Mindig is úgy tartottam, az élet kivételesen kemény kézzel bánt velem. Kezdte rögtön a születésem pillanatában, amikor szépen felruházott egy állandóan morcosságot sugárzó arccal.
Az óvodában előlem menekültek a többiek; a tanárok már általánosban sem mertek leszidni, olyan vérfagyasztó pillantásokat szórtam szét a világban. Meg sem kellett erőltetnem magam. A gimnáziumban aztán előléptem a balhés csajjá. Belőlem lett a középiskolák elengedhetetlen kelléke, a kemény tyúk, akibe nem éri meg belekötni.
Mindezt miért? Mert az anyatermészet ezzel a fancsali pofával látott el.
Lefelé görbülő ajkak, szürke, acélos tekintet, határozott vonalú szemöldök. A mosolygási kísérleteim rendszerint vicsorgásba fordultak át. Komolyan. Sötétedés után nem mertem tükörbe nézni.
Mivel mindenki él-hal a külsőségekért, és az Istenért sem próbálna mélyebbre ásni, csak a felszínt kaparássza, úgy döntöttem, nem zavartatom magamat, rájuk hagyom. Hadd építsék fel nekem a jó kis imidzsemet! Én majd sodródom az árral.
Csakhogy ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint képzeltem.

A vontatott menetű, gondolkodás helyett ásításra ösztökélő irodalomóra alatt, jobb dolgom híján, előttem ülő szívszerelmem izmos hátában gyönyörködtem. Igen, a csaj, aki nyolcadikban állítólag megkéselte a matektanárát egy egyes miatt – ezt érthetetlen módon szemtanúk igazolták –, ilyen érzelgősséget rejtegetett a felszín alatt.
Szakadatlan fixírozásom feszélyezni kezdte Cole-t. Ahogy felém fordult, már ott csüngött az ajkán a „Mit bámulsz?!”, ám megpillantva engem, azonnal megpuhult. Félénken rám vigyorgott, amit természetesen nem viszonoztam. Nem hiányzott, hogy azt gondolja, a fogamat csikorgatom. Inkább a táblára tereltem a figyelmemet, unottan támasztva a fejemet.
– Újabb fiút ijesztettél el, Amanda? – böködött oldalba barátnőm a szomszéd padból. Alap vérszomjasságomra mérsékelt grimasszal gyúrtam rá. Candyt máris elhagyta a vidám hangulata. Hiába volt ő az egyetlen e Föld kerekén, aki kibírta mellettem öt percnél tovább anélkül, hogy éjszaka lidércnyomások gyötörnék, azért a rémisztő megjelenésemre képtelenség volt teljesen immunisnak lenni.

Az öreg Mr. Tempton jó szokásához híven a kicsengetés előtt öt perccel megindult kifelé, aszott végtagjait valósággal vonszolta maga után. Candy felé pördültem a székemen. Éppen vörös loknikban a vállára omló haját igazgatta.
– Most tesi lesz? – kérdeztem rekedtes, lányokéhoz képest mély hangomon, amelytől rendszerint szintén kirázta az embereket a hideg.
– Ja, de ellógom. – Ajkait játékos mosolyra húzta, hosszú lábait keresztbe tette egymáson. Áradt belőle a vonzerő. Az első naptól kezdve fura párosnak számítottunk, noha akkor még nem terjengtek pletykák a gyilkosságaimról. Candy Philip, akit a folyosón nyálukat csorgató pasik átható vizslatása kísér, és Amanda Miller, akire ránézni is veszélyes, mivel bárkit képes felnyársalni a tekintetével. Mindkettőnket alaptalan előítéletek öveztek, viszont Candynek ez kapóra jött – szemben velem.

