Milyen szép is vagy! Szinte elfe­lej­tet­tem az évek során, nem is, csú­nyá­nak lát­ta­lak. Utál­ta­lak néha, volt olyan is, ami­kor min­den moz­du­la­tod undort kel­tett bennem.

A bőröd nem a régi, emlék­szem, milyen ham­vas volt, csó­kol­ni­való. Most szik­kadt és rán­cos. Fol­tos is egy-két helyen, ahogy látom. Gyere, lemo­som a koszt ezzel a szivaccsal.

Meg­öre­ged­tünk. Egy­más mel­lett. Eszembe jut­nak azok a pil­la­na­tok, ami­kor még fia­ta­lok vol­tunk. Milyen sokat nevet­tünk! Aztán házas­ság és munka. Gyerekek?

Igen, vol­tak szo­morú részek is. Az orvo­sok azt mond­ták, nem tudsz gye­re­ket szülni. Sír­tunk miatta sokat, de aztán bele­törőd­tünk. Gyere, letör­löm rólad a vizet. Így már sok­kal jobb. Finom az illatod.

Ala­kod elvesz­tette kecses­sé­gét, cson­tos let­tél. Rozoga. De mind­ezek elle­nére te min­dent meg­tet­tél értem. Főz­tél, ami­kor már a lába­don állni nem volt erőd. Mos­tál rám, ami­kor már dere­kad meg­sza­kadni lát­szott. Ezt a ruhát vet­tem elő neked.

Tudom, hogy sze­re­ted ezt. A ked­ved­ben akar­tam járni, látod? Rám moso­lyogsz? Gyere, öltöz­zünk fel.

A hajad megő­szült tel­je­sen. Mikor is kezdő­dött? Saj­nos, nem emlék­szem erre. Csak azt vet­tem észre, hogy már nem ugyanaz. Nagyon utál­ta­lak, ami­ért meg­öre­ged­tél. Meg­fé­sül­lek, legyél szép. Szép legyél.

Mikor lett rosszabb a rossz­nál? Nem is olyan rég tör­tént, igaz? Nap­ját nem tudom már, de te beteg let­tél. Utál­ta­lak ezért is. Látni, ahogy elfogysz las­san. Látod? Megint sírok miattad.

Gyere ügye­sen, ren­dez­zük el szé­pen a keze­i­det. Úgy. Olyan nyu­godt vagy. Arco­don a rán­cok mély sebe­ket vág­tak, de most már látom benne azt a szép nőt, aki voltál.

Most is nagyon szép vagy, ked­ve­sem. Sze­ret­lek. Hálás vagyok az Isten­nek, hogy mel­léd ren­delt. Nem bánt az sem, hogy nem volt meg min­de­nünk – mi vol­tunk egy­más­nak a minden.

Látod? Még a síro­dat is kika­par­tam neked. Per­sze azért kap­tam egy kis segít­sé­get, de én csi­nál­tam. Nekem kel­lett meg­mos­dat­nom téged és fel­öl­töz­tet­nem. Ha kell, a háta­mon viszem ki a kopor­só­dat, csak hogy meg­nyu­god­jak. Hogy a te meg­fá­radt tes­ted nyu­ga­lom­ban feküd­hes­sen a föld mélyében.

Ked­ve­sem, sze­rel­mem, hama­ro­san én is megyek. Ez a világ nél­kü­led így nem kell nekem.