Végre – gondolta Adrienne, mikor néhány nap után AJ feltűnt a Tanner Streeten.
A szemeteszsákkal a kezében megállt a házuk lépcsőjén gubbasztó fiú mögött, és komótosan megszólította:
– Minek köszönhetem a meglepetést?
– Leginkább magadnak. – AJ épp csak rásandított a válla fölött; komor volt, összevont szemöldökkel beszélt. – És ha neked meglepetés, hogy itt vagyok, akkor akár haza is mehetek.
Még te vagy dühös? – mérgelődött a lány, és elsétált mellette.

Kulcsával kinyitotta a ház sarkánál álló kukatároló ajtaját, majd odalépett a négyes számot viselő nehéz, szürke, alumíniumból készült szemeteshez. Megpróbálta megemelni a fedelet, de az meg sem mozdult.
– Beragadt! – nyögte félhangosan maga elé. Rácsapott a kukára, de csak azt érte el vele, hogy megfájdult a keze.
– A kánikula miatt – dörmögte a háta mögött AJ.
– Úgy jársz, mint egy macska! – Adrienne ijedtében elejtette a zsákot.
– Úgy ütsz, mint egy lány – kontrázott AJ.
Odalépett a kukához, és akkorát sózott a fedelére, hogy valószínűleg a szomszéd utcán is hallották a csattanást.
– Így kell bánni a makacs szemétládákkal.
– Lányként ütök, mert lány vagyok! – füstölgött a szőke, mialatt a fiú felvette a földről a zsákot, és belehajította az immár nyitható szeméttartályba.
– Észrevettem – sóhajtotta AJ.

Adrienne csak most fordult vele szemtől szembe, és valami furcsa, részvétteljes lelkifurdalás-félét érzett – a múltkori monokli mellé AJ szerzett egy újabbat az arca másik oldalára. A nyakán is virított valami liláskék plezúr; Adrienne óvatosan lentebb húzta a pólóját, hogy megszemlélje. A véraláfutás nagyobb volt, mint a tenyere, mélyen beterjedt a ruha vonala alá.
– Mi törté… – szisszent fel, de a fiú félbeszakította.
– Ne foglalkozz vele.
A zsebébe nyúlt, majd megfogta Adrienne csuklóját és egy órát csatolt rá.
– Ez meg mi?
– Ajándék.
– Nem mondod – nézte a lány AJ borús ábrázatát. – Miért kapom?
– Hát… – A fiú megvakarta a feje búbját. – A múltkor mesélted, hogy elromlott az előző órád. Ennek vízálló a tokja…
– AJ…
– …úgyhogy beviheted a vízbe is, ha megint úszni mégy, és…
– Hagyd ezt – simította meg a fiú arcát Adrienne. – Mozog a szád, de nem mondasz semmi értelmeset.

AJ erre csak a fejét rázta, és makacs hallgatásba burkolózott.
– Csak egy kicsit segíts – kérte a lány, miután percekig álltak teljes csöndben. – Nem látok a fejedbe.
– Kár. – AJ hintázni kezdett a talpán. – Tetszene neked, ami odabent van.
– Biztosan – bólintott Adrienne. – Úgyhogy el is mesélheted.
A fú megint megrázta a fejét.
– Nem tudom úgy megfogalmazni, ahogy szeretném.
– Ugyan, AJ. Egy rakás könyvet olvastál el – legyintett a lány. – Meg kell legyen hozzá a szókincsed.
– Épp a könyvek miatt vagyok bizonytalan. Előbb olvastam erről – mutatott AJ jelentőségteljesen a lányra majd magára –, mint ahogy megtapasztaltam. – Enyhe pír jelent meg a zúzódások mellett. – Érzem az illatodat, és az jut az eszembe, hová fut a szaglóideg. Ha énekelni hallak, a Corti-féle szervről meg az akusztikus impedanciaillesztésről szóló ismereteim elrontják az örömöm. Nézlek, mert szép vagy, de tudom, hogy ami közben történik velem, az az Onuf-mag, némi neuronális aktivitás meg nitrogén monoxid együttes győzelme a barlangos testecskék felett.
Adrienne arca mélyvörös színt öltött.
– Az egyszerű lelkek azt mondják a lányoknak, „feláll tőled a farkam”, és tudod, az legalább világos üzenet! – közölte fogcsikorgatva. – A felét sem értettem a maszlagnak, amivel meg akarsz etetni. Ennél biztosan tudsz jobbat is, szedd össze magad!
– Igenis – szalutált gúnyosan a fiú, majd lehajtotta a fejét, és mélyről jövő keserűséggel nyögte ki: – Amit más ember csodának tart, arról én tudom, hogy milyen neurotranszmitter okozza. – A mellkasára bökött. – Érzek valami szokatlant, ami jó, és attól rettegek, hogy biokémiai illúzió az egész.
– Mindig meglepsz valamivel – sóhajtotta Adrienne, megzabolázva fellángolni készülő dühét. Ez lassan felér egy vallomással, valami mégsem tökéletes. – Hülyeségeken filozofálsz. Teszem azt, tudod, hogy működik a villanymozdony?
– Persze – kapta fel a fejét csodálkozva AJ.
– Attól még valóságos a fájdalom, ha elgázol, nem?!
– Az. De nem esik le a hasonlat lényege. – A fiú értetlenül bámult, de egyúttal valami reménykedő kifejezés jelent meg a szemében. – Te volnál a vonat, ami elgázolt engem?

