|
7.
melone08 2013.12.22. 17:57
Semmi sem tart örökké
Szerző: Két ember, két élet, egy találkozás. De vajon a Véletlen vagy a Sors akarta így? Kováts Péter különleges körülmények között találkozik Kovács Annával, akinek ugyanaz a neve, mint volt feleségének. Egymásra találhat két elkallódott lélek? A történetből kiderül.
„Sajnálom, de meg kell, váljunk Öntől!” Ez az a mondat, amely örökre megváltoztatta Kovács Anna életét. Munkáját mindig kiválóan és pontosan végezte; soha nem csúszott a határidőkkel, és a vállalat könyvelése még sohasem volt olyan rendezett, átlátható, mint az ő könyvelősége alatt. Nem ivott, nem járt ki ötpercenként dohányozni, mint a legtöbben a cégnél, mégis őt bocsátották el. Próbált valamiféle magyarázatot találni a történtekre, de sajnos, egyet sem talált. Ez a világ már csak ilyen; nem számít, ki milyen jól végzi a munkáját, nincs biztos állás – minden bizonytalan. Anna korábban is találkozott ezzel a jelenséggel. Az évek alatt számos munkatársától vált meg így a cég, de most, hogy rá került a sor, sokkal jobban dühítette.
Nem volt férje, sem gyermeke. Egyedül élt a belvárosban egy kicsi, ám annál otthonosabb lakásban. Nem járt szórakozni, nem ivott, nem dohányzott. Unalmas, hétköznapi életet élt, olyant, amit azok szoktak, akik állandóságra és biztonságra vágynak. Minden reggel korán indult a munkahelyére, és csak késő délután ért haza. Főzőtudománya hagyott kívánnivalót maga után, révén, hogy egyedül élt, így nem volt kire főznie. Amit szeretett, azt meg tudta csinálni, amit nem, azzal nem foglalkozott. Nem voltak igazán jó barátai, csak jó ismerősei, azok is csak a vállalatnál. Elégedett volt az életével. Mindene megvolt, amire szüksége lehetett. Családját csupán beteg édesanyja jelentette, akit hetente kétszer látogatott meg az idősek otthonában. Az asszony hol felismerte őt, hol nem. Amíg dolgozott, nem volt ideje önmagára, ezért nem érezte magát egyedül. Állása megszűnésével azonban minden egyes otthon töltött perc kínszenvedéssé vált. Naphosszat bámulta a tévét, akkor is, ha nem érdekelte a műsor, amit nézett. Egy dolog tartotta benne a lelket, de a napok múlásával ez is egyre inkább értelmét veszítette; várta, hogy régi munkahelye értesítse a végkielégítés összegének kifizetése miatt. Két nap. Ennyi időn belül ígérték a hívást, de azóta egy hét is eltelt.
Másnap telefoncsörgésre ébredt, de nem a volt főnöke hívta. Az idősek otthona egyik dolgozója telefonált, hogy édesanyja az éjjel elhunyt, és szíveskedjen bemenni a papírok végett. Gyorsan felöltözött és berohant az otthonba, ahol először az intézmény vezetőjével beszélt. A férfi mély sajnálatát fejezte ki Anna édesanyjának halála miatt, és felajánlotta támogatását és segítségét a temetés ügyeinek intézésében. A nő megköszönte az ajánlatot és elfogadta. Következő útja a közelben lévő temetkezési vállalathoz vezetett, ahol mindent sikerült elintéznie. Csak ekkor kezdte felfogni, hogy egyedül maradt. Életében édesanyja jelentette az egyetlen biztos, boldog pontot, minden más illúzió volt, a meggyőző látszat kelléke. Semmije sem maradt, ami miatt érdemes lett volna élnie. Hazafelé betért a lépcsőházuk melletti tömbben található patikába, és vett egy doboz fájdalomcsillapítót, amelytől azt remélte, hogy elhozza számára a megváltást. A lakásba érve ledobta a kulcsot a fogas alatt található kis szekrényre, levetkőzött, öntött magának egy pohár vizet, és leült a kanapéra a nappaliban. Kibontotta a fájdalomcsillapítót, és kettesével-hármasával nekilátott bekapkodni a tablettákat – mind a húsz darabot.
***
Az ajándékbolt már sokadik reggelen nyitott később a megszokottnál. Mióta Kováts Péter egy hónapja elveszítette a feleségét, Annát, minden a feje tetejére állt. Gyermeküket, az éppen első osztályos Bencét nyolcra vitte az iskolába, majd sietett, hogy időben ki tudjon nyitni. Rendszerint fél kilenc is elmúlt, mire a műveletet siker koronázta, ezért többször elgondolkodott már rajta, hogy meg kellene változtatnia a nyitvatartási időt. Úgy döntött, a változás elérkezett. Levette a táblát az ajtóról, és lemosta a filccel felírt időpontokat, hogy újak kerüljenek a helyükre. Miután végzett, visszaakasztotta a táblát, és várta az első vevőket.
Felesége halála óta magányosnak érezte magát. Bár fia támaszt nyújtott neki, amíg Bence iskolában volt, szörnyű érzés telepedett rá. Előtte nem szeretett az üzletben dolgozni. Unta a vásárlók kiszolgálását, a velük való kedveskedést, pedig néhányat a pokolra, vagy annál is mélyebbre küldött volna, ha teheti. Csak azért volt hajlandó mégis e színjátékra, mert családja mindennél többet jelentett számára. Most azonban, hogy egyedül maradt, másképp látta a világot. Minden emberrel szóba elegyedett, aki betért üzletébe. Ha valamelyik szín nem tetszett a vásárlónak, a fél raktárt is képes volt kipakolni, hogy megmutassa a teljes választékot. Boldogan beszélgetett bárkivel, bármiről. Főképp az idősebbek szerettek mesélni neki, mert látszott rajta, hogy érdekli az életük. Talán valahol érezték is, hogy egyfajta üresség lakozik benne, talán csak észrevették szemében a kedvességet, de sokan csupán azért jártak vissza, hogy hallgatóságra leljenek. Többnyire nem vásároltak semmit, ám ha mégis, apró csecsebecsét, olcsó ajándéknak valót, hogy ne tűnjön fel a férfinak, valójában miért jöttek. De Pétert olykor az sem érdekelte, hogy vásárolnak-e vagy sem. Örült, hogy nem kell naphosszat gondolkodnia, hogy van, aki elterelje a figyelmét feleségéről.
