Forró az éjszaka. Forgolódom az ágyamban, miközben kint az utcán még mindig olyan nagy a forgalom, mint napközben. Persze, nincs miért meglepődni ezen, ilyen a nagyvárosi élet. New York: a város, amely sohasem alszik. Olyan, akárcsak én – képtelen elaludni. Hirtelen különös érzés kerít hatalmába. Felfoghatatlan, misztikus energia süvít át minden porcikámon, amibe beleborzongok. Mint egy isteni sugallat, ami ösztönöz, hogy tegyek meg valamit. De mi ez az egész? Mit kellene tennem? Utána kell járnom!

            Felkelek, hiszen ilyen felfűtött állapotban képtelen vagyok a pihenésre. Felöltözöm, és elindulok az utcán, magam sem tudom, merre. A szívem és az eszem húz, míg a testem szó nélkül követi a gondolataim. Sosem gondoltam, hogy ilyen békétlen az éjszaka. Az autók zaját ugyan hallani a szobámból, de most látom először igazán, miért mondják erre a városra, hogy sohasem alszik. Az éjjelnappali üzletekben folyamatosan vásárlók adják egymásnak a kilincset, édesanyák és édesapák pakolják be a kocsijukba a bevásárlószatyrokat, hogy aztán hazasiessenek. Minden olyan, mint nappal; zsibongó, zsúfolt, lendületes. Én vagyok az egyetlen, aki azért mászkál az éjszakában, mert nem tudja álomra hajtani a fejét. Mindenki más konkrét céllal közlekedik, mintha a mindennapi rutinjukat végeznék. Valószínűleg így is van, én mégis ilyen veszélyes környéken járok egyedül, éjnek évadján.

            A fejem egyre jobban elnehezül, de nem a fáradtság az oka. Érzem, hogy közeledek a célomhoz, oda, ahová a sorsom vezet. Ott kell lennem valahol ma éjszaka, de még nem tudom, hol az az ott. Szerencsére az ég tiszta, egyetlen felhő sincs az égen. Nem szeretnék megázni, de ahogy elnézem, ez ma este nem fog megtörténni. Lassan visszanyerem önmagam, és kikerülök a mágikus irányítás alól. Ez a környék nagyon ismerős: a Brooklyn híd az utca túl oldalán van. Talán oda kellene mennem? Oda vezet az utam? Nem tudom, de a lábam arrafelé visz, szóval fel kell készülnöm mindenre. Egyre közelebb érek ehhez a kísérteties hídhoz. Nappal nem tűnik fel, mennyire sötét hely, így, két óra körül azonban egészen más hangulatot kelt. Izgalomba hoz, hogy rálépek a kőóriásra. Lenyűgöző az erő, ami árad belőle.

            Ahogy sétálok az autók felett, a világ más színeket ölt. Úgy érzem, szinte bármit hatalmamban áll megtenni, amihez kedvem szottyan. Az izgalmat, amelyet az imént éreztem, amikor a hídra léptem, csendben átveszi egyfajta lelkesedés, ami pozitívan hat az elmémre. A híd szélén, a drótok között egy gyönyörű, fehér lepelbe bújtatott lány áll. Hosszú, fekete tincsei megcsillannak a hold és a csillagok fényében, rendkívül széppé varázsolva őt. Túl nagy az autók zaja, nem vesz észre. Elrugaszkodik, és mielőtt kimondhatnám, hogy állj, leugrik a mélybe. Életemben először látom a halált a két szememmel, előttem játszódik le; a lány vár, utolsó leheletnyi erejét mind összegyűjti, hogy a végzet ellen induljon, de esetlen, gyenge, így ellenfele elveszi azt, ami a legfontosabb, amit védelmezni készült – az életét.

