni.

- Mi van akkor, ha én nem akarok?

- Attól tartok, nincs más választásod.

- De miért nincs? Most, hogy visszakaptalak, nem engedlek el többet!

- Pedig muszáj lesz. Nem szerethetsz örök életedben egy kísértetet, és ami azt illeti, én sem maradhatok itt örökké.

- Soha nem szerettem még senkit úgy, ahogy téged, és tudom jól, hogy nem is leszek rá képes.

- Látom, még mindig nem érted. Nem akarok szellemként ebben a világban maradni. Már nem tartozom ide, el kell engedned.

- Nem érted, hogy nem akarlak újra elveszíteni?

- Mick. Szerettelek, és még most is szeretlek a lehetőségeimhez mérten. Ez azonban semmin sem változtat. Az élethez hozzátartozik szeretteink elvesztése, de a fájdalom még nem jogosít fel arra, hogy önző módon magunkhoz láncoljuk őket, a lelküket.

- Nem gondolhatod komolyan! Itt perorálsz a továbblépésről meg az önzőségről, amikor te éppen olyan önző vagy! Azok után, amiken együtt átmentünk… most nemes egyszerűséggel lemondanál rólam, mindenről? Mi ez, ha nem kicsinyesség?

- Nem vagy képes higgadtan gondolkodni. Jobb, ha most elmegyek. Holnap este visszatérek, de kérlek, addig próbáld megérteni a helyzetet.

Elment. Már abban sem vagyok biztos, hogy ő tért-e vissza. Külsőre látszólag ugyanaz maradt, aki volt. Nem voltak rajta léziók, amelyeket a baleset során szerezhetett, mégis, mintha a lelke megváltozott volna. Régen sokat nevetett, és mindig megértette, mit miért teszek. Ezúttal azonban olyan volt, mint aki meg akar szabadulni tőlem. Olvasta, amit ebbe a naplóba írtam, és semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőle. Hogyan lehetséges ez? Lehet, hogy amikor meghalunk, elveszítjük önmagunkat? Megmaradnak az emlékeink, de mindent, ami nem volt fontos, elfelejtünk?

- Michael!

- Tessék, anya!

- Oliver van itt, téged keres!

- Jöjjön fel!

- Szervusz, Michael!

- Üdv!

- El sem tudod képzelni, miről maradtál le! Oltári buli volt tegnap. Képzeld! Maria annyira berúgott, hogy ágyba vitte Sebastiant. Tudod, aki úgy néz ki, mint Jabba a Csillagok Háborújában. El tudod ezt képzelni? A mindig józan, szűzies életet élő Maria éppen Ő Jabbaságával veszítette el a szüzességét! Alig akartunk hinni a szemünknek. Elmentek szobára, és fél óra múlva meggyötörten jöttek vissza. Koccintottunk rájuk, majd az este vége felé a bátyám elmesélte azokat a sztorikat, amiket Angliában élt át. Sosem gondoltam, hogy az angolok ennyire jó fejek tudnak lenni. Mindig sznob kis gnómoknak hittem őket, de azok alapján, amit Philip mondott, talán el kellene látogatnunk oda a nyáron. Mit szólsz?

- Az még messze van, addig bármi megtörténhet.

- A szokottnál is negatívabb vagy. Valami történt, látom az arcodon. Ez a beesett tekintet még rosszabb, mint máskor. Nos, hadd halljam! Miért vagy ilyen állapotban?

- Hosszú történet, és úgysem hinnéd el.

- Azért csak próbáljuk meg, rendben?

- Az éjjel itt járt Evelyn.

- Tessék? Attól tartok, nem értettem jól. Mintha azt mondtad volna, hogy Evelyn. De milyen Evelynről beszélsz?

- A volt barátnőmről, természetesen.

- Na, várj csak! Azt akarod nekem bemesélni, hogy a halott barátnőd szelleme eljött hozzád?

- Mondtam, hogy nem fogsz hinni nekem.

- Nem… Vagyis de, hiszek neked. Csak éppen próbálom felfogni a súlyát annak, amit mondtál. Te egy szellemmel találkoztál az éjjel, és nem tojtad össze magad? Ráadásul pont az övével!

- Borzasztóan megijedtem, amikor megpillantottam azt a homályos alakot. Csütörtök éjjel is motoszkált a szobámban, de akkor még láthatatlanul.

- Már értem, miért voltál olyan fáradt. Ezért nem aludtál aznap eleget.