Egy végzős csörtetett be a terembe, öklét lóbálta plátói szerelmem felé.
– Cole, te állat! Megint lenyúltad a mobilomat?!
– A kleptomániás Casanova ismét akcióba lépett – suttogta maga elé egy profi kommentátor hanglejtésével Candy. Cole nagy robajjal pattant fel a helyéről, széke az asztalomnak ütközött. Átviharzott a termen, majd kiugrott az ablakon. A tavaszi szellő hullámos, fekete fürtjei közé borzolt. Áhítatosan meredtem utána.
– Miért nézel úgy szegény srácra, mintha ki akarnád belezni? – vonta össze a szemöldökeit Candy. Fásultan felsóhajtottam. Sejthettem volna… Az én szerelmetes pillantásaim felértek egy halálos fenyegetéssel.

Cole sem tökéletes, ezzel mindvégig tisztában voltam. Csak én éppenséggel az összes apró hibáját kedveltem, még azt is, hogy ellenállhatatlan késztetést érzett mások cuccainak eltulajdonítására. Bár, miként az a kleptomániás Casanova gúnynévből ki is következtethető, ezzel több lánynak sikerült megbarátkoznia. Sőt, rengetegnek.
Cole nem kizárólag tárgyakat lopkodott, női szíveket is, köztük az enyémet.
Éppen helyes arcáról és hosszú szempilláiról álmodoztam, amikor Candy az orrom alá nyomot egy muffint.
– Nesze! – A süteményre néztem, majd a magam mellett üresen tátongó éthordóra.
– A többit mind felzabáltad?! – háborogtam. A megmaradt morzsaszemeket a fűbe ürítettem a dobozból.
– Mit izélsz? Te bármikor süthetsz újat! Nekem nem áll módomban. – Fürgén kikaptam a kezéből a megmaradt muffint, mielőtt beleharapott volna.
– A francokat nem! Csak lusta vagy.
– Az imidzsemhez sem illene – tette hozzá jelentőségteljesen, aztán rákacsintott az előttünk elballagó srácra. Szánalmas kifogás, én mégis meg tudtam érteni. Inkább váltam volna meg a kisujjamtól, mintsem bejelentsem a többieknek, hogy szabadidőmben sütögetni szoktam.

Az omlós tésztába mélyesztettem a fogaimat. Egy méretes csokidarab krémesen olvadt szét a nyelvemen. A melegben fél napon át a táskában cipelt süteményeknél nincs ínycsiklandozóbb a világon. Ez hozza elő és érleli össze igazán az ízeket. Kezemet fekete rövidnadrágomba töröltem, és kortyoltam egyet az üdítőmből.
– Fanta? – pislogott az üvegre Candy. Kis híján a földre ejtette a Coca-Coláját. – Mikor lett belőled áruló?! – dohogott. A szénsavas italok csatájában nála semmi sem verte meg a Coca-Colát. Unszolására magam is tettem vele egy kísérletet, de nem sikerült azonosulnom az életérzéssel. Egy idő után a hányinger kerülgetett a gyanús színű folyadék puszta látványától.
– Bocsáss meg, hogy önálló ízléssel rendelkezem – dünnyögtem ajkaimat az üveg szájára tapasztva. Candy dúlt-fúlt, és ódákat zengett kedvenc frissítője megannyi dicséretre méltó érdeméről.
A hátsó udvar kongott az ürességtől, mindössze mi támaszkodtunk a falnak, kinyújtott lábakkal. Mindenki más a szökőkútnál vagy a hűvös ebédlőben lazsált. Erre félóránként, ha tévedt egy lélek, így meglepetésként ért, amikor a semmiből egyszer csak lehuppant mellém valaki.
Oldalra sandítottam Cole-ra. A futástól szabálytalanul vette a levegőt, haja kócosan lógott az arcába.
– Mit keresel itt? – bukott ki belőlem a kérdés kissé nyersen. Candy ekkor tért magához a Coca-Cola dicsőítéséből. Derűsen felkiáltott.
– Mr. Casanova! Üdv nálunk! – A fiú figyelmen kívül hagyta barátnőm szívélyes üdvözlését, helyette egyenesen rám szegezte a tekintetét. Étcsokoládé színű íriszeibe ezer fényfoltot vetett a nap.
– Ha erre jönne valaki, ne mondj semmit, csak nézz rá! – Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Faggatózni már nem adódott alkalmam, mivel rögtön ezután felbukkant egy srác az évfolyamról. Befordult a sarkon, én meg ösztönösen rápillantottam. A fiú megtántorodott, felmérte a helyzetet, végül félénken odébb somfordált.
Meghökkenten bámultam Cole-ra. Direkt arra játszott, hogy elijesszem az üldözőjét? Mi vagyok én, valami véreb?!
Felegyenesedtem, elfogultságom varázsütésre tovaszállt. A hülye vádaskodásokat elviseltem, de hogy kihasználjanak, azt nem tűrtem.
A cirka két deci narancsos üdítőt az utolsó cseppig a fiú nyakába zúdítottam. Hatalmas kiskutya szemeket meresztett rám, ezért gyorsan elhúztam a csíkot, mielőtt a bocsánatáért kezdenék esedezni. Candy némi fáziskéséssel a nyomomba szegődött.


