„Őrület. A szó, amit senki sem szeret. A szó, ami megbélyegez és kiközösít. Nincs rá pontos meghatározás, nem tudni, betegség vagy büntetés, és mindenki óvatos eldönteni, kiérdemelt-e. Pedig ez csupán bátorság kérdése. Kimondhatjuk azt is, hogy léteznek bűnök, melyek túlélnek évszázadokat, míg el nem jön a megfelelő ember, aki elégtételt vesz értük. Ugyanis minden tettünkért fizetnünk kell. A rendet csak ez választja el a káosztól; az elmét a tébolytól.

És az adósság apáról fiúra szállva, akkor is felhalmozódik, ha már rég elfelejtettük a tartozásunk.”  

***

Mindig is gyűlöltem, hogy sokkal hamarabb észrevettem dolgokat, mint mások, mégsem tehettem semmit, hogy megakadályozzam, ha valami rossz közeledett. Később arra is rá kellett jönnöm, ugyanígy kihasználni sem tudom a saját előnyömre úgy, hogy az ne ütközzön valamilyen szabályba. Mégis megpróbáltam újra és újra, ahogy a szüleim is folyton új életet kezdtek. Talán tőlük tanultam a kitartásom. Gyakran költöztek, amikor végül mindig belebuktak terveikbe, miközben engem és később a testvéremet poggyászként cipeltek magukkal egyik nagyvárosból a másikba. Időnként vártam, hátha otthagynak valamelyik nyüzsgő repülőtéren, esetleg út menti étkezdében, és végre új életet kezdhetünk – nélkülük. Elképzeltem, milyen lenne egy új családdal, ahol palacsinta vár reggelire, apám vinne minket iskolába, és ott a sok régi barátunkkal lógnánk. A suli után süteményillat töltené meg a házat, meleg ebéd várna, mert anyám gondoskodik rólunk. Megírnánk a leckénk, és büntetés járna, ha nem. Karácsonykor pedig meglátogatnánk a nagyszüleinket, akik kiskutyát ajándékoznának nekünk, hogy megtanuljunk gondoskodni valami másról, és mindenki mosolyogna.

Tudniillik a tökéletes családról alkotott képen, amiben gyerekkorom óta hittem, mindenki mosolygott. Úgy rémlik, valamelyik zabpelyhes dobozon láttam hasonlót.

A valóság persze sokkal kiábrándítóbb volt. Apámat sosem érdekelte, hogyan jutottunk el a suliba, anyám nem tudott főzni, és egyikük sem foglalkozott azzal, mi a leckénk, vagy milyen eredményeket érünk el, hiszen volt olyan év, mikor kétszer is lakhelyet váltottunk. A végén engem sem érdekelt. Egyik társaságból a másikba csapódtam, szükségszerűen mind lejjebb csúszva. Másként nem menekülhettem volna. Egyedül Jeff, az öcsém próbálkozott jó lenni. Évekig meghatódva néztem, miként küzd, hogy a szüleink kedvére tegyen, és türelmesen vártam. A sorsát ő sem kerülhette el, majd miután elérkezett az idő, megértette, csak én tartok ki mellette. Többre nem volt szükségem.

Valahogy így kezdődött a mi történetünk.

*

Hideg, esős éjszaka kopogott a cipőm sarka alatt. A szerény méretű éjjelnappali kékes kivilágítása sávokat húzott az üres parkolóra. Látszólag ráérősen sétáltam a sötétzöld Sedan felé, de igyekeznem kellett. A fiatal eladó srác olyannyira unatkozott a pultnál, hogy észre sem vette, mennyivel többet pakoltam a táskámba, mint a kosárba. Ez viszont nem jelentette azt, hogy így is marad. Mielőtt a biztonsági felvétel alapján zsarukat küldene utánunk, jobb lesz elérni a következő államot.

Amikor beszálltam, Jeff még mindig a rágóján csámcsogott – idestova másfél napja. Elhatározta, rekordot dönt, bár kérdéses volt, hogy a rágóval vagy az idegeimmel kapcsolatban. Ha rendeset akart enni, ideiglenesen a műszerfalra ragasztotta, de közben sasszemmel figyelte, nehogy villámgyorsan kidobjam, mint az eddigieket. A hátsó ülésekre vágtam a frissen vásárolt holmikat. Amikor gyújtást adtam, a motor hangos hörrenéssel indult be, ráadásként a rádió is bekapcsolt. A hírekben elhangzott ennek az istenháta mögötti városkának a neve, majd a helyi hírek. Jó felé haladtunk. Gyorsan odanyúltam, hogy valami zenére tekerjem, mialatt Jeff a hátra dobott fehér zacskókban kotorászott. Egyszer elégedetten hümmögött, máskor rosszallóan morgott.