- Igen, így van.

- De miért nem mondtad el?

- Féltem, hogy nem hiszed el.

- Láthatod, hogy elhiszem. Na, mesélj tovább!

- Alig kaptam levegőt, moccanni sem mertem. Ahogy az alak egyre közeledett felém, és egyre tisztábban láttam, ki az, úgy tűnt el belőlem a félelem. Illetve, előbb elájultam, majd miután felocsúdtam, rövid idő alatt megnyugodtam. Hitetlenül figyeltem, és azon gondolkodtam, vajon nem álmodok-e, de aztán megszólalt.

- Kezd érdekes lenni. Beszéltél is vele? Mit mondott?

- Úgy köszönt, hogy: „Szia, Mick!”

- Ez tényleg Evelyn volt! Csak ő hívott így.

- Tudom. Ebből tudtam, hogy valóban ő az. Vagyis…

- Vagyis?

- Külsőre úgy nézett ki, mint a halála előtt, de belsőre már nem volt ugyanaz.

- Hogy érted ezt?

- Azt mondta, hogy amikor meghalt, csak egy érzés maradt benne: az a szeretet, amit a szülei és irántam érzett. Az összes jó és rossz érzelem, minden, amitől embernek nevezhetünk valakit, semmivé lett. Nem akartam elhinni, de ahogy beszélt, rá kellett jönnöm, hogy igaz.

- Elmagyaráznád?

- Persze. Arról beszélt, hogy a szerencsétlenség után a szellemek többsége azonnal eltűnt, míg többen itt maradtak, bizonyára azért, mert még elintézetlen dolguk volt. Ezt még megértettem, de amit utána kért, azt már nem. Azt akarta, hogy lépjek tovább, és felejtsem el őt. Nem csak azért, mert így magamnak ártok, hanem azért is, mert menni akar. Elhiszed ezt? Itt akar hagyni, amikor végre újra együtt lehetnénk! Azt mondta, önző vagyok, amiért magamhoz láncolom a lelkét, de ő talán nem az? Meg akar szabadulni tőlem, pedig mindig úgy szerettük egymást, mintha a szerelmünk sosem érne véget. Ahelyett, hogy megértett volna, inkább elment, és azt mondta, ma éjjel visszajön. Addig el kell döntenem, hogy elengedem-e, vagy sem. Talán ma láthatom utoljára. Amint elmúlik halottak napja, és bezáródik a mi világunk és az ő világuk közötti rés, eltűnik.

- Bevallom, nehéz elhinni az egészet, de tudom, hogy nem találnál ki ilyeneket, hiszen nem őrült vagy, csak depressziós. Viszont, ha elvonatkoztatok a hihetetlen részektől, akkor egyet kell értenem vele. Itt az idő, hogy elengedd. Ha létezik mennyország, már várják ott. Neked pedig itt van az életed, a családod, a barátaid. Fogadd el, hogy nincs többé, és lépj tovább!

- Már te is kezded?

- Michael! Te is tudod jól, hogy igazunk van. Legbelül, mélyen a szívedben érzed, hogy nem jó ez így. Gondolj bele az ő helyzetébe! Elveszettnek érzi magát, és ha bezárul az átjáró, ahogy mondja, egyedül lesz. Ha tényleg szereted, ha őszinte érzéseket táplálsz iránta, akkor hagyod elmenni. Neki is az lesz a legjobb és neked is. Attól, hogy itt tartod, még nem fog szeretni. Nem tudod megérinteni, sem megcsókolni. Csak érezheted, hogy a közeledben van, amikor meglibben a függöny, vagy megmozdul valami a szobában, de nem láthatod, nem beszélhetsz vele. Valóban ezt akarod? Ilyen életet álmodtál meg magatoknak? Nem hiszem, Michael, nem hiszem. Tudom, hogy mindezt te is belátod, ezért kérlek téged, ha ma este visszatér, búcsúzz el tőle. Ez a legtöbb, amit érte és magadért tehetsz. Holnap a suliban majd részletesen elmeséled, mi volt. Most viszont mennem kell, még vár rám a lakás kitakarítása. Azzal a feltétellel rendezhettem meg a bulit, hogy rendet rakok magunk után. Amilyen kupi van, talán holnapra sem végzek. Gondolkodj el azon, amit mondtam! Minden jót, Michael!