Otthon hálóingben, törölközővel a fejemen rohangáltam fel-alá a házban. A szüleim és a húgom már rég az igazak álmát aludták, míg én lázasan kutattam. Feltúrtam minden fiókot, az összes nadrágom zsebébe belekukkantottam, átforgattam az iskolatáskámat. Sehol semmi. Egyszerűen nem találtam az MP4 lejátszómat. Kétségbeesésemben felhívtam Candyt, nem foglalkoztatott, hogy lassan éjfél felé járt és valószínűleg nagyban durmolt. Harmadik próbálkozásomat siker koronázta, barátnőm belenyekergett végre a telefonba.
– Véletlenül nem találkoztál az MP4-emmel? – támadtam le.
– De! Pont most értünk vissza a közös randevúnkról – gúnyolódott. – Már hogy találkoztam volna vele?! – Elkeseredetten nyögdécseltem párat, erre ő megszakította a vonalat.
Az ember manapság a legjobb barátnőjére sem számíthat! Pedig alig múlt – a mobil képernyőjéről leolvastam a pontos időt – háromnegyed tizenkettő.

Eddigi életem során egyetlen egyszer sem merült fel bennem, hogy a körmömet rágjam. Hirtelenjében mégis csábítónak tűnt ezt a módszert választani a feszültség levezetéséhez. Aztán elvetettem az ötletet. Megragadtam a fésűt és félig megszáradt, gubancos tincseimnek estem vele. Sajátom nem lévén, a fürdőszobában lógó tükörben kísértem figyelemmel, amint a szénakazalként meredező, sötétbarna sörény alkalmazkodni kezd a gravitációhoz.
A koponyám alatt megállíthatatlanul ott lüktetett a tompa aggodalom. Csupa csöpögős, a látszólagos stílusomhoz abszolút nem illő számot töltöttem arra a lejátszóra. És ne felejtsük a próbaképp felmondott verseket se. Még színes virágokról, meg hangulatos tájakról készült fotókkal is elláttam a ketyerét!
Mihez kezdjek? Vissza kellene menni az iskolába, de holnap szombat van. Ráadásul, ha ott hagytam el, biztosan rábukkant már valaki. Nem kellett volna rá az az idióta, halálfejes matrica! Akkor legalább nem tudnák, hogy az enyém. De nem, mert Candy szerint olyan zseniálisan passzolt hozzám…
Hosszas eszmefuttatás és aggodalmaskodás után, hajnali kettő körül végre elszenderedtem.


