Vajon az emberek tényleg mindent képesek elfeledni és tovább élni az életüket, bármilyen szörnyűség történik velük? Igaz lehet a mondás, hogy együtt sokkal könnyebb szembenézni a borzalmakkal, és újjáépíteni egy várost, egy országot, egy korábban virágzó társadalmat? Bár lenne lehetőség arra, hogy egyszerűen kitöröljünk egy-egy emléket az elménkből, amely meghatározza minden egyes napunkat!
A sziklát, amelyen ülök, a természet erői alakították ilyenné; lapos, mégis magas kőtömbbé, közepén egy mélyedéssel, ami éppen arra elég, hogy kényelmesen elférjek rajta. A távolban rogyásig telepakolt hajók futnak be a tőlem néhány kilométerre található kikötőbe, ahonnan lepakolás után rögtön visszaindulnak, hogy újabb készleteket hozzanak, köztük építőanyagokat, élelmiszert, és amire egy újjáépülő országnak még szüksége lehet. Nem sok felhő van, gyönyörű, kék az ég. Csupán a lágy, meleg, nyári szellő lengedezik, amelynek simogatása megborzolja testemet. Tökéletes az idő a merengésre, az emlékek felszínre törésére. De biztosan ezt szeretném? Újra átélni a háború rémképeit? Igen, pontosan erre van szükségem! Csakis úgy menekülhetek meg a szívemben rejtőző rossz érzésektől, ha szembenézek velük. Tavaly történt, de mintha ezer év telt volna el!



Nagaszakiban éltem édesanyámmal és az ötödikes húgommal. Volt egy gyönyörű házunk a város szélén, amelyet édesapám a saját kezével készített még a születésem előtt. Sajnos, amikor megkezdődött a vérontás, édesapámat behívták a frontra, és soha többé nem láttuk. Ugyan nem mondtuk ki egymás előtt, de mindannyian tisztában voltunk vele – még a húgom is –, hogy mi is történt.
1945. augusztus elseje volt, a nyár utolsó hónapja kezdődött el. Már évek óta folyt a háború. Európában véget értek a harcok, de mi még kitartottunk. Egy napon aztán szirénázásra lettünk figyelmesek. Katonák jelentek meg az utcákon, és mindenkit arra utasítottak, hogy szedje össze a legfontosabb dolgait, és szálljanak fel a teherautókra. Miután egy-egy szállító jármű megtelt, kivált a sorból, és felgyorsított. Bár többen kérdezgették a kísérőinket, hogy miért kell elhagynunk a várost, egyikük sem felelt. Iszonyú forróság tombolt azon a nyáron, de kísérőink talpig egyenruhában, fegyverrel a kezükben álltak a plató végén, megkapaszkodva abba a fém fogantyúba, amelyet minden bizonnyal az ilyen helyzetekre helyeztek el a teherautókon. Éppen egy fiatal katona állt mellettem, akinek az volt a feladata, hogy megvédjen bennünket. Ahogy jobban megnéztem az arcát, alig lehetett idősebb nálam. Én tizenhat éves voltam ekkor, ő pedig talán húsz. Az arcáról folyt az izzadság, és úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. Társa idősebb volt, ahogy elnéztem, valamivel tapasztaltabb is, hiszen a kezében egy kis, négyszögletes törlőkendőt szorongatott, amellyel percenként törölgette magát. Mivel arra számítottam, hogy tisztálkodó szerekre is szükségünk lehet, pakoltam néhány kisebb-nagyobb törölközőt, zsebkendőt, szappant, és mindent, ami csak a táskámba fért. Elővettem az egyik hímzett zsebkendőt, és a kísérőnk felé nyújtottam. Először nem akarta észrevenni, de végül belátta, hogy nem sért szabályzatot azzal, ha elfogadja. Egy szót sem szólt, de gyengéd mosollyal és finom biccentéssel megköszönte az ajándékomat.
Alig egy órán át zötykölődtünk a romos útszakaszokon, míg végül elértünk a tengerpartra, Kosazacho Kusudomari városába, amelynek kikötőjében rengeteg hajó várakozott. Mindenkit letereltek a teherautókról, és az egyik hangárba kísértek, ahol azelőtt bizonyára hajókat építettek, de ideiglenesen menedékként szolgáltak. Több száz embert állítottak egymás mellé, majd mikor már szabályos alakzatban álltunk, egy magas rangú tiszt – az egyenruháján lévő rendfokozatok számából gondoltam, hogy az lehet – elmondta, hogy másnap délután a csoportunk – amelyet hatezer-háromszázötvenkettes csoportnak nevezett – hajóra száll, és Kuroshima szigetére szállítanak át, ahol már előkészítettek egy tábort a fogadásunkra. Értetlenül néztünk egymásra a húgommal, aztán édesanyánkra pillantottunk, de ő mintha meg sem rezdült volna a hír hallatán. Magához szorította mindkettőnket, ezzel jelezve, hogy most erősnek kell lennünk.

