AJÁNLOM AZ OLDALT
Csak az üres szív nem képes szeretni. Nem tud érezni, remélni, hinni. Ide vezet a sok csalódás, és ide vezet minden álom, amely azt mondja: keresd a boldogságot. A boldogság nem létezik, számomra biztosan nem.
Felébredtem. Hosszú, édes, de fájdalmas álom részese voltam. A felismerés, hogy a boldogság illúzió, kegyetlenül hasított szívembe, de végre kijózanított. Egész életemet arra pazaroltam, hogy olyan érzésekért küzdjek, amelyeket sosem érhettem el. Büszkeség. A logika és a realista emberi elme megrontója. Átveszi a feltérképezhető tudat felett a hatalmat, hogy ne lássuk azt, ami kiszúrja a szemünket: a végzetünk nem eleve elrendeltetett. Büszkén állunk a Sors útjába, és azt mondjuk neki: „én vagyok a legszerencsétlenebb a Földön, miért kell szenvednem? Miért nem adsz hatalmat és erőt, hogy végre boldog legyek?” És az ember küzd tovább, mert a büszkeség mellett egy másik csalfa érzelem is befolyásolja: a remény.
Amikor elveszítettem a reményem, a büszkeségem is eltűnt. Megszűnt, mintha sosem létezett volna. Lassan, de biztosan elszállt belőlem minden pozitív érzés, minden áhítozó vágy, míg a végén csak az üres, kiszipolyozott szívem maradt – romokban. A romok alatt sok minden világossá vált, amit addig a boldogságban való hit eltakart szemem elől; hogy átvertem magam, amikor azt hittem, lesz valaki, akinek kellek. Hogy az élet kárpótol azért a sok szenvedésért, amit okoz, és ezt egy társsal hálálja meg. Ahogy ott feküdtem, rájöttem, nem mindenkinek jut pár osztályrészül. Vannak olyanok – mint én –, akik örök magányra vannak ítélve, és akik akár egy életen át is hazudhatnak maguknak, de sosem jönnek rá arra, amire én a kövektől összezúzva, saját alvadt véremben feküdve: olyan, hogy remény, boldogság, társ nem létezik. Nekem legalábbis nem adatik meg.
Étlen-szomjan feküdtem szinte mozdulatlanul a törmelék alatt, és minduntalan azon gondolkodtam, hol rontottam el. Aztán egy pillanatban, amikor már nem számítottam rá, megvilágosodtam. Azt gondoltam, hogy a sok szenvedést, kínt, fájdalmat enyhíteni fogja valaki, és ez a valaki lesz az, akit a Sors nekem szán. Aki felveszi a küzdelmet az engem kísértő negatív gondolatokkal, aki szeretetével ellensúlyozza az élet okozta sebeket, aki élteti a bennem szunnyadó hitet és reményt, hogy megtaláltam a boldogságot. Mindez hazugság volt! Szemtelen, aljas, őrjítő hazugság! Évekig nem mertem magamnak bevallani, amit már régóta tudtam, és amivel ott, a romok alatt találkoztam először: nem egy társ az, amivel a Sors ellensúlyozza az élet vizsgáiból eredő fájdalmakat.
Amint felgyulladt ez a fény, és megértettem, hogy én más vagyok, mint az átlagos emberek, akik a boldogságot párjuk útján találják meg, új erőre kaptam. Mintha megtaláltam volna önmagam. Azt az oldalam, amelyet elzártam a szívemben, mert azt hittem, az életemre tör, el akar pusztítani. Pedig valójában ugyanazt akarta, amit én; élni. Az új erőm hatalmasabb volt a kínoknál, gyötrelemnél, amit az eltört csontok és a belső vérzés okoztak. A fájdalomtól felüvöltve, minden maradék erőmet latba vetve legörgettem magamról a hatalmas kőtömböket, amelyek a földhöz szegeztek. Miközben felálltam, visszatért az erőm. A magam felett aratott győzelem talpra állított. Minden fájdalom, amit addig éreztem, megszűnt. A csontjaim újra épek voltak, és egészségesebbnek éreztem magam, mint korábban.