            Lenézek a folyóra, hátha megjelenik a test, de semmi. Bizonyára csúnyán összeroncsolódott. Tudom, érzéketlennek tűnhetek, de már úgysem tehetek semmit, ezért tovább megyek. Mind harcolunk valami ellen, ami erős, kitartó, és végigkísér életünkön. Néhányan képesek legyőzni ezt a láthatatlan erőt. Számukra a halál nem más, mint megváltás, a sok harc méltó befejezése, a győzelem ajándéka. Mert ők, a győztesek saját sorsukat írják, így amikor elérkezik az ítélet órája, tiszta szívvel, emelt fővel lépnek át abba a világba, amely mindnyájunkra vár. De mit tehetnek a vesztesek? Azoknak, akik bár vállalják a küzdelmet, de elbuknak, és életük végéig szenvednek, ugyan van esély a megtisztulásra, de gyengeségük gyakorlatilag lehetetlenné teszi a felemelkedésüket. Na, és itt van a harmadik csoport: az öngyilkosok. Azelőtt kerülnek az ítélőszék elé, hogy elég erősek lennének megvédeni magukat a fullasztó kérdésektől. Hiszen nem éltek sokat, nem szenvedték meg mindazokat a pillanatokat, amelyek elvezetnek a békés távozáshoz. Azt hiszik, a haláluk megváltást hoz, pedig valójában ott kezdődik az igazi szenvedés. Az örökéletben halhatatlanul harcolnak az idők végezetéig boldogságukért, míg végül teljesen elveszítik önmagukat. Felkészültség nélkül nem lehet háborúba menni, mert az önhittség mindig bukáshoz vezet.

            Lassan elhagyom a hidat. Az újabb utcába érve ismét elkeveredek az emberek között. Mind tart valahová, akárcsak én, mindnek vannak problémái, akárcsak nekem, de egyetlen dolog van, amiben mégis különbözünk, ez pedig az, hogy én kész vagyok bármit feláldozni a győzelemért. Ha megértenék, hogy küzdelem nélkül a céljaik megvalósíthatatlanok, képesek lennének megváltozni, és új irányba terelni életüket, de ameddig versenyló módjára, bekötött szemmel sétálnak végig ezen az utcán, és nem veszik észre a körülöttük lévő világot, a mellettük elsuhanó embereket, addig nem lesznek mások, csak bábok, egyszerű, lélek nélküli, élettelen testek, amelyeket nem önmaguk, hanem más, külső tényezők irányítanak. Másról sem hallani a médiában, mint az önmegvalósításról, de hogyan valósítja meg önmagát az, aki valójában nem is önmaga, hanem mások által generált személyiség. Az egész egyszerre szánalmas és nevetséges. Olyan szavakkal dobálóznak, amelyeket nem is értenek, és olyanná szeretnének válni, amilyenné sosem fognak, mert nem tudnak kiállni magukért. Azt sem tudják, mi fán terem a harc; küzdeni azért, hogy az étel, ami az asztalra került, egyfajta célt szolgáljon, és ne csak létkérdés legyen. Hogy élvezzék ezt a csodálatos világot, amelyben bármerre tekintünk, csak szép dolgokat látunk. Hogy kiélvezzenek minden apró percet, amit az élet kínál. De nem! Az emberek többsége jól érzi magát a mások által létrehozott babaházban, és készségesen vállalja a játékszer szerepét, miközben arról álmodozik, hogy ő épít babaházat.

Rendkívüli ez az éjszaka. Szinte megelevenednek mindazon problémák, amelyeken keresztülmentem, amelyeket leküzdve eljutottam oda, ahol most vagyok:

            Először jött az öngyilkos lány. Mintha gyerekkori önmagamat láttam volna, ahogy azon gondolkodik, hogyan vethetne véget a szenvedésnek; a sok bántásnak, a rengeteg csalódásnak, a magánynak, amelyet az évek alatt társammá fogadtam, de eleinte úgy mardosott, akár a sósav a vízkövet. Majdnem megsemmisített, de mégis itt vagyok. Itt vagyok, mert felismertem, hogy ha előbbre akarok jutni, ha le akarom őket győzni, ha meg akarom mutatni nekik, hogy én is vagyok valaki, előbb le kell győznöm azt a személyt, akivé tettek. Az út szenvedéssel teli volt, én azonban kiálltam a Sors próbáit. Egyedül szálltam szembe az élettel, és akárhányszor a földre kerültem, felkeltem, és tovább folytattam célom megvalósítását. Megharcoltam azért, hogy legyek valaki, és már bizton állíthatom: vagyok valaki. Olyan személy, aki büszke lehet mindarra, amit elért, aki előtt nincs lehetetlen, aki nem adja fel, bármennyire nehéz is, és aki mindezek mellett mégis a földön maradt, mert tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy apró hiba, és lerombolja mindazt, amit hosszú évek kemény munkájával felépített. A különbség köztem és az öngyilkos lány között mégis az, hogy ő feladta a küzdelmet, mielőtt elkezdődhetett volna, én viszont minden sebet, amit szereztem, becsesen őrzök. A rossz döntéseket, a másoknak okozott fájdalmat és szenvedést itt őrzöm, mélyen a szívemben. Jóllehet, nem vagyok büszke ezekre a tettekre, de nélkülük nem láthatnék tisztán. Csak a saját vagy mások hibájából tanul az ember, de nem elég, hogy megtanuljuk nem elkövetni ugyanazt a hibát. Elengedhetetlen, hogy emlékezzünk is, mert eljön az idő, amikor a Sors újra olyan döntés elé állít, ahol az a célja, hogy ellenőrizze, tényleg megtanultuk-e a leckét, képesek vagyunk-e ezúttal helyesen dönteni, vagy a fájdalmas vizsgafeladat nem volt más, csupán reménytelen próbálkozás egy olyan személynél, aki képtelen a változásra, a jobbá válásra. Ez az út nem csak azért veszélyes, mert megsérülhetünk benne, hanem azért is, mert másoknak is legalább akkora, vagy nagyobb sebet ejthetünk a szívén, mint a sajátunkon. A sajátunkkal együtt kell élnünk, de másokét nem gyógyíthatjuk be, márpedig más szíve nem játékszer, amit csak úgy kedvünkre dobálhatunk ide-oda. A lány elbukott, de én itt vagyok, és látva ezeket az embereket, megint ismerős érzések kerítenek hatalmukba.

