Az ebéd után szo­kás pihenő­kor lépett be az öreg paraszt­házba a még öre­gebb szom­széd, hogy az évek alatt min­den­na­possá vált láto­ga­tást meg­te­gye. A kis kony­há­ban sür­gölődő asszonyt han­go­san köszön­tötte, miköz­ben leemelte olvadt hótól vizes sap­ká­ját ősz fejéről.

A szó­dás-­len­cse szem­üveg mögül bol­do­gan moso­lyogva nézett vissza rá az asszony és intett neki, hogy nyu­god­tan bel­jebb mehet.

Az öregúr meg­rázta magát, hogy az a téli hideg, amit kintről magá­val hozott, a szé­les elő­tér­ben marad­jon, majd las­san, szu­sza­kolva levette kabát­ját és szo­ká­sá­hoz híven szögre akasz­totta sap­ká­já­val együtt.

Kilé­pett vizes, hideg cipő­jéből is, fájó derék­kal ugyan, de leha­jolt értük, hogy szép rendbe, egy­más mellé tehesse a sok évet szol­gált láb­be­li­jét, aztán nyögve kiegye­ne­se­dett és a csip­ke­füg­gönnyel díszí­tett üve­ges ajtón keresz­tül belé­pett a nap­pa­liba, ahol jó barátja a TV előtt ülve, ked­venc karos­szé­ké­ben várta.

Lete­le­pe­dett helyére, a kana­péra, melyet a leg­na­gyobb gyer­meke vett szom­széd­já­nak pár éve, s ami egy­ál­ta­lán nem illett be a kis paraszt­ház berendezéséhez.

Belül min­den azt tük­rözte, hogy évek óta semmi sem került más helyre, sem­mit sem cse­rél­tek le, csak azt a bizo­nyos kana­pét, ami­hez a gyer­mek annyira ragaszkodott.

A barátja hal­kan köhin­tett, majd egy gomb­nyo­más­sal lehal­kí­totta az eddig majd­nem maxi­mum hang­erőn magá­ból rek­lá­mot okádó tele­ví­ziót. Csak a készü­lék zúgása maradt a levegő­ben, de ezt a házi­gazda meg­törni látszott.

- Jó, hogy jössz, bará­tom – mondta csüg­gedt szo­mo­rú­ság­gal, miköz­ben a karos­szék tám­lá­já­tól fejét elválasztotta.

- Mondd, mi baj? – kér­de­zett vissza aggo­da­lom­mal a másik, miköz­ben tér­de­ire támasz­kodva előre nyúj­totta nya­kát, hogy rossz fülé­vel min­dent hallhasson.

- Á, tudod – lemon­dóan legyin­tett szá­raz kezé­vel – ma van a világvége.

Egy pil­la­natra meg­állt a nehéz léleg­zet­vé­tel, a lassú, lomha szív­do­bo­gás. A láto­gató rán­cos arcára zavar ült ki, fejét meg is rázta, mintha a gon­do­lat bán­taná az agyát is.

- Nem értem, hon­nan veszed?

- Hát a majá­kok mondták.

- Azok meg kicsodák?

- Hát valami ame­ri­kai nép, kihal­tak több ezer évvel ezelőtt.

A ven­dég még min­dig nem értette, sima hom­lo­kát simo­gatta kezé­vel, majd kíván­csian tekin­tett a TV-re révedő barátjára.

- És te azt hon­nan tudod, hogy ezt mond­ták? Tán olyan öreg vagy?

Nem nevet­tette meg ez a kis vicc sem, min­dent szo­mo­rúan elfo­gadva sóhaj­tott bele a kép­ernyőbe. A barátja is a hang­ta­lan kép­so­ro­za­tot bámulta, szó nél­kül maradt, gon­do­la­tai eltűn­tek arra a pár pil­la­natra, majd a padló és a sző­nyeg talál­ko­zá­sára helyezte tekin­te­tét, mely már aggo­da­lomba csú­szott át.

- Hát a Marika? – kér­dezte szo­mo­rúan, elcsukló hang­gal a jó barát, mire a házi­gazda kissé inge­rül­ten fel­emelte kezét.

- Mond­tam neki, hogy ne költse el a pénzt fára, meg aján­dé­kokra, mert nem lesz már Kará­csony töb­bet, de csak azért se hall­ga­tott rám!

A kana­pén ülő hall­ga­ta­gon az elő­szo­bába nyíló, fehér ajtóra pil­lan­tott, majd vissza­ve­zette tekin­te­tét az immár újra rek­lá­mo­kat sugárzó TV-re.

- Mi van a gye­re­ke­id­del? Beszél­tél velük?

- A középső­nek is hóna­pok óta mon­dom, hogy ne vegye fel a hitelt arra a nagy házra… mert minek? Per­sze, hogy fel­vette, de ezt neked is mond­tam már. Akkora pöt­töm kis­gye­rek­kel köl­tözni! – Fel­emelte hang­ját, majd elkö­högte magát. – Azt mond­ták, csak Kará­csonyra jön­nek… őket se látom többet.

A ven­dég továbbra is értet­le­nül húzta össze szem­öl­dö­két, nem tudta, mit jelent ez az egész. A TV-re pil­lan­tott kínzó tudatlanságában.

- Azt mondd meg nekem, hogy miért ma van ez a világvége!

- Mit tudom én! – Hör­dült fel a kép­ernyő­nek a barátja. – A majá­kok valami több ezer éves nap­tárja ma jár le, aztán ezért.

A szom­széd egyre inkább össze­za­vart fejét tenye­rébe haj­totta, pró­bálta inkább elfe­ledni, amit a barátja az imént mon­dott neki, de csak nem sike­rült neki.

Világ­vége. Ma. Hol­nap nincs már semmi.

Amint ilyen kér­dé­sek között kín­ló­dott, az eddig kényel­me­sen ülő házi­gazda a dere­kát fogva fel­állt ültéből és cso­szogva elin­dult az ajtó felé:

- Meg­kér­dem az asszonyt, hogy hol­nap mi lesz ebédre. Ha gon­do­lod, bará­tom, gyere át hoz­zánk enni…

A TV zúgása felerő­sö­dött a szom­széd fejé­ben, majd meg­rázta azt és fel­né­zett az előtte álló öregemberre.

- Hát, per­sze. Hol­nap jövök.