Délután érkeztünk a kikötőbe, de mire megtörtént az eligazítás, már nyolc óra volt. A vacsoráért sorba kellett állni; fejenként egy szelet kenyeret és kevés levest osztottak a hangár bejáratánál. Nem igazán voltam éhes, és úgy tűnt, mások sem ették meg még azt a parányi adagot sem, amit kaptunk. A legjobban viszont azon lepődtem meg, hogy a mindig mindenért síró húgom milyen higgadtan viselkedik. Fiatal kora ellenére ő is érezte, hogy ez nem a bőgés ideje, annál sokkal komolyabb a helyzet. Tíz órakor takarodót fújtak, és mindenki lefeküdt aludni a kikészített plédekre. Kicsit kemény volt a beton, ezért nem tudtam elaludni. Édesanyám és a húgom hamar álomba szenderültek, de én képtelen voltam lehunyni a szemem. A hangár bejáratához közel jelölték ki a helyünket. Nem messze tőlünk éppen az a fiú őrködött, akinek a zsebkendőt adtam a teherautón. Körülbelül egy órán át forgolódtam, aztán észrevettem, hogy az egyetlen katona, aki ránk figyel, az ő. Óvatosan felkeltem, odamentem hozzá, és megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, de csak egyszavas válaszokat kaptam. Annyit azért sikerült kiderítenem, hogy Takenashinak hívják, és tizenkilenc éves. Oszakából vezényelték a frontnak erre a részére, hogy segítsen a lakosság kimenekítésében. Annak ellenére, hogy nem sokat beszéltünk, egészen megkedveltem. Nem tudom, hogyan történhetett, de amikor visszafeküdtem a helyemre, úgy éreztem, valamiért sajog a szívem. De ez nem az a fájdalmas, szúró érzés volt, amelyet testnevelés órán szoktam érezni, amikor órákon át futunk. Sokkal kellemesebb, melengetőbb érzés kerített hatalmába, és rögtön eszembe jutott édesanyám története, hogy hogyan ismerkedett meg apával, és mikor döbbent rá, hogy vele szeretné leélni az életét. Ekkor vált világossá számomra: én is szerelmes vagyok. Képtelen voltam megérteni, hogy ott, akkor, miért történt ez velem. Hiszen alig ismertem azt a fiút, még csak nem is voltunk barátok. Mégis mi a fene üthetett belém? Talán a tudat, hogy megvéd, bármi történjék? Vagy csak a gesztenyebarna szeme kísértett meg, amelynél szebbet azelőtt még sohasem láttam?

Addig járattam a gondolataimat ezen, amíg végül elaludtam. A húgom keltett fel, és közölte, hogy reggeli idő van. Összekaptam magam, és rögtön a hangár bejárata felé néztem, de a fiú már nem volt ott. Biztosan leváltották valamikor, hogy aludhasson néhány órát. Megettük a reggelit: egy tál rizst és egy pohár teát. Kis idő múlva hatalmas zúgás hallatszott odakintről, és pillanatokkal később láttuk, ahogy a kikötő egy távoli sarkában óriási tűzcsóva lövell az ég felé. Az emberek kíváncsiak voltak, ugyanakkor féltek is. A katonák azt kiabálták egymásnak, hogy bombatámadás, és, hogy mindenki vonuljon fedezékbe. A csoportokat a hangár belseje felé terelték. Négy katona maradt ott, hogy ügyeljen a rendre, miközben a többiek odakint teljesítettek szolgálatot. A csata kellős közepébe csöppentünk. Majdnem egy teljes órán keresztül bombázták a környéket. Hallottuk, ahogy halálsikolyok törnek fel, mert bár nagy volt a hangzavar, az emberi sikolynál nincs rémisztőbb, ezért az valahogy jobban beleégett az agyunkba, mint a robbanások hangja. Mikor már egy ideje csend volt, katonák érkeztek a hangárba, és utasítottak minket, hogy azonnal induljunk a kikötőbe, ahol egy hajó megrakodva várja, hogy elinduljunk. Senki sem értette, miért hozták előbbre az indulást, de sokan azt sejtették, hogy más csoportok nem jártak ilyen szerencsével, ezért mielőbb útnak indítják a megmaradtakat, ameddig lehet. Ahogy hallgattam a többieket, világossá vált: újabb támadás jön, ez csak a kezdet volt. A hangárból kilépve iszonyatos pusztítás nyomai látszottak. Több épület még mindig lángokban állt, az önkéntes tűzoltók vödörben hordott vízzel próbálták eloltani. Szénné égett holttestek és emberi testrészek hevertek mindenütt. Borzasztó látvány volt, és tudtuk: örökké emlékezni fogunk ezekre a rémképekre. El akartam takarni a húgom szemét, de letépte a kezemet az arcáról. A második próbálkozásomnál azonban már édesanyám is megszólalt:
- Hagyd, hadd nézze!