Majdnem – gondolta Adrienne. Fordítva volt a szereposztás.
– Mozdonyt mondtam, de nem fontos. Gyere közelebb, hadd nézzem meg azt a sebet.
AJ lehajolt kissé, Adrienne meg lábujjhegyre állt. Megsimogatta a fiú arcát, ott, ahol korábban megütötték, pedig a legkevésbé sem érdekelték a sérülései.
Szájon csókolta, finoman, hosszan, kiélvezve a percet… a szemét is behunyta hozzá.
– Hazudós – dörmögte gyengéden AJ, mikor a lány elhúzódott. Az orrcimpái reszkettek a gyönyörtől.
– Szőrszálhasogató! – bökte meg az ujjával Adrienne. Aztán megköszörülte a torkát, és szándékoltan cinikus hangra váltott. – Azért csináltam, hogy legyen min gondolkodnod. Hölgyeim és uraim, illúzió vagy valóság? Ráérsz rágódni rajta, hiszen fényévekre vagyunk még attól, hogy Exeterbe kerülj.

A kezével terelte el a fiút a szemetesektől, majd bezárta a kukatároló ajtaját. Válaszra várván hosszan szöszmötölt a kulccsal, de AJ hallgatott.
– Akkor… viszlát. – Adrienne a lépcsőház felé indult.
– Nem megyek Exeterbe! – sziszegte a fiú a hátának.
Mikor a lány visszafordult, AJ ökölbe szorított kézzel állt, szemében düh tükröződött. Aztán egész közel húzódott Adrienne-hez és lebámult rá; szinte fenyegető volt, ahogy fölé tornyosult. Egy végtelennek tűnő pillanatig Adrienne nem tudta, fog-e még valaha mosolyt látni az összevert arcon.
– Lefotóztam apámat, mikor a munkahelyén piált, aztán megzsaroltam, hogy megmutatom a kórházigazgatónak a képet, ha nem gondolja meg magát a továbbtanulásom ügyében.
A lány úgy érezte, torkán ragadnak a szavak. A szeme elkerekedett a döbbenettől, mikor gondolatban összekapcsolta AJ új véraláfutásait az imént hallottakkal.
– Úristen… – Csak ennyit tudott kinyögni. Hitetlenkedve rázta a fejét, és hátrálni kezdett.
AJ megragadta őt a karjánál, és kétségbeesetten megrázta. Esdeklőn, suttogva szólalt meg, szinte szűkölt, mint egy megfélemlített kutyakölyök.
– Miattad tettem, hát nem érted?

Adrienne rákiáltott, hogy engedje el, és köszönés nélkül menekült haza.
Nem ilyennek álmodtam meg életem első csókját – tűnődött a szobája egyik sarkába kuporodva, és hangtalanul sírdogált. A fehér lovon érkező herceget meg pláne. Finoman masszírozgatta a felkarjain kéklő ujjnyomokat. És mégis, minél többször ríkat meg, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő az… még akkor is, ha azt mondja, „miattad tettem”, és nem azt, hogy „érted”.
 

