Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiú, akinek zengő szíve volt. Senki sem szerette őt szívének zajos mivolta miatt, testvérei mindig is bántották, mert nem tudtak tőle esténként aludni.
Szülei ezért egyszer bezárták a ház pincéjébe, hogy senkit se zavarhasson a fiú zengő szíve, s ezt mondták neki:
– Addig nem jöhetsz ki innét, míg meg nem tanulsz csendes lenni!

De a fiú nem tudott hangos szívének megálljt parancsolni, így először kérlelni kezdte testvéreit a pinceajtón keresztül:
– Kedves testvéreim, engedjetek ki, megígérem, hogy nem foglak titeket többé zavarni, csak eresszetek el!
De a testvérei nevettek rajta, s nem segítettek neki:
– Jobb is inkább, ha bent maradsz, tudunk nélküled nyugton aludni végre!

A fiú nagyon szomorú lett erre, és akkor édesanyjának könyörgött sokáig, amikor az enni és inni vitt neki:
– Édesanyám, eressz ki a pincéből, megígérem, hogy soha többé nem fogjátok hallani zengő szívemet!
De az anyja nem hallotta a kérlelő szókat, mert a ház ura megparancsolta neki, hogy mikor a pincéhez megy, fülébe viaszt öntsön, mert jól tudta, hogy az asszony megsajnálná, és eleresztené a fiút. Erre aztán a fiú még szomorúbb lett, ilyenkor pedig még hangosabban zengett mellkasában a szíve. Meghallotta ezt az apja, és nagy haragjában lement a pincéhez, hogy megtanítsa egymaga gyermekét a csendre, de amikor levette a lakatot, a zengő szívű sem volt rest, ügyesen kilökte az ajtót, és már rohant is világgá.

Szaladt, vissza se nézett, s már hetedhét országon is túl volt, amikor végre elfáradt. Leült aztán egy ősöreg fa alá, és hosszan sírni kezdett nagy bánatában. Olyan nagyon szomorú volt, hogy szívének zengése egész elhangzott a szomszéd királyságig, ahol aztán az emberek kirohantak a házukból, mert azt hitték, megindult a föld.
A király is hallotta a zengést, és tudni akarta, hogy honnan jött a hang, azon nyomban a szélrózsa
minden irányába kiküldte embereit, hogy találják meg a földöntúli zengés forrását.

A fiú napokig ült ott búslakodva az ősöreg fa lombja alatt, senki emberfia nem járt arra, mert mind nagyon megijedtek a zengéstől, s azt hitték, óriások járnak arra. De nem úgy tett a király követe, aki napnyugat felől érkezett meg az ősöreg fához. Erősen megcsodálta az alatta pityergő fiút, így szólt hozzá nagy ámultában:
– Hát te fiú, belőled szól az az istenverte zengés, ami megbolygatta a szomszéd királyságot?
A mogorva beszédtől a fiú elszomorodott és még hangosabban kezdett zengeni a szíve, hogy majd
beleszakadt.
– Kedves urambátyám, nem akartam én ilyennek születni, nem akartam soha hangos szívet magamnak,
de így adta az Úr, ezért aztán a más emberek nem nagyon szeretnek.
Leszállt erre a lováról a követ, hogy közelebbről láthassa a fiút, mert még mindig nem hitte el, hogy belőle jön a zengés.
– Na, te fiú, ne itasd az egereket, jöjj inkább velem napnyugatra, a királyom téged kerestet, mert látni akarja a csudát, amitől még erős falú palotája is megremeg. Lesz neked ott hol laknod, mit enned, mert látom, olyan vézna vagy, mintha életedben nem ettél volna, ruháid is igen rongyosak.

A zengő szívű sírása egyhamarjában elmúlt, ámulva tekintett fel a cifra követre:
– Hát a te királyod igazán jó ember lehet, ha engem ilyen jól kívánna tartani palotájában. Elmegyek hát veled, úgysincs hova lennem.
Felszállt hát a követ lovára, és meg sem álltak a napnyugati királyságig. Ott aztán megfürdették,
megetették és cifra, aranyos ruhákba öltöztették, úgy vitték a király elé.
A király nagyon megörült a zengő szívűnek, és arra kérte, adja elő tudományát neki és az udvaroncainak. A fiú roppantmód elszégyellte magát, mert nem tudott többet mutatni saját magánál:
– Uram királyom, nekem csak a zengő szívem van, amivel én nem tudok mit csinálni, csak zeng magába,
amit senki sem szeretett eddig.
A király erre felnevetett hangosan, majd azt mondta a szegény fiúnak:
– Ne aggódj már többet, itt neked jó helyed lesz, senki sem fog téged ezentúl bántani a szíved hangja miatt. Hamarjában tartunk egy pompás bált megérkezésed tiszteletére! – Azzal intett udvaroncainak: – Nyissátok meg a kastély kapuit, hadd járjanak csudájára a népek ennek a kincsnek, melynek nincs párja a világon!

