AJÁNLOM AZ OLDALT
– Tegnap is ott voltunk, AJ.
– Nem baj.
– De igen. El fogok hízni. – Adrienne jobb kezét a biciklije vázán, balját a csípőjén nyugtatva, szigorúan nézett a fiúra.
– Nem hiszem. Nem vagy olyan alkat.
AJ állta a tekintetét. A száját nemtörődöm félmosolyra húzta, de a szeme figyelmesen csillogott. Adrienne észrevette, hogy időnként lopva a mellei irányába pislog. Ha más fiút kapott volna rajta ilyesmin, biztosan elküldi melegebb éghajlatokra. AJ azonban különleges eset volt… már-már fájóan különleges.
Megköszörülte a torkát.
– Ezt úgy mondod, mintha mélyrehatóan tanulmányoztad volna az alkatomat – közölte a lány, és – még mindig a kerékpáron támaszkodva – lassan domborítani kezdte a mellkasát. Legközelebb is megfogadom Emily öltözködési tanácsait. Adrienne barátnője javasolta a merészebb kivágású felsőt, amit aznap viselt.
AJ nyelt egyet, és hirtelen félrenézett.
– Nem konkrétan téged tanulmányoztalak, hanem az embereket általában. Apám munkája miatt elég sok orvosi könyvünk van otthon. Szoktam őket lapozgatni.
Adrienne nem elégedett meg a válasszal. Talán három hete ismerte meg AJ-t, s azóta sikerült elérnie, hogy egyre gyakrabban találkozgassanak – bár nem volt egyszerű. A lány sokat csavargott gyalogszerrel a városban, hogy „véletlenül” összefuthasson olykor AJ-vel, aki állította, hogy minden nap órákat tölt el sétálgatással. Az első pár – kudarccal végződő, és ennél fogva igen kimerítő – kutatóséta után Adrienne rászokott arra, hogy kerékpárral induljon el otthonról. Mikor aztán először járt sikerrel egy izzasztóan meleg kedd délelőttön, rögtön kivallatta a fiút: mik a kedvenc helyei? Olyan vehemensre sikerült az interjú, hogy AJ, mielőtt válaszolt volna, kinevette a lányt. Adrienne nem sértődött meg túlzottan; tudta jól, hogy kissé nevetségesen viselkedett, de legalább megkapta, amit akart.
Onnantól kezdve csaknem minden nap találkoztak, valahogy mégsem akart alakulni a kettejük dolga. A fiú látszólag megelégedett azzal, hogy együtt sétálnak vagy esznek, sehová nem hívta a lányt, ahol valóban kettesben lehettek volna. Ráadásul a templomban sem tűnt fel azóta, ami a strandon történt.
Adrienne minden alkalommal csalódottan vált el AJ-től, amit külön súlyosbított az a tény, hogy napról napra jobban várta a következő – ahogy magában elnevezte – „majdnem-randit”.
Pár órája kivágott felsőt vett fel testhez álló sorttal, Emily segítségével sminkelt, és hevesen dobogó szívvel kerekezett a fiúhoz, aki kétértelmű célzásaival újra reménykedést keltett benne, aztán az utolsó pillanatban mégis visszavonulót fújt, mintha elfogyott volna a bátorsága.
Emlékszem, Laura azt mondta, hogy félénk vagy. De szerintem itt a súlyos töketlenség esete is lehetséges, úgyhogy segítek egy picit. Úgy döntött, ideje szembesíteni AJ-t azzal, hogy gyorsabb tempót vár el tőle.
– Baromság! – vetette oda flegmán a fiú előző megjegyzésére.
– Mi? Dehogy. Tényleg…
– Ez mellébeszélés, kamu, rizsa és hülyeség. Egyfolytában köntörfalazol, amióta megismerkedtünk. Ha akarsz mondani nekem valamit, mondd ki, ne csak célozgass rá!
AJ pengevékonyra szorította össze az ajkait és dühösen meredt a lányra.
– Mi az, AJ, felkaptad a vizet?
– Nem!
Adrienne megbökte a fiú kemény mellkasát az ujjával.
– Mi bosszant ennyire? Talán én?
– Csak szeretnéd!
A kibontakozni készülő vitát egy nyegle, nyekergő hang akadályozta meg.
– Bocs, hogy megzavarjuk az Ámor-konfliktust, de szeretnénk laposra verni ezt a tetűt.
AJ szemrebbenés nélkül válaszolt a háta mögül érkező közbeszólásra, még csak meg sem fordult.
– A múltkori nem volt elég, Marcus?
Adrienne oldalra hajolt a fiú takarásából, így látta meg a Marcus nevezetű suhancot: a bikini-tolvajok egyike volt, és ezúttal öt másik koruk béli kölyökkel jelent meg. Kettőnek közülük baseball-ütő volt a kezében.
– Menj egy kicsit hátrább, kedves. – AJ óvatosan odább tolta a lányt és a biciklit.