Délután négy órakor bezárt, hogy elhozza Bencét az iskolából, de vissza már nem ment az üzletbe. Helyette együtt indultak bevásárolni, és mire hazaértek, már fél hat is elmúlt. Amíg előkészült a vacsorafőzéshez, fia kipakolta a táskáját, megfürdött és elővette a másnapi leckét, amire a napköziben nem maradt ideje. Miután felrakta az ételt főni, Péter rendszerint leült Bence mellé, és segített azoknál a feladatoknál, ahol a fiú megakadt. Általában gyorsan végeztek a házi feladattal, és maradt idő egy kis szórakozásra; társasjátékra, közös mesenézésre, olvasásra. A vacsora végeztével – míg édesapja mosogatott – Bence nézhette a mesecsatornát, majd kilenc órakor lefeküdt aludni, ahogyan azt megszokta.
Péter próbálta fenntartani az idilli család képét, annak ellenére is, hogy tudta, nem pótolhatja az anyai szeretetet. Kevesen tudták, mi mindent tesz a gyermekért, de akik igen, nagy tisztelettel tekintettek a férfira. Azt követően, hogy fia elaludt, leült a kanapéra, és cél nélkül bámulta a tévét, mintha az valami rendkívül érdekes műsort sugározna. Az igazság azonban az volt, hogy egyáltalán nem hallotta és nem látta, milyen adás megy benne. Sokszor előfordult, hogy sírva aludt el, és éjjel arra riadt, hogy fázik. Ekkor bement a szobájába, kihozott egy takarót, magára terítette, és visszaaludt egészen az óracsörgésig. Nagyon ritkán aludt közös ágyukban. Az üres szobában csak még inkább eluralkodott rajta a hiányérzet, a fájdalom, a sírás, ezért ha lehetett, kerülte az ott alvást. Reggel aztán minden kezdődött újra, és így ment ez már jó ideje.
***
Azon a délelőttön új postás hordta a leveleket és szórólapokat az ajándékbolt környékén. Az üzletben egy középkorú férfi keresett ajándékot lánya születésnapjára, ezért, amikor a postás behozta az aznapi adag levelet, Péternek nem volt ideje rá, hogy kiválogassa azokat. A vásárló távozását követően leült székébe és átnézte a szokásos számlahalmazt, hirdetőújságokat. De a küldemények között valami furcsát talált. A borítékon Kovács Anna név állt, és a cím is egyezett. Péter ereiben meghűlt a vér, de percekkel később rájött, bizonyára a bolt feletti lépcsőházba szól, amelynek címe egyezik az üzletével. Mivel nem akadt vásárlója, kirakta a rögtön jövök táblát, bezárkózott, és átment a lépcsőházhoz, hogy bedobja a levelet a megfelelő helyre. Szerencséjére éppen kijött valaki az ajtón, így bejuthatott az épületbe. Csakhogy hiába kereste a levél címzettjét, több olyan postaládát is talált a falon, amelyeken nem volt felirat. Úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot, és utánajár a kísérteties ügynek. Sorra járta az ajtókat, hátha megtalálja azt, akit keres, de a legtöbb helyen még a név sem volt kiírva. A harmadik emeleten aztán rálelt a levél címzettjére.
Óvatosan bekopogott, de senki sem szólt vissza. Aztán hangosabban kopogott, de még mindig nem hallott lépteket közeledni. Már éppen menni készült, amikor csörömpölést hallott bentről. Úgy döntött, bármi lesz, bemegy, és megnézi, nincs-e valami baj. Egy hang mintha azt mondta volna, hogy: „Gyerünk! Mire vársz még? Menj be!” Ehhez híven megpróbált benyitni, és különös módon nyitva is találta az ajtót. Belépett a lakásba, ahol újfent hallotta, hogy valami eltörik. A szemben lévő helyiségből jött a hang. Felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, és óvatosan beosont a szobába. Bent sokkoló látvány fogadta: látta, ahogy egy habzó szájú nő vonaglik a fotelban. Elővette telefonját és felhívta a mentőket, akik negyed óra múlva már meg is érkeztek. A nőt a helyi kórházba szállították, Péter meg visszament az üzletbe. Sokáig nézte a borítékot. Akárhányszor belegondolt abba, milyen különös véletlenek sodorták őt a nő lakásába, annál inkább borsózott a háta. Pont egy ilyen nevű nő levelét hozta a postás, pont azon a napon, és éppen hozzá. Ez nem lehet véletlen – gondolta. Már két órakor bezárt, hogy még mielőtt Bencét elhozza az iskolából, bemenjen a kórházba és megkeresse a levél tulajdonosát, hátha többet tudhat meg róla. Valami azt súgta neki, hogy ezt kell tennie.
***
A recepción nagyon sokan várakoztak. Majd’ húsz percet várakozott, mire Péterre került a sor, és a pult mögött ülő fiatal hölgy eligazította őt. Felment a negyedik emeletre, és megkereste a portán hallott szobaszámot. Mikor bement, Anna nem tudta, kihez jött a férfi, de Péter felismerte őt, és közelebb lépett hozzá. A nő kezdte kényelmetlenül érezni magát, miután rájött, hogy hozzá jöttek, az indulatai azonban csak ez után szabadultak el.
- Jó napot!
- Ö, jó napot! Megtudhatnám, hogy ki maga? – kérdezte Anna meglepetten.
- Ó, hogyne, máris bemutatkozom! A nevem Kováts Péter, én találtam magára a lakásában. – A feleletre csattanós válasz érkezett, amely az arcán hatalmas piros tenyérnyomot hagyott.
- Hogy merészelte? – dühödt föl rögvest a nő.
- De kérem! Miért kaptam a pofont? Megmentettem az életét!
- Hogy miért? Még kérdi? Okkal vettem be azokat a bogyókat! Meg akartam halni! Nem számítottam rá, hogy megjelenik a szőke herceg a fehér lován.
