El sem hinnétek, milyen szörnyű napom volt tegnap. Még könyvben sem olvastam ehhez hasonló szerencsétlenség-sorozatot. Minden reggel kezdődött, és már az elején tudhattam volna, hogy kár volt felkelni.

         Kikászálódtam az ágyból, kimentem a konyhába és beindítottam a kávéfőzőt. Az egyetlen baj az volt, hogy víz helyett narancslevet öntöttem a készülékbe. Most biztosan azt gondoljátok, hogy nem lehet valaki ennyire balfék. De lehet; ha ugyanolyan üvegben tárolja a tejet és a narancslevet. Nagyon álmos voltam, egész éjjel a prezentációmat írtam, így öt óra környékén kerültem csak ágyba. Kómásan, félálomban odabotorkáltam a hűtőhöz, kivettem belőle az üveget, lecsavartam a kávéfőző tetejét, és rutinszerűen beleöntöttem a folyadékot. Beleraktam a szűrőbe a kávét, rácsavartam a gépre a tetőt, aztán beindítottam, míg elmentem zuhanyozni. Először a meleg vizes csapot nyitottam meg, majd a hideget, de rövidesen rádöbbentem, hogy valami nem stimmel: csak a hideg folyik. Sajnos, mire feleszméltem, két centisre fagytam. Kiugrottam a zuhany alól, és azonnal a bojlerre meredtem, amely láthatóan nem működött. Sűrű szitkozódások közepette levettem a törölközőm a tartóról, majd megtörölköztem. Épp beleléptem volna a papucsomba, de rá kellett jönnöm, hogy a szobában hagytam. A járólapról tudni kell, hogy rettenetesen csúszik, ezért igyekeztem a lehető legóvatosabban lépkedni. Már majdnem elértem a küszöbhöz, egyetlen lépés volt hátra, amikor megcsúszott a támasztó lábam, és egyedül eljátszottam a diótörő című előadást. Fogalmam sem volt korábban, hogy komoly áriákat is előadhatnék, de ez a pillanat sok mindenre rávilágított.

         Nagy nehezen feltápászkodtam és bementem a szobába felöltözni, ahol ki volt készítve az öltönyöm. Felhúztam az inget, nyakkendőt, zakót, hogy indulásra készen igyam meg a kávét és egyem meg a reggeli pirítósom. A lefőtt kávét kivettem a helyéről, frissen öblített csészébe öntöttem, és beletettem a pirítóba a kenyeret. Közben belekortyoltam az italba, amit azonnal ki is köptem. Nem tudom, ittatok-e már narancsleves kávét, de azt hiszem, ez az új ízesítés nem lesz a kedvencem. Gyorsan kiöntöttem az egészet, de már csak arra maradt időm, hogy megegyem a reggelit, mivel szeretek időben, fél órával előbb beérni a munkahelyemre. Elkészült a pirítós, én pedig kivettem a gépből. Valamilyen oknál fogva azonban kissé túlpirult, csak az alakja árulkodott arról, hogy nem széndarabról, hanem kenyérről van szó. Lemondva az étkezésről is felhúztam a cipőmet, és elhagytam a lakást.

         A garázsba érve beültem az autóba, behelyeztem a kulcsot, de hiába adtam rá gyújtást, csak nem akart beindulni. Megijedtem, hogy nem érek be időre, ezért sietősen bezártam a garázst, és elfutottam a közeli buszmegállóba. Hamarosan meg is érkezett a jármű, és amint fölszálltam, rögtön eszembe jutott: a táskámat, benne a pendrive-val, és a rajta lévő diabemutatóval, a kocsiban hagytam. Megnyomtam a stop gombot, és leszálltam a következő megállónál, hogy öltönyben és félcipőben végigrohanjak a sűrű utcán. Szerencsére hamar hazaértem, és meg is találtam mindent ott, ahol hagytam. Sietősen visszavágtáztam a megállóba, hogy megnézzem, mikor megy a következő járat. A reggelem sikerességét tekintve meg sem lepődtem, hogy két óra múlva indul a legközelebbi busz. Ezek után nem maradt más, taxit kellett hívnom. Felhívtam a központot, akik közölték, hogy csak fél óra múlva ér rá az egyik kollégájuk, mindenki más jóval később. Annyit nem várhattam, ezért megköszöntem a segítséget és futásnak eredtem. Eleinte csak kocogtam, hogy ne izzadjak le túlságosan, de be kellett látnom, hogy ezzel a tempóval nem érek be, így magasabb sebességi fokozatba kapcsoltam.