Azt hittem, nagyjából megértetted a dolgot. A kis szőkédnek legalábbis jól vázoltad a velejét – közölte meglepetten Eve.
A lényeget évekkel ezelőtt is tudtam – válaszolt Alex. A szőkémnek pedig Adrienne a neve.
Tudom.
Akkor használd a nevet. Nekem pedig meséld el, amit még tudnom kell erről az egészről.
Eve nem szívesen adta be a derekát.
Biztos vagy benne, hogy a teljes igazságot akarod? Az életbevágó dolgokat régen átbeszéltük, a maradék pedig… az csak kiborítana téged.
Csináld, amit mondtam – utasította a férfi.
De hol kezdjem? Nos… mivel odavagy a nevekért, illene megmondanom, hogy hívjuk a procedúrát, aminek a találkozásunk után alávetettek téged. Csakhogy még nem kapott nevet.
Miért?
Mert annyira ritkán kerül rá sor. Amióta élek, először alkalmazzuk.
Hány éves is vagy, Eve?
Nem illik ilyet kérdezni egy hölgytől.
Ne kéresd magad – nógatta Alex.
Találd ki, nagyeszű! Huszonhét voltam, mikor Leonardo da Vinci a vonalas rajzot tanulta Andrea del Verrocchio műhelyében.
Jó öreg vagy, ha 1442-ben születtél – szögezte le a férfi, és mit sem törődve az albérlője tettetett felháborodásával, folytatta a gondolatmenetet. Én pedig megszívtam. Hitlert sem baszogatták ennyire odalentről.
Hát épp ez az – szakította félbe a nő. Erre mondom, hogy nem csináltunk ilyet mostanság.
Vagyis…?
Térjünk vissza először a beavatkozás céljához – ajánlotta Eve. Ahogy Adrienne-nek mondtad, arra szolgál, hogy a pokol elpusztítson valakit vagy valakiket.
Igen – szólt közbe Alex –, jelen esetben a szeretteimet.
Dehogy, fiacskám, dehogy. Gondolkozz.
Szabad a gazda. A szürkeállományom le van strapálva.
Így jár az, aki szex közben próbál gondolkodni – nevetett Eve.

Az óriás egy pillanatra kinyitotta a szemét. Alexis kígyóként vonaglott az ölében, minden lökésnél mélyet sóhajtott. Mikor elkapta a tekintetét, odahajolt hozzá és mohón megcsókolta.
Alex átgördült a másik oldalára, maga alá húzta a nőt, aztán ismét elmerült benne, egyszersmind a belső hanggal folytatott eszmecserében is.

Mondd el, Eve.
Hát jó – sóhajtotta az ördög. Te vagy az áldozat.
Hülyeség! – torkolta le az óriás. Engem legfeljebb lefogtak, ha harcra került sor, de soha nem bántottak igazán.
Nem?! – kiáltotta dühösen Eve. Nem látsz a szemedtől, hiába vagy olyan okos. Kénytelen vagyok elmagyarázni…
Kezdettől ezt kértem! – dühöngött Alex.

– Megharaptál! – nyögött fel Alexis, és eltolta a mellétől a férfi fejét.
– Bocsáss meg, nem akartalak bántani. – Az óriás legördült róla és mellé helyezkedett az ágyon. – Nem figyeltem rád eléggé. – Megcirógatta a hasát.
– Nem bizony – fogta meg a kezét a nő. A szájába vette két ujját, hogy aztán a lábai között magába vezesse őket. – A szőke lány miatt van?
– Adrienne-nek hívják – dünnyögte morózusan Alex, s miközben ujjaival átvette az irányítást, azon tűnődött, miért kell állandóan ismételnie magát. Csak néhány betű. Nem nagy áldozat megtanulni annak, aki mellettem áll.
– Bánom is én… Ah! – Alexis teste ívbe feszült, majd lassan elernyedt. – Most velem foglalkozz inkább.
A nő pihegett kicsit, majd Alexre feküdt.
– Van még egy óránk. Dugjunk, és kész. – Jobbjával megragadta az óriás férfiasságát és mosolyogva rákacsintott. – Kipróbálhatod a másik lyukat is, ha unatkozol.
Alex fejcsóválva nézte őt.
– Korábban már kipróbáltam. Nem voltál ott?
– De – rántotta meg a vállát Alexis. – Akkor maradunk az ódivatú módszernél.

