AJÁNLOM AZ OLDALT
Először lépett ki a házból azóta, hogy véraláfutásokat szerzett a karjára, és csak azért, mert édesanyja rábízta a szemeteszsákot.
Nem számított arra, hogy AJ-t a lépcsőjükön ülve találja majd, és arra sem, hogy ilyen állapotban: a fiú ugyanazt a ruhát viselte, mint az első találkozásukkor, most azonban lötyögött rajta a nadrág, mikor felállt, és az arca is nyúzottnak tűnt.
– Lefogytál! – förmedt rá újra, félig akaratlanul és nem minden aggodalom nélkül.
– És?! – vont vállat megrökönyödve AJ. – Úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
– Miért, talán én?!
– Meglehet.
Adrienne képe elnyúlt a csodálkozástól.
– Ez most bók?
– Nem éppen – rázta a fejét AJ, és még azelőtt, hogy Adrienne reagálhatott volna, sietve folytatta: – De ha azt mondom, olyan vagy nekem, mint Napnak az esthajnalcsillag… az bók!
– Nagyszerű – szusszantotta a lány. – Biztosan sokat gondolkodtál rajta, vagy kiolvastál egy könyvtárra való csillagászati kötetet. – Ahelyett, hogy idedugtad volna azt az édes, utálatos, összetört pofádat! – Kár, hogy nem értem.
– Majd megérted – dörmögte csalódottan AJ.
Adrienne sóhajtva ment el mellette, hogy kidobja a szemetet. Mire végzett, AJ mögötte állt – hangtalanul lopakodott hozzá, akárcsak legutóbb.
– Nem kellett sokat tűnődnöm a bókon. Így gondolom azóta, hogy megismertelek… nem, azóta, hogy megláttalak.
– Rászokhatnál az egyenes beszédre – ajánlotta a lány.
– Ennél egyenesebben nem megy – rángatta a vállát AJ. – Szeretem a szép szavakat. Példának okáért miért mondjam, hogy „Vályúhoz!”, ha kifejezhetem úgy is: „Tálalva van!”?
– Hogy a közönséges emberek is megértsék.
– De te… te különleges vagy – fonta össze karjait a fiú a mellén. Az arckifejezése mély meggyőződést tükrözött.
Adrienne úgy érezte, most kell megragadni a gyeplőt. Támadt egy remek ötlete.
Ha lerohanom vele, hirtelen nem tud majd nemet mondani…
– Akkor bánj velem ennek megfelelően, és vigyél el táncolni! – hadarta el egy szuszra.
– Táncolni? – AJ tekintetébe leplezetlen rettenet költözött. – Utálom a diszkót. – Egy percig ajkát harapdálva viaskodott magával, aztán sápadtan, szemlesütve közölte: – Jól van. Elviszlek az érettségi bankettemre, ott is lesz tánc… Rose már tavasszal nyávogott, hogy ő akar velem jönni, de biztos megérti majd…
– Hát persze, te is leérettségiztél – kapcsolt egy kis gondolkodás után Adrienne. Egyszeriben megrohanta egy érzés. Fiatalabb nálam, valahogy mégis mintha felnőtt gondok nyomasztanák néha. Nagyon különbözünk… de az ellentétek vonzzák egymást, nem?
– Akkor ebben maradunk! – szögezte le gyorsan a fiú, és megpróbált eliszkolni a pillanatnyi zavarral küzdő lánytól.
A szőke elkapta a grabancát.
– A bankett csak egy hónap múlva lesz!
– Miért csókoltál meg?
– N-ne válts t-t-témát! – vörösödött el Adrienne. Hirtelen alig jutott levegőhöz, görcsösen kapott a mellkasához.
A fiú kihasználta alattomosan visszaszerzett szabadságát és kereket oldott.
– Nemsokára jelentkezem! – kiáltott még vissza vagy húszméternyiről.
A távolodó fiú kényszeredett vigyorát nézve Adrienne biztosan tudta: ha csak egy pillanattal tovább marad, a mosolyból sírás lett volna.
Lehangoló – gondolta –, hogy a kettőnk közti kilométer mély szakadék csak egy ugrásnyi széles, mégsem rugaszkodik neki egyikünk sem.