A parkon át eljutottam az irodaépülethez, amelyben a vállalat székhelye volt. Beléptem a liftbe, az ajtó becsukódott. Úgy lihegtem, akár egy kutya, és nagyjából olyan szagot is árasztottam. Először azt hittem, hogy csak izzadság, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez sokkal orrfacsaróbb annál. Felemeltem a jobb cipőmet, de semmi sem volt rajta. Következett a bal, amelyen felfedeztem a bűz forrását: némi kutyaszart. A legelső lehetőségnél kiszálltam a liftből, majd a lépcsőház felé vettem az irányt, hogy ne érintkezzek túl sok emberrel, amíg az irodámhoz érek. Az akadályt sikeresen vettem, és már nyúltam is a szekrényembe a tartalék ingemért és cipőmért. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem találtam a helyén. Rövid gondolkodás után rémlett, hogy a hétvégére hazavittem kimosni és letisztítani őket, de természetesen nem hoztam magammal egyiket sem. Gyors telefon a titkárnőmnek: szerezzen be egy negyvenkettes cipőt és egy negyvenegyes inget. Egy órán belül megérkezett a felmentő sereg, de tévedésből (vagy inkább ostobaságból) negyvenegyes cipőt és negyvenkettes inget hozott. Utóbbival még nem is volt gond, de az előbbi sokkal kellemetlenebbül érintett. Eljött a tíz óra, az előadás pillanata. Összeszorítottam a fogam, és bementem a tárgyalóba, ahol már várt a főnököm, valamint az elvarázsolásra váró megrendelők. Erőltetett, fájdalmas mosollyal léptem a kikészített laptop elé, beraktam a pendrive-ot és elindítottam a diákat. Az igazi sokkot akkor kaptam, amikor a megbeszélésre szánt anyag helyett a barátnőmnek készített, rólam készült, vicces, tangában és boában feszítős, erotikus képsorozatot nyitottam meg. Ki mire izgul, ugyebár!

Gyorsan bezártam a programot, és sűrű vigyorgások közepette megpróbáltam megkeresni a helyes fájlt. Egy másik mappában sikerült is megtalálni, de csak a kezdetleges változatot, és ebben a percben esett le, hogy a két piros pendrive-om közül a világosabbat hoztam magammal, míg a végleges előadást a sötétebbre raktam. A foghíjas, néhol igen gyerekes diavetítés borzasztóan sikerült. Mondanom sem kell, nagyobbat buktam, mint gátfutó az olimpiai döntőben, amelynek az lett a vége, hogy a főnök páros lábbal rúgott ki az irodájából, na, meg az enyémből is, természetesen. Összepakoltam a holmim és hazamentem, hogy végre kipihenjem ezt az őrült, szerencsétlen napot. Már messziről láttam a hatalmas füstöt, ami az utcánkból szállt fel, de nem gondoltam semmi rosszra. Amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, és végre lepihenhetek, megérkeztem az emeletes házhoz, amelyben laktam, de a ház előtt csomó embert, a tűzoltókat és a rendőrséget véltem felfedezni. Felnéztem, és akkor megláttam az égő lakást – a saját lakásom! Utólag kiderült, hogy bekapcsolva hagytam a kenyérpirítót, amely túlmelegedett, és zárlatot okozott. A zárlat során szikra keletkezett, ami miatt belobbant a pulton lévő konyharuha, amely mellett a légfrissítő flakonja hevert. A felhevült flakon aztán berobbant, és tovább terjesztette a tüzet, míg végül minden lángra kapott. A legviccesebb – már ha mondhatom így – az, hogy az enyémen kívül más lakásában nem keletkezett kár. A rendőrök a kikérdezés után pénzbüntetéssel sújtottak, a biztosító nem fizetett, és el kellett adnom az autót, hogy vegyek egy kis lakást a város szélén, és biztosítsam a megélhetésem, ameddig nem találok új munkát. Hogy mi a tanulság? Nos, szerintem az, hogy mindig van rosszabb!