Reggel, félórányi hentergés hozadékaként, elért a megvilágosodás. Cole! Biztosan ő tette el! Közismerten remek zsebtolvaj.
Két perc alatt elrágcsáltam egy pirítóst, aztán jöhetett a nyomozgatás. Candy hozzásegített néhány delikvens elérhetőségéhez. Onnantól kezdve gyerekjáték volt megszerezni Cole címét – tekintélyemnek hála, sikerült rögtön az első szerencsétlen flótásból kiszednem.
Dél körül már ott toporzékoltam a kicsi, sárga ház „Üdv itthon!” feliratú lábtörlőjén, a kertváros egyik legcsendesebb részén. A szépen rendezett virágoskertet analizáltam, miközben vártam, hogy ajtót nyissanak.
Cole fogadott, álmos ábrázattal. Frizurája a párna fodrásztehetségét dicsérte.
– Szia! – köszöntem rá sietősen. – A szüleid itthon vannak? – Laposakat pislogott, körbenézett és még ásított is egyet, mielőtt megrázta a kobakját.
– Remek! – törtem utat magamnak. Körbekémleltem a fényben evickélő, barátságos nappaliban. – Hol az MP4-em? – Cole kábultságát lassan döbbenet váltotta fel.
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza sértetten, a szőnyeget pásztázó pillantásai ugyanakkor bűnösségről tanúskodtak.
– Ha nem adod vissza, megkeresem magam! – Azzal elszántan megindultam a lépcsőn.
Gondoltam, nem gáz, ha pofátlanul viselkedem, legalább lesz némi alapja azoknak a szóbeszédeknek. Cole botladozva követett engem, szitkok szaladtak ki a száján.

Határozottan benyitottam minden helyiségbe, végül megtaláltam, amit kerestem. Egy sötétkékre festett szobát, néhol elszórtan heverő ruhadarabokkal, kajás zacskókkal, meg itt-ott CD tokokkal. Cole a küszöb előtt kapta el a karomat.
– Mégis mit művelsz?! – rántott vissza. Egy határozott mozdulattal kiszabadítottam magam a szorításából. Egyrészt nagyon kellett az a lejátszó, másrészt ősidők óta arról álmodtam, hogy bemehessek a szobájába.
A házigazda hamar feladta a küzdelmet. Nekidőlt az ajtófélfának, és féloldalas, fintorszerű mosollyal az arcán intett, hogy tegyem a dolgom. Sorra kihúzogattam a fiókokat, belestem a bútorok alá. Végezetül megálltam a gardrób előtt.
– Azt nem kéne – figyelmeztetett Cole. Nem foglalkoztam az intelemmel, széles mozdulattal kitártam az ajtót. Akárcsak a rajzfilmekben, mindenféle kacatok alkotta lavina omlott rám. Záporoztak a fejemre a tárgyak, plüssállatoktól kezdve könyvekig, minden volt ott. Fenékre huppantam, a nagy súly ledöntött a lábamról.
– Én szóltam – ingatta a fejét Cole. Grimaszolva tápászkodtam fel. Mialatt talpra vergődtem, kiszúrtam a fehér párnahuzatból kikandikáló fekete zsinórt. Odasiettem, és kirángattam az MP4-emet a rejtekhelyéről.
Számonkérően meredtem Cole-ra, magam előtt himbálva a kütyüt. A fiú egy pillanat alatt legyűrte a zavarát. Hanyagul vállat vont.