- Nem hoztál mogyoróvajat? – kérdezte csörögve. – Ez meg mi? – Kezében egy almával fordult előre. Hangjában megrovást véltem felfedezni.

- Ne reménykedj. Nem kapsz több cukrot – feleltem, ahogy kikanyarodtunk az útra. Semmilyen forgalom nem volt így hajnali egykor.

Jeff abbahagyta a rágást, és azzal a jellegzetes idétlen kamasz kifejezéssel kutatta az arcomat. Ismertem ezt. Mondani akart valamit, de még nem nyert elég bátorságot hozzá. Végül szerencsémre úgy tűnt, feladta, és az ülésben hátradőlve az utat kezdte figyelni. Kezében még mindig ott szorongatta az almát.

- Nem eszel? – érdeklődtem oda sem nézve.

- Reggel ugye megállunk valahol reggelizni?

- Persze – hazudtam. Semmi pénzünk nem maradt, de ezt nem akartam elmondani neki. Anélkül is tisztában volt vele.

- Ehetnénk pirítóst szalonnával, meg tojást hozzá.

- Jól hangzik – mosolyogtam.

- Aztán pitét, és teát innánk.

- Nekem inkább kávét.

- Függő vagy – nevetett fáradtan.

- Épp te mondod, a cukrot-is-cukorral? – húztam. – Aludj inkább. Rövidesen odaérünk.

- Tényleg olyan fontos ez? – suttogta bágyadtan, de hirtelen meg is bánta. Lezsibbadtam, és szemem a visszapillantón fityegő, fenyő alakú illatosítóra tévedt. Már három napja használtuk ezt a járgányt, és csak most vettem észre, mennyire gyűlölöm a szagot, amit áraszt. Egyetlen gyors mozdulattal felnyúltam érte, letéptem, majd kivágtam a résnyire lehúzott ablakon. – Sajnálom – mondta aztán. Enyhén kifelé fordulva próbált pihenni, de mindketten tudtuk, ameddig azok az álmok kísértenek, egyikünk sem fog nyugodtan aludni. Ezért sem válaszoltam a kérdésére.

Ahogy pár órával később igazán lakatlan területre értünk, a rádió monoton zúgása sugárzott az éterből. A végtelenné váló sötétségben nem figyelt semmi, mindössze a kopasz fák körülöttünk. A reflektorok előttem megvilágították a dértől csillogó utat, és az azt övező erdő egyhangúságát. Sosem szerettem a vidéket, a fullasztó nyugalmat, az árgus szemeket, az eltompult agyakat. Ez csak eszembe jutatta a szüleinket. Amikor két hete leléptem az öcsémmel, némi kajával, és apám hitelkártyájával, éppen vitatkoztak. Túlontúl elfoglaltak voltak egymás mocskolásával, semhogy feltűnt volna nekik a hiányunk. Mivel gyakran elhúztunk a vita elől, valószínűleg órákig nem szúrták ki az eltűnésünk, viszont addigra én már lenulláztam az öregem számláját, elkötöttem egy autót, és elhagytuk New Jersey-t. Jól elterveztem mindent. Egy ismerősöm szerzett hamis igazolványokat, a tolvajlásban pedig évek óta gyakorlott voltam. Eleinte naponta cseréltük a járgányokat, nem álltunk meg csak eldugott, őrizetlen parkolókban. Kerültük a főutakat, a zsarukat, és lerobbant helyeken vásároltunk. Ezért is tartott ilyen sokáig, hogy célba érjünk. Valószínűleg már keres a rendőrség: vagy eltűnt személyként vagy a lopásokért. Nem igazán számított, hiszen ha idő előtt lebukunk, a rémálmoknak semmi nem vet véget.

Mintegy végszóra, Jeff nyöszörögni kezdett. Olyannyira ismertem ezt a saját tapasztalataimból, hogy azt is tudtam, mit lát most. Úgy hívtam magamban, a „tüzes képek”. Először motyogni kezdett, majd az izmai reagáltak, és lassan védekezni próbált. Ekkor kellett volna felébresztenem, mielőtt a legrosszabb részhez elér. Mégis hagytam. Ahhoz, hogy higgyen, kellően dühös legyen, és ő is akarja, amit én, először fájnia kell. Érte meghoztam ezt az áldozatot. Amikor már kiáltozni kezdett, lehúzódtam a sötét éjszakában, majd ébresztgetni kezdtem.

