Időnként mind elérkezünk réges-régen várt pillanatokhoz. Előtte elképzeljük, milyen lesz, mit fogunk tenni, mit fogunk mondani. Eljátszunk a gondolattal, hogy mennyire csodálatos is lesz minden, amikor megtörténik. Azonban, amint eljön a kérdéses perc, megtorpanunk. Biztosan jó lesz ez így? Tényleg ezt akarjuk? Jól döntöttem? Mi lesz, ha nem? És mi lesz, ha igen? 

Ehhez hasonló kérdések kínoztak minden egyes lépésnél, amit a térdig érő hóban megtettem. A ragyogó holdfény vakító fehéren tükröződött vissza, derengő félhomályba vonva a kihaltnak tűnő erdőt. Túlságosan is egyedül éreztem magam, holott tudtam, mennyien figyelnek. Sárga szempárok követtek már az indulásom óta, és fogalmam sem volt, vajon a közönség zavar jobban, vagy az, hogy átfagytam, és nem érzem a lábujjaim. Pedig azt hittem, eléggé felkészültem a feladatra.

Több mint egy év telt el, mióta Wolfvalley-be érkeztem. Chicagóból ideköltözve a vidék csendje elsőre unalmasnak és fullasztónak tűnt, míg ki nem derült, a hely méltó a nevéhez. A völgy, ahol a farkasok élnek. Kezdetben persze a legkevésbé sem érdekelt. Lekötött, hogy az új életem helyett a régivel foglalkozzak, közben viszont észre sem vettem, ahogy akaratom ellenére is belesodródom az események sűrűjébe. Mindennek köze volt a farkasokhoz, de nem értettem, miért. Az anyám és a nagynéném titkolózott, a ház körül dolgozó Heine úgyszintén, mégsem maradhatott örökké rejtve az igazság. A legendák nem csupán kitalált meséknek bizonyultak. Az egykor boszorkányként kivégzett Virginia a saját érdekükben megátkozta a farkasokat, így emberré váltak, és megóvták a lányát, később pedig az utódait, hogy majd egy napon újra vadállattá tegyék őket. Az eltelt évszázadok alatt azonban túlságosan is hozzászoktak az új élethez. Az erdő hívta őket, mégis kapaszkodtak emberi valójukba. A farkasok emberek voltak… A történet róluk szólt – és rólam, az örökösről, anyám utódjáról. A vérem tett mássá, és ezt rajtam kívül mindenki pontosan tudta a kezdetektől fogva. Azok is, akik a hívásra hallgatva, feláldoztak volna.

Nem győzhettünk áldozatok nélkül, és az átok sokak akarata ellenére megtört. Most az emberek farkasok. Egy feladatom maradt hátra, miután Elise meghalt a tűzben egy évvel ezelőtt. Addig ő gondoskodott róluk, őrizte a titkukat, védte őket. Most enyém ez a kiváltság, és először is, vissza kell változtatnom őket.  

Mert a mai éj a farkashold éjszakája.

A félelem, hogy képtelen leszek rá, kígyózva kúszott elő tudatom mélyéről. Nem engedhettem, hogy átvegye az irányítást. A falkában nincs egyéni érdek, és nem lehet gyengeség. Hanna, a húgom minden tőle telhetőt megtett értem, amíg eljutottunk idáig. Cserbenhagynám, ha megfutamodnék, akárcsak Őt. Éreztem a csapat jelenlétét, de mondhattam volna akármit, mindig csak egyvalaki érdekelt igazán, és épp ez ijesztett meg a legjobban. Mi lesz, ha nem emlékszik? Mi van, ha kiderül, mégsem erre vágyott?

A fák hallgattak, ahogy mindig. Hiányzott a levelek susogása, a nyári levegő gazdag illata, Heine hangja… Már nem emlékeztem tisztán, hogy a haja valóban olyan fehér-e, vagy csupán képzeltem az egészet? Voltak álmaim, amikben mellettem volt, megérinthettem, és szerethettem anélkül, hogy az elvesztésétől kellett volna rettegnem. Máskor viszont farkasként nézett rám a távolból, akár egy betolakodóra, és ilyenkor azzal a tudattal ébredtem, sosem nyerem őt vissza.

Nem élhetek így tovább.