            Amikor Oliver elment, dühös voltam rá. Hogy jön ő ahhoz, hogy kioktasson? Egész délután azokon a dolgokon gondolkodtam, amiket mondott; hogy el kell engednem, hogy már nem lehetek vele úgy, ahogy szeretném. Szörnyen hangzott, amint elismételtem magamban mindezeket, és bár hosszú órákba telt, rájöttem, igaza van! Annyira ragaszkodtam Evelynhez, vagyis inkább ahhoz, hogy minden olyan legyen, mint régen, hogy teljesen megfeledkeztem arról, ami igazán fontos: mindkettőnk boldogságáról. Valóban nem simogathatom meg többet az arcát, és ha eltűnik, már látni sem láthatom. Ellenben ő továbbra is szellemként bolyong tovább, amíg következő évben ismét visszajön, és megkér, hogy engedjem továbblépni. Nagyon fájt. El sem tudom mondani, mennyire vérzett a szívem, amiért ezt kellett tennem. Evelyn többé nem volt a barátnőm, csak egy földhözragadt szellem, aki szeretne átlépni a következő szintre. Vajon mi történik, ha egy lélek megtalálja az útját, teljesíti, amit még teljesítenie kell, és elhagyja azt a világot is? A mennyországba kerül? Vagy tényleg újjászületik? Az, hogy Evelyn a pokolra jut, gyakorlatilag lehetetlen. Túlságosan is kedves volt, és többet segített másoknak, mint amennyi segítséget ő maga kapott egész életében. Elképzeltem, ahogy gyönyörű pillangó alakjában születik újjá, és anélkül, hogy tudnám, bármelyik nap elrepülhet mellettem. Jó ideje vártam, hogy Evelyn megjelenjen, ami végül valamivel este kilenc óra után meg is történt.

- Szervusz, Mick. Nos, hogy döntöttél?

- Szia, Evelyn! Igazad volt. Önző voltam, amikor azt akartam, hogy maradj velem. Te már egy másik helyre tartozol. Olyan világban élsz, amelyből muszáj kiszabadulnod, ehhez azonban szükséged van rám. Ma beszéltem Oliverrel, aki ugyanazt mondta el, amit te, és rávilágított, hogy nincs más választásom. Őszinte leszek veled: soha nem hoztam még meg döntést ilyen nehezen, mint most. Iszonyú keserűség tombolt bennem, amit először annak tudtam be, hogy tegnap olyan keményen, érzelemmentesen viselkedtél velem. Aztán rájöttem, hogy nem ez bánt igazán. Az fáj, hogy tehetetlen vagyok. Tehetetlen voltam akkor is, amikor baleset ért, és az vagyok jelenleg is, mert nem hozhatlak vissza. Minden nap és minden éjjel arról álmodtam, hogy újra látlak; hogy magamhoz ölellek, megcsókollak, és többé nem engedlek el. Oliver viszont rámutatott, hogy ez lehetetlen. Amint bezárul az átjáró a világaink között, te akkor is itt maradsz velem, de még csak nem is láthatlak. Hiú ábrándot kergettem. Tévképzetekkel próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezúttal meg tudlak menteni, és észre sem vettem, mennyire elvesztem.

- Helyesen döntöttél, Mick. Úgy tűnik, tévedtem veled kapcsolatban. Azt hittem, hogy nehezebb lesz meggyőzni, de látom, bölcsebb lettél az utóbbi fél évben.

- A depresszió olyan mélyre rántott, hogy abban az állapotban másképp szemléltem a világot. Átértékeltem az életem, a hozott döntéseim, és minden jel arra mutatott, hogy nem gondoltam végig, mikor mit teszek.

- Emlékszem rá, hogy jó néhányszor veszekedtünk, mert nem hallgattál rám. Túlságosan is önfejű voltál, és mentél előre mindenféle körültekintés nélkül. De tudod mit? Ha most éreznék bármit, büszke lennék rád. Hallottad már a progresszió szót?

- Nem. Oliver szokott mindenféle pszichológiai kifejezésekkel nyaggatni, de a felét sem jegyeztem meg.

- Ez nem pszichológiával kapcsolatos. Azt jelenti, hogy fejlődés, haladás. Szeretném, ha folytatnád azt az utat, amit megkezdtél, és fokozatosan haladnál a cél felé. Nem kell rögtön megnősülnöd a jövő héten, de kezdj el ismerkedni. Járj szórakozni, és barátkozz új emberekkel, de legfőképpen lányokkal. Édesanyám azt szokta mondani, hogy a szeretet az egyetlen olyan érzés, amely képes átsegíteni a nehézségeken. Hallgass rám, és keress magadnak társat. Remélem, elfogadod az utolsó tanácsom.