Adrienne eléggé berezelt, mikor meglátta az ütőket.
– Nem kéne rendőrért kiáltani?
– Ha csak nem akarod, hogy megint előállítsanak engem, akkor nem javasolnám.
A fiú elvigyorodott, majd megpördült a sarkán.
Marcus megint szólni próbált, de csak egy panaszos nyögést tudott kipréselni magából, mert a következő másodpercben AJ térde eltalálta a hasát. Adrienne nyitva felejtette a száját; néhány szívdobbanásnyi idő alatt AJ a két baseball-ütős kölyköt is földre vitte. Az egyiküket kézállásba lendülve rúgta meg, majd az attrakciót valami furcsa lólengés-féleséggel folytatta, menet közben elkaszálva a másik fiú lábait. Utána felpattant, és orrba verte a negyedik áldozatát, majd ugyanazzal a lendülettel száznyolcvan fokot fordult, és kiosztott egy maflást az időközben a háta mögé settenkedő ötödiknek. Az utolsót nem támadta meg azonnal, hanem odavetette:
– Na? – Közben egyik lábáról a másikra és egyúttal előre-hátra ugrált, mint valami kerge állat.
Az egyetlen állva maradt támadó – egy seszínű hajú tizenegyedikes a gimnáziumból, akit Adrienne látásból ismert – pillanatnyi habozás után lehajolt az egyik baseball-ütőért. Mire felegyenesedett volna, AJ már ott volt előtte, jobbjával megragadta fegyvert tartó kezét, és maga felé rántotta. A gimnazista karja ütőstül siklott át a Cartwright gyerek hóna alatt, miközben az álla összetalálkozott egy balhoroggal.
Lélegzetvételnyi idővel később egy felnőtt kiáltott rájuk valahonnan, fenyegetőzve, hogy felhívja a kilenc-tizenegyet.
– Picsába! – hagyta ott a csatateret infantilis vihogással AJ, és Adrienne elé ugrott, hogy visszahúzza a szandálját.
– Ó… – A lány meglepve bámult a lábbelikre. – Mezítláb verekedtél! De mikor vetted le…?
– Később elmondom. Lépjünk le innen.
A fiú megfogta a derekát, felültette oldalvást a biciklivázra, aztán ő is felpattant, és sebesen tekerni kezdett.
Eleinte száguldottak, majd pár saroknyi távolság megtétele után AJ lassított a tempón, és a belvárosból kiérve már csak egy lustább kocogó sebességével gurultak. Adrienne a fiúhoz dőlt és belekapaszkodott. Szagolta elmaradhatatlan fehér pólójának textilöblítő-illatát, hallgatta a lélegzetvételeit, és magában áldotta fukar apját, aki annak idején férfivázas kerékpárt vett neki. (George Pauley ugyanis csak azért vásárolta meg a bringát, mert undok neonrózsaszín felirataira hivatkozva alkudni tudott rá, de ez most a legkevésbé sem zavarta Adrienne-t.)
AJ dörmögött valamit holmi kötözködés közben lerúgott szandálokról, és balra fordult egy kereszteződésben. Adrienne lehunyta a szemét; jó volt azt képzelni pár percig, hogy nem kerékpáron, hanem valami szép és eldugott helyen ülnek így, kettesben és összesimulva.
A küllők surrogása idővel tovább lassult, végül teljesen megszűnt.
– Itt vagyunk.
– Pszt… – Adrienne megszorította AJ derekát. Még ne, még nincs kedvem leszállni.
– Megérkeztünk, Csipkerózsika!
A lány – engedve sofőrje unszolásának – kinyitotta szemét, leszállt a vázról, és csalódottan körülnézett.
– Ó – közölte. – Ez már a Tanner Street?
– Az.
– Nem hittem, hogy máris hazahozol – sóhajtotta panaszosan. – Kora délután van.
– Nem akartam a belvárosban kószálni bunyó után. – AJ a földre fektette a biciklit.
Adrienne rosszallóan hümmögött.
– Ne igen. Miért pikkelnek ezek rád ennyire? Úgy értem, a múltkorin kívül?
– Mert egy párszor már megneveltem őket – mosolygott hamiskásan a fiú. Leült a bringa mellé, letépett egy hosszú fűszálat, és rágcsálni kezdte.
– Akkor is – kötötte az ebet a karóhoz a lány, miközben mellé telepedett –, ütőkkel támadni meg valakit, ráadásul hatan egy ellen…
– Bátortalanok – legyintett AJ, aztán kuncogott.
Adrienne nem értékelte ilyen nagyra a tréfát.
– Bagoly mondja verébnek…
– Ez egy hülye mondás – szakította félbe a fiú. Korábbi mosolya dühös szájhúzgálásnak adta át a helyét, és felpattant a helyéről. – Ha csak nem atomfizikus az a bagoly, akkor nem mond többet annál, hogy „Hú!”. – A hangutánzó szót annyira gúnyosan ejtette ki, amennyire csak tellett tőle, még grimaszolt is hozzá. A szájából kiesett a fűszál.