                                                                           A cikket írta: Eustace Livine

*        

         „Talán jelentkeznem kellene nála” – gondoltam magamban, miközben ezt a hihetetlen cikket olvastam a Cosmopolitanben. Ugyan vonaton nem illik nevetni, de aki a leírtakat mosoly nélkül képes végigolvasni, az vagy kőből van, vagy nem is ember. Édesanyám szokta mondani: „lányom, te maga vagy a szerencsétlenség!” Mit szépítsek rajta? Így van! Valóban, ha egy valami elmondható rólam, az nem más, mint az, hogy minden, amibe belefogok, összeomlik. Ha a kezembe adnak egy összecsavarozott gépet, még hozzá sem kell érnem, már újra darabokban van. Mintha meg lennék átkozva. Az élet szinte minden területe járhatatlan út számomra, de ha egyet kellene választanom, ami tényleg lehetetlenség, az a szerelem útja. Nem a külsőmmel van baj és nem is a személyiségemmel. Egyszerűen béna vagyok, nincs mit tenni. Legutóbb például szegény James esett áldozatul a szerencsétlenségemnek. Még egy apró adalék a megismerésemhez: a munkám mellett van még egy dolog, amelyet szeretek, ez pedig az írás. Imádok történeteket írni. Regényeket, novellákat, mindent, amivel kifejezhetem mindazt, amit az életben, a munkámban nem tudok. James-szel való találkozásom is hasonló élménynek köszönhetem. Szép, derűs, vasárnap délután volt. Kimentem a parkba, hogy erőt merítsek, ihletet gyűjtsek, és azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Nem tudtam, miért, de valamit láttam benne. Kezembe vettem a jegyzetfüzetem, és írtam – mindent, ami az eszembe jutott. Észrevehette, hogy sűrűn bámulom, ezért odajött, hogy megkérdezze, mi célból kémkedek utána. Elmondtam, hogy írónő vagyok, és szemlélődés közben megakadt rajta a szemem. Hogy egy új könyvhöz merítek ihletet, és remek szereplőt tudnék kihozni belőle.

         Szerintem azt hitte, hogy őrült vagyok, mert jókorát nevetett. Néhány percnyi bizonygatás után, ha nehezen is, de elhitte, hogy igazat mondok. Azt gondoltam, elsétál, mintha nem is találkoztunk volna, de nem tette. Sokáig beszélgettünk, és semmi sem történt. Nem zuhant le mellénk repülőgép, nem kapott szívrohamot senki a közelemben, nem harapta át a kutya senki nyakát. A világ megváltozott körülöttem, már nem hatottam rá negatívan. Rögtön tudtam, hogy ő az a férfi, akinek az oldalán megtalálhatom a boldogságom. A munkámban elvárás, hogy küzdjek meg azért, amit el szeretnék érni, ezért nem esett nehezemre, hogy én hívjam randevúra őt. Tudom, tudom, a nők csak ne fussanak férfiak után, de kit érdekelnek a sztereotípiák? Nekem kellett James, és bármit megtettem volna, hogy az enyém legyen. Talán éppen ettől borult fel az a nyugodt környezet, amit ő jelentett.

         A találkozás napján ismét összefutottunk a parkban. Megbeszéltük, hogy sportos öltözetet fogunk viselni, mivel, mint kiderült, sportőrült volt, és azt reméltem, ha belemegyek a játékba, akkor behálózhatom. Vele ellentétben viszont én közel sem vagyok valami nagy sportember. Mondhatni olyan vagyok, mint egy darab fa; rugalmatlan, béna. Márpedig a sport ennél többet kíván. Ha már a parkban voltunk, bemelegítésnek azt javasolta, hogy kocogjunk el a csónakázó tóig, ami úgy egy kilométerre lehetett a találkozónk helyétől. Jól van, mondtam magamnak, vágj bele! Az elején – mármint az első öt méteren – minden rendben ment. Két-három elfogadható futólépést tudtam tenni, amelyen én is meglepődtem. Hanem ahogy közelebb értünk a vízhez, és már a parton futottunk, megbotlottam. James megpróbált elkapni, de olyan szerencsétlenül estem, hogy kicsúsztam a karjaiból, és magammal rántottam a vízbe. Kimásztunk a partra, ahol teljesen magamba roskadtam. Persze, ő csak nevetett, de én felnézni sem mertem a szégyentől. A blúzom átázott, gyakorlatilag mindenem kilátszott. A felsőért is kár volt, le is vehettem volna.