Aznap délután elsétált a városka közkönyvtárába, és utánanézett kicsit az esthajnalcsillagnak. Mikor rájött, hogy tulajdonképpen a naprendszer egyik kicsiny bolygójáról van szó, amelyik egy istennőről kapta nevét, bizonytalan, remegős boldogság lett rajta úrrá, és mosolyogva bandukolt haza. Igazi és kedves és gyengéd bók – jutott eszébe újra meg újra.
Éjjel báli ruhában keringőzött egy jóképű fiúval, aki az alkalomhoz illően nyakkendőt kötött textilöblítő-illatú fehér pólójához, mosollyal halványította el arcán a sárgászöld monoklikat, majd hirtelen eltűnt a bál és minden más ruhástól, és csak a csupasz bőrük simult a másikéhoz a sötétben, a fiú édes dolgokat suttogott a fülébe, miközben ujjaival a lábai közé nyúlt és simogatni kezdte, őt pedig magával ragadta valami földöntúli gyönyör…
…furcsán dobogó szívvel, égő arccal ébredt fel az éjszaka közepén, kissé meglepődve, hogy keze a nyári pizsamanadrágként aposztrofált bugyi alatt matat.
Szerelmes vagyok – sóhajtotta maga elé némán. A szívére ólomsúly nehezedett; átölelte a párnáját, hogy abba sírjon, aztán talán nevessen is, ha sikerül.
Alex zúgó fejjel sétált az autója felé.
Hiába beszéltél ilyen sokat, Eve. Továbbra sem teljes a kép.
A társa bosszús lett.
Rabszolgahajcsár! Mit akarsz még?
Válaszokat. Korábban és most is azt mondtad, hogy az ördögök csak emberi testben jöhetnek át, mégis megjelent három originál kivitelű, humán-burok nélküli fajtársad a múltkor a garázsomban.
Valóban – sóhajtotta Eve. Ennek a mikéntjét azonban még én sem értettem pontosan.
Tipp?
Az van.
Éspedig?
Az úttörő ördög esete a várfal gyenge pontjával… Adrienne és te talán egy méterre állhattatok egymástól, érzelem-napkitörésektől övezve, mikor felszabadítottad magadból a pionírt, az én evilági formámat. Így lehet, hogy nem volt szükség harmadik emberi testre az átlépéshez… egy ördög már átjutott, repedés keletkezett az én világom és a tiéd közt, jöhettek a többiek, méghozzá az elsőhöz hasonló feltételekkel. Pedig elővigyázatosságra intettelek, rémlik?
Hát persze – válaszolt ingerülten Alex. Csupán annyit felejtesz el, hogy akkor Adrienne a haragját zúdította rám, nem a szerelmét. Nem a pozitív érzelmeket kedvelitek odaát?
A szerelemféltésből táplálkozó düh mifelénk pozitív érzésnek számít, pláne ha jogos. Ti emberek undok dolognak vélitek, de közben képtelenek vagytok lemondani róla. Veszélyes egy találmány, mi?
Az – mondta az óriás, és közben egy összetört Hummer, egy csatatérré változtatott garázs, egy cserbenhagyott szerető és egy törékeny szőke lány képe kergette egymást az agyában.
Eve kivárt egy kicsit, míg Alex beült a BMW-be és indított, csak aztán szólalt meg újra. Egészen lágy volt a hangja.
Tudod, az otthonomban csak keserűség létezik. Látni azt, hogy nektek mi minden jutott, nézni a nevetést, a táncot, a nők arcát, mikor orgazmusuk van… nem is tudom, hogy mondjam el…
Alex feszülten figyelt, tudta, hogy valami fontos következik.
Szerintem hajdanán mi sem voltunk eredendően gonoszak, csak az fájt elviselhetetlenül, hogy másnak jobb, mint nekünk.
Az óriás úgy érezte, kezdenek a helyükre kerülni bizonyos részletek.
Ezért biztattál, hogy öljem meg Adrienne-t? Féltékenységből?
Igen – sóhajtott az ördög. És már ezerszer és rettenetesen megbántam, ha hiszed, ha nem.
Elhiszem – mondta Alex.
Valami furcsa, éteri hang búgott fel halkan a férfi gyomrában, és bevándorolta a teste minden porcikáját. Mély rezgésekkel, lágyan, ütemesen lüktetett a fülében, mint a szívdobogás.