- De hiszen nyitva volt az ajtó! Mit tehettem volna? Hallottam a csörömpölést, hogy eltörik valami. Azt hittem, betörő, és veszélyben van.
- Maga miatt fuccsba ment a tervem. Ne várja, hogy megköszönjem a segítségét!
- Nem várok semmit! Egyszerűen eljöttem megnézni, hogy jól van-e, és elhoztam a levelet, amit az ajándéküzletembe hoztak a délelőtt folyamán. Ezt akartam átadni, amikor magára találtam. Parancsoljon! – Azzal átnyújtotta a borítékot a nőnek.
- Köszönöm – mondta a megszeppent Anna, és elvette a levelet.
- Mivel látom, hogy nem lát szívesen, azt hiszem, ideje indulnom. Még haza kell vinnem a fiam az iskolából. Minden jót a továbbiakban! – A férfi hátra sem nézett, csak kisétált az ajtón, így nem láthatta, ahogyan a nő az ágyára csap.
***
Anna egyszerre volt mérges Péterre és hálás neki. Tettét nem bánta meg, de kedvesnek találta az idegent, amiért vette a fáradságot, és felkereste a levéllel, pedig akár ki is dobhatta volna, hiszen semmi köze nincs hozzá. Hogy is hívták? – gondolkodott magában, mire felrémlett a neve: Kováts Péter. Milyen különös véletlen! – gondolta. A vezetéknevük megegyezik. A körülmények ismeretében nagyon is kísértetiesnek találta a helyzetet, és először merült fel benne, hogy talán valamiféle felsőbb hatalom akarta, hogy így legyen. Az ég felé nézett, és köszönetet mondott édesanyjának, amiért nem hagyta, hogy kövesse. Bevette a gyógyszereket, ez ellen semmit sem tehetett. Ráadásul ott, abban a pillanatban így érezte helyesnek, ezért nem tett szemrehányást magának. Minél többet gondolt a történtekre, a férfira, annál inkább múlt el csalódottsága a sikertelen öngyilkosság miatt. A negatív érzések helyét átvette egyfajta nyugalom, megbékélés. De nem édesanyja elvesztésébe nyugodott bele, abba nem tudott. Sokkal inkább abba, hogy éppen az anyja az, aki nem engedte, hogy véget vessen az életének. Még halála után is mutatta az utat, és ez az út az életbe vezetett, nem a túlvilágra.
Péter mérgelődve hagyta el a kórházat. Nem számított arra, hogy a nő – akinek megmentette az életét – úgy fog vele bánni, mintha ő akarta volna megölni. Beszállt az autójába és az iskolához hajtott, de mire odaért, már nyoma sem volt a haragnak. Útközben rájött, hogy biztosan volt oka a nőnek az öngyilkosságra, csak éppen nem tudta, mi ez az ok. Sajnálta Annát. Úgy érezte, hogy szörnyű dolognak kell történnie az emberrel ahhoz, hogy idáig jusson: hogy meg akarjon halni. Hogy eldobja magától az életet, ami mindközül a legértékesebb ajándék. Mindegy, mennyire fájdalmas, mindegy, mennyi viszontagságon kell keresztülmennünk, nem adhatjuk fel! Nem tudhatjuk, melyik nap tűnnek el a sötét felhők a fejünk fölül, és érkezik meg a tavasz az életünkbe. Mindig hagynunk kell, hogy az élet új esélyt adjon, hogy a Sors olyan úton indítson el, ami lehet, hogy teljesen ellentétes az eddigi iránnyal, de ami elvezet bennünket a boldogsághoz. A férfi hitt a természetfelettiben. Hitt abban, hogy létezik egy felsőbb hatalom, amely irányítja az életét; amely reményt ad, amikor a legfélelmetesebbek az árnyak, amely kezét nyújtja, amikor nem bír felállni, és amely olyan lehetőségeket ad a kezébe, amelyeket önmagától sosem érhetett volna el.
Néhány perc várakozás után Bence szaladt ki az iskola kapuján, beszállt az autóba és puszival köszöntötte édesapját. Péter megölelte fiát, majd beindította a járművet, és megkezdték szokásos körútjukat hazafelé. Ez a délután azonban más volt, mint a többi. Valami megtörte azt a monotonitást, ami rásütötte bélyegét az életükre, és bár fájdalma nem csökkent, a férfi már nem érezte úgy, hogy meg akar fulladni. Habár a nap többi része ugyanúgy telt el, ahogyan máskor, a levegőben motoszkált valami. Egyfajta különös vibrálás volt az, amely jelezte: Péter élete más irányt vesz.
***
Egy héttel később Annát kiengedték a kórházból. Túl sok ideje volt gondolkodni a betegágyban, így korábban fellángoló dühe helyét átvette a lelkiismeret-furdalás érzése. Tudta, bocsánatot kell kérnie az idegentől, amiért úgy lehordta. Hiszen nem tehet semmiről, ő csak segíteni akart! Nem tudhatta, hogy tényleg meg akar halni. A lakótömb előtt észrevette azt a kis ajándékboltot, amely eddig fel sem tűnt neki. Persze, hogy is tűnhetett volna fel, ha egyszer minden áldott nap a másik irányba indult el. Emlékezett rá, hogy a férfi valamiféle üzletről mesélt, ahová bevitték a levelét, és mivel a bejárati ajtó felett ugyanaz a cím állt, mint a lépcsőházén, azonnal tudta, hogy jó helyen jár.
Tizenegy óra múlt tíz perccel, amikor belépett a boltba. Egyetlen vásárló sem volt az üzletben és a pult mögött sem állt senki. Az ajtó felett elhelyezett harang megszólalását ismerős hang kísérte, amely hátulról jött, a helyiség másik végéből. Hallatszott, hogy Péter sietősen érkezik, de a látványra, ami várta, nem számított.
- Jó napot, Péter! – köszönt bizonytalanul a nő.
- Jó napot! Milyen kellemes meglepetés! Miben segíthetek?
- Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért. Tudom, szörnyen bántam magával a kórházban, pedig csak a levelet hozta el. Egy nagyon fontos levelet, amelyet a volt cégem küldött azzal az üzenettel, hogy nem kapom meg a végkielégítésem. De nem is ez a lényeg. Én csak… szóval, szeretném, ha nem hinné rólam, hogy mindig ilyen elviselhetetlen hárpia vagyok. Aznap valóban meg akartam halni, de valami, illetve valaki nem akarta, hogy így történjen. Köszönöm, hogy törődött velem, és még egyszer elnézést, hogyha kellemetlenséget okoztam magának. – Anna már menni készült, amikor a férfi utána sietett, és megfogta a karját, mielőtt kilépett volna az ajtón.
- Várjon! Ne menjen el, kérem! Jöjjön, foglaljon helyet! Nem tudom biztosan, de gyanítom, nem akar egyedül maradni, és nekem is jobb, ha van társaságom.
- De nem akarom zavarni a munkájában.
- Nincs itt senki! Egyáltalán nem zavar. Éppen az iratokat és a raktárt ellenőriztem, de mindig akkora a fejetlenség. A volt feleségem intézte ezeket az ügyeket, de én nem bírok velük. Inkább meséljen magáról! Ne vegye tolakodásnak, de kíváncsi lennék, mi vezetett oda, hogy öngyilkos akart lenni? Tudom, ez most hirtelen jött és nagyon személyes kérdés, de higgye el, remek hallgatóság vagyok. – Péter bátorító mosolyt eresztett el, ami úgy tűnt, valóban megtöri a kialakult feszültséget.
- Maga nagyon kedves velem, pedig meg sem érdemlem.
- Ugyan, ne butáskodjon!
- Biztosan nem tartom fel?
- Egészen biztos. Mesélje el nyugodtan, mi történt. – Ez a válasz valamelyest megnyugtatta Annát, ezért úgy döntött, válaszol a férfinak.
- Tíz évig dolgoztam könyvelőként egy jól menő fémipari cégnél. Aztán – körülbelül két hete – behívott az igazgató, majd közölte, hogy létszámleépítés folyik a vállalatnál, ezért meg kell válniuk néhány embertől. A baj csak az volt, hogy senki mást nem küldtek el, és ez nagyon felbosszantott. Most megkaptam a levelüket, hogy nem kapok végkielégítést, mert a tíz év alatt kétszer is előfordult, hogy néhány száz forint különbség volt a könyvelésben. Természetesen előfordulhat, de aljasság, hogy elküldenek, és még jóformán lopással is megvádolnak. A következő az lesz, hogy fizessem vissza a pénzt. Hol is tartottam? Ja, igen, megvan. Tehát kirúgtak, és egy hétig vártam a papírokat, közben pedig munkát kerestem. Az egyetlen előnye a sok szabadidőmnek az volt, hogy többször látogathattam meg édesanyámat az idősek otthonában. Már csak ő maradt nekem, miután elvesztettem az állásom. Egy hete – amikor rám talált – felhívtak reggel az otthonból, hogy édesanyám elhunyt. Azonnal bementem, elintéztem a papírokat, és hazafelé jövet megláttam a gyógyszertárat. Már nem is emlékszem, hogy abban a pillanatban tudtam, mit fogok tenni, vagy csak a fájdalomcsillapító megvásárlása után jutott eszembe, mindenesetre úgy éreztem, számomra véget ért az élet. Nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna folytatni. A többit már tudja.
***
- Gondoltam, hogy súlyos háttere van a tettének. Az emberek csak úgy nem lesznek öngyilkosok, ha nincs rá különösebb okuk. Persze, elítélem az öngyilkosságot magát, mert ezek a személyek éppen attól a reménytől, attól az új lehetőségtől fosztják meg magukat, amelyet az elkövetkező időszak ígér. Ennek ellenére megértem őket, hogy azt hiszik, nincs más választásuk. Én nem tudnám elképzelni, hogy megtegyem.
- De magának ott van a fia! Azt mondta a kórházban, hogy iskolába jár. Persze, hogy nem hagyhatja magára! Ha lett volna valakim, nekem sem jut eszembe ilyesmi, de nem volt, és nincs is már senkim.
- Tudja, másfél hónapja veszítettem el a feleségem. Rákos volt, az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá. Azelőtt nem törődtem az emberekkel, még az üzlettel sem, csak és kizárólag magammal. Az ő halála ráébresztett, hogy rosszul éltem az életem. Eltékozoltam rengeteg időt, amit jobban is eltölthettem volna. A magány szörnyű gondolatokat képes ébreszteni az emberben, ezt én is tudom. Jelenleg a fiam a legfontosabb az életemben, és az, hogy mindent megadjak neki. Tisztában van vele, mi történt az anyukájával, de nem szomorkodik. Hiányzik neki, ahogy nekem is. Néha beszélgetünk róla, de többnyire kerülöm a témát. Nagyon nehéz egyedül nevelni egy gyereket és a boltot is vinni. Már értem, miért volt olyan fáradt sokszor a feleségem: mert mindez az ő vállát nyomta. Lelkiismeret-furdalásom van; úgy érzem, cserbenhagytam. Ő sosem panaszkodott emiatt, de a halála óta rájöttem, milyen borzasztó férj voltam. Próbálom helyrehozni mindazt, amit elrontottam, és mindent megtenni a jövőnk biztosításáért, de tudom, a múltat nem változtathatom meg. Rájöttem, hogy a továbblépés egyetlen módja, ha nem a múlt hibáit akarom kijavítani, hanem a jelenben megteszek minden tőlem telhetőt, hogy szebb, jobb jövőt nyújthassak a fiamnak. Sajnálom, nagyon elkalandoztam. Elnézést kérek, amiért így lerohantam a problémáimmal, nyilván nem kíváncsi rájuk.
- Ellenkezőleg! Jobban megértem magát, mint bárki más. Úgy látszik, mindkettőnknek szüksége van a társaságra.
Néhány pillanatnyi csend telepedett az üzletre, de új ötlettől vezérelve Péter megszólalt.
- Anna! Kérem, ne nézzen őrültnek, de az előbb eszembe jutott valami. Dolgozzon nálam!
- Tessék?