A hó hangosan ropogott a talpam alatt, de a falka néma árnyként suhant a nyomomban. Legalább olyan izgatottak lettek, mint amilyen ideges én voltam. Nem lehettem biztos benne, jó felé tartok-e, így inkább megálltam, és a hátizsákomból morogva kotortam elő a térképet. Hanna a hülyéknek is egyértelmű jelekkel látta a megfelelő részt, legalábbis ő így gondolta. Ugyanakkor számban az elemlámpával egyensúlyozva, közel sem tűnt olyan egyszerű mutatványnak. Wolfvalley lakossága egykor nem a főtéren állított máglyát a boszorkányoknak, hanem mélyen a farkasok területén. Talán példát akartak statuálni a bűbájosok cinkosainak, vagy egyszerűen zavarta őket a füst, de akárhogy is, a mi dolgunkat megnehezítették.  Áldozat kell, az én vérem, de a korabeli leírások, az elődeinktől nagy nehezen összeszedett feljegyzések alapján, és a nagynénénk szerint fontosabb a hely, és erre legmegfelelőbb az a pont, ahol Virginiát feláldozták. Persze napokkal ezelőtt kijöttünk ide, de a hó akkor még nem esett le. Mire éppen földhöz vágtam volna az egészet, lépések hangja szűrődött mögöttem. Ijedten világítottam arrafelé, és vakítottam el ezzel közeledő húgomat. Pink kabátjában félreismerhetetlen álcát öltött az éjjeli kirándulásunkhoz.

- Ne égesd már ki a retinám! – kiáltotta. Lejjebb engedtem a lámpát, és megvártam, míg mellém ér. – Eltévedtél, mi? – kérdezte vigyorogva.

- Legutóbb könnyebb volt… – védekeztem.

- Meg nappal. Állati szerencse, hogy gyanússá vált a dolog, és elindultam utánad. Kissé letértél az útról.

- Mennyire?

- Még holdlemente előtt odaérünk – mondta, és kivette kezemből a térképet, hogy visszagyűrje a táskába. Amióta utánam jött a nagyvárosból, egészen beleszokott ebbe az életbe, és kiderült, kiválóan tud tájékozódni az erdőben. Nem firtattam, hogyan. Szerinte a plázák sem voltak jobbak.

 Mostanra néhány omladozó sírkereszt és egy villámcsapástól kiégett fa árválkodott az áldozatra kijelölt helyen. A kopasz ágak lentről nézve kanyargós vonalakat húztak a kerek Holdra. Ahogy akkoriban lehetett, összehordtunk annyi száraz gallyat, amennyit találtunk. Nem lett profi munka, de elég jó. Arra gondoltam, végül is megtartottam a Heinének tett ígéretem, és minden nap gyakoroltam. Már koncentrálnom sem kellett, hogy halljam a falka gondolatait, és külön-külön a tagokét is. Természetessé vált, akár a légzés. Azonban a képesség, ami emberré teheti őket… Az akarat az alapvető összetevő. Nos, ez már közel sem volt ilyen egyszerű. Virginia az életét adta értük – ezt nehéz felülmúlni. Hiszen akarom én is, ez nem kérdés, ellenben nem értettem, miben különbözik majd ez bárki más kívánságától?

„Attól, hogy te Te vagy” – súgta valaki. Meglepve kaptam fel a fejem, és a sötétséget kémleltem. Egy árnyék suhant el nem messze a bokrokban, de meglehet, képzeltem. Hosszú hónapok óta nem fordult elő, hogy a falka bármelyik tagja összetett mondatot formált volna. Bármennyire küzdöttek is, csak szagok, színek, ízek és érzések maradtak, hiszen egy farkasnak nincs szüksége szavakra. Heine harcolt a legtovább. Nyár végéig minden éjjel eljött a kertünk végébe a fehér farkas. Sosem fájt annyira, mint mikor mindketten ráébredtünk, lassan elveszik belőle az ember. Aztán elmaradozott, mígnem végleg magamra hagyott. Ezért kellett sietnünk, már ha volt még mit megmenteni.

Hanna egy szakértő hozzáértésével serénykedett. Kitakarta a korábban összegyűjtött farakást, és elrendezett halomba hordtuk a tisztás közepére. Végezetül egy kis flakonban hozott benzint készítettem elő, másik kezemben pedig egy doboz gyufát kutattam elő a zsebemből. Mindez csak a színjáték része, emlékeztettem magam. Ugyanakkor, ha semmi értelme sincs, még mindig jobb, mintha tényleg semmit nem csinálnánk.