Sosem hallotta azelőtt, mégis rögtön rájött, hogy Eve sírásának a hangja.
– Korán keltél – simult hozzá hátulról Michelle, és a könyöke mellett az íróasztalra csúsztatott egy bögre tejeskávét.
Le sem feküdtem – gondolta Dean fáradtan.
– Imádom a kávédat – mormolta, és egy csók erejéig hátrafordította a fejét.
– Imádom a borostádat. – A nő a szájára cuppantott, és kedveskedőn megcsipkedte az állát. Hosszú körmei sercegő hanggal szaladtak Dean acélkemény sörtéin. – Viszont a kétnapos inged szagát nem. Mondtam, hogy kiürítettem neked egy fiókot. Hozhatsz váltóruhát, mikor itt alszol.
Takeshore észrevette, hogy ki van sminkelve és az irodai kosztümjét viseli. Kérdőn ráncolta össze a homlokát.
Michelle értett a pillantásból.
– Lejárt a kényszerszabadság – magyarázkodott szomorkás mosollyal. – Mennem kell dolgozni.
– Nem is hallottam, hogy öltözködsz – dünnyögte Dean.
Ennyire megszállott volnék? Bűntudatosan pislogott a barátnőjére, majd vetett egy gyors oldalpillantást az asztalon álló iratkupacra, melyet már napok óta tanulmányozott. Még Michelle lakására is magával vitte Dr. Cartwright anyagát, majd a vacsora és az esti tévéfilm után, mikor a nő elaludt, kilopakodott a kicsiny lakás nappalijába, felkapcsolta az íróasztalon álló kislámpát, és munkához látott.
– Ha akarsz, megvárhatsz itt – mondta Michelle. – De haza is ugorhatsz átöltözni. Másoltattam neked kulcsot, hogy vissza tudj jönni. – Zavartan elmosolyodott, és egy kis kulcscsomót tett az asztalra. – A kerek fejű nyitja a lépcsőház ajtaját, a nagy szögletes a hevederzárat, az utolsó meg a kilincs alattit – mutatott rá sorban a csomó tagjaira.
Távozóban Michelle még dobott egy csókot az ajtóból. Dean szívét melegség járta át. Komolyan gondolja.
Egy kortyra itta ki a kávét, majd a néhai pszichiátriai kezelt dossziéjába temetkezett, de nem tudott igazán koncentrálni. Valami kétség piszkálta belülről. Megvakarta gyógyuló sebeit a lábán, és megrázta magát.
Öngyilkosság tizenöt évesen, egy lány miatt… – gondolta.
Bár nem ritkán bunkó módon viselkedett velük, tulajdonképpen imádta a nőket, nem egyet mélyen tisztelt közülük. Ezzel együtt sem volt képes felfogni, hogyan történhetett, hogy az ő megkínzását elrendelő, maffiózókkal cimboráló orvos egykor felvágta az ereit, mert valami csitri kikosarazta. Lehet valaki ennyire érzékeny, mégis a velejéig gonosz?
Dr. Albert Carpenter hasadt személyiségről szóló elmélete rendkívül tetszetős volt – Dean utána is olvasott a témának néhány laikusoknak szóló pszichológiai témájú könyvben –, de nem stimmelt az ex-páciense jelen körülményeire. Hiszen gyakorlatilag az van itt leírva – pörgette az oldalakat a nyomozó –, hogy gyógyultan távozott! És most tényleg nem tűnik elmebetegnek.
Dean édesanyja azt vallotta, hogy az emberek szemében meglátni az igazságot. Dean pedig kristálytisztán emlékezett az óriás tekintetére.
Nem, cseppnyi őrület sem volt benne.
A tavaszvégi napsütés pászmája bekúszott a nappali ablakán és hunyorgásra késztette. Kimerült volt a munkától, de azért meghallgatta mobiltelefonján a hangpostát, hátha érdeklődött valaki a szolgáltatásai iránt, míg nem volt elérhető. Ideje újra pénzt keresni, jól jönne némi tartalék a számlámon…
Végül is jól alakulnak a dolgok…
Eszébe jutott az érzés, amit a kulcsok váltottak ki. Futó mosollyal csapta be a dossziét, elidőzve a fedőlapjára írt néven. Valami megbocsátásféleséget érzett – a lába már csak néha nyilallott, akkor is csak egy kicsit. Ha te nem lennél, Michelle meg én nem találkoztunk volna.