– A viselkedésre értettem! – csattant fel a lány. Ő is felállt a földről, leporolta a fenekét.
AJ a lány elé lépett, egészen közel hajolva hozzá. Arca paprikapiros volt a szégyentől.
– Nem vagyok bátortalan, megértetted?
– Akkor javasolj másik kifejezést! – ripakodott rá Adrienne. – Milyennek neveznéd magad, mikor velem vagy?!
– Azt hiszem, boldognak. – A fiú nem nézett a szemébe, mikor válaszolt.
De Adrienne így is érezte, hogy igazat mond.
Finoman megnyalta száját, behunyta a szemét, lábujjhegyre állt…
– …És ezek után sem csókolt meg?
Emily hangjában mély rosszallás csendült, mikor Adrienne beszámolóját hallva kérdésekkel kezdte bombázni a lányt.
– Hát…
– Ez kész téboly! Megnyaltad a szád?
– Meg.
– Kihívóan?
– Ahogy mutattad – biztosította Adrienne.
– Érthetetlen, hogy mégsem történt semmi! – csapott a konyhaasztalra Emily. – Az én módszerem mindig beválik!
A Bunnswick család házában ülve Adrienne kicsit úgy érezte magát, mint egy gipszes lábú gyerek, aki az út széléről bámulja az elsuhanó gördeszkásokat.
Laurának már másfél éve udvarolt egy egyetemista, Emily pedig, bár nem tudta túl sokáig megtartani a fiúit, szintúgy nem szenvedett hiányt tapasztalatban. Sőt, amennyire tudta, minden közelebbi lányismerősének jutott mostanság legalább valami futó románc. Csak én járok csúnya biciklivel helyes srácok helyett.
Emily megjegyzése bántotta. Olyan érzése támadt tőle, mintha barátnője őt okolná a kudarcért. És az rossz lenne – gondolta csüggedten –, mert már ketten okolnánk engem.
– Azért valami történt – mondta feszengve.
– Igen? Micsoda?
– Végül is csók, csak nem a számra kaptam.
– Tényleg? – nevetett fel Emily. – Úgy érted, kinyalt téged?
Adrienne másfél perc gorombáskodással válaszolt az idétlen kérdésre, és csak aztán mesélte el, mire gondolt. Érzékletesen részletezte, milyen türelmesen várt arra, hogy a fiú cselekvésre szánja el magát. Mikor ez nem vezetett sikerhez, kinyitotta a szemét, és döbbenten látta, hogy AJ még mindig nem mer rá nézni. Finoman megérintette az arcát, de a fiú elhúzódott tőle és azt suttogta:
– Mennem kell. – És menekülőre fogta.
Hátat fordított Adrienne-nek; szinte szaladva indult a Tanner Street másik vége felé.
Adrienne először ledermedt, majd utána loholt, kiabálva, hogy álljon meg. Nem számított rá, hogy AJ megteszi, így mikor mégis lefékezett, a lány karambolozott a hátával és fenékre huppant.
– Ez fájt, tudod?
AJ lassan megfordult, és lenézett rá. Elkeseredve túrt bele az üstökébe.
– Ne haragudj. – Lehajolt a lányért, átkarolta a derekát, és felemelte a földről.
Eközben történt meg. AJ Adrienne vállára hajtotta a fejét, és mialatt felsegítette, a szája a nyakához ért egy pillanatra, lágyan, mint a szellő, de a lány mégis érezte, hogy szándékos volt. Felsóhajtott:
– Nem az esésre értettem, hogy fájt.
– Én sem azért kértem bocsánatot…
…AJ úgy inalt el, mintha egy falka éhes oroszlán üldözné.
– Azóta nem találom sehol – panaszolta Adrienne. – Két napja nem hallottam felőle.
Emily megértően hümmögött, és egy műanyag dobozt nyújtott felé. Vízben ázó, megpucolt sárgarépák voltak benne.
– Gyújts rá egyre. Nekem mindig jobb kedvem lesz tőle. – Adrienne válaszát meg sem várva ropogtatni kezdte a legnagyobb darabot.
Adrienne-nek eszébe jutott a csúfnév, amivel AJ illette a barátnőjét, és prüszkölve felnevetett. Most valahogy viccesebbnek tűnt a „Bunny”.
– Mi van? – pislogott rá Emily értetlenül.
A lány előadott egy sebtében cenzúrázott történetet a Bunnswick név elferdítéséről, elárulva, hogy AJ volt a ludas a dologban.
– Egy pillanatra sem tudod kiverni ezt a gyereket a fejedből?! – dörrent rá a répaimádó. Aztán megenyhült kissé, mikor látta, hogy Adrienne elkámpicsorodik. – Na jó, jó, ne majrézz már, majd összedugjuk a fejünket, és kitaláljuk, hogy csípd fel.