Pár perc alatt minden készen állt, és Hanna elégedetten állt mellém.

- A filmekben mindig olyan egyszerűnek tűnik. Ez olyan illúzióromboló – panaszolta, mikor meglocsoltam a fagyott ágakat.

- Legalább biztosan égni fog – feleltem.

- Te is, ha nem állsz távolabb – figyelmeztetett, így még egy lépéssel tovább hátráltam, mielőtt rádobtam volna az égő gyufaszálat. A tűz azonnal fellobbant, narancsos fénnyel festve a közeli fákat és bokrokat. Amint szétnéztem, tucatnyi villogó szemű lény vett körbe minket. A nézők megérkeztek.

- Mondd, Erin, mi is lesz, ha nem jön össze a dolog? – kérdezte Hanna idegesen kapaszkodva a karomba. Érthető volt a félelme, hiszen nem hallotta őket a fejében, és a látvány túlontúl fenyegetőnek tűnt.

- Ne aggódj – kértem, habár magam sem hittem benne feltétel nélkül. Sietve elővettem a bicskát, és gyorsan végighúztam a pengén az egyik ujjam. A vér melegen serkent ki, mire a tűz elé álltam. Még utoljára hátranéztem Hannára, de ő addigra messzebb húzódott. Sóhajtva fordultam az éhes lángok felé, és hagytam, hogy vérem a magasból közéjük csepegjen. Elmémet kiürítve próbáltam összpontosítani. Elképzeltem Virginiát, mit érezhetett, amikor fellobbant alatta a máglya. A városiak körben figyelték, átkozták, olyanért, amit nem követett el. Ő meghalt, de a lányát megmenthette. Engem is megmentett ezzel, és most én is ezt akarom tenni valakivel, aki fontos a számomra. Mindannyiuknál fontosabb.

A fehér farkas.

Heine tekintete, érintése… csókja.

A vibrálás betöltötte a levegőt, átsugárzott rajtam, hagytam magam elveszni benne. Aztán minden kihűlt.

Hanna szólongatott, amikor kinyitottam a szemem. A hóban térdeltem dideregve, a tűz pedig már kialudt. Nem maradt, csak egy fekete folt a végtelen fehérségben. A Nap keleten derengett, a Hold alacsonyan járt, és rajtunk kívül senki nem volt a tisztáson.

- Történt valami? – suttogtam.

- Nem tudom – felelte őszintén.

Mintha összeroppantott volna ez a két szó. Kétségbeesve néztem Hannára, de nem mondhatott mást. A hegyek felől farkasok üvöltése sírt.

¤

Kora reggel volt már, mire hazaértünk. Egy örökkévalóságnak hittem a haza vezető utat. Mary addigra elment, én pedig kimerülten, átfagyva álltam a forró zuhany alá. Olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor kiskoromban magokat ültettem egy cserépbe. Elise még velünk élt, és látta, nem mozdulok mellőle. Nem akarok lekésni róla, ahogy kikelnek, mondtam neki, mire nevetni kezdett. Megsimogatta a fejem, majd elmondta, várnom kell. Várni. Hiszen nem ezt teszem régóta?

Hanna a konyhában pakolt. Csak akkor mosogatott vagy takarított, amikor kellően felzaklatta valami. Ő legalább annyira bízott az egész próbálkozás sikerében, mint én, és most együtt gyötrődtünk. Azonban, ha kudarcot vallottunk, azért én voltam a felelős. Fáradtan mentem a szobámba, de hiába feküdtem az ágyba, aludni nem bírtam. A foltok a virágmintás tapétán, az eldőlt könyvek a polcon, a félbehagyott jegyzetek az asztalon egy másik világról meséltek, ami most túl tapintatlan, túl hétköznapi volt ennek a percnek a fontosságához képest. Végül inkább felkeltem, hogy az ablakból figyeljem a környező erdőt, majd rövidesen mégis visszabújtam a takaró alá. Forgolódás közben újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet, utólag is ellenőriztem, mit tehettem jól vagy rosszul, aztán hagytam elkalandozni a gondolataim. Eszembe jutott Heine és az első találkozásunk. Közel sem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, ez pedig később sem nagyon változott. Aztán megjelentek a többiek, az alfa, az egész falka… A bonyolultból még inkább az lett.

Egy farkassal sosem lesz könnyű.