- Utolsó?

- Mennem kell, lejárt az időm. Hallom, hogy valaki hív. A nevemen szólít, és azt mondogatja: „erre gyere, ne félj.” Köszönöm, Mick. Élj tovább boldogan, és hagyd a depressziót. Talán még találkozunk a másik oldalon.

Vége. Örökre elment. Nem tudom, meddig ültem ott szótlanul. Egyszerre éreztem ürességet és megkönnyebbülést. Üres voltam, mert az életem meghatározó részét a sors kiszakította belőlem, a szívemben hatalmas, tátongó űrt hagyva. Ugyanakkor jobban éreztem magam, hiszen a hosszú hónapok óta tartó elkeseredettség, bánat alábbhagyott – már nem gyötört úgy, ahogy korábban. Az éjszakát is átaludtam, amire jó ideje nem nyílt lehetőségem. Kipihenten, a szokásosnál jobb színben léptem be a campus területére, melyet éppen szembejövő barátom észre is vett.

- Michael! Nahát, hogy te milyen pirospozsgás vagy! Tegnap, amikor láttalak, még olyan fehér voltál, mint a laboratóriumi egerek.

- Azt hiszem, annak az időszaknak vége.

- Szóval megint meglátogatott, így van?

- Igen.

- Mondd már, mi történt! Ne kelljen harapófogóval kihúzni belőled!

- Nos, körülbelül kilenc lehetett, amikor megjelent a szobában. Nem kertelt, rögtön a tárgyra tért és megkérdezte, hogy döntöttem. Mielőtt azonban folytatnám, muszáj megköszönnöm, hogy felnyitottad a szemem. Nagyon haragudtam rád, miután elmentél, de rájöttem, hogy mindenben igazatok volt. Köszönöm, Oliver!

- Igazán nincs mit. Ezek szerint konszenzusra jutottatok?

- Mire?

- Úgy értem, megegyezésre.

- Ühüm! Most pedig vissza az estéhez. Elmondtam neki is, hogy tévedtem, és egyetértek vele, valamint azt, hogy elengedem, nem kötöm magamhoz örökre. Vártam, hogy megpróbál átölelni, de ugyanolyan érzéketlen volt, mint előtte este. Azt mondta, ha bármit érezne, büszke lenne rám. Szerinte bölcsebb lettem, megfontoltabb, és kevésbé vagyok fafejű, mint régen. Hozzátettem, hogy ennek ő az oka, vagyis az elvesztése után jelentkező depresszió, és az, hogy ezzel mélyen magamba nézhettem. Látszólag örült a fejlődésemnek, de persze, érzelmek nélkül nem volt valami meggyőző. Beszélt valami idegen szóról, amivel jellemezte a fejlődésem, de tudod, hogy nem vagyok jó az ilyen szavak megjegyzésében. Tulajdonképpen nem sokat beszéltünk. Alig, hogy elmondta a véleményét, hallotta, amint valaki a nevén szólítja, aztán elbúcsúzott, és elment.

- Szólították? Gondolod, hogy a mennyből jött a hang?

- Nem tudom, de az biztos, hogy már egy jobb helyen van. Érzem, hogy az ő megnyugvásával én is megnyugodtam. Így végre továbbléphetek.

- Hála a jó égnek! Azt hittem, sosem jön el ez a nap. Itt az ideje, hogy megünnepeljük a felszabadulásod.

- Ünnepelni még nem szeretnék, de suli után beülhetünk valahová.

- Nagyszerű! Kezdetnek megteszi. Ha végeztél, gyere a szokott helyre!

Az idő borzasztó lassan telt. Minél inkább vártam, hogy délután legyen, annál lassabban pörögtek a másodpercek. Ránéztem az órámra, de még csak tíz órát mutatott. Aztán körülbelül egy óra múlva is megnéztem: tíz óra öt perc volt rajta. Az utolsó előadás után felhívtam Olivert, aki már várt rám abban a büfében, ahová járni szoktunk. Meglepetésemre nem volt egyedül. Egy lány társaságában találtam, aki – mint kiderült – latinra jár vele. A neve: Heidi. Soha azelőtt nem láttam olyan csodás teremtést. Vállán ülő világosbarna haja, élénkzöld szeme és szinte tökéletes vonásai teljesen megbabonáztak. Azóta nem éreztem ilyent, hogy Evelynt megismertem. Leültem közéjük, és együtt fogyasztottuk el az ebédet. Oliver hívást kapott – habár kétlem, hogy valóban kereste bárki is – és elrohant. Otthagyott Heidivel, aki amellett, hogy szép, remek beszélgetőpartner is volt.