Csodálatos mulatságot is szerveztek mindjárt, a király kiküldette futárjait, hogy birodalma minden városába vigyék el a hírt, hogy egy zengő szívű érkezett a királyi palotába. Sokan érkeztek az ország legkisebb faluiból és nagyvárosaiból csudájára járni a fiúnak, akinek zengett a szíve.
Napokig tartott, amíg az összes vendég megnézhette magának, de a zengő szívű egy cseppet se bánta,
nagyon is boldog volt, hogy végre nem kellett szégyenkeznie szíve hangja miatt. Miután aztán elmentek a népek az udvarból, a király így szólott leghívebb alattvalóinak:
– Vigyétek termébe ezt a fiút, lássátok el minden jóval, de zárjátok kulcsra aranyos ajtaját, nehogy bármi bántódása essék ennek a csodának.

Szótlanul kísérték a legmagasabb torony legmagasabb szobájába, ahova aztán a király parancsolatja szerint bezárták. De ez a terem nem olyan volt, mint otthon a pince, tele volt arany bútorokkal, arany ággyal, arany asztalon pedig a világ legfinomabb étkei, amit csak szem és száj megkívánhat. Az ablakból finom szellő szállt, aranyos napsugár világított. A fiú nem is gondolt szobájának
ajtajával, olyan fáradt volt a napokig tartó mulatságtól, hogy álmodva zuhant ágyába.

Telt-múlt az idő, a legmagasabb torony legmagasabb szobájából a fiút nem engedték ki, és napjában csak egyszer jött be hozzá egy udvaronc, aki ételt vitt neki, s megkérdezte, mire volna szüksége. Mindent megkapott, amit kért, őt nem is bántotta, hogy nem mehetett el a toronyból.
Esztendő telt el így, amikor szívének zengése roppant mód megerősödött. De a nagy magasságból a király se hallotta, egyedül annak legfiatalabb leánya. Az a királykisasszony is csak azért hallotta meg a zengést, mert mindig az alatt a torony alatt sétált el, melybe a fiút bezárták.

Tudta nagyon jól, kit tartott ott királyapja fogva, panaszosan fordult hozzá, hogy engedje el a zengő szívűt. De a király nem eresztette, mert nagy kincsként tartotta számon magában, és ő igenbizony nagyon szerette a kincseket. A királykisasszony csak annyit kért atyjaurától, hogy meglátogathassa a zengő szívű fiút, de azt sem engedte. Erre aztán a leány búsan sírni kezdett, amit a király nem bírt hallgatni, így végül csak megengedte neki, hogy az udvaronccal együtt bemehessen a legmagasabb torony legmagasabb szobájába.