A következő napokban hol a Pauley-lakás, hol Emily szobája szolgált az ötletbörze színhelyéül. Mázsaszám fogyott a sárgarépa meg a szalámis szendvics, számolatlanul teltek a beszélgetéssel töltött órák, az AJ meghódítását garantáló haditerv mégsem született meg. Ahogy azonban újra és újra átrágták magukat azokon a dolgokon, amiket a fiú tett és mondott, Emily egyre lelkesebb lett.
– Ne izgulj, szöszi – biztatta a barátnőjét. – Magától jelentkezni fog, ez holtbiztos.
– Honnan veszed? Túl bátortalan…
– Én nem hiszem, hogy így lenne.
– Jó, akkor töketlen – fújtatott Adrienne.
– Nem is az – rázta a fejét Emily. – Ha engem kérdezel, csak érzi a vesztét miattad.
Adrienne örömmel üdvözölte a barátnője által ajánlott lehetőséget, ugyanakkor nem volt teljesen elégedett.
– Azt ígérted, kitalálunk majd valamit.
– Most találtuk ki, hogy türelmesnek kell lenned vele. – Emily felállt Adrienne mellől, jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát. – Van, akinek nem használ, ha siettetik. Ne legyél olyan agresszív…
– Agresszív?!
– Ja. El kell felejtened a gonosz törpe szerepét.
– Nem vagyok olyan alacsony… és gonosz se!
– Jó, akkor úgy mondom: egy mondatba átlag három sértést teszel, mikor a szerelmedről kérdezek, aki mellesleg óriás hozzád képest.
A szőke lány elpirulva hebegett:
– Én… én nem vagyok szerelmes… talán kicsit megégettem magam, de…
– Odakozmáltál – helyesbített a barátnője. – Korábban nem voltál se türelmetlen, se duzzogós.
– Pár napja még arra biztattál, hogy másszak rá, Bunny! – füstölgött Adrienne.
– Pár napja még Emilynek hívtál, szöszi.
– Basszus… észre se vettem…
– Ne foglalkozz vele – legyintett Emily olyan könnyedséggel, mintha csak egy bosszantó szúnyogot akarna elzavarni, a homloka azonban elfelhősödött. – Fogadd meg a tanácsom, hagyd, hogy ő jöjjön el hozzád. Az óriások szeretik az apró nőket. – Magára erőltetett egy mosolyt, megsimította Adrienne arcát. – Téged is szeretni fog a sajátod, vagy talán már szeret is… nem tudom, de úgyis kiderül.
Adrienne-t másnap reggel az anyja ébresztette. Kopogás nélkül rontott be a szobájába, felverve őt nyugtalan és alig pihentető álmából.
– Telefonon keresnek, drágám! – Nagyot kacsintott, eltakarta a hordozható készülék mikrofonját, suttogóra fogva a hangját: – Valami fiú!
A lány nagyot ugrott és a telefon után kapott.
– Ö… tessék!
Minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy az édesanyját – akinek szokás szerint már reggeli előtt meg volt csinálva a haja és vastagon ki volt sminkelve – ki tudja tuszkolni az ajtón. Izgatottan szorította a füléhez a készüléket.
– Adrienne? – szólalt meg AJ a vonal másik végén.
– Szia – suttogta a lány. Tartott tőle, hogy az anyja az ajtó előtt hallgatózik. Kicsit habozott, de aztán kibökte: – Már ideje volt.
– Nem értem rá – mentegetőzött AJ. Megtört volt a hangja, lassan beszélt, mint egy fáradt vénember.
Türelmesen – figyelmeztette egy hang a lányt. Most, hogy AJ jelentkezett, kénytelen-kelletlen bár, igazat adott Emilynek. Nem hiszem el, megint ráhibázott valahogy…
– De most van időd, ha jól gondolom.
– Igen, van, és arra gondoltam… – A fiú bizonytalankodott egy kicsit. – Szóval az jutott eszembe, hogy meghívlak hozzánk.
– Hozzátok?
– A házunkba. Van kedved?
– Van – vágta rá Adrienne mosolyogva. Ez már haladás. Ki hitte volna?
– Jó – nyugtázta AJ. – Fél kettőkor találkozunk a zeneiskolánál.
A zeneiskola Pearl Hill főterének közelében állt, egy nagyobb templom szomszédságában. A lány negyedórával korábban érkezett a megbeszéltnél, így még láthatta, ahogy a percekkel utána befutó AJ a zeneiskola ajtajához kísér egy csinos, magas asszonyt. Csókot adott az arcára, mielőtt Adrienne-hez sétált.
– Édesanyám – magyarázta meg a dolgot, miután köszöntek egymásnak.
– Láttam már az épületben – jutott Adrienne eszébe –, mikor a tanév alatt énektanárhoz jártam.
AJ intett, hogy induljanak el.