- Jeff! Minden rendben. Kelj fel!

- Ne… - lehelte rettegve, és kinyitotta hatalmas, barna szemét. Pár pillanatig fókuszált, mire megismert. – Roo… Rooney? Hol vagyunk?

- Még sehol. Túl mélyen aludtál.

- Nagyon fáradt vagyok – motyogta reménytelenséggel telve. Mit mondhattam volna erre? A tizenhat éves kamasz srácok életét kellett volna élnie, az ő hibáikat kellene végigjárnia, ehelyett ebben a muzeális tragacsban ült a nővérével a rohadt semmi közepén.

- Keverjek egy kávét? – ajánlottam, mire megrázta a fejét. Nem rajongott a hideg löttyért, amiben az olcsó porkeverék még csak fel sem oldódott rendesen. Helyette megragadta az ülések közé tett elemlámpák egyikét, és kiszállt a kocsiból, beengedve a hűvös téli levegőt. Hagytam, hogy a meleg kisurranjon vele együtt, majd behúztam az ajtót, és a saját oldalamon kimásztam utána. Lábaim egészen elgémberedtek, így kellett néhány perc, amíg kinyújtóztattam, és kellőképpen kiszellőzött a fejem. Fáztam, de szükségem volt rá, hogy ez is bizonyítsa, még ébren vagyok.

A fiú egy bokorban hányt éppen, mikor megtaláltam. Kabát nélkül, egy szál fekete pólóban gubbasztott a fagyott talajon. Valami hülye zenekar neve szerepelt rajta mozaikban, amit sosem értettem. Azt azonban észrevettem, hogy Jeff fogyott, és mintha magasabb lenne. Bőre fehéren vakított, haja pedig kezdett lenőni, amitől még gyámoltalanabb képet festett. Mit tettem vele?

Elé léptem, és leguggoltam mellé. Nem akarta, hogy sírni lássam, de pont nem érdekelt.

- Mindjárt mehetünk. Egy perc – ígérte.

- Semmi baj, tesó. Vége lesz, esküszöm.

Csak bólintott, és hagyta, hogy megöleljem. Hitt nekem, és olyan szaga volt, mint annak az illatosítónak.

Mikor újra elindultunk, a fűtés alig akart beröffenni. Jeff rávetette magát néhány müzli szeletre és az almára. Amikor végzett, rájött, a rágóját valószínűleg elhagyta a bokorban. A műszerfalon akadt néhány, amit képtelen voltam lekaparni. Most azokkal kezdett szemezgetni.

- MEG NE PRÓBÁLD – tagoltam fenyegetően, amint kiszúrtam, hogy egyenesen feléjük nyúl.

- Csak a rádiót akartam állítani – válaszolta vigyorogva, és inkább annak a gombját kezdte piszkálni, hiába. Semmilyen csatorna nem jött most be a hegyek között.

- Hogyne – fanyalogtam. Kezdtem nyűgössé válni. Ez sosem jelentett jót. Hamarosan nekem is aludnom kell, akkor meg cseszhetem az okosságom.

- Nézd csak, havazik!

Öcsém olyan vidáman közölte mindezt, mintha a szélvédőn keresztül nem észleltem volna ugyanezt. Irigyeltem, hogy bármilyen apró dolog kibillenthette a rosszkedvéből. Azt hiszem, ez anyánk vonása lehetett. Igaz, nem ez volt az első dolog, amit megörököltünk tőle.

Rövidesen a hó egyre nagyobb lett, és olyan sűrűn hullott, hogy alig láttam tőle valamit. Apró településen haladtunk át. Figyeltem a házakon virító karácsonyi díszkivilágítást. Pár napja múlt el az ünnep, mi pedig vidám dalokat hallgattunk, és egy zacskó mályvacukrot eszegettünk. Az volt az utolsó luxus, amit mostanában megengedtünk magunknak. Micsoda tetves képmutatás! Errefelé azonban boldogabban telhetett a dolog. Néztem a sötét, havas ablakokat, és elképzeltem, milyen lehet a meleg szobában, ajándékokkal a fa alatt, összebújva valakivel az ágyban… Ez bőven elég volt, hogy gyűlöljem őket.

- Rooney! – kiabált rám Jeff, mire meglepetten nyomtam satuféket. Alig fél méterre álltunk meg egy nagyobb hóbucka előtt.

- Mi van? – csattantam dühösen, bár leginkább magamra akadtam ki.