Miután végeztek, Alex a zuhany alá bújt egy kis elmélkedésre.
Igen – erősítette meg a sejtését Eve –, a féltékenységtől olyan hamis a mosolya.
Jobbat érdemelne nálam ez a lány – fűzte tovább a gondolatot a férfi.
Bizony. Főleg most, hogy várandós.
Pazar – kesergett Alex. Hát nem csalt a szimatom.
Nem ám… pedig még nagyon fiatal terhesség, valószínűleg nem is tud róla.
Az én gyermekem, Eve?
Minden kétséget kizáróan.
Akkor nincs más hátra – mondta az ördögnek Alex –, ki kell teregetned a szennyest. Eddig beértem a részigazságokkal cserébe az erődért, de ennek vége. Tudnom kell, hogy mit csináltam rosszul. Legalább a gyerek ne kerüljön veszélybe miattam.
Törölközés közben Eve szitkokat zúdított a nyakába, amiért nem lát át a szitán, és csak percek múlva volt hajlandó a lényegre térni.
Komolyan nem világos? Pedig magad mondtad ki Adrienne előtt: az öngyilkosoknak alapesetben nem jár második esély…
Jó, persze!
…de egy élő embernek rengeteg lehetőség jut olyan tettekre, amik a mennyországba juttathatják!
Tehát azzal, hogy újraélesztettek, esélyt kaptam elkerülni a poklot?!
Felfogtad végre – sóhajtotta megkönnyebbülten Eve. Csakhogy ezt odalent nem nézik jó szemmel. Ha egy öngyilkos megmenekül a pokoltól, keresztbe tesznek neki. Beavatkoznak itt-ott, rafináltan elősegítve, hogy előbb patkoljon el, mint ahogy jóváteszi a bűnét.
Visszaterelik a nyájba – dohogott Alex, míg a nadrágját húzta. Aztán eszébe jutott valami… halvány reménysugár volt csupán, de több a semminél. Mennyi jótettel lehet ellensúlyozni egy öngyilkosságot? Majdnem kétezer-ötszáz embert kezeltem eddig, a túlnyomó többséget meg is gyógyítottam. Mi lenne, ha eljutnék ötezerig, tíz-, húszezerig? Mennyi megmentett életért adnak egy feloldozást?
Más embernél ez már elég lenne. De a te esetedben van két kisebb bibi.
Halljam. Alex egyszerre érezte magát fásultan és felvillanyozva.
Az első az, hogy nem csak gyógyítani szoktad az embereket, hanem olykor segítesz átköltözniük a túlvilágra.
Majd felhagyok a rossz szokásaimmal. Mi a másik?
Én.

Alex nyelt egy nagyot, mielőtt feltette a következő kérdését.
De nem szándékosan ártasz nekem, ugye?
Bolond vagy?! – vágta a fejéhez az ördög. Én segíteni akarok. A legelején nagyobb hatalmam volt a tested felett, és rögtön figyelmeztettem a gólyafészek-fejű dilidokit, hogy ne engedje a közeledbe azokat, akiket szeretsz! Mikor egyetemre jártál, lebeszéltelek róla, hogy hazalátogass a szünetekben! És végül megpróbáltalak visszatartani, hogy diploma után a családodhoz menj, de már tökéletesen le tudtad zárni előttem az elméd, és elhallgattattál. Ha nem lett volna más út, elmondtam volna azt, amit most, és megelőztem volna a vérfürdőt. Nem kértél belőle, rémlik? Csak utána hagytad, hogy elmondjam: a még élő szeretteiddel megismétlődhet a jelenség.
Ne gyötörj most ezzel. Magyarázd meg inkább azt – kérte a férfi –, hogy mi köze van mindennek hozzád.
Hadd mondjak egy nyakatekert hasonlatot. A beavatkozás kicsit olyan, mint egy vándorlásra képes vár ostroma. Első lépés: megkeresni az ostromolandó helyet magát. Mi lehetne ehhez nagyobb segítség, mint esetünkben a kölcsönös pozitív érzelmek? Ezek ugyanis rezonanciát keltenek a túlvilági éterben, és az ördögök meghallják – mintha a vár kiáltana az ellenségnek: „Itt vagyok a domb mögött!”. Érted?
Tényleg nyakatekert – csóválta a fejét Alex –, de eddig tudom követni. A szeretteimhez való fizikai közelségem riadóztatja a díszes társaságot.
Igen. Második lépés: a várfal áttörése. Amíg sértetlen a fal, az ostromlók kívül maradnak, de mikor egy szemfüles úttörő repedést talál, és bejut… onnantól a többiek is özönlenek a várba.
Ez már nem teljesen világos.
Az ördögök csak emberi testbe bújva juthatnak át a túlvilágról. Ha megtalálták a környék leggyengébb férfiját vagy nőjét, a legerősebb ördög minden erejét latba vetve megszállja. Ezzel lyukat üt a két világ közötti láthatatlan falon, és a társai mind gyorsabban és mind kisebb erőfeszítéssel jutnak át, hogy újabb célpontokat szálljanak meg… a támadás exponenciálisan erősíti önmagát, csak a közelben tartózkodó emberek száma limitálja.
Tehát amikor Rose váratlanul betoppant…
A kettőtök közötti kölcsönös szeretet rezgéseitől beindult a láncreakció.
És pont Jackie lett volna a leggyengébb ember? – csattant fel dühösen az orvos.
A kisgyerek lehetett az – válaszolt Eve. A nővér talán csak arra járt, hogy megmérje a kölyök lázát… de hosszabb volt a lába, jobb a mozgáskoordinációja és az elméje tudta, hol pihentél le.