– Zongorázni tanul – mesélte a lánynak; komótosan, halkan beszélt. Elhaladtak egy játékbolt meg egy újságos előtt. – Régen is játszott, de abba kellett hagynia, mikor terhes lett velem. De én tudok vigyázni magamra, és a húgom se kisbaba már, úgyhogy anya végre ráér kicsit ismételni a régi tanárával.
– Értem – bólintott Adrienne. Pár héttel azelőtt látta is a zeneiskola folyosóján Mrs. Cartwrightot az egyik zongoratanárral. Emlékezett rá, hogy a két felnőtt úgy nézett egymásra, mint a régi barátok szoktak. – Kedves hobbi.
– Az. Anya nagyon muzikális. – AJ elmosolyodott, és a lányra nézett. A szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, a homlokán verejték ütközött ki.
– Jól vagy? – kérdezte Adrienne.
– Minden rendben, csak a Nap tűz túlságosan. Húzódjunk árnyékba.
A főtértől a gimnázium irányába vezető széles utcán ballagtak egy darabig, az útszéli üzletek óriás napellenzői alá menekülve az ultraibolya sugarak elől. Csakugyan nagy volt a forróság. Adrienne a kezével legyezgette magát; mélységesen megbánta, hogy farmernadrágot és pólót vett fel. Pedig csak figyelni próbáltam, hogy ne nyomuljak túlzottan…
AJ előkotort néhány zöldhasút és nagy adag jégkását meg szívószálakat vett mindkettejüknek. Adrienne már ettől is jobban érezte magát, mikor pedig meglátta az egyik kirakatüveg tükrében, hogy a háta mögött fiú a feneke felé sandít, egy csapásra megfeledkezett a melegről.
A gimnáziumon túl nagyobb park terült el, azon átvágva jutottak el egy csinos lakónegyedig.
– Szóval van egy húgod. – Adrienne kiszürcsölte az utolsó korty jégkását, majd kidobta a poharát egy kukába.
– Lorelai – bólintott AJ. – Még kicsi. Alsó tagozatos.
– Az öcsém is. Gabrielnek hívják.
Egyre beljebb mentek, kanyarogtak mind nagyobb és nagyobb családi házak között az utcákon. A parkban játszó gyerekek zaja elmaradt mögöttük. Adrienne jobbra-balra tekergette a nyakát. Némelyik ház előtt luxusautó állt, máshol úszómedence volt a kertben. Itt még nem jártam. Ez a gazdag negyed?
Végül AJ megszólalt:
– Itt volnánk. – Elővette a kulcsait, és beengedte a lányt egy kertajtón.
A Cartwright ház nagy volt és bővelkedett látnivalókban, ötvözte az ódon és modern elemeket. Gondozott pázsitú kertjében egyetlen öreg fa állt, rajta kötélhinta, a kerítés keleti részének tövébe néhány rózsabokrot telepítettek. Odabent AJ gyors körbevezetést tartott. Megmutatta a nehéz fenyőbútorokkal berendezett étkezőt és a tágas nappalit; a veranda tengerifűből készült ülőalkalmatosságait; a pazar, sötét faborítású és hangulatosan megvilágított könyvtárat, mely egy hatalmas, régies stílusú íróasztallal és fotellal kiegészítve családfői dolgozószobaként is szolgált; a plafonig kicsempézett, luxuskivitelű, tágas sarokkáddal felszerelt fürdőszobát, valamint az inox gépekkel és cseresznyefa szekrényekkel berendezett konyhát. A szülők hálószobájában, a gardróbban és a mosókonyhában nem néztek szét, amit Adrienne nem is vett rossz néven, Lorelai és a saját birodalmába viszont beinvitálta a házigazda.
A gyerekszobákban szokatlan, katonás rend uralkodott. A kishúg csaknem összes használati tárgya és tankönyve a polcokra volt felpakolva, semmi nem volt a földön, mint egy átlagos kisgyerek szobájában. Ceruzái kihegyezve feküdtek íróasztala egyik sarkán, matematika gyakorlókönyve meg egy igen komolynak tűnő számológép társaságában. Egyetlen, pöttyös ruhás babája az ablakpárkányon üldögélt – rajta kívül semmi nem utalt arra a tényre, hogy a szoba egy nőnemű lényé.
AJ polcain még a könyvek is nagyság szerint voltak elrendezve, milliméter pontosan egy vonalban sorakoztak. A fiú íróasztala és a rajta álló monitor pormentesre és csillogóra volt törölgetve, az ágytakarón egy gyűrődés sem volt, és az egész szobát enyhe fertőtlenítőszag lengte be.
Steril. A vendégnek önkéntelenül is ez a szó jutott eszébe róla.
Körbevezetés után a nappaliban telepedtek le.
– Szóval csak ketten vagyunk – nyugtázta Adrienne, miközben lehuppant a kandallóval szemben álló sötétbordó bőrkanapéra.