Így is lett. A zengő szívű örömmel fogadta a világszép királykisasszonyt, aki máris kiküldette az ajtó elé az udvaroncot, majd megkérdezte a fiút:
– Mondd csak, miért lett olyan hangos a szíved?
– Szomorú vagyok, azért lehet ilyen magosból is hallani – felelte a fiú. – De mondd csak, mi szél
hozott ide? Úgy hallottam, senki másnak nem szabad erre járnia, csak az udvaroncoknak, akikre bízva vagyok.
– Gondoltam, hogy nem örömödben hallottam a szívedet. Tudod, zengő szívű, nem te vagy az egyetlen, akit atyám bezárt. Évekkel ezelőtt sok hasonló csudás embert hozatott a palotájába, hogy
dicsekedhessen más birodalmak királyainak és népének. Szomorú sors vár ezekre a csudával
születettekre, bár atyám nem akar rosszat nekik, mégis lassan elsorvad a szívük ebben a rabságban.
– Nem tudtam, hogy a király ilyen, amikor idejöttem. Mégis nagy a hála bennem, mert tulajdon családom rosszabbul tartott. Nemrégiben azonban madarakat láttam szállni a torony ablakából, s nagyon megkeseredtem ebben az aranyos kalitkában.
– Mindjárt gondoltam, hogy a világot nem csak innen akarod látni. Azért jöttem, hogy szabadon engedjelek téged.
Elámult erre a beszédre a fiú. Nem is nagyon tudott erre mit mondani, csak nézte a királykisasszonyt, amint szoknyája fodraiból elővarázsolt egy kulcsot.
– Csak egy feltétellel engedlek szabadon! Soha többé nem jöhetsz vissza ebbe a királyságba, és ha valaki kérdezi, hogyan szabadultál ki, mondd, egyedül szöktél meg. – A fiú kezébe adta a kulcsot.
– Ez a második kulcs, ma este kell elszöknöd, amikor a hold fénye betölti a szobád ablakát, mindenki aludni fog. A torony aljában egy táltos paripa vár majd reád, tudni fogja, merre kell mennie. Lesz a nyereghez kötve egy batyu is, mindenféle finomsággal, hogy éhen ne halj az úton. A kulcsot majd dobd a folyóba, a lovat pedig engedd el, amint általmentél a hídon.
– Hálám örökké üldözni fog kedvességedért, de miért szállsz szembe atyád akaratával?
– Mert az én szívem sem olyan, mint a többieké. Bár zengeni nem szokott, mint neked, de beszél hozzám alkalomadtán.
– Mit súg neked?
– Hogy jót cselekedjek. Most megyek, megígéred-e nekem, hogy többet nem térsz vissza? Zengő szíved
tennéd rá?
A fiú bólintott, és gyorsan zsebébe rejtette a kulcsot. Megvárta hát a holdat, hogy betöltse fényével szobáját, akkor nyitotta csak ki ajtaját. Mindent a királykisasszony parancsa szerint cselekedett. Mikor leért a torony aljába, ott várta őt egy csodálatos paripa. Felült rá, az pedig árkon-bokron keresztül ment vele, mígnem a város széles falán kívülre nem kerültek. Onnan a közeli folyóhoz vitte, ahol a zengő szívű beledobta a nyugodt vízbe addigi börtönének kulcsát, majd általbaktatott a hídon, leoldotta a paripa oldaláról az elemózsiás batyut, aztán visszaküldte
gazdájához.

Vissza se nézett a palotára, úgy indult homlokegyenest az ellenkező irányba. Azt se tudta, merre megy, a falvakat és városokat messziről kerülte, bokrok alatt húzta meg magát estékként, aranyos ruháját a vándorút megszaggatta, senki se tudta volna megmondani róla, merről jött, de amíg a
királyságban volt, zengő szíve elárulta volna.

Már térdig lejárta a lábát, mire kijutott a királyságból, és egy másikba vándorolt át. Abban a birodalomban azonban nem emberek éltek, hanem hatalmas óriások, akik nagyon szerették az emberhúst.
A zengő szívűben nem volt félelem, az életén kívül nem volt neki semmije, azt se tartotta sokra. Nem bánta, ha óriások közt leli halálát.
Baktatott tovább a hegyek közt előre, amikor egyszer csak hatalmas égzengés rázta meg a sziklákat.
Egy óriás közeledett, akinek minden lépését elviselhetetlen robaj követte. A fiú tudta, hogy érte jött, bátran állt hát elébe minden borzalomnak, melyet az óriás hozott magával. Meg is érkezett, lábának nyomában a föld vérzett, feje fölött a felhők szerteszaladtak. Szeme tűzből volt, sugarát a zengő szívűre vetette, majd így szólt:
– Ki vagy te ember, és miért jársz azokon a földeken, ahol csak az óriások járhatnak?
– Zengő szívű fiú vagyok, a szomszéd királyságból szöktem el, mert bezárva tartottak szívemnek zengése miatt.
Nagyot nevetett az óriás a halk szavakra, hogy alatta a föld hullámzott, mintha csak tenger hullámai lettek volna.
– Nem vagy akkor te se ember, se óriás. Ezért egyik földön sincs neked maradásod.
– Akkor leszek a vacsorád, mert nem akarom az életemet örökös vándorlásban leélnem. Inkább
meghalok.
– Bolond beszéd ez, én csak embereket eszem, zengő szívűeket soha.
– Ezt úgy mondod, mintha több is lenne a zengő szívűekből, talán találkoztál már mással is, kinek szíve ilyen istentelen zajt áraszt?
Az óriás elgondolkozott, tüzes szemét a felhők fölé emelte, majd újra a fiúra nézett.
– Megvallom, azoknak a szívéből nem a tefajta zengésed hallatszott, hanem ének, mely egyszer ezekben a hegyekben visszhangzott.
– Hát vannak még olyanok, mint én? Merre lehetnek, te talán tudod?
– Elég a sok kérdésből, neked a szíved nem énekel, hanem fülszakító zengést hallat, ha tudnám is, merre élnek ezek a lények, téged sosem fogadnának be.
– A hosszú úton akkor megtanulok énekelni a szívemmel, csak mutasd, merről jön az ének!
Az óriás kiterjesztette hosszú karját, és a felkelő nap felé nyújtotta, hogy szinte elérte a tüzes korongot.
– Onnan hallottam egyszer az éneket, van ott egy sziget is, biztos ott élnek az éneklő szívű lények. De neked az út túl hosszú ahhoz, hogy még éltedben elérd, mégis megpróbálkozol vele?
– Ha már célt nem is érek, legalább tudom, hogy volt merre mennem. Mivel hálálhatom meg kedvességet?
Az óriás lehajolt hozzá, hogy jobban megnézze magának a bátor ifjút. Tüzes szeme majdnem megégette a zengő szívűt, de az állta a pillantást.
– Ha megtanulsz énekelni a szíveddel és még élsz, mikor oda elérsz, énekeljen a szíved olyan hangosan, hogy én is hallhassam itt a hegyek között.
– Ígéretemet betartom neked, kedves óriás, most utamra indulok.