- Nem zavar, hogy alig hússzal mész, mégis karambolozunk egy hóemberrel? – A kilométerórára pillantottam, de most nullán állt. 

- Bocs, nem figyeltem.  

- De figyeltél, csak éppen rájuk. Megint azt csináltad?

- Nem tettem semmit – védekeztem, és őszinte voltam. Nagyjából.

- Tudod, elég parás, amikor így elsötétül az arcod meg minden. Tisztára, mintha átmennél zombiba – magyarázta egy újabb szelet müzlit kicsomagolva.

- Nem értem, miről beszélsz – dohogtam, miközben gyújtást adtam. Csoda, hogy nem csúsztunk bele.

- Szerintem viszont érted. Ha odaérünk… akkor is… Mármint velük is…?

- Ne tegyél fel hülye kérdéseket, öcsi. Azzal törődj, hogy suliba fogsz járni. – Erre csak morgott valamit a normális életről, amit nem hallottam jól. Nem rajongott az ötletemért.

Kis időre csend telepedett ránk, csak a motor haldokló zúgása töltötte be az éjszakát. Nem volt sok ideje hátra a kivénhedt jószágnak, de reméltem, még épp kibírja. Öcsém a kesztyűtartóból egy újság kitöltetlen keresztrejtvényét próbálta a zseblámpa fényében befejezni. Fáradtan néztem fel a visszapillantó tükrébe. Elnyűtt arcomon idegen vonásokat fedeztem fel. Még az indulás után nem sokkal alakítottam a külsőmön. Az eredmény meggyőző lett, de mégsem ez volt, ami annyira megváltoztatott. A keserűség és düh tette ezt velem.

Még emlékeztem az első álomra, amivel minden elindult. Tíz éves sem lehettem. Az elején még meglepődtek a szüleink, hogy sikoltozva ébredek fel éjjelente, és esetleg megengedték, hogy náluk aludjak, ha már felriadtam. Később kulcsra zárták az ajtóm. Állandóan fáradt voltam, de féltem elaludni, és ez meglátszott az iskolákban is. Ugyanakkor mire a tanárok észrevették volna, hogy ezzel van a probléma, már ki is iratkoztam. Senki sem segített. Amint nagyobb lettem, inkább nem panaszkodtam, helyette számtalan más dolgot kipróbáltam. Örökké a koffein sem tartott ébren. A nyugtatók ezzel szemben jók voltak, de nem ébredtem fel tőlük, ha eldurvult az álom. A drogok eleinte eufóriát okoztak – aztán megelevenítették a látomásaim. Nem maradt más, mint szembenézni velük, és épp ezekből kaptam meg a legtöbb magyarázatot. Megértettem, a bosszú mindig megtalálja a maga emberét, akit fegyverként használ fel, én pedig bőven belefáradtam, hogy tiltakozzak ellene.

Az első lépés a legnehezebb. Az fáj a legjobban. A többi már megy magától.

A hajnal fényei keleten derengeni kezdtek, és tétova aranyra festették a távoli, fehér hegycsúcsokat. A havas erdő különös fenyegetést árasztott. Jeff hozzám hasonlóan, feszülten leste a tájat, és egyszerre kiáltottunk fel, amikor valami sötét színű lény átvillant előttünk az úton. Sokadszorra tapostam tövig a féket, de a várt puffanás elmaradt. Remegve néztem előre, majd hátra, hátha mégis meglátom a vérbefagyott áldozatot.

- Én ezt nem bírom – dőltem a kormányra kimerülten, mikor semmit sem találtam. – Mi a fészkes fene volt az?

- Sze…sze… szerintem egy farkas – dadogta öcsém sápadtan. Mindig dadogott, ha igazán megijedt. 

- Elütöttük?

- Ki… kizárt, hogy megnézzem.

Ezzel valahogy én is így voltam. Maradt még elég a bozótosban, gondoltam aztán, és kissé remegő lábakkal, lassan újra gázt adtam. Ahol egy van, ott akad több is. Nem szerettem volna egy egész falkával találkozni.

- Elég nagy volt, nem? – vetette fel Jeff rövidesen. – Túlságosan is. Még sosem láttam ekkorát.

- Jó neked, hogy volt időd így megfigyelni – morogtam. –Tudod, mennyire gyűlölöm a vadállatokat.

- Pedig itt biztosan akad belőle bőven – bökött a srác előttünk a várost jelző táblára.

- Ezt a kockázatot vállalom – feleltem, ahogy elsöpörtünk mellette. Éreztem, amint győztes mosoly terül szét arcomon a fehér betűket látva.

Wolfvalley.