A kétség, hogy nem veszi észre a felszín alatt megbúvó lényeget, egyre erősödött benne. „Mindenkiben van sötétség, de van fény is”, mondta mindig a mamája, és úgy tűnt, manapság mások is osztják ezt a véleményt. Legutóbb valami filmben látta, ahogy egy szakállas vén hippi ezzel a bölcsességgel traktált egy mélynövésű lurkót, aki nyilvánvalóan túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja a velejét.
Takeshore viszont hirtelen úgy érezte, felfogta végre.
Eddig azt hittem, a beteges hajlamaid miatt lettél orvos… és talán igazam is van, de nem a választásod tényleges okát illetően. Lepöckölt egy porszemet Alexander Cartwright, Jr. mappájáról. Nem táplálni akarod a sötétséget, ami benned van, hanem vezekelni érte, igaz?
Adrienne elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy akkor sétálgasson az idegsebészet folyosóján, mikor kedve szottyan. A feje még hasogatott néha, és hosszabb sétáknál meg-megszédült, de akkor is üdítő volt végre kimozdulni a „lakosztályából”. Az anyja és Ted legközelebbi látogatásakor már nem a szobájában, hanem az osztály büféje előtti asztaloknál várta őket. Elterpeszkedett egy műanyag székben, és összehúzta magán a köntösét; a büfé előtti kis hallszerűség ablakai keletre néztek, így délután nem sütött be rajtuk a Nap.
Ezekhez képest egészen hétköznapi látvány vagyok – gondolta, mikor időtöltés gyanánt a közelben lófráló betegtársakat vizslatta. Volt köztük szorosan bebugyolált fejű öregasszony, aki láthatatlan kutyáját sétáltatta egy türelmes ápoló társaságában, és olyan bácsika is, aki a földön húzta maga mögött egészségtelen színű vizelettel telt katéterzsákját. Az utóbbi szinte delejesen vonzotta a lány tekintetét.
– Szervusz, mókuskám. – Ted bajszos arca jelent meg a látóterében, majd szőrös puszit érzett a homlokán.
– Szia.
– Hogy van anyuci szeme fénye? – Az anyja sietve megpaskolgatta a keze fejét, aztán leült egy székre, és elővett egy sminktükröt.
– Csodásan – vont vállat Adrienne a csücsörítve szépítkező asszonyt nézve. Vajon tényleg érdekel, hogy vagyok? Egyáltalán… Rám értetted, hogy „a szemed fénye”?
Az egykori Mrs. George Pauley hamarosan elunta a hármasban való csevegést, és ellibegett az osztály felé, mondván, hogy megkeresi a lánya kezelőorvosát.
Ted közelebb húzta a székét, majd összekulcsolta kezeit terjedelmes pocakján. Jóindulatú, kerek, máskor vidám ábrázatát most gondok felhőzték.
– Mondtam már, hogy Jenna terhes? – kérdezte majdnem bocsánatkérő hangon.
– Nem – rázta a fejét Adrienne. Ted lánya valamivel idősebb volt nála, és mikor a férfi összejött Adrienne anyjával, nemtetszése jeléül a barátjához költözött. Csak ritkán látogatott vissza a szülői házba; Adrienne a mostohatestvéri kapcsolatból csak a mostohát érezte, ha Jennáról volt szó.
– Bizony, Bill meg is kérte a kezét.
– Add át nekik a gratulációmat, ha legközelebb beszéltek. – A kis szőke lány gyomra összeszűkült; maga sem tudta, miért, valami rossz érzés fogta el. Féltékeny vagyok?
– Ráadásul ikrek lesznek – folytatta monoton hangon Ted. Nem látszott rajta, hogy boldogan készülne a nagypapaságra.
Hirtelen Adrienne térdére tette húsos kezét.
– Az orvosa azt mondta, hogy Jenna veszélyeztetett terhesnek számít, tudod, az ikrek miatt, meg amúgy is túlsúlyos, és ráadásul itt a nyakunkon az esküvő…
Nevelt gyermeke a szemébe nézett.