Egyetlen szó volt csupán, mégis annyi gondolatot kifejezett; látnia kell, milyen állapotok uralkodnak a világban, és hová vezet a kicsinyesség, amely megrontja az emberek szívét. Én ugyan úgy gondoltam, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy efféle szörnyűségeket éljen át, de aztán lassan rájöttem, hogy az élet nem kímél senkit. Kortól és nemtől függetlenül küldi villámait az égből, és nem csukhatjuk be a szemünket, valahányszor nekünk nem tetsző dolog történik. Miután szerencsésen átértünk a romok között a hajóhoz, felsegítettek mindnyájunkat, és fél órán belül már a hullámokat szeltük. Minden család kétágyas kabint kapott, az egyedül érkezőket pedig nemek szerint osztották be a fennmaradó helyekre. Édesanyám egyedül aludt, míg én a húgom mellett feküdtem, hogy ha éjjel felriad – amiben szinte biztos voltam –, legyen mellette valaki, aki megnyugtatja. Különös módon, legnagyobb meglepetésemre nyugodt volt az éjszaka. Arra ébredtem, hogy valami fényesség borítja el az arcom. A nap volt, amelynek vakító fénye a hajó kis, kerek ablakán át hatolt be a hajnali órákban. Rajtam kívül mindenki aludt még a kabinban, így hosszú napok óta először nyílt lehetőségem némi gondolkodásra. Először az otthonunk jutott eszembe. Vajon túlélte a bombázásokat? Vagy csak a kikötőket célozták meg a repülőgépek, hogy elvágják a menekülés útvonalát? Aztán rövidesen a fiúra gondoltam. A kísérőnkre, akit azóta nem láttam, hogy éjjel ott hagytam a hangárban, amikor visszamentem a helyemre. Bár alig ismertem, mégis jobban hiányzott, mint a barátaim, akikkel együtt nőttem fel Nagaszakiban. De miért éreztem azt, hogy látni akarom? Miért nem múlt el az érzés, és miért vált fájdalmassá? Ezer meg ezer kérdés cikázott a fejemben. Azon kaptam magam, hogy könnyek szöknek ki a szememből. Rögtön letöröltem őket, mielőtt bárki meglátná, és igyekeztem elterelni a gondolataimat azokról az eseményekről, amelyek a sírást kiváltották belőlem.

Rövidesen édesanyám és a húgom is felébredt. A reggelit a kabinba hozták: kenyeret kaptunk, valamint fejenként egy-egy konzervet – kinek milyen jutott. Három napig tartott az út, mire végül megérkeztünk Kuroshima szigetére, amely nem messze található Goto városától. Amikor kikötöttünk, elmagyarázták, hogy a sziget túlsó oldalán található egy város, Tomiemachi Kuroshima, de a többi része gyakorlatilag nincs beépítve. Ezeken az üres területeken alakították ki azokat a parcellákat, amelyek a családok új birtokaként fognak szolgálni. Az építőanyag már korábban megérkezett a számozott területekre, és mindenkinek saját magának kell felépítenie a házát, ugyanis minden katonára és hadba fogható férfira szükség van a frontvonalon. A háromszázhetvennyolcas számot kaptuk. Ez lesz az a parcella, amelyet kijelöltek új otthonunknak. Leszálltunk a hajóról, és a parton újabb katonák vártak bennünket, akik felsorolták azokat a számokat, amelyeket még a hajón osztottak ki. Sok idő telt el, de végre mi is sorra kerültünk. Beszálltunk az egyik teherautóba, amelyik éppen úgy nézett ki, mint amilyenen otthon utaztunk, és elvittek arra a körülhatárolt területre, ahol a leendő házunk fog állni. Mindhárman leszálltunk a platóról, és az autó azonnal továbbment. Hosszú percekig meredtünk tanácstalanul a halmokban álló ázott, használt fagerendákra, rozsdás szerszámokra, cserépdarabokra, és az odakészített tervrajzra, amely szinte teljesen átláthatatlan volt. Nehéz, már-már lehetetlen munkának néztünk elébe, de nem volt választásunk. Annak ellenére, hogy egyikünk sem értett az építkezéshez, tudtuk, hamar bele kell tanulnunk, ha azt szeretnénk, hogy fedél legyen a fejünk felett. Háromszemélyes sátrat kaptunk, hogy legyen hol aludni, ameddig a ház el nem készül. Gyorsan felállítottuk, majd körbenéztünk a környéken, mielőtt a nap lement volna. Az út egyik oldalán, azon, amelyen az építőanyagok sorakoztak, erdő borította a tájat. A másik oldalon, nem messze a telkünktől a tengerpart húzódott. A húgom minden áron le akart menni a partra, ezért úgy határoztunk, hogy elkísérjük. A homok érezhetően meleg volt, és a víz hőmérsékletét is megfelelőnek találtuk. A parttól néhány száz méterre megláttam azt a sziklát, amelyhez hasonlókkal a hajóút vége felé találkoztunk. Abban a pillanatban tudtam: el kell jutnom arra a sziklára! Természetesen minderről egy szót sem szóltam senkinek.
Visszamentünk, és kibontottuk az egyik „ellátmány” feliratú dobozt. Főképp konzervek és egyéb, főzéshez használható eszközök voltak benne. A következő néhány napon a tervrajzokat fürkésztük, és nekiláttunk elkészíteni a ház alapjait. Nyolc órától délig dolgoztunk, majd, amíg anya délben elkészítette az ebédet, a húgom és én szabadidőt kaptunk, hogy azt csináljunk, amihez kedvünk van. Persze, mindezt bizonyos szabályok betartása mellett: ne menjünk nagyon messzire, fél kettőre érjünk vissza, vigyázzunk magunkra, na meg egyéb apróságok, amelyek a körülményeket tekintve említésre sem méltók.