Alex megvetően horkantott.
A fajtád undorító!
Eve válasza meglepő volt:
Mélységesen egyetértek.
A férfi hagyott magának egy percet, hogy lecsillapodjon. Közben Alexis rákopogott, hogy figyelmeztesse, hamarosan mennie kell. Belebújt a zoknijába és a pólójába, a tükörbe pillantott, megigazította a sörényét.
Még mindig nem adtál számot a szerepedről az én feloldozhatatlanságomban, és azt sem értem, hogy miért engem tekintesz az áldozatnak.
A másodikat könnyű elmondani – sóhajtott Eve. A pokol haragtartó, ráadásul végtelenül türelmes. Kitartóan fognak téged kínozni a drága barátaim, mindenkit elvesznek tőled, akit szeretsz, ha ezer évig élsz is, akkor sem lesz normális életed. Végül feladod, és…
…újra megölöm magam – fejezte be az eszmefuttatást Alex. Világos. Ugorjunk a következő témára.
Eve elgondolkodva, lassan reagált.
Jó, de ne légy dühös…
Mert? Még a pokolba se tudlak elküldeni. Mit árthat neked a dühöm? Hülye!
Szóval… azt már mondtam neked, hogy a fajtársaim valószínűleg azt hiszik, direkt rántottál engem magaddal.
Igen.
Meg azt is, hogy az apám nagyon szeret engem, és biztosan dühös rád.
Ezt is mondtad annak idején – válaszolt az óriás. Miért hozod fel újra? Minden apa mérges lenne, ha elrabolnák a kicsi lánykáját.
Igen – feszengett Eve –, csakhogy az én apám a pokol ura.
A kurva életbe – húzta el a száját Alex. Előbb is felvilágosíthattál volna, hogy főnemes vagy! Ekkora erővel szemben aztán kapálózhatok, apád úgyis kinyír valahogy…
Sajnálom. Nem tudja, hogy valójában nem raboltál el.
Nem lehetne mégis közölni vele valahogy?!
Mi sem egyszerűbb – közölte az ördöghölgy vihogva. Csak nyelj le egy műholdas mobilt, én meg R-beszélgetést kérek Sátánfalvára.

A férfit felbosszantotta a szarkazmus. Kilépett a fürdőből, csókot nyomott az ajtó előtt várakozó Alexis arcára.
– Indulok. Vigyázz magadra.
– Úgy lesz – ígérte a nő. Aztán félrebiccentette a fejét, és azt mondta: – Jól vagy? Gondterheltnek látszol.
– Régi gondok ezek – legyintett könnyedén, mosollyal próbálkozva Alex. – Csak néhány újabb apró részletük bosszant.
– Nincs közük véletlenül a négy fickóhoz, akikkel le kellett feküdnöm?
– Miért lenne? – Alex nyelt egyet.
– Csak kérdezem. Timothy nagyon dühös volt ma reggel, mert egyikük sem jött dolgozni.
– Nekem ahhoz a négy szarházihoz semmi közöm – hazudta a férfi.
– Akkor a kis szőke… – tűnődött fennhangon Alexis. Az óriás figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a hangja. – Azon tűnődtem, hogy miért pont hozzám jársz Tim lányai közül. A te eseted a filigrán, lapos mellű, kék szemű, fehér bőrű szőke nő… én meg amolyan sötét tejeskávé vagyok barna szemmel és hajjal, ráadásul magasra nőttem, és a cickóim is jó nagyok. – Tartott egy kis szünetet, megfeszített állkapoccsal fürkészve Alex arcát. – Így könnyebb, igaz? Nem fogsz belém szeretni. Pont az ellentéte vagyok – suttogta. – Pont az ellentéte…

S még mielőtt válaszolhatott volna, Alex azon vette észre magát, hogy a nő már ki is zárta a lakásból.