– Most valahogy mégis a kisebb lánykámért aggódom jobban. Mi baj, csillagom?
Adrienne odabújt hozzá egy ölelésre, majd nagy levegőt vett, és dióhéjban összefoglalta neki a nyár történetét, mikor először volt szerelmes, bezárva azzal a gondolattal, hogy még a „csillag” szóról is egy bók jut eszébe, amit AJ-től hallott.
– Ha jól sejtem – tűnődött hangosan a nevelőapja –, erről a fiúról szóltak a hallucinációid, mikor betörted a kobakod. Hát igen, a szerelem fura egy dolog. – Vágyakozó pillantást vetett a folyosó felé, amelyen a felesége orvos-keresésre indult.
– Nem is tudom, Ted – rángatta a vállát szégyenlősen Adrienne. – Ezen a helyen összemosódik a valóság meg az álom, és valahogy felmerült bennem… szóval, valami azt súgja, hogy nem csak hallucináció volt az egész. De sajna nem tudok gondolkodni a nyugtatóktól meg a fájdalomcsillapítóktól.
– Majd utánajársz, ha meggyógyultál – biztatta Ted, és rámosolygott.
Adrienne anyja kipirultan érkezett vissza a büféhez.
– Az osztályvezetővel beszéltem! – csicseregte feldobottan. – Kerestem Cartwright doktornőt is, de egyik nővérke sem ismeri azok közül, akik most dolgoznak! Hihetetlen, nem?
– Elképesztő – kacsintott Ted a nevelt lányára.
Adrienne azonban kicsit komolyabban vette a hallottakat, mint ő. Keservesen próbálta elhelyezni az új információt az elméjét uraló káoszban. Alig reagált, mikor édesanyja kezébe nyomta a mobiltelefonját – mondván, hogy visszaszerezte a szigorú kezelőszemélyzettől –, és az sem zaklatta fel túlzottan, hogy rögtön ezután Teddel együtt elment… vásárolni.
A lány még akkor is a büfénél ült, mikor az ablakokból látható égbolt-szeleteken megjelentek az első csillagok. Erről eszébe jutott a Vénusz, ami kiszakította az addigi gondolatmenetből. Amíg itt vagyok, nem jutok előrébb. Ha AJ valóban él, akkor sem érem el innen.
Visszaballagott a kórterembe, meglátogatta a mellékhelyiséget és meg is fürdött, majd bekapcsolta a Nokiáját. Bőven volt az akkumulátorban szufla, hála az előző napok kényszerű elszigeteltségének. De kérhetek segítséget, hogy jobban megértsem őt.
Kinézett az ablakon a csillagos égre. Kezdjük talán ezzel. Nincs még olyan késő este.
Felült az ágyra, és nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a falon áthúzott vörös körben díszelgő rádiótelefon-emblémát, valamint az alatta lévő szöveget, miszerint a készülék megzavarhatja az osztályon működő érzékeny műszereket, felhívta a szobatársát.
Jólesett neki Emily érdeklődő szóáradata, mégis hamar elhallgattatta.
– Figyelj, Em, el tudnád hozni Kicsi Mike-ot a kórházba?
Értetlenkedés volt a válasz.
– De, sürgős, és én még nem mehetek el… Nincs is késő! Csak gyertek ide! Nem, nem fognak kidobni téged, majd a büfé előtti hallnál találkozunk… Ne kéresd magad!
Barátnője azzal a megjegyzéssel zárta a beszélgetést, hogy Adrienne akkor volt utoljára ilyen akaratos, mikor tizenhat évesen azzal a fiúval akart járni.
A szőke szembesítette lelkét a vádakkal, és bűnösnek vallotta magát. Még mindig vele akarok járni.
Emilyék egy óra múlva érkeztek meg. A Kicsi Mike becenevet viselő fekete fiú afféle egyetemi híresség volt: száznyolcvan centijére százhatvan kiló jutott, az intelligencia kvóciensét pedig kettőszáz körülire becsülték a tanárai. Merő szórakozásból vett fel olyan tárgyakat, mint asztrofizika és biokémia, és a negyedik diplomáját készült átvenni az év végén. Nevezetes volt még termetéhez nem illő, kisfiús hangjáról és arról, hogy bárkinek szívesen segített, aki képes volt kiejteni a száján: „Légy szíves!”, valamint campus-szerte a romantikus irodalom és a női szívek szakértőjének tartották – dacára annak, hogy köztudomásúlag a saját neméhez vonzódott.