Több mint egy hét telt el azóta, hogy eljöttünk az otthonunkból. Augusztus 9-et írtunk, és éppen dolgoztunk, amikor különös fényjelenségre figyeltünk fel. Megfordultunk, és láttuk, ahogy valami vörösre festi az eget. Tudtuk, hogy bombatámadás történt, de arról csak másnap, az újabb élelmiszer-szállítmány érkezésekor értesültünk, hogy újfajta, különleges bombát dobtak le az amerikaiak, immár a másodikat a héten. Atombombának hívták, és a hírt hozó katonák szerint egész Nagaszakit porig rombolta. A még ott maradtaknak esélyük sem volt a menekülésre. Sőt! Állításuk szerint a robbanásnak akkora ereje volt, hogy több kilométeres körzetben mindent felperzselt, és rendkívül veszélyes káros sugárzást juttatott a levegőbe, amely újabb halálos áldozatokat szedett. Jó ideig álltunk ott értetlenül, hallgatva a hihetetlen történetet. Olyan volt, mintha rémmesét hallottunk volna, amelyekkel a kisgyerekeket ijesztgetik. Azelőtt elképzelni sem tudtuk, hogy létezik akkora bomba a Földön, ami ekkora pusztításra képes. A legjobban mégis akkor lepődtünk meg, amikor megkérdeztük, mekkora méretű bomba volt, és kiderült, hogy semmivel sem nagyobb, mint amekkorát máskor ledobtak. Egyesek szerint a benne lévő anyag okozta azt az elképesztő robbanást. Miután a katonák elmentek, aznap már nem volt kedvünk folytatni a munkát. Mind tudtuk, hogy ha akkor, másfél héttel ezelőtt nem telepítenek ki, mi is ott halunk meg a többiekkel együtt. A történtek csak még jobban fokozták az élni akarásunkat. Másnap nagy erőbedobással folytattuk az építkezést, hogy mielőbb elkészüljön a ház, és minél előbb megkezdhessük új életünket. Egy hónapra rá kész lett az épület, és megkaptuk a hírt: csapataink letették a fegyvert, és kapituláltak az ellenség előtt. Láttam, hogy anya csalódott – minden bizonnyal apa és a büszkesége miatt –, amiért elveszítettük a háborút, és bár nem mondtam neki, titokban örültem. Nem azért, mert én nem voltam elég büszke arra, hogy japán vagyok, és a világ legszebb országában élek. Nem! Amiatt, hogy így nem kell még több embernek meghalnia. A kikötőben látott húscafatok, emberi maradványok, elkóborolt fejek látványa még mindig kísértett, és köszöntem szépen, nem kértem többet belőle.



Egy hete járok ki ehhez a sziklához, éppen azóta, hogy elkészült a házunk. Errefelé nyugodt a tenger, és mivel az iskolában én voltam az egyik legjobb úszó, anya egyedül is elengedett, hogy itt leljem meg a békémet. Mindenkinek, aki átélte azokat a borzalmakat, kell egy hely, ahol önmagában helyre rakhatja az érzéseit, és átvészelheti ezt a kemény időszakot. Valószínűleg tudta, hogy nekem ez az aprócska zátony jelenti a reményt a továbblépésre. Ez az én sziklám, az én különleges helyem. A remény sziklájának neveztem el, hogy emlékeztessen arra, bármekkora nehézségekkel kerülök szembe, amíg élek nem tehetem meg, hogy feladom, hiszen mindig ott lesz a remény, és a bennem szunnyadó erő, amely képes újjáépíteni mindazt, amit a múlt lerombolt.