         Lassan elsétáltunk a csónakokig, és beültünk a legbiztonságosabbnak tűnő vízi járműbe. Ő evezett, míg én kormányoztam a kis hajót. Látszólag egyszerűnek tűnt a művelet, és kezdtem visszanyerni a magabiztosságom. Végre valami, amit jól csinálok! Ha eddig volt némi remény arra, hogy végre sínen leszek, az gyorsan elszállt. Olyannyira belemerültem a kormányzásba, hogy észrevétlenül kikaptam a lapátot a helyéről. Kapkodtam, hogy visszategyem, de egyszerűen nem ment. Feszegettem, ütöttem, de minden hiába. James próbálta magyarázni, hogyan tegyem vissza, de csődöt mondtam. Ekkor megállt, letette az evezőket, majd a segítségemre sietett. Látta rajtam, hogy ideges vagyok, és megpróbált megvigasztalni, miközben a csónakot szerelte. Kérte, hogy üljek át az ő helyére, hogy jobban hozzáférjen a lapáthoz, és én eleget tettem a kérésének. Csakhogy, mivel nem vagyok tengeri medve, és nem tudtam, hogy a hirtelen mozdulatok előtt meg kell kérdeznem kezelőorvosom és gyógyszerészem, de legfőképpen a hozzáértőket, és olyan hirtelen szálltam fel, hogy a csónak megbillent, ezzel mindketten beleestünk a vízbe – megint. A hajó elment, mert sikerült egy nagyobb hullámot generálnunk az eséssel, mi meg ott lubickoltunk a tó kellős közepén. James legalábbis jól érezte magát, mert megint nevetett, ellenben én, aki annyira sem tud úszni, mint egy darab kő, kapálóztam, hogy amennyire lehet, fennmaradjak a felszínen. Gyengéden belém kapaszkodott, és kiúszott velem a partra, mint valami kigyúrt vízimentő. Azonban ő se nem kigyúrt, se nem vízimentő. Kockái is legfeljebb akkor látszódhattak, amikor egészben nyelt le egy tábla csokit.

Csurom vizesen sétáltunk végig a főutcán, miközben mindenki minket nézett. Majd’ megfagytam, amit kedves partnerem figyelmesen észrevett, ezért betértünk a legközelebbi kávézóba. Forró csokit rendeltem, míg ő kávét cukorral és tejszínnel. Az én rendelésemmel nem volt gond. Kihoztak egy csésze meleg italt, a csészealjra pedig két darab kekszet helyeztek el. Jött James rendelése, és már előre féltem, mi történik szegénnyel, de a nagy pillanat elmaradt. A tálcán, amelyet kapott, volt egy kis bögre, benne a gőzölgő kávéval, mellette egy aranyos, kancsószerű kiöntő, amibe alig egy deci férhetett. Nyilván a tejszín volt. Cukrot persze nem kapott mellé, és bár jelzett a pincérnek, az háttal állt neki, így nem láthatta őt. Mivel elég gondot okoztam addig, felajánlottam, hogy szerzek édesítőt. Bementem a belső helyiségbe, odamentem a standhoz, és megkérdeztem a pultost, kaphatnék-e egy kis cukrot. Mellettem valami kikent-kifent dáma állt, aki követelőzve verte a faberakású pultot, hogy kér némi sót, mivel anélkül nem tudja meginni a röviditalát. Csodálkoztam, hogy egy kávézóban lehet ilyent kapni, de nem törődtem vele túlságosan. Az ide-oda kapkodó felszolgáló megunta a sipítozást, és két edényt helyezett a pultra. A nő felkapta a jobb oldali, felé eső porcelán pohárkát, míg én a rám maradt darabbal tértem vissza az asztalhoz.

Mosoly kíséretében átadtam a cukrot Jamesnek, aki rögtön tett is két kanállal a még meleg kávéba. Míg kevergette az italt, kedélyesen elbeszélgettünk. Azt reméltem, véget értek a viszontagságok, de tévedtem. Belekortyolt a kávéba, amelynek az lett a következménye, hogy az egészet kiköpte – rám. Mint kiderült, cukor helyett a sót hoztam el, és annyira rossz ízű lett tőle a fekete, hogy nem bírta a szájában tartani. Szegény mentegetőzött, rosszul érezte magát, amiért leköpött, de tulajdonképpen az én hibám volt, hiszen nem ellenőriztem, mit hozok el. Képzelem, milyen fejet vághatott az a kivénhedt hárpia, amikor megkóstolta a cukrozott röviditalát.