- Én úgysem értek a számlákhoz, a rendelésekhez és a többihez, csak az alkotáshoz, és egy kicsit az eladáshoz. Örülnék neki, ha valaki levenné a vállamról ezt a terhet, és jó kezekben tudnám a könyvelést.
- Hiszen alig ismer! Miért bízik bennem ennyire? Akár tolvaj is lehetnék, aki megkedvelteti magát másokkal, hogy aztán kicsikarjon belőlük minden forintot.
- Maga nem olyan ember.
- Honnan tudja?
- Mert láttam a szemében. Ahogyan mesélt, azt nem lehet megjátszani. A fájdalom, a csalódottság nem olyan érzések, amelyeket bárki is csak úgy el tud rejteni. Ezenkívül láttam, hogy öngyilkos akart lenni, és a pofonból ítélve, amit kaptam, ez teljesen világos. Különben is! Ha valakit fel akarnék venni, azzal is csak néhány szót beszélgetnék, mielőtt eldöntöm, hogy alkalmas-e, hogy tudok-e vele dolgozni, vagy sem. Fogadja el az állást! Nem tudok sokat fizetni, de ideiglenesen mindenképpen jól fog jönni, ebben biztos vagyok.
- Nem is tudom, mit mondjak.
- Mondjon igent!
Néhány pillanatnyi gondolkodás után a nő megszólalt.
- Tudja mit? Elfogadom az ajánlatát. Amíg csinálok valamit, nem gondolkodom mindenféle őrültségen, és ahogy mondta, a pénznek mindig van helye.
- Mikor tud kezdeni?
- Ma csütörtök van. Mit szólna hétfőhöz? Holnap lejövök, és megbeszéljük a részleteket, megismerkedek az üzlettel, így hétfőn már dolgozhatnék.
- Nekem megfelel.
- Most mennem kell, még van néhány dolgom, de holnap benézek, ahogy ígértem. Ne aggódjon, nem fogok kárt tenni magamban!
- Remélem is. Viszontlátásra!
- Minden jót, Péter!
***
Másnap fél egy előtt néhány perccel Anna a megbeszéltek alapján megjelent az üzletben. Péter éppen ebédelt, de bekísérte a nőt az irodába, ahol hatalmas papírhalmaz fogadta az új munkaerőt. A délután többi részében rendszerezte a beszerzési listákat, szállítói számlákat, értékesítési kimutatásokat, valamint minden egyéb anyagot, hogy hétfőn, amikor munkába áll, már ne kelljen ezzel foglalkoznia. Megismerkedett a raktári renddel, megbeszélték a szerződés részleteit, majd – Annát az üzletben hagyva – Péter elrohant, hogy elhozza Bencét az iskolából. Amikor visszaértek, a férfi bemutatta a nőt a fiának.
- Anna, bemutatom a fiam, Bencét! Bence, ez a néni itt Kováts Anna! Ő fog segíteni apának a boltban.
- Szia! – köszönt bizonytalan, vékony hangon a fiú.
- Szervusz, Bence! Örülök, hogy megismerhetlek. – A nő megsimogatta Bence fejét, aki édesapjához húzódott.
- Apa! A néninek ugyanaz a neve, mint anyának – súgta oda Péternek a kisfiú, de Anna meghallotta.
- Valóban? – kérdezett vissza az újdonsült könyvelő, aki kezdte érteni a férfi hirtelen jött segítőkészségét.
- Ühüm! – bólogatott Bence.
- Nahát! Micsoda véletlen, ugye Péter? – Anna szúrós szemet meresztett a tulajdonosra, aki nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel.
- Tudod, kisfiam, sok embert hívnak Annának, Péternek vagy Bencének. Emlékszel apa régi barátjára, aki nemrég nálunk járt? – A fiú bólintott. - Őt is Bencének hívják, akárcsak téged.
Annában forrongtak az indulatok, amelyeken nehezen tudott úrrá lenni. Csupán Bence jelenléte miatt nem rendezett jelenetet, de érezte, nem bírja sokáig, ezért elköszönt, majd hazament. Otthon levágta a táskáját a konyhaasztalra, töltött magának egy pohár gyümölcslevet, közben pedig a legkülönfélébb szitokszavakkal illette Pétert. A férfi azonnal tudta, hogy a nő mindent félreértett, de nem haragudott a fiára. Már korábban el kellett volna mondania Annának ezt az apró, ám jelentékeny tényt. Bezárta a boltot, hazavitte fiát, és megkérte, hogy zárkózzon be, ne engedjen be senkit, amíg ő elmegy elintézni valamit. Korábban többször is előfordult, hogy Bence egyedül maradt otthon néhány órára, ezért Péter nyugodtan hagyta otthon a fiút.
A nő lakásához érve kopogtatott, Anna pedig pohárral a kezében, lenge, otthoni ruházatban nyitott ajtót.
- Mit akar itt? Semmi keresnivalója a lakásomban! – hordta le a férfit Anna.
- Kérem, Anna, félreérteti a helyzetet! – felelte Péter kétségbeesetten.
- Mit lehet ezen félreérteni? Azért alkalmaz, mert a feleségét is úgy hívták, mint engem!
- Ez nem igaz! Kétségtelen, hogy nem hiszek a véletlenekben, de ez nem jelenti azt, hogy a neve miatt vettem volna fel. Sajnáltam, hogy olyan rosszra fordult a sorsa, és reméltem, hogy ezzel új esélyt adhatok a továbblépésre.
- Nem most másztam le a falvédőről, és a mesékből is kinőttem már! Köszönöm, amit értem tett, de azt hiszem, jobb, ha elmegy, mielőtt olyant mondanék, amit még én is megbánok.
- Várjon! Csak hallgassa meg, amit mondani akarok, aztán elmegyek, és nem keresem többet.
- Rendben. Két percet kap! – mondta a nő, mire a férfi beszélni kezdett.