Elise mondta ezt, és igaza lett. Könnyek szöktek a szemembe, akárhányszor magam elé idéztem anyám mosolyát vagy hangját. Még túl friss volt az elvesztése, hogy ne rémlett volna fel az az éjszaka, amikor meghalt. De végre a jó emlékek is előkerültek, és tudtam, mit tenne a helyemben.

Türelmetlenül ráncigáltam magamra egy farmert, egy vastagabb pólót és pulóvert, majd lerohantam a lépcsőn. A bejárati ajtónál kezembe kaptam a kabátom, és kisiettem a szabadba. A hideg levegő karcosan az arcomba vágott, ellenben úgy éreztem, nincs, ami az utamba álljon.

- Hova ilyen sietős? – kiáltott hirtelen utánam Patrick. Rajtakapottan torpantam meg az udvar közepén. A legkevésbé sem számítottam rá. A férfi magas, borostás, ügyes kezű szerelő volt a házunk körül, és úgy általában a városban. Miután Mary gyógynövényboltot nyitott, az eddig Heine által végzett munkák egyre csak halmozódtak. Mindünk szerencséje, hogy Patrick elvállalta a feladatot, és nem mellesleg, sejtelme sem lehetett a családi titokról. Amennyire tehettük, kerültük a különös helyzeteket. Eddig. Innentől mi sem tudjuk, mi várhat ránk. 

- Csak… gondoltam… futok egy kicsit.

- Ilyenkor?

- Ja. Miért ne? – tettem csípőre a kezem felháborodva. Patrick felvont szemöldökkel nézett rám.

- Térdig ér a hó – közölte rezignáltan.

- Patrick, micsoda mázli, hogy itt vagy! – jött ki Hanna a tornácra, és amíg a férfi nem figyelt, fejével az erdő felé bökött sürgetően. Pontosan értette, mit terveztem, amíg fel nem tartóztattak. – Főztem teát! Mary külön keveréket készített az ünnepre. Ne maradj le róla, mert állati finom – állította, és édesen mosolygott, amíg Patrick el nem indult a házba.

- Furcsák vagytok ma reggel – állapította meg gyanakodva, mielőtt az ajtó elnyelte volna őket.  

Végül valóban futottam. Fejemben figyeltem a falka hangját, de ahogy idáig is, egyetlen hang érdekelt. A Hold egy órája eltűnt az égről, és már át kellett változniuk… Ha egyáltalán sikerült. Zavart emlékek, összefolyt színek és érzések kavalkádja kavargott a megannyi tudatban. Teliholdkor mindig ilyenek voltak, nem tudhattam, változott-e valami. A csapat egykori tábora felé igyekeztem, és jó tempóban, rövid idő alatt el is értem. A hely azonban üresen árválkodott, és nagyon nem úgy nézett ki, mintha bármelyik faházban jártak volna. Ilyen, ha valami kihalt?

- Elszúrtam…? – suttogtam magam elé. Néhány varjú dühösen károgva riadt fel az egyik fa ágairól.

- Mondod, vagy kérdezed? 

A pillanat, amire vártál. Amikor tudod, hogy eljött, de még nem fogtad fel. A kétségek és megbánások nélküli másodperc, mielőtt belegondolnál, és a józanság megfertőzné az egészet. Végtére is mindent erre tettél fel.

Tényleg olyan fehér volt a haja, ahogy emlékeztem. Szürke szemét fáradtan emelte rám, és mosolygott. Egyetlen tétova lépést tettem Heine felé, hogy aztán a sok elképzelt jelenet után ledermedve a tetves hóban, a tőlem telhető legostobább kifejezéssel bámuljak rá vissza.

Egyszerűen elfelejtettem, mit akartam mondani. Sok szó eszembe jutott – olyan szófoszlányfélék. És miközben valami értelmeset próbáltam hebegni, ő indult el felém. Elsőre épp olyan bizonytalannak tűnt, aztán egyre határozottabbá vált azon a pár méteren, míg oda nem ért hozzám.

Ölelése szoros láncként vett körbe. Fejem a nyakához fúrtam, majd beszívtam az egyszerre gyűlölt és imádott pézsmaillatot, ami még mindig a benne élő farkashoz tartozott. Az öröm nem lehetett nagyobb, mint a megkönnyebbülés. Él, ember, emlékszik, eljött… Hogy kellene mindezt egyben elmondani?

Elise halála óta először fakadtam sírva, mialatt Heine egyetlen szót suttogott a hajamba.

- Értem.