Lassan elindultunk hazafelé. Próbáltam lebeszélni, de ő mindenképpen haza akart kísérni. Zavartnak látszott, mint aki nem tud túllépni a baklövésén. Inkább nekem kellett volna zavarban lennem, amennyi gondot okoztam neki a nap folyamán. Ahogy sétáltunk az utcán, a hangulat egyre feszültebb lett. „Most, vagy soha!” – gondoltam, és hirtelen megcsókoltam. Lágy ajkai finoman érintkeztek az enyémmel, míg nyelveink táncot lejtettek egymás szájában. Kellemes érzés volt egészen addig, ameddig meg nem éreztem a sós kávé ízét, amely lecsúszott a torkomon. Amúgy sem vagyok erős gyomrú egyén, és sokszor öklendezek, ha valami nem esik jól, vagy éppen ájulok el egyik percről a másikra, és ezúttal sem volt kivétel. Az imént megivott forró csoki egyébként is megviselte a gyomrom, amit csak tetézett a torkomat birizgáló sós-édes-kesernyés ízkombináció. Hatalmas sugárban tört ki belőlem a gyomortartalom, át partnerem szájába, mintha szökőkút lettem volna. James azonnal hátrébb ugrott, míg én térdre rogytam, és miután kiürültem, sírásra fakadtam.

Még ekkor is kedves volt, felsegített. Elkísért hazáig, de az út többi részében nem beszéltünk. Az épület előtt megálltunk, ő rám nézett, csókot nyomott a homlokomra, majd elment, és én tudtam, hogy soha többé nem hallok felőle. Fáradtan, lelkileg meggyötörten mentem fel a szobámba. Úgy tudtam, hogy a lakótársam és egyben legjobb barátnőm, Melanie hazament a szüleihez, ezért a történtek után elvárhatónál furcsább képet vágtam, amikor nyitva találtam az ajtót. Halkan benyitottam, mert azt hittem, betörő van a lakásban. Zajt hallottam a vendégszoba felől, ezért csendben lépkedve megközelítettem az ajtót. Felnyitottam, és amit ott láttam, nem fogom elfelejteni, amíg élek. Melanie, a barátnőm, és az édesanyám az ágyban hancúroztak, bár a nyakatekert póz miatt nehezen vettem ki, hogy kinek hol van, és mije. Olyan sokkhatás alatt álltam, hogy képtelen voltam felfogni a látottakat. Tudtam, hogy korábban érkeztem, mint amit előzetesen a barátnőmnek mondtam, és édesanyámra sem számítottam még, csak estefelé. Arra, hogy Melanie-t éppen az édesanyámmal találom egy ágyban, félreérthetetlen körülmények között, miközben édesapám otthonmaradt, mert begipszelt lábbal nem akart elutazni hozzánk, nem gondoltam. Fogtam a noteszom, kimentem a bejárati ajtón, lementem a lifttel, és egykedvűen beleültem a tömbház háta mögött található játszótér egyik hintájába. Nem játszani mentem, csak egy nyugodt helyet akartam. Furcsa ötlet körvonalazódott a fejemben, amelyet úgy határoztam, lejegyzek. Leírtam az aznap történteket, és eldöntöttem, hogy ha egyszer életrajzi könyvet írok, ez a nap mindenképpen szerepet fog kapni benne.

Ma már egészen mulatságosnak tartom életem akkori szakaszát. A barátnőm és anyám látványa azóta sem ment ki a fejemből, de legalább már tudok rajta szórakozni…

*        

         - Te jó ég! Imádom ezt az írónőt! Amilyen beleéléssel le tudja írni ezt a sok sületlenséget! Komolyan mondom, megáll az eszem. Történetet szőni egy történetbe, egészen elképesztő gondolat. Még két ilyen szerencsétlent, mint ami ebben a könyvben szerepel, csak egyet láttam: magamat. De ők legalább szabadok, élik szerencsétlen, de viszonylag gondtalan életüket. Bezzeg én!