Nem akart célozgatni, de a fiú félreérthette, mert zavarba jött. Dörmögött valamit a nagyszülőknél nyaraló húgáról meg az apja munkaidejéről, végül azt hebegte:
– Mutatok valamit. – Bemenekült a könyvtárba.
Pedig már majdnem leült mellém – dohogott Adrienne.
AJ távollétében szemrevételezte a míves lábakon álló füstüveg dohányzóasztalt – kisebb vagyonra taksálta – és a kőből rakott kandallót. Az utóbbi felett egzotikus, bennszülött fegyvernek látszó tárgyak lógtak egy hivalkodó keretbe foglalt festmény körül, ami két szafarihoz öltözött fegyveres férfit ábrázolt. Az egyikük egy kimúlt orrszarvún nyugtatta lábát, miközben átkarolta a másik vadász vállát.
A kandallópárkányon ki volt állítva egy pár fotó. Adrienne-nek nem kellett közelebb mennie, hogy lássa: Mrs. Cartwrightot, AJ-t és a kishúgát ábrázolják, mindegyiküket külön-külön. Olyan fénykép, ami a vendég értelmezésében kimerítette volna a „családi” jelzőt, nem volt köztük.
– Ez lenne az. – AJ nagy halom könyvvel érkezett vissza. A dohányzóasztalra halmozta őket. – Erről beszéltem a múltkor.
Valami izgalmasabb programot képzeltem el – tűnődött el Adrienne a könyveket bámulva. Vendéglátója egyenként fellapozta őket, és képeket mutogatott bennük, miközben tudományos maszlagot magyarázott. Zömében anatómiai ábráknál állt meg, amiket a lány nem talált túl gusztusosnak.
Mikor elunta, közbeszólt:
– AJ, ez mind nagyon érdekes, de miért akarod, hogy lássam?
– Mert összevitatkoztunk múltkor ezen a témán, és nem hittél nekem, mikor azt mondtam, sokat tudok róla. – A fiú ábrázata nagyon komoly volt. – Bebizonyítom, hogy igazat beszélek.
A lány kezébe nyomott egy anatómiakönyvet és hátat fordított neki.
– Nyisd ki valahol, és kezdj bele egy mondatba…
– Minek?
– …én pedig befejezem. Kívülről tudom az egészet.
– Elhiszem – sóhajtott Adrienne. – Nekem semmit nem kell bizonyítanod. – Magasságos ég, te lökött, hát tényleg ennyire nem értesz meg? Lelke egyik fele türelemre intette a másikat, amelyik legszívesebben kikaparta volna a fiú szemét.
– De a múltkor azt mondtad… – grimaszolt zavarodottan AJ.
Adrienne letette a súlyos kötetet az asztalra, és felegyenesedett.
– Ha úgy értetted, hogy hazugsággal vádollak, akkor bocsáss meg. – A lány komor mosollyal kutatta a fiú tekintetét. – Hiszek neked, bármit mondj is.
– Csak?
– Túl keveset beszélsz arról, ami engem érdekel.
A fiú először mosolyodott el azóta, hogy az anyjáról beszélt.
– Miről szeretnél beszélgetni?
Adrienne-nek egy pillanatra elakadt a szava. Milyen ravasz. Ha nem vigyázok, kicsalja belőlem azt, amit én szeretnék belőle…
– Szerintem sejted, AJ.
– Segíthetnél kicsit. – A fiú, bár még mindig felfelé görbült a szája, hirtelen fáradtabbnak tűnt, mint bármikor, mióta Adrienne ismerte.
– Parancsolj. – A lány lépett egyet felé. – Ennél több segítségre nem szorulsz. – És én se megyek közelebb. Türelem, türelem, türelem.
Ajtónyitás zaja hallatszott, és kisvártatva egy férfi lépett be a nappaliba. Adrienne rögtön felismerte rajta a vadászfestmény központi alakját. AJ ajkáról lefagyott a mosoly.
– Apa – nyögte rekedten. – Azt hittem, ügyeletes vagy.
– Az is vagyok, csak hazaugrottam ebédelni – emelte meg a szemöldökét Dr. Cartwright. – Anyád?
– A városban van – közölte a fiú. Adrienne érezte a hangján, hogy szándékosan hallgatta el a konkrét helyet.
– Jellemző. Nem szólt, hogy elmegy.
– Te sem szóltál, hogy hazajössz – sziszegte AJ.
– Hát ő? – mutatott az apja Adrienne-re.
A lány illendően bemutatkozott, mire a férfi kérdőre vonta.
– Mit keres a házamban, Ms. Pauley?
– Én hívtam – sietett a válasszal AJ, és nagyot nyelt. Kövér izzadságcsepp gördült le a homlokán. – Segít tanulnom. Kikérdezi az anyagot.
A családfő odasétált a dohányzóasztalhoz, és vetett egy pillantást a könyvekre.