            Valaha én is olyan voltam, mint ezek az emberek. Azért éltem, hogy olyan célokért küzdjek, amelyekről szentül hittem, hogy elérhetem őket, pedig valójában nem is magam miatt szándékoztam megvalósítani mindezeket, hanem azért, mert a környezetem ezt kívánta. Amikor végigmentem az úton, és megismertem a személyt, aki e testben rejtőzik, minden más megvilágításba került. Hiszen olykor eljön az a pillanat, amikor nem érted, mi folyik az életedben. Egyik oldalról ott van, amit látsz, amit tapasztalsz, ami fájó sebeket ejt rajtad. Másik oldalról viszont ott az érzés, amely tudja: minden, ami történik, okkal történik. Amikor tudod, hogy bármekkora hazugságot próbál az élet letuszkolni a torkodon, nem tudod lenyelni, mert túl nagy a gombóc. Tisztában vagy azzal, hogy az a gombóc nem igazi, nem valóságos, és valójában sokkal nagyobb, sokkal titokzatosabb, mint amilyennek látszik. A varázs, amely eltakarja előled az igazságot nagyon erős, és csak akkor törheted meg, ha a szívedre hallgatsz. Az egyetlen erő, az egyetlen igaz hatalom, amelyet az élet nem képes kordában tartani, a szeretet. Nézz magadba, és lásd ezt az érzést. Amint kinyitod a szemed, észreveszed, hogy minden, amit hittél, csak egy jól megalkotott világ, amelynek a célja nem más, mint eltakarni a szemed elől az igazságot: a Sorsod útjait valaki már megírta, de Te vagy az, aki megválaszthatja, melyik úton mész tovább, és nem az élet.

            Csakhogy, vigyázni kell azzal, hogy mibe fektetsz energiát, és mi az, amit háttérbe szorítasz. Sosem szabad elfelejteni, hogy életed bármikor véget érhet anélkül, hogy tudnál róla. Amint rájöttem erre, máshogy álltam az élethez. Az emberek nem becsülik az idő szűkösségét. Folyton rohannak valahová, nem állnak meg megcsodálni a világ szépségeit, ám amikor megérkeznek oda, ahová akartak, nem tudják, miért is szerettek volna oda menni. Néha a rohanás egy egész életen át tart, és ahelyett, hogy a szívük megtelne boldogsággal, élményekkel, csupán tátongó űr keletkezik benne. Úgy halnak meg, hogy nem élvezték ki azt a kevés időt, amelyet a Sors nekik szánt. Ezért igyekeztem minden pillanatot megélni, minden fájdalmat, nehézséget a saját javamra fordítani, és úgy élni, hogy ha eljön az időm, ne kelljen azt mondanom: „nem mehetek, még nem éltem eleget!”. Elfogadtam, hogy az élet nem mindig kíméletes. Hogy a Sors olyan úton vezet végig, amelyen harc nélkül nem érhetek célba. Bár a fájdalom és a rettegés elkísér a küzdelemben, bátran, tiszta szívvel verekszem előre magam a nehézségeken át, míg végül elérem azt a helyet, ahol a lelkem megnyugodhat, és a szívem megtelhet szeretettel.