         Három éve sínylődök ebben a koszos, dohos cellában, miközben éjjelente arra ébredek, hogy a cellatársam a számat használja önkielégítése tárgyául. De hát mit tehetnék? Sokkal erősebb nálam. A legborzasztóbb az egészben az, hogy bár jogosan kerültem börtönbe többszörös gyilkosság miatt, szemernyi szándékosság nem volt a tetteimben, de tudatosság aztán végképp nem. Vajon mit mondana erről az írónő? Leírná, hogy milyen kellemetlen a börtönélet? Hogy mennyire sajnálja mindazt, amit elkövetett? Nem! Elmesélné, mi juttatta oda, ahol van, valahogy így:

         Tulajdonképpen addig a bizonyos napig egészen szerencsés embernek érezhettem magamat. Mindenem megvolt, amit csak akartam: jól fizető állás, vonzó feleség, sportkocsi, full extrás szerető és persze temérdek pénz. Akkoriban egy jól menő biztosítócégnél dolgoztam. A módszereikkel – amely abból állt, hogy lebuktatták azokat a kárbejelentőket is, akik nem simliskedtek, így szinte senkinek sem fizettek – nem értettem egyet, de szép életet éltem, és úgy voltam vele, hogy ameddig nem látom sírni azokat, akik nem kapták meg a várt összeget, addig nem törődök azzal, hogy morálisan vagy erkölcsileg elfogadható-e, amiben részt veszek. A szükség törvényt bont, a pénz pedig elmét.

         Azon a napon három kár felbecsüléséhez hívtak ki, ami szokatlanul kevés volt az átlagos napjaimhoz képest. Az első esetben viharkárt jelentettek, azonban gyorsan rájöttem, hogy ami levágta a biztosítékot, ezáltal kivégezte az elektromos készülékek nagy részét, az a zárlatos hajvasaló volt, amelyet a férj (legalábbis legjobb tudomása szerint) már kidobott, de a feleség kihalászta a szemetesből, és titokban továbbra is használt. Mivel a szerződésben ilyen gondatlan eshetőségre nem állt fenn biztosítási kötelezettség, a költségek nem terhelték a vállalatot. Egy-null a javamra.

         A következő helyszínen azt állították, hogy a gyerekek kint fociztak az udvaron, és a labda betörte az üveget. Ebben az esetben a biztosítónk fizetett volna, hiszen mindennemű kárra biztosítva volt a lakás. Én, mint dörzsölt fickó azért a gyerekekkel is beszéltem, akik szentül állították, hogy abban az időben éppen számítógépeztek. Az persze kezdetektől fogva gyanús volt, hogy az anyának miért van hatalmas vágás és lila folt a szeme környékén, de arra gondoltam, hogy talán a mosogatónál állt, amikor beszállt a labda, az eltalálta a fejét, az üvegszilánkok pedig felvágták az arcát. Csakhogy, amikor jobban megnéztem a sebesüléseit, rájöttem a turpisságra. Mint kiderült, a férje nyugodt ember volt, mivel feszültségét minden kedden az edzőteremben vezette le, ahol bokszoló barátai megtanították a helyes fogásokra. Aznap azonban a terem technikai okok miatt zárva tartott, ezért otthon maradt, és a felgyülemlett feszültséget, amelyet a kettejük közötti veszekedés hozott felszínre, a feleségén vezette le. Nem akarta ő bántani, de állítása szerint olyan víziója volt mérgében, mint a meseszereplőknek éhezéskor, akik tyúk helyett füstölgő grillcsirkét látnak, ám ő a felesége személyében ötvenkilós bokszzsákot vélt felfedezni, és bevitt neki néhány sorozatot. Előfordul az ilyen, elvégre is, senki sem tökéletes. A baj igazán abban a tényben volt, hogy az üvegtörés nem véletlenül, hanem szándékosan keletkezett, ugyanis a férj azt hitte, hogy ha kidobja az ablakot, és úgy állítja be, mintha berúgták volna, két legyet üt egy csapásra: nem hiszi el senki, hogy megverte a feleségét, és egy kis plusz pénzhez is juthat, amivel kiengesztelheti az asszonyt a hatalmas sallerekért, amelyekkel megplasztikázta a fejét. Kettő-null, ez már nyugodt előny.