Felmásztam a romokra, hogy körülnézzek, mi maradt a szívemben, de amit akkor láttam, azt nem fogom feledni. Minden, ami régen szép, virágos, napsütötte táj volt, sivataggá változott. Egy helyen, ahol nem a sivatag borult sötétbe, ott egy viharok által pusztított hegy húzódott. A villámok olyan erősek voltak, hogy becsapódáskor háztömb méretű sziklákat törtek le a hegyről, majd a leeső darabok millió részre szakadtak szét, míg végül a szél porrá nem őrölte őket. Ekkor döbbentem rá, hogy nem két világ osztozik ezen a tájon, hanem egy. A romok tetejéről látott sivatag egykor ugyanilyen őrült nagy hegy lehetett, mint ami előttem állt, de a bennem dúló viharok ugyanolyan vehemenciával őrölték fel, ahogyan ezt is. A szélvihar nem hatott rám, és a villámok is csak erősebbé tettek, amikor belém vágtak. Nem éreztem semmilyen negatív érzelmet.
Csak haladtam tovább a sziklahasadékok között, hátha átérek a hegy másik oldalára, de az út hosszú volt és kemény. Bár semmit sem éreztem, az idő nyomasztó terhe ugyanúgy a földhöz nyomott, nem engedett felemelkedni. Saját szívemben is csupán egy halandó voltam a sok közül. Mennydörgő robajjal zuhantak a talajra a sziklák, miközben lélek nélkül, üres szívvel bóklásztam az ismeretlen vidéken. Órákig, talán napokig vándoroltam, még az időérzékem is elvesztettem. Annyira jelentéktelennek tűnt minden, ami körülöttem történt. Aztán történt valami. Kijutottam a pokoli labirintusból, és ami a szemem elé tárult, azt a legmerészebb álmomban sem gondoltam.
Végeláthatatlan pusztaság, mindenütt a sivatag elterülő homokja, amely a korábban lerombolt hegyekből alakult ki. Már csak a mögöttem lévő hegy és a romok maradtak meg az egykor virágzó világból. Tudtam, már nem mehetek vissza, de nem is akartam. Nem volt hová visszamenni. Felégettem magam mögött az utat, csak előre néztem. Nem hagytam, hogy a múlt kísértetei megrémisszenek. Hogy is tehették volna? Az üres szív nem fél, nem retteg, maga irányítja sorsát. Az én szívem is jól tudta, mit akar tenni; továbblépni. Üveges tekintettel lépdeltem tovább, remélve, hogy a sivatag befogad, és örökre azon a kietlen tájon maradhatok, de a Sorsnak újfent más elképzelései voltak velem.
Amint magam mögött hagytam a széteső hegyet, és belefeledkeztem a sivatag homokjának puha érzésébe, ahogy a bőrömön gördült végig a szikrázó szél szárnyain utazva és indult világhódító útjára, úgy éreztem, megtaláltam azt a helyet, amire mindig vágytam. Azonban a szél egyre nagyobb lett, és a távolban egy több kilométer magas tornádó tűnt fel, amely olyan széles volt, hogy nem láttam, mi van mögötte. Talán elnyelt mindent, és ezúttal rám fájt a foga. Próbáltam ellenállni mérhetetlen erejének, de úgy szippantott fel, mint lágy, alig érezhető szellő a földön heverő pihét. Tehetetlenül sodródtam a tölcsér belsejében, szemernyi erőm sem volt megmozdulni. Fokozatosan kerültem egyre feljebb a tornádóban, míg már majdnem a tetejéhez értem, amelynek fényessége teljesen elvakított.
A következő emlékem az volt, hogy egy ágyon fekszem – a saját ágyamon. Körülöttem testet öltött a sötétség, ugyanúgy, ahogy a sivatag már eltűnt részein, de ez a sötétség más volt. Halványult, majd szép lassan eltűnt, mintha sosem létezett volna. A helyét átvette a fény, a nap ereje. Kábán ültem fel, forgott velem a szoba. Hirtelen mindent éreztem, minden egyszerre szakadt a vállamra: az emlékek, a kín, a gyötrelmes éjszaka és a könnyeim kiáltása. Már oly’ messze csengett az a fajta csendes, szenvedés nélküli üresség, a kies táj, amelyet láttam, hogy tudtam, soha többé nem juthatok vissza.