 - Úgy hallottam, hogy te is félsz valamitől, a szellemektől, azt hiszem – kezdte a közepébe vágva, és meglepődtem, hogy ezt tudja. Biztosan az én drága barátom árulta el neki – ez rá vall.

- Igen, jól mondta az Oliver nevű veréb, de már kigyógyultam belőle – válaszoltam viccesen, mégis komoly ábrázattal.

- Valóban? Hogyan sikerült? Talán voltál pszichológusnál?

- Nem, egészen másképp történt, ráadásul épp a napokban. Nem hinnéd el, ha elmondanám.- Nem is sejted, mi mindent hallottam az elmúlt években emberektől, emberekről. Alighanem a te történeted sem lepne meg. De tudod mit? Kössünk alkut! Ha elmeséled, miképp győzted le a félelmed, én is elmesélem, hogy mitől félek. – Nő. Persze, hogy fél valamitől. Azonban valamiért az volt az érzésem, hogy hallanom kell az ő sztoriját is. Mintha egy különös belső hang ezt sugallta volna.- Rendben van, megegyeztünk. Gyerekkorom óta bennem van ez a félelem, mióta megnéztem életem első horrorfilmjét. Az előző barátnőm – nyilván róla is hallottál, ide járt ő is – próbált segíteni, de kevés sikerrel. A sors mégis úgy hozta, hogy az ő jóvoltából felszabadultam, már nem félek. Ez eddig így teljesen átlagos történetnek hangzik, ugye? Az igazán hihetetlen rész csak most jön. A napokban furcsa jelenségekre lettem figyelmes a házunkban, főleg a szobámban. Először csak külső zajoknak véltem, amelyeket a fáradtság miatt bentinek érzékelek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy egészen más dologról van szó: szellemről. Gondolhatod, mennyire megijedtem. Alig kaptam levegőt. Ziháltam, szinte fulladoztam, ám ekkor különös jelenet játszódott le előttem. Először csak homályosan, majd egyre élesebben láttam a lelket. Legjobban az döbbentett meg, hogy a halott barátnőm alakját véltem felfedezni benne. A félelem és a látvány egyszerre volt hihetetlen és örömteli. Amikor megszólalt, és meghallottam a hangját, elájultam. Mire észhez tértem, teljesen elmúlt a rettegésem. Egészen más lelkiállapotba kerültem. Egyfajta nyugalom lett úrrá rajtam, amely némi izgatottsággal párosult. A történtek többi része már nem fontos.

- Megértem, hogy nem szeretnél velem beszélni róla.

- Nem erről van szó. Csak, csak… szóval, most még nem.

- Rendben. Akkor most én jövök. De kérlek, ne nevess ki!

- Hallottam már különös félelmekről, nem hinném, hogy meg tudsz lepni.

- Azt majd meglátjuk! Nos, a helyzet az, hogy luposlipafóbiában szenvedek.

- Lupos micsodában?

- Luposlipafóbia. Attól való félelem, hogy zoknit viselve a frissen viaszozott konyhapadlón farkasok fognak kergetni a konyhaasztal körül.

- Na, ne viccelj! Ilyen fóbia nem létezik, ez teljes képtelenség – mondtam meglepődve, és úgy éreztem, hogy csak a bolondját járatja velem.

- Ez az igazság, nézd csak! – Elővett egy könyvet, amire az volt írva, hogy: „Pszichés félelmek, fóbiák”

- Te ilyen könyvet hordasz magadnál? – kérdeztem egyre értetlenebbül, és már kezdtem azt hinni, hogy igazat mond.

- Muszáj, mert senki sem hiszi el, és így legalább tudom bizonyítani. – Fellapozta a könyvet a kétszázhuszadik oldalon, majd megmutatta az oda tartozó bejegyzést. Teljesen elképedtem.

- A mindenit! Sosem gondoltam, hogy ehhez hasonló fóbia egyáltalán létezhet.