         A harmadik eset tűnt a legkönnyebbnek, mégis ez okozta a vesztem. Összetört lakás, két dühös szerető és a bejelentés: betörés. Egyértelmű volt, hogy semmiféle rablásról nem lehet szó, hiszen a zár érintetlen maradt, az ablakok épek voltak, tehát csak belülről vihették véghez a szoba átalakítását. Azt nem állítom, hogy minden a feng shui alapján volt elrendezve, de láttam már nagyobb rendetlenséget is. Körülnéztem, de sehol sem láttam idegenkezűségre utaló jeleket, márpedig ezeket elsők között tanítják meg a tanfolyamon az új belépőknek. Az emberek ravaszak, meg kell tanulni átlátni a hazugságaikon. A nő végig egy rojtosra szabdalt fotelben ült, míg a férfi ide-oda mászkált, és engem figyelt, hogy mit gondolhatok az esetről. Vajon beveszem a dajkameséjüket? Egyszer csak észrevettem valamit, ami árulkodó volt: egy fülbevalót a kandalló mellett, amely megszólalásig hasonlított a nő jobb fülében található ékszerre. Megkértem a hölgyet, hogy azonosítsa a fülbevalót, mire az óvatlanul feláll, amitől a férfi megrettent. Először nem értettem, miért, de aztán, amikor a nő elvette a tárgyat, és az ablakhoz ment vele, hogy jobban szemügyre vegye, láttam a hátából kiálló kést, amely mellett csordogált lefelé a vér. Addig fel sem tűnt, hogy a nő sokkos állapota emiatt lehet, de meg merem kockáztatni, hogy ő maga sem vette észre. Rögvest ott teremtem, hogy kihúzzam a kést a hátából. Valójában nem is gondolkodtam, hogy helyes-e, amit teszek, csak megtettem, mert azt hittem, segítek vele. Ehelyett a seb még inkább elkezdett vérezni, párszor ki is spriccelt a vér, amely teljesen kikészítette a férfit, aki nemes egyszerűséggel elszaladt. A sikoltozásra becsődült a szomszédság, akik meglátták a kezemben a véres kést, amint az addigra összerogyó test felett állok, mindezt ráadásul rezzenéstelen arccal.

         Pánikba estem. Eldobtam a kést, és én is kirohantam a szobából, ám addigra késő volt. A férfi arcát nem, de az enyémet látták, így kellő személyleírást tudtak adni a rendőröknek. Elbújtam az egyik közeli sikátorban. Éppen egy csöves mellett kuporodtam le, amikor szirénákra lettem figyelmes. Hallottam, ahogy a rendőrök körbejárják a házakat, utcákat, ahogy egyre hangosabbak, egyre közelebb kerülnek. A hajléktalan felriadt és kiabálni kezdett velem, mire én befogtam a száját, hogy elhallgasson. Nem akartam, hogy rám találjanak, ameddig nem találom ki, milyen magyarázattal jelentkezhetnék. Hosszú percekig ültem ott így, kezemet újdonsült barátom szájára tapasztva, és nem vettem észre, hogy a szájával együtt az orrát is befogtam. Szegény megfulladt, de hát mit tehettem volna! Inkább elfektettem magam mellett, ledobtam a ruháim egy részét, felvettem néhányat az övéi közül, és mellé feküdtem üveggel a kezemben, mintha én is egy lennék közülük. Persze, a rendőrök hamar odaértek, és mint aki akkor riadt fel álmából, elcsukló hangon azt ecseteltem, hogy semmiféle embert nem láttam arrafelé, és különben se kiabáljanak, mert a barátom nemrég aludt el, mivel éjjel heves hasmenés sújtotta, de nem tudott kimenni, hiszen túl fáradt volt, ezért a barnamedve csak a barlang közvetlen bejáratáig jutott, aztán megtorpant, és elterült.