Beágyaztam, felöltöztem, és kimentem az utcára. Ahogy kiléptem a fényre, éreztem a változást; a sok mosoly, amit láttam, dühöt ébresztett bennem. A magukat boldognak hívő emberek látványa teljesen elborzasztott. Lehajtott fejjel rohantam végig az utcán, nem néztem senkire, nem tudtam megtenni. Éreztem, ha a szemükbe pillantok, gyilkos ösztön tör fel belőlem, és azt kiabálom nekik: „Hazudtok magatoknak, emberek! Hogy nem veszitek észre, milyen szánalmas kísértetként jártok a földön, miközben szívetek mélyén szenvedő lelketek az égbe vágy? Mennyi ármányt, csalódást akartok még megélni, mire rájöttök, hogy az élet sosem hozza meg az általatok remélt boldogságot? Olyan vakok vagytok, hogy észre sem veszitek, miképp játszik elmétekkel a hit abban, hogy meglelitek a társatokat! Mert tudom, hogy a mindennapi problémáitok mellett azon jár az eszetek, mikor találtok rá lelki társatokra. Tudom, mert nekem is folyton ezt súgta egy hang belülről. Ostobák vagytok, ostobák mindannyian!”
Nem bírtam tovább. Muszáj volt visszajutnom a lakásomba. Abba a megnyugtató, biztonságos környezetbe, ahol csak magam vagyok. Ahol nem látom a csalárdságot, azt a világraszóló szemfényvesztést, ami velem is majdnem végzett. Szerencsére már tudom, hiszen az álmomban, a romok alatt rájöttem, hogy rengeteg olyan dolog van az életben, ami kellemes érzéseken át táplálja a szívünket. Az író akkor mosolyog, ha sikerült papírra vetnie a fantáziájában megszülető személyeket, történéseket, érzéseket. A zongorista szíve akkor telik meg szeretettel, amikor az általa gerjesztett csodálatos dallamok a saját lelkéig lehatolnak. Az orvos akkor érzi igazán, hogy érdemes végezni a munkáját, ha megmenti azok életét, akiknek a jövője az ő kezében van. Mindenkinek más kell, hogy az örömet okozza. A boldogság egészen addig hazugság marad, ameddig az emberek elhiszik, hogy csak egy társ tudja valóságossá tenni. Egy szót nem lehet beskatulyázni. Nem lehet keretek közé zárni, és azt mondani: ez a szó ezt jelenti, az pedig amazt. A szavakat, amelyeket kimondunk, az határozza meg, amit érzünk, amikor kimondjuk.
A Sors nem azért vezet bennünket végig az úton borzalmas próbákon át, hogy átverve, felesleges reményekkel telve várjunk olyan pillanatra, ami nem biztos, hogy igazi boldogságot hoz számunkra. Én megértettem, hogy akkor is lehetek boldog, ha nincs mellettem senki. Kár, hogy későn értettem meg. Kár, hogy az üres szívem, amelyet ellepett a sivatag, sosem lesz már virágzó rét. Túl késő ahhoz, hogy vágyakozzak, hogy élvezzem az életet. Nekem nem maradt semmi, ami örömöt hoz az életembe, de nektek, emberek, nektek még van esélyetek, hogy hamis mosoly helyett igazi kússzon ajkatokra, hogy lázas tettvágy helyett könnyed léptek kísérjenek utatokon. Ehhez nem kell mást tennetek, mint hinni nekem, és belátni: az élet – legyen bár fájdalmas, gyötrő, csalódással teli – mindig ad esélyt, hogy észrevegyétek, melyek azok a dolgok, amelyek valódi örömöt okoznak, és melyek azok, amelyek elvakulttá, hazug reménnyel telivé tesznek. Ne feledjétek, a döntés a tiétek!