– Anatómia? – horkantott gúnyosan. – Azt már tudnod kellene.
– Tudom is – mentegetőzött kényszeredetten AJ. – Csak ismétlek…
– Elég! – dörrent rá az apja, de úgy, hogy a házban megfagyott a levegő. Tovább sétált, dühösen fintorgott, majd megállt a kandalló előtt.
Adrienne akaratlanul is összehasonlította festett másával, és megborzongott: az elejtett állat felett diadalmaskodó vadász arcán sokkal több emberséget vélt felfedezni. Ez a goromba, piszkálódó, kimért alak, aki a nappaliba lépett az imént, rendkívül rosszindulatának, már-már kegyetlennek mutatkozott. És – amint azt a lány az első pillantásra megállapította – egyetlen vonását sem örökítette át a fiára.
Hogy a belbecsről ne is szóljunk – gondolta Adrienne. A doktor kopaszodott, kissé pocakosodott, és a modoráról a lánynak önkéntelenül is a mozifilmek beképzelt, tehetős alkoholista figurái jutottak eszébe.
– Fáradjon ki a házamból, Ms. Pauley.
Adrienne úgy érezte, élete végéig emlékezni fog a gyilkos pillantásra, amit AJ az ő távozása előtt kapott az apjától.
Jó félórát kuksolt egy közeli autófeljárón, valamelyik szomszéd terepjárója mögé bújva. Maga sem tudta, jó ötlet volt-e maradnia – nem kellett túl erősen fülelnie ahhoz, hogy hallja Dr. Cartwright üvöltésének foszlányait. A szavakat persze nem tudta pontosan kivenni, de a szöveg értelmét így is felfogta. Miattam kiabál. Kezdte megérteni AJ bátortalanságát. Ilyen terror mellett nem lehet könnyű a szerelemre koncentrálni, vagy egyáltalán gondolni rá...
Miután a sebész kiviharzott a házból és kocsijával kihajtott az utcából, Adrienne elhallgattatta a türelemre intő hangocskát a fejében, és visszament AJ-hez. Most majd elválik. Én nem sürgetem, nem szeretném az apja ellen hangolni… de kell valami bizonyság, vagy legalább egy ígéret, hogy hajlandó kiállni értem akkor is, ha nem használhatja az öklét. Semmi többet nem akarok.
Csöndesen lopózott be a nappaliba. A fiú a padlón ült, fejét a füstüveg asztalon nyugtatva. A szeme csukva volt, lassan, mélyeket lélegzett. Látszott rajta, hogy az imént még sírt.
Adrienne odatérdelt mellé, és megérintette az arcát.
– Szia…
– Szia. – AJ a szájához húzta a kezét, és csókot nyomott a tenyerébe. Felemelte a fejét, és a lányra nézett.
Adrienne ekkor látta meg a véraláfutást, amit eddig az asztal üvegéhez nyomott.
– Örülök is, hogy itt vagy, meg nem is – sóhajtotta halkan.
Az örömöt értem, de…
– Miért mondod ezt?
AJ panaszosan felnyögött:
– Apám azt mondja, újabb egy év egyetemi előkészítőre küld… – Hajszál híja volt, hogy nem buggyant ki a könnye.
– Ez még nem olyan borzasztó – vigasztalva a sérülését cirógatva Adrienne. Ne kenődj már el ennyire! – Hallottam arról az előkészítőről, mert Bunny nővére is oda járt. A péntek estédet meg a szombat nagyobb részét elveszi, ez igaz, sőt, át kell buszozni miatta a szomszéd városba, de a többi napod szabad. Ki fogjuk bírni, igaz? – Elpirult, és helyesbített: – Mármint te. Ki fogod bírni, ugye? Én igazából attól tartottam, hogy máris egyetemre küldenek valami távoli helyre, mivel olyan okos vagy…
– Bár ne lennék! – szakította félbe dühösen AJ. – A hülyéknek könnyebben hagyják, hogy maguk válasszanak pályát. – Égő tekintettel nézett a lányra. – Apám a Phillips Exeter Akadémiára küld előkészítőre, a régi iskolatársához – bökött a vadászfestmény másodhegedűse felé.
– Exeter? – sápadt el Adrienne. – Az nem is ebben az államban van. Sőt, nem is ez az országrész, hanem…
– New Hampshire – dörmögte sötéten a fiú.
A lány nyelt egy nagyot.
– Akkor, gondolom, csak hétvégenként tudunk majd találkozni. – Már nem is akarta titkolni, hogy miért firtatja a fiú továbbtanulásának részleteit. Kitárulkozom, látod? Kezdte elönteni a pulykaméreg. Az erőfeszítéseim falba ütköznek, de miért?! Rákiáltott: – Válaszolj!
– Nem tudom. – AJ már csak suttogott.
– Egyáltalán akarsz velem lenni?
A fiú visszahajtotta a fejét az asztalra. A suttogása keserű volt, a válla megrázkódott.