- Meséltem magának a feleségem haláláról, de van valami, amiről még nem tud. Röviddel az előtt, hogy kiderült a betegsége, megcsaltam Annát a legjobb barátnőjével. Sohasem tudta meg, a betegsége alatt sem árultam el neki, képtelen voltam rá. A rák gyorsan úrrá lett rajta, hamar elvitte, és nem maradt időm, hogy jóvátegyem a hibámat. Azóta nem tudok egyetlen nőre sem úgy tekinteni. Soha nem felejtem el azt a bizalomtól duzzadó, szeretettel teli tekintetet, amit utoljára láttam, mielőtt örökre lehunyta a szemét. Sokan megfordulnak az üzletben naponta, még ha nem is vásárolnak. Láttam rengeteg gyönyörű nőt, de egyik sem keltette fel az érdeklődésem. Úgy éreztem, vezekelnem kell azért, amiért megbántottam azt, akit a világon mindennél jobban szerettem. Megérdemlem, hogy egyedül vagyok. Ez a büntetésem, amelyet a Sors szabott ki, és én elfogadom, mert bűnhődnöm kell. Nem kérem, hogy higgye el nekem, nem azért alkalmazom, mert úgy hívják, ahogy a feleségem. Csak azt szeretném, ha tudná, a szándékaim tiszták. Segíteni akartam, vagyis akarok magának, és csak magán múlik, hogy mit kezd ezzel a segítséggel. – Anna már éppen válaszolni készült, amikor a férfi sarkon fordult, és szó nélkül elment, belefojtva ezzel a szót a nőbe.
***
Hétfőn Péter a szokottnál korábban érkezett, hogy kinyissa az ajándékboltot. Már háromnegyed nyolckor ott volt, mivel Bence osztálykirándulásra ment, és negyed nyolcra be kellett érnie az iskolába. Eszébe jutott a péntek este. Meg volt róla győződve, hogy bár olyan titkot árult el Annának, amit még senkinek, a nőt ezzel nem győzte meg. Felsöpört, felmosott, mivel legutóbb nem volt rá ideje, majd fél kilenc előtt néhány perccel kinyitotta az üzletet. Nem telt bele öt perc, és megszólalt a vásárló érkezését jelző csengő. A férfi nem gondolta, hogy ilyen hamar bárki is betéved, és még a raktárban tartózkodott. Amikor belépett az eladótérbe, azt hitte, rosszul lát.
- Mi az, mit néz? Van valami a ruhámon? – kérdezte Anna érdeklődőn.
- Nem, dehogy. Semmi ilyesmiről nincs szó, csak nem számítottam magára. Azt hittem, hogy a péntek délután után soha többé nem akar látni.
- Úgy is volt. De hétvégén rengeteget gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy akármi is az oka annak, hogy felvett, egy ilyen lehetőséget nem utasíthatok vissza. Szükségem van a pénzre. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt az állást eltékozoljam.
- Örülök, hogy mégis marad. Ma áru érkezik, jól fog jönni a segítség. – A nő nem válaszolt, csak bement az irodába és letelepedett az íróasztalhoz.
***
Anna már egy hónapja dolgozott az ajándékboltban, és a Péterrel történtek már csak rossz emlékként éltek benne. Megszerette az új munkáját, és Bencével is jó barátságba került. A nő munkába állása óta minden sokkal gördülékenyebben ment az üzletben, és Péternek is több szabadideje maradt fiára, valamint saját magára. Magánya Anna jelenlétével fokozatosan csökkent, egyre jobban érezte magát. Voltak rossz napjai, amikor semmihez sem volt kedve, és egész nap feleségére gondolt. Még mindig fájt neki az asszony elvesztése, de a fájdalom helyét lassacskán kellemesebb érzés vette át.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, Péter és Anna úgy kerültek közelebb egymáshoz. A nő többször is náluk ebédelt, vagy éppen ő hívta meg a férfit és a fiát vacsorára. Az alkotószellem is visszatért Péterbe, aki ennek hatására régen látott minőségben és mennyiségben alkotta meg ajándéktárgyait. Még új módszereket is kipróbált, amelyek egy része úgy tűnt, tökéletesen idomul a képességeihez. Eljött az újév, és a bolt tulajdonosa érezte, kezd egyre gyengédebb érzéseket táplálni a nő iránt. Sok időbe telt, mire rávette magát, hogy beszéljen az érzéseiről Annával, de úgy érezte, neki is joga van tudni a benne kialakult kezdődő szerelemről. Egy szerdai napon, amikor a hó, valamint az iszonyú hideg miatt kevés vásárlója akadt, kihívta az irodából a nőt, hogy végre színt valljon. Félt a beszélgetés következményeitől; hogy Anna felmond, hogy nem látja többé, hogy ismét pofon vágja, hogy újfent egyedül marad. Azonban nem volt más választása. Ő is tudta, hogy minél előbb szembesíti őt az érzéseivel, annál könnyebb lesz utána a szíve.
- Valami nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni – kezdte vallomását titokzatosan Péter.
- Megijesztesz. Nem szoktál ilyen komoly lenni – szólalt meg Anna kissé riadtan.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudj valamit. Valamit, amit már egy ideje érzek, és amit néhány hete el szeretnék mondani, csak eddig nem tudtam, hogyan tegyem.
- Mondd csak, ne kímélj! – vágott közbe kényszeredett mosoly kíséretében a nő.
- Tudod, ez a háromnegyed év rengeteg boldog pillanatot hozott az életembe, amiről azt gondoltam, már nem történhet meg. Reményt adtál nekem! Esélyt, hogy újrakezdjek mindent, és újra tudjak szeretni. Te rendkívül kedves, figyelmes és okos nő vagy. Olyan, akivel az ember leélné az életét. Fogalmam sincs, mikor vagy hogyan történt, de attól tartok, beléd szerettem. Először nem törődtem ezzel az érzéssel, próbáltam elfojtani magamban – kevés sikerrel. De ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, ez az érzés is erősebb lett, és most már ott tartok, hogy nem vagyok képes magamban tartani. Tudom, hogy nem érzel ugyanúgy, ahogy én, nem is várom el, hogy belém szeress. Csak azt kérem, hogy adj egy esélyt! Gyere el velem kettesben vacsorázni, úgy, hogy Bence nincs velünk! Mit gondolsz, reménykedhetek benne?
Anna hosszú percekig meg sem tudott szólalni. Nem volt mérges, nem pofozta fel a férfit, de összezavarodott, és szörnyen kényelmetlenül érezte magát. Végül nem húzhatta tovább az időt, megszólalt.