Mindig jól jön egy ilyen szomszéd – gondolta Adrienne, mikor a büféhez ért, és rámosolygott a fiúra. Mike és komputerfüggő szobatársa, Lloyd a lányokéval szemközti ajtó mögött laktak a kollégiumban.
– Hali – sipította Kicsi Mike, miközben megpróbálta belepréselni széles farpofáit egy székbe.
– Sziasztok – köszöntötte látogatóit Adrienne.
– Miről lenne szó? – kérdezte a fiú, és megvakarta az álla hegyén meghagyott, három göndör szőrszálból álló szakállparódiát. – Emily azt mondta, nagyon izgatott voltál a telefonban.
A lány nem teketóriázott.
– Szerelmes voltam egyszer egy fiúba, egy olyan zsenifélébe, mint te… – kezdte.
– Elpirulok – mosolygott Mike.
– Úgyse látszana, amilyen fekete vagy – cukkolta Emily.
– …de képtelen voltam megérteni őt – vette vissza a szót Adrienne. – Muszáj megtudnom, hogy mit akart annak idején, érted? Muszáj, mert különben megbolondulok!
Érezte, hogy túlságosan belelovallja magát. A tenyerébe rejtette kipiruló arcát, és úgy motyogta:
– Amit tett, vagy mondott… Értelmeztem, ahogy sikerült, és már azzal is boldog lennék, ha nem tudnám, hogy egy zsenit csak egy másik zseni ért meg maradéktalanul. Segítenél nekem olvasni a sorok között? Kérlek szépen…
– Miért ne? – vigyorgott Mike, és feljebb tolta izzadságtól párás kerek szemüvegét az orrnyergén. – Mi a feladvány?
Adrienne fellélegzett.
– Először is: miért ajándékoz egy fiú karórát egy lánynak?
– Ja! – kiáltott fel Emily. – Miért?
– Szarakodós típusú fiú? – kérdezte Kicsi Mike.
A szőke arca megrándult.
– Hát… mondhatni.
– Akkor egyszerű: „időt kaptál tőlem, te is adj időt nekem”. Következő kérdés?
– Ez tetszeni fog – ígérte Adrienne. – Csillagászati jellegű metafora éretlen romantikába rejtve. – Elpirult kissé. – Ha a fiú – egy igazán bonyolult lelkű fiú – az esthajnalcsillaghoz hasonlítja a lányt, míg önmagát a Naphoz, az mit jelent? Annak idején tetszett a gondolat, hogy Vénuszként lát engem, aki a szerelem és szépség római istennője…
– Mások szerint meg a kerteké – szakította félbe Mike.
– …de lehet, hogy valami mélyebbet akart közölni. Tudod, olyan fiúról van szó, aki nem mondja azt, hogy „Vályúhoz!”, mert szebb úgy, hogy „Tálalva van!”.
– Tudom – biztosította a néger zseni. – Több rétegű, mint az ogre – nevetett.
Pár pillanatig lehunyt szemmel ült, majd azt mondta:
– A Naprendszer kábé két fényév átmérőjű, és ezen belül van három törpebolygó, a Ceres, az Eris és a Haumea, amelyeket női alakról neveztek el, de ezt most hagyjuk. Ha szigorúan csak a bolygókat nézzük, az esthajnalcsillagnak is hívott Vénusz az egyetlen, aminek női neve van. – Elismerően csettintett a nyelvével. – Nem mondom, ügyes bók. Úgy is értelmezhető, ahogy te mondtad, de van egy elegánsabb megfejtése.
– Igen?! – Adrienne izgalmában majd’ kiesett a székből. – Hogy hangzik?
– „Húszbillió kilométernyi sötét űrben te vagy számomra az egyetlen nő”, már ha engedélyezel némi műfordítói szabadságot.
– Nekem a büdös életben nem fognak ilyet mondani – dohogott Emily.
Adrienne viszont nem jutott szóhoz.
Levegőhöz is alig.