– Nem tudom…
– Majd keress meg, ha tudod!
Adrienne könnyek közt hagyta el a házat. AJ kiabált neki, hogy jöjjön vissza, és hogy nem érti ezt az egészet… de nem futott utána.
Lex csinos cipellői hangosan kopogtak a kórházi folyosó járólapjain, miközben füléhez szorított mobiltelefonnal a liftek felé loholt.
– Tüntesd el tőle a barna lányt – követelte a telefonáló, két percen belül már ötödször. – Nagyon fontos, érted?
– De miért? – vitatkozott. – Az az Emily a légynek se árt, olyan buta.
– Egyszerű, mint a faék – helyesbített dörmögve a férfi, majd kurtán nevetett. – Csak az a baj vele, hogy a legváratlanabb helyzetekben véletlenül rátapint az igazságra. Távol kell tartani pár napig, hogy mindent elfelejtsen, amit tud.
– De hogy csináljam?
– Te most orvos vagy, hatalmad van. Tiltasd ki az osztályról, vagy tudom is én. Mutogasd mindenkinek a kártyát, amit adtam, és ossz ki néhány utasítást. Megvan még a kártya, ugye?
Lex a lifthez ért. Beszállt, megnyomta a hetedik emelet gombját, majd a köpenyéhez nyúlt és ellenőrizte a névkártyát.
– Nem fogom elveszteni, ne félj. Elég sokba került nekem, hogy megbütyköljék rajta a fotót.
– Ez most mellékes…
– Nekem nem annyira! – háborgott a nő. A liftajtó bezárult, a gépezet mozgásba lendült. Egyedül volt a fémkalickában, amiért most hálát adott. – Timothy testőrei általában jó fejek, de az ilyen törvénytelen bulikban nem segítenek ingyen. Négyükkel kellett lefeküdnöm! Először egyszerre basztak meg, aztán külön-külön mindegyik a seggemet, arról meg ne is beszéljünk, hogy hova élveztek! – sziszegte bele dühösen a telefonba.
A vonal túloldalán csönd volt egy darabig.
– Sajnálom – sóhajtott végül a férfi.
– Sajnálhatod is – csikorgatta a fogát Lex. Aztán visszafogta magát kissé. – Mikor jössz legközelebb?
– Hamarosan – ígérte a hang a telefonban. – Hamarosan mindent jóváteszek.
– Tessék, szöszi. Könnyezel – nyújtott zsebkendőt Emily a barátnője felé.
– Kösz, Em – sóhajtott Adrienne. Felült a kórházi ágyon. A mozdulat látszólag fájdalmat okozott, mert a kis szőke a tarkójához nyúlt. – Azon tűnődtem, van-e érzékem egyáltalán a pszichológiához.
– Jó, jó, mostanában kaptál néhány négyest, nagy cucc! Komolyan ezért sírsz?
– Nem. Egy emlék miatt.
– Akarsz beszélni róla? – Emily parodizálni próbálta a pszichológusokat, de nem aratott sikert vele. Közelebb ült a másikhoz, és elcsendesedett. – Hallgatlak.
– Tudod – igazította a füle mögé a haját Adrienne –, van az az embertípus, akire mindenki azt mondja: „nem érdemes biztatni, túl gyáva, hogy lépjen”, vagy „nem bízom benne, mert kritikus pillanatokban túl könnyen megtörik”.
– Eddig követlek – ráncolta a szemöldökét Emily.
– De mi van, ha tévednek, és az ilyen embernek kell csak igazán a bizalom? – A szőke az ajkába harapott, majd csöndesen, könnyezve folytatta. – Mi van, ha éppen azért tört meg, mert képtelen voltam belé helyezni a bizalmam?
– Arról a halott fiúról beszélsz…
– Igen…
– …akinek a névrokona meglátogatott engem a múltkor? – töprengett hangosan Emily.
– Mi?! – kapta fel a fejét Adrienne.
– Várj, felírtam magamnak. – A barna lány felkapta táskáját a földről, és kisvártatva egy cetlit halászott elő a mélyéből. – Itt van, ez az: Dr. Alexander Cartwright. Róla meséltem e-mailben, hogy hasonlít Harry Potter Hagridjához… persze akkor önkívületben lehettél, ha igaz. Mindegy, a lényeg: a gyerekkori szerelmedet is így hívták valahogy, nem? Talán volt egy középső neve is, de…
– Joshua – lihegte maga elé eltorzult arccal a kis szőke lány. – Joshua…!
Emily hiába esküdözött a másodpercekkel később belépő orvosnak, hogy Adrienne hirtelen feltörő hisztérikus nevetése nem az ő hibája. A máskor mosolygós fekete bőrű doktornő arcát most dühös ráncok csúfították. Azt vágta Emily fejéhez, hogy felizgatta a betegét, és azon melegében eltiltotta őt a barátnője látogatástól.