- Nézd, Péter! Ez a vallomás túlságosan hirtelen jött. Jelen pillanatban azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok. Gondolkodnom kell, megemészteni a hallottakat. – A nő vett néhány mély levegőt, majd folytatta. - Mivel az időjárás miatt nem érkezik a héten szállítmány, és a vásárlók sem özönlik el az üzletet, az lesz a legjobb, ha kiveszek két nap szabadságot. Lesz négy napom, hogy felfogjam, ami az előbb történt. Hétfőn reggel a szokásos időben jövök dolgozni, akkor reagálok minderre, de most nem tudok mit mondani. Kérlek, a nap további részében, ha lehet, csak üzleti ügyekben keress, szeretnék egyedül lenni. – Péter bólintott, Anna pedig felállt, és visszament az irodába.
Az otthon csendje nyugtatóan hatott Annára, olyannyira, hogy alig dőlt el az ágyon, perceken belül el is aludt. Hajnal öt órakor riadt fel, és első útja a konyhába vezetett. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen sokat aludt. Mikor elveszítette az állását, többször is előfordult, hogy délután lefeküdt, és csak hajnalban vagy reggel ébredt fel. Lefőzte a kávét, megreggelizett, majd kényelmesen elhelyezkedett a foteljében, és amíg a forró ébresztő italt kortyolta, végiggondolta az előző délutánt. Nem tudta, mihez kezdjen. Csupán egyetlen biztos pont volt a gondolataiban, amire alapozhatott: Péter nem volt közömbös számára. Bár tetszett neki a férfi, félt, hogy az csak azért szeretett bele, mert egykori feleségét látja benne. Márpedig ő nem akart második lenni senki szívében. Egész nap és egész éjjel azon jártak a gondolatai, hogy elhatározza, ad-e esélyt maguknak a boldogságra, vagy meghátrál, és akkor biztosan nem csalódik. Ugyan a második változat sokkal kényelmesebb és helyesebb megoldásnak mutatkozott, a férfi szavainak felfogását követően a szíve egyre inkább az első lehetőség felé húzta. Vasárnap este, lefekvés előtt még egyszer utoljára megfontolta aznap meghozott döntését, és annak ellenére, hogy bizonytalan volt a következményekkel kapcsolatban, már nagyon jól tudta, mit fog mondani Péternek.
Eljött a hétfő reggel, és Anna izgatottan indult dolgozni. Mikor belépett az ajtón, Péteren látta azt a megkönnyebbült arckifejezést, amelyet már annyiszor az elmúlt hónapok folyamán. Ismerte minden arcrezdülését, a reakcióit. Bezárta maga mögött az ajtót, kitette a zárva táblát, majd leült a férfi mellé a pult mögött.
- Sokat gondolkodtam az utóbbi napokban, kérlek, hallgass végig. – Péter beleegyezően biccentett, így a nő folytatta mondandóját. - Két lehetőség között érlelődtem, és nagyon nehezen döntöttem el, mihez kezdjek a helyzettel. Egyik oldalon ott volt a visszautasítás, ezáltal a biztosabb, nyugodtabb élet, ahol nem kell félnem attól, hogy elveszítelek, hogy mást találsz, hogy csak azért akarsz velem lenni, mert emlékeztetlek a feleségedre. Ezek a félelmek valósak, és nem hagyhattam őket figyelmen kívül. Ezzel szemben a másik oldalon ott volt a szívem. Nem vagy közömbös számomra, már jó ideje nem, de veled ellentétben én tudtam kezelni az érzéseimet. Úgy gondoltam, jobb, ha nem bonyolódok bele egy ilyen kapcsolatba, hiszen abból semmi jó nem sülhet ki. Mégis, amikor bevallottad nekem az érzéseid, valami megmozdult bennem. Ez az érzés felszínre tört, és azt hangoztatta: „Vágj bele! Mitől félsz? Csak egyszer élsz, engedd be a boldogságot!” Egészen tegnap délutánig teljes bizonytalanságban, kétségek közt vergődtem. Aztán eszembe jutott, hogy édesanyám milyen megkeseredetté vált öreg korára. Hányszor mesélt arról, milyen magányos lett az élete édesapám halála után! Soha többé nem engedte senkinek, hogy szerelmet ébresszen benne, de ez rányomta a bélyegét nem csak a mindennapjaira, hanem az egészségére is. Úgy döntöttem, hogy én nem szeretnék ilyen megkeseredett ember lenni. Akármeddig tart közöttünk ez a kapcsolat, kihasználom a lehetőséget a boldogságra. Már nem vagyok húsz éves, nem ámíthatom magam azzal, hogy majd eljön az igazi. Az élet nem vár. Elszalad előttünk, és ha nem tartjuk vele a lépést, elveszítjük a fényt, amely ahhoz kell, hogy végigvezessen az utunkon, én pedig nem akarok az árnyak martaléka lenni! Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a válaszom: igen. Próbáljuk meg együtt.
Péter jó darabig csak ült ott némán, anélkül, hogy meg bírt volna szólalni. Legmerészebb álmaiban gondolt arra, hogy Anna pozitív választ ad, de ez a valóság volt: az álom ezúttal valósággá vált. Az ábrándozásból a nő szavai ébresztették, míg végül ő is megszólalt.
- Ne haragudj! Csupán biztos akartam lenni benne, hogy jól hallottam, amit az előbb mondtál. Annyira féltem, hogy nemet mondasz. Még az is eszembe jutott, hogy itt hagyod a céget. Mióta szerdán hazamentél, alig néhány órát aludtam, és alig pár falatot ettem. Még Bence is észrevette rajtam, hogy nem vagyok jól. Azt mondtam neki, hogy beteg vagyok, de ne aggódjon, mert hamar meggyógyulok. Nem gondoltam, hogy a gyógyulásom valóban bekövetkezik.
- Most már megnyugodhatsz, itt vagyok – mondta Anna, és átölelte a férfit.