- Igen, tudom, miről beszélsz. Először én sem akartam elhinni. Már hetek óta ugyanazt álmodtam, vagyis hogy farkasok kergetnek a konyhaasztal körül, és nem tudok elmenekülni, de nem is érnek utol. A sokadik alkalommal elmondtam mindent édesanyámnak, aki másnap iskola után rögtön elvitt a megfelelő szakemberhez. Mondanom sem kell, mindketten nevettünk a diagnózison. Aztán a pszichológus elővette a könyvet, amit az imént mutattam, de így is csak nehezen fogtam fel, hogy létező félelemről van szó.

- Meglehetősen hihetetlen, az biztos. Nem is értem, hogyan félhet ettől bárki is. Hiszen a farkasokat jó esetben nem engedjük be a lakásunkba. – Itt egy kicsit elmosolyodtam, amit észrevett, ezért azonnal visszavágott.

- A szellemekről is sokan hiszik, hogy nem léteznek, erre tessék, egy mégis meglátogatott.

- Touché. Igazad van – ismertem be. Eközben üzenete érkezett.

- Édesanyám az. Ne haragudj, várnak otthon. Ma enyém a vacsorafőzés.

- Persze, menj csak nyugodtan. Én is tovább maradtam, mint szoktam. Jó volt veled beszélgetni.

- Én is jól éreztem magam.

Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen felhőtlen boldogságot. Már-már irreális volt, hogy egy nappal Evelyn végleges elvesztése után ennyire megtetsszen valaki. Mielőtt elment volna, még mondtam valamit, ami valahonnan mélyről jött, és amire még én sem számítottam.

- Lenne kedved megismételni a beszélgetést?

- Ugyanezt nem, az már unalmas volna. De holnap délután fél háromkor találkozzunk ugyanitt, és folytathatjuk – felelte széles mosollyal, majd elköszönt és elment.

*

Két éve vagyunk együtt, és elképzelhetetlenül jó az összhang kettőnk között. Elvégeztük az egyetemet, mindketten dolgozunk; ő tanárnőként az egyetemen, én pedig újságíróként a helyi lapnál. Emellett könyveket írok gyerekeknek, és azt tervezem, hogy megkérem Heidi kezét. Remélem, igent mond, mert nem tudnám nélküle elképzelni a jövőm. Olyan fényt hozott az életembe, amelyről nem is álmodtam. Olykor még eszembe jut Evelyn, de ma már csak úgy gondolok rá, mint „A” diákszerelemre. Heidi iránt érzett szerelmem sokkal mélyebb, őszintébb. Érettebb lettem általa, és biztos vagyok benne, hogy rosszabb ember lennék, ha nem ismerem meg. Vagy ezerszer megköszöntem Olivernek, hogy akkor bemutatott neki, azt viszont nem árulta el, honnan tudta, hogy kedvelni fogom. Ki tudja? Talán ő is titkol valamit.

Tavaly elmentünk nyaralni a hegyekbe Heidivel, és kivettünk egy faházat. Éjjel véletlenül nyitva maradt az ajtó, és néhány farkas tévedt be a konyhába, amíg főzött. Én éppen a szobából léptem be, amikor megláttam az állatokat és Heidit, ahogy mozdulatlanul áll, folyamatosan szemmel tartva a jövevényeket. Utólag azt mondta, hogy nem mert kiabálni. Elvettem az ajtó mellett heverő seprűt, és próbáltam kizavarni a farkasokat. Nem tetszett nekik a fenyegető hangnem, de csak ketten voltak, ezért inkább visszavonulót fújtak. Amikor elmentek, Heidi zokogva szaladt hozzám. Nagyon megijedt, de később, néhány hónap múlva elmondta, hogy az állatkertben járt a barátnőjével, és már nem érezte magát feszélyezve a farkasok mellett elhaladva. Elmúlt a félelme, és ehhez csak az kellett, hogy szembenézzen a félelmével. Mindnyájunkban van egy gyermek, aki fél valamitől, és ha valamit megtanultam az elmúlt néhány évben, akkor az az, hogy csak akkor szabadulhatunk meg tőle, ha szembenézünk vele. Bármennyire félelmetes, bármennyire fenyegető az érzés, a fóbiák legyőzhetők, főképp, ha van mellettünk valaki, aki segít a harcban, és támogat bennünket. Tudom, közhely, de a szerelem, a szeretet mindent legyőz, és én hiszek ebben.