         A szörnyű bűz, amely érezhető volt, meggyőzte a rendőröket, hogy igazat beszélek, de valójában én szartam be szó szerint, amikor észrevettem, hogy újabb ember halála szárad a lelkemen. Amint a rend intelligens őrei otthagytak engem a szarban, átöltöztem, és a közeli kisutcába mentem, amerre már jártak. Egy férfi éppen akkor szállt be a kocsijába, de gyengéden, óvatosan megkértem rá egy vasdarab segítségével, hogy adja át a volánt. Mivel tévedésből az „előbb kérdezz, aztán üss” elv helyett éppen az ellenkezőjét alkalmaztam, az ismeretlen készséggel, mondhatni szó nélkül beleegyezett a kérésembe. Nem is mondhatott semmit, fejvesztve menekült volna, ha fej nélkül lehetne menekülni, ám neki nem sikerült. Beültem a kocsiba, és kihajtottam a kis utcából, ahonnan nem a főútra, hanem mellékutcákba vettem az irányt. Hazaindultam, hogy lemosakodjak, átöltözzek, és átgondoljam, mit mondok a rendőrségen a késsel kapcsolatban. Azt mégsem mondhattam, hogy én csak kihúztam, mert megláttam benne, és azt hittem, ezzel segítek. Ugyan ki hitte volna el nekem ezt a sületlenséget? Nem! Eldöntöttem, hogy profi kárszakértőhöz mérten leülök, megnyugszom, és elemzem a károkat, aztán levonom a következtetéseket.

         Jó régi autót kaptam kölcsön a gazdájától, aki ráadásul elfelejtette mondani, hogy gondok vannak a fékkel. Hiába, ez a fejetlenség, ami ebben az országban van, szörnyen idegesítő! Már az emberekben sem lehet megbízni! Odamegyek kedvesen, nem töröm el a nyakát, nem fojtogatom, csak gyengéden megkérem egy vascsővel, hogy adja oda a kulcsokat, erre fogja magát, meghal, és még csak nem is figyelmeztet az átkozott hibára! Pofám leszakad, milyen világot élünk! A fékprobléma odáig fajult, hogy egy-két öreglányt, aki körülnézés nélkül vágtatott át kerekes szatyrával az úttesten, péppé lapítottam. Tekintve, hogy milyen figyelmetlenek voltak, és mennyire nem törődtek mások biztonságával, jobb is, hogy meghaltak. Kár volt beléjük a gyógyszer meg a kaja, ráadásul a kormány is gazdagabb lett néhány nyugdíjjal. A kocsi lassú volt, csupán százhuszonhéttel tudtam haladni az úton, de az volt a szerencsém, hogy a fékek hibája miatt nem kellett megállnom sehol, így az elvesztegetett időt könnyedén behoztam.

         Otthon leparkoltam, bementem a lakásba, de senki sem volt otthon. Előzetes terveim alapján megfürödtem, átöltöztem és leültem átgondolni a helyzetem. Tulajdonképpen sok minden más megvilágításba került, és úgy határoztam, jobb lesz feladni magam. Miután bementem a rendőrségre, és előadtam a sztorit a kárbejelentésről és a kés szakszerűtlen kivételéről, őrizetbe vettek, és komolyabb kikérdezés alá vetettek. Nem tehettem mást, elmeséltem, hogyan fojtottam meg véletlenül a hajléktalant, hogyan közeledtem barátságosan vascsővel az autó tulajdonosához, hogyan szabadítottam meg a várost és az államot a rájuk leselkedő pióca nyugdíjasoktól, és hogyan határoztam el magam arra, hogy feladjam magam. Kissé értetlenül és dühösen néztek rám, és bár megértettem ennek okát, csalódott voltam. Semmi könyörületesség nem szorult beléjük! Egyszerű kárszakértő voltam, aki hozott néhány rossz döntést, és úgy kasztliztak be, mintha sorozatgyilkos lennék. Hiába, a jó emberek mindig megszívják; én is, minden áldott este.

         Igen, azt hiszem, valami ilyesmit írna az írónő, ha a helyemben lenne. Nem! Még hiányzik valami. Egy csattanó! Ez lesz az, egy ütős, vérbeli csattanó, amire nem számít az olvasó. De én nem vagyok ő, nem vagyok író, nem tudom, miféle zárást adnék a könyvemnek. Talán hasonló szavakkal fejezném be:

„Túláradó szerencsétlenségem mellett egy dolog vigasztal, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mindent eltol, amibe belefog. Valószínűleg sokan vannak, akik hasonló szerencsétlenségeken mentek keresztül az életük során. Bizonyára volt olyan, akinek ez örökre megváltoztatta az életét, másoké nem szenvedett kárt. Velem ellentétben nekik legalább esélyük nyílt hibáik kijavítására. De ami a legfontosabb, és ezt a kérdést hozzád intézem, kedves olvasó: neked volt már szerencsétlen napod?”