Több mint tíz percig ültek ott ölelkezve. Az idillt egy vásárló kopogása törte meg, aki a még csütörtökön leadott rendeléséért jött. Az idős hölgy távozása után Anna bement az irodába, hogy behozza lemaradását, Péter pedig a raktárban ténykedett, valamint kiszolgálta az érkező vásárlókat.
***
Az ajándékbolt tulajdonosa és könyvelője már majdnem fél éve éltek párkapcsolatban. Péter asztalt foglalt egy ismert, nívós étteremben a hónapfordulóra, míg édesanyjával megbeszélte, hogy Bence azon az estén nála alszik. Mindketten nagyon régen várták már az estét, különösen Péter, aki azon a napon akarta megkérni Anna kezét. A férfi két órával zárás előtt elment már, hogy fiát elhozza az iskolából, elvigye édesanyjához, és elintézhessen mindent, amit még a vacsora előtt tervezett. Szeretett volna elmenni az étterembe is, hogy ellenőrizze, minden készen áll a lánykérésre. Eközben Anna az üzletben maradt, hogy tartsa a frontot zárásig. Nem sokkal négy óra előtt rendőrautó állt meg a bejáratnál, és két egyenruhás férfi lépett a boltba.
- Jó napot kívánok! – köszönt szinte egyszerre a két rendőr. - Ön Kovács Anna?
- Igen, én vagyok. Mi történt? – A nő szíve elkezdett szaporán verni, mint aki tudja, mi következik.
- Sajnálattal kell közölnünk, hogy Kováts Péter üzlettulajdonos másfél órával ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett és elhunyt. Az autójában rajta kívül fia, Kováts Bence tartózkodott, de szerencsére az ütközés ellenkező oldalán ült, ezért sérülései nem életveszélyesek. A mentők a központi kórházba szállították. Úgy tudjuk, hogy az édesanyján kívül Ön volt a legközelebbi ismerőse az áldozatnak és a fiúnak. Talán az lenne a legjobb, ha bizonytalan ideig bezárná az üzletet, és bemenne a kórházba a kisfiúhoz, valamint az idős asszonyhoz. Alighanem megnyugtató lenne számukra a közelsége.
- I-igen, rendben, köszönöm!
Anna képtelen volt felfogni a hallottakat. A rendőrök távozása után azonnal összepakolta a holmiját, bezárta az üzletet és taxival a kórházba sietett, ahol Péter édesanyja, Katalin már várt rá. Eddig három alkalommal találkoztak, és az idős asszonyra jó benyomást tett a nő, aki még mindig sokkhatás alatt állt. Vigasztalta Katalint, de ő is vigaszra szorult. A férfi, akinek odaadta a szívét, az életét, most halott. A fájdalom nem látszott az arcán, de belül, mélyen a lelkében őrjítően mardosta azt. Legszívesebben kiabált volna, hogy megkérdezze a sorstól: miért vette el tőle Pétert? Hiszen annyira szerette!
A két nő egy darabig némán ült egymás mellett. Nem tudták, mit mondjanak a másiknak, mivel segítsék a másikat ezekben a nehéz órákban. Végül Katalin szólalt meg először.
- Tudtad, hogy Péter nemrég végrendeletet készített?
- Hogy mit? De hát miért?
- Meg akarta kérni a kezed, és azt akarta, hogy ha bármi történik vele, Bencét nálad helyezzék el, mivel te vagy az egyetlen, akiben megbízik. Én már öreg vagyok, magamat sem tudom rendesen ellátni, Bence pedig törődésre szorul. Úgy rendelkezett, hogy az üzlet is legyen a tiéd, hogy legyen miből eltartanod a fiát.
- Péter miért nem mondta ezt el nekem? Ön mióta tud róla?
- Csupán két hete. Az ügyvédtől ment haza, és beugrott, hogy elmesélje, megírta a végrendeletét. Ekkor hallottam először a házassági terveiről, és azonnal áldásom adtam rátok. Nagyon szép gyűrűt vett, megmutatta.
- Szóval ezért szervezte meg ezt a vacsorát ma estére. Meg akarta kérni a kezem. – Erre a gondolatra keserves sírásba kezdett, vigasztalhatatlanul hullottak a könnyei.
- Tudom, mit érzel, gyermekem. Én is fiatalon vesztettem el a férjem, tisztában vagyok vele, milyen fájdalmas lehet neked. De most nem sírhatsz, erősnek kell lenned!
- Hogy lehetnék erős, amikor ő elment?
- Ne feledd, mit mondtam az előbb! Péter rád bízta Bencét, akinek szüksége van valakire, akit közelebbről ismer, akiben megbízhat. A fiam nem véletlenül tett meg téged Bence gyámjának. Nagyon jól tudta, hogy ha valaki, akkor te képes vagy felnevelni. Szedd össze magad, és menj be Bencéhez! Biztosan jól esne neki egy ismerős arc. Én már voltam bent nála nemrég, de nem akart velem beszélni. Talán te könnyebben szóra bírod.
- Fogalmam sincs, képes leszek-e rá. Semmilyen tapasztalatom nincs a gyereknevelésben.
- Csak szeresd úgy, mintha a sajátod lenne, és adj meg neki mindent! Ez a legtöbb, amit tehetsz érte.
- Gyengének érzem magam, hitehagyottnak.
- Ez természetes ebben a helyzetben, aranyom. De ismerem a fiam. Ha azt mondta, hogy te vagy a legmegfelelőbb a feladatra, akkor az úgy is van. Amíg tudok, én is segítek neked, de ha elmegyek, egyedül kell boldogulnod. Most menj, beszélj Bencével, szüksége van rád!
Anna letörölte a könnyeket az arcáról. Megköszönte Katalinnak a segítséget és bement abba a szobába, amelyben Bence törött lábbal, fején kötéssel feküdt. A nő leült az ágy mellett található székre és nézte a fiút, aki szomorúan meredt előre. Fogalma sem volt, mit mondjon. Mondhat-e ilyenkor bármit, amivel megvigasztalhatja a fiút. Ehelyett egészen más döntésre jutott. Megölelte a fiút, aki épen maradt kezével visszaölelte, majd sírni kezdett.
- Tsss! Nem lesz semmi baj, itt vagyok. Nem megyek sehová. Vigyázni fogok rád, ígérem!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