            Ezeken az embereken talán már senki sem segíthet, még saját maguk sem. Mikor végre elindulnának az igazság ösvényén, hogy felkutassák a választ a kérdésre, mi az életük értelme, visszakoznak. De mi, emberek nem azért visszakozunk, ha meg akarjuk változtatni az életünket, mert azt hisszük, nem vagyunk rá képesek, hanem azért, mert félünk a döntésünk helyességétől, és attól a következménytől, amelyet a változás maga okozhat. Az ember egész életén át kutatja a választ az örök kérdésre: „Mi az élet értelme?” Néhányan megtalálják, mások úgy halnak meg, hogy sosem lelnek rá, de ha van valami, amit megtanultam, amikor én rátaláltam a válaszra, akkor az az, hogy mindenkinek más jelenti az élet értelmét. Számomra az élet értelme maga az élet!

            Beérek a parkba, és a gyér világítás új helyzetet szül. Félnem kellene a sötétben, hiszen ki tudja, mi leselkedik rám, valamiért mégsem félek. Az évek alatt rájöttem, hogy a félelem nem más, mint kifogás. Kifogásokat keresünk azért, hogy nem merünk belevágni egy vállalkozásba, hogy nem merünk megszólítani egy lányt, hogy nem merjük vállalni a gondolatainkat, pedig mindig az első lépés a nehéz, a többi szinte gyerekjáték. Tudom, nehéz elfogadni a próbatételeket, amely elé a Sors állít, de én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy őszinte mosolyt is csak a fájdalom szülhet. Ameddig az emberek nem értik meg, hogy fájdalom nélkül nincs boldogság, hogy szenvedés nélkül nincs öröm, hogy árnyak nélkül nem értékelhetik a fényt, addig ez az álmodozás tényleg nem lesz más, csak álmodozás. Néha hasznos lehet, hogy elképzeljük a jövőnket, vagy azt, hogy mit szeretnénk elérni, de ennek is megvannak a maga veszélyei. Hiszen – mint tudjuk – az álmok szépek, csodásak és csalfák. A gondolatfelhők, amelyekben megjelennek, mind nagyobbak és nagyobbak lesznek, míg végül túl nagyra nőnek és kipukkannak, magukkal hozva a szenvedés könnyeit. Ha túl sokáig érleljük az álmainkat, és azok eltűnnek, nem marad más, csupán a kín, amelyet azok a percek okoztak, amelyeknek boldoggá kellett volna, hogy tegyenek.

            Ez a park egyre sötétebb. Nem félek a sötétben, de valami különösen nyugtalanító dolgot érzek a levegőben. Mintha percről percre sötétülne el minden, míg én úgy érzem, erőm teljében sétálok itt, ezen a gyönyörű éjszakán. Hirtelen azonban nem csak sötétülni kezd a környezet, az erőm is elhagy. Érzem, ahogy a percekkel ezelőtt még duzzadó erőm elhalványul. Eltűnik a park, és a helyét a végtelen sötétség veszi át. Pár perc, és talán már beszélni sem leszek képes. Mi történik velem? Mi…

v   

            - Mrs. Lawson?

- Igen. Doktor úr, hogy sikerült a műtét?

- Nagyon sajnálom, Mrs. Lawson, de a férje nem élte túl az operációt. Túlságosan nagy volt a tumor, és, mint azt korábban megbeszéltük, nagyon érzékeny helyen végeztük a beavatkozást.

- Értem. Végül mégiscsak veszített a rákkal szemben. Mondja, ön szerint érzett valamit közben?

- Ez nehéz kérdés. Egyfelől a tudomány embere vagyok, a halál csak egy pillanat, a testi funkciók megszűnése, semmi több. Másfelől viszont azt mondják, a halál pillanatában lepereg az emberek előtt életük filmje. Talán a férjével is megtörtént, nem tudhatjuk. Egyet viszont biztosan tudok. Nagyon sok beteg embert láttam már. Legtöbbjüket alig fél év alatt elvitte a rák. A férje azonban olyan küzdésről tett tanúbizonyságot, amilyent azelőtt még nem láttam. Még senki sem volt, aki két éven át harcolt volna ezzel a szörnyű betegséggel. Fantasztikus, amit a férje művelt, és azt gondolom, hogy önnek erőt kell merítenie e küzdeni tudásból.

- Tudom, és igaza van. Így fogok tenni!