Napkelet felé vette az irányt, merre a hatalmas, ámde jószívű óriás mutatott. Esztendeig vándorolt, az idő alatt zengő szívével énekelni próbált, de alig sikerült neki egy-két hangot kiénekelni magából, mert módját nem ismerte. Az útjának célja akkor is volt, tudni akarta, miféle emberek lehetnek azok, akiknek szíve bírja az éneklés művészetét.
Még egy esztendeig vándorolt, kénköves pusztákon, ágas-bogas erdőkön, eget vágó hegyeken keresztül,
de nem találta sehol azt a szigetet, melyről az óriás mesélt neki.
Egy nap elfáradt a hosszú menetelésben, leült egy szűk völgy aljába, hogy megpihenhessen. Olyan nagyon elfáradt, hogy már azon gondolkozott, nem folytatja az útját többé. Reményét vesztve álomba
merült, ilyenkor zengő szíve halkabban szól, és a völgy kövein más hangok verődtek vissza.
Angyali éneklés töltötte be a völgyet, a fiú álmát, amitől aztán megébredt, és ámulva tekintett körbe.
Sehol nem voltak angyalok, sem más éneklő szívű lények, szívének zengése elmúlt, mintha sose szólt
volna. Megnyílt a föld lábai alatt, és hatalmas fényesség árasztott el mindent. Aztán egyszer csak
elhalt a hangos ének, fénybe öltözött emberek jelentek meg a fiú előtt.
Megvakulva kiáltott fel örömében a zengő szívű.
– Hát itt vagytok ti éneklő szívűek, eljöttetek értem, hogy veletek élhessek!
Egymásra néztek a tündöklő lények, majd a koszos, csapzott fiúhoz léptek.
– A te szíved hívott minket. Mi megtaníthatjuk zengő szívedet énekelni, a sok szomorúságodért cserébe.

A föld porát fénnyel lemosták róla, és fényből szőtt ruhába öltöztették, majd szívébe énekhangot töltöttek. A fiú végre már nem zengett a szívével, hanem angyali hangon énekelt, olyan hangosan,
hogy a világ minden zugában hallották. Napokig énekelt a többiekkel, amikor egyszer elmúlt szívében az énekszó és megkérdezte őket:
– Miért ne lehetne a többi embert is megtanítani az éneklésre? Akkor nem bántanának minket, ha ők
is olyanok lennének, mint mi.
– A többi ember szíve nem lesz soha sem olyan, mint a mienk. Ők nem érdemlik meg ezt az isteni kiváltságot – felelték neki új testvérei.

De erre aztán nagyon szomorú lett az éneklő szívű fiú, eszébe jutott a királykisasszony, akinek beszélt a szíve, és azt mondta neki, hogy helyesen cselekedjen. Ha a lánynak beszélt a szíve, neki pedig zengett, biztos sokan mások vannak még a földön, akiknek a szíve akár énekelhet is.

Nem hallgatott az éneklő szívű angyalokra, ők csak a rosszat hallották az emberekről. Így visszatért a földre, hogy az emberek szívét énekelni taníthassa, mert akármilyenek is legyenek azok a szívek, kapzsik, gonoszak, félelmetesek vagy zengők, mindegyik képes lehet az énekre.