Úgy terveztem, szó nélkül távozom, továbbá Cole sem tűnt túl beszédesnek. Kilépve a házból mégis feltettem egy kérdést.
– Mit keresett a párnában?
– Nem a párnában, a huzatban volt – javított ki Cole. Féltem, hogy kisfiús vigyorának hatására ellepi a képemet a pír. Megköszörültem a torkomat.
– Belehallgattál? – emeltem rá a tekintetemet szégyenlősen. Bár esetemben ez is lazán hathatott vérszomjasnak.
Újabb, megfejthetetlen mosollyal felelt. A reakciója felért egy igennel.
– Nem mondhatod el senkinek! – formáltam át fenyegetőre a vonásaimat, ezúttal szánt szándékkal. A fiú nem riadt vissza, még a mosolyát sem sikerült eltüntetnem. Ennyit rombolt volna a méltóságomon az a pár nyálas szarság, amit ezen talált? – tűnődtem az MP4-re sandítva.
– Nem megy az olyan egyszerűen – duruzsolta csábosan Cole, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Vagy inkább az ott éldegélő pillangók kezdtek csoportos repkedésbe, ha költőien akarok fogalmazni.
– A gardróbod tele van lopott holmikkal! – vágtam a fejéhez. Aztán halkabban, enyhén csücsörítve hozzátettem: – Ez rosszabb, mint az én kis titkom.
– Kétlem, mivel azokról a cuccokról mindenki tud. De erről – A markomban szorongatott lejátszóra bökött. – rajtunk kívül senki. – Igaza volt. A versekről és a fényképekről még Candynek sem számoltam be, noha a zenei ízlésemet tagadhatatlanul ismerte.
– Miért érzem úgy, hogy meg akarsz zsarolni? – mormoltam az orrom alatt. Hunyorogva sandítottam fel rá.
– Hát… – Szája kaján vigyorra szaladt. – Volna itt valami, amiben a segítségemre lehetnél.


Már a puszta jelenlétemmel kellőképpen felborzoltam a kedélyeket az iskolában, a kisujjamat sem kellett mozdítanom. Most ellenben, hogy műveltem is valamit, nem csak úgy lézengtem, az érdeklődés irányomba rögvest meghatványozódott. Nem kerülték a pillantásaimat, egyesek még öt másodpercnél tovább is hajlandóak voltak viszonozni azokat. Mindez egy egyszerű közjáték miatt, a szokatlan jelenet hatására, amely során gyilkos Miller kleptomániás Casanovával kézen fogva vonult végig a suli folyosóján.
A szekrényében turkáló Candyhez érve Cole ujjai még mindig az enyémekre fonódtak. Nem csoda hát, hogy a barátnőm fogai közé csíptetett tolltartó nyomban a padlóra zuhant, amint a lány felénk fordult.
– Mi a manó? – kapott színpadiasan a szája elé. – Miről maradtam le? – Huncut kérdését felém intézte. Lopva Cole-ra tekintettem, ő szigorúan fixírozott engem. Megállapodásunk szerint a titoktartás alól Candy sem képzett kivételt. Haboztam egy kicsit.
– Valójában – kezdtem az én kis vicsorgás szerű mosolyommal – már egy ideje szerelmes vagyok belé. – Azzal nyugtatgattam magamat, hogy ez a színtiszta igazság. – És szombaton, mikor átmentem az MP4-ért, amit Cole volt olyan kedves, és megőrzött nekem – Ez a hülye duma Cole lelkén száradt. –, megkérdezte nem járnék-e vele. És én igent mondtam. – Ismét nem füllentettem akkorát, csupán kihagytam egy apró részletet – csitítgattam a lelkiismeretemet.
– Gratulálok! – Candy vidáman a nyakamba borult. – Azért szólhattál volna korábban is – méltatlankodott. Bágyadtan viszonoztam az ölelését.
Azért ez mégsem volt az igazi, pusztán egy érdekeken – legfőképpen Cole érdekein – alapuló ÁLkapcsolat, amely azt a célt szolgálta, hogy ÁLbarátom az én bűnös múltamat és állítólagos alvilági kapcsolataimat felhasználva megúszhassa a lopkodást. Részemről ily’ módon biztonságban tudhattam a szégyenteljes titkomat.
Tehát hiába teljesült be vágyálmom, a kivitelezés nem nyerte el a tetszésemet.


Matekon, irodalmon és francián, azaz az összes közös óránkon, Cole kitúrta a mellettem ülőket a helyükről, hogy fenntarthassa a látszatot. Kifejezetten furcsa érzést keltett bennem, hogy nem stírölhetem a hátát. Oldalra fordulni meg nem volt merszem; tartottam tőle, hogy a végén rádöbben, tényleg belé vagyok zúgva.
Két teljes hétig sikerült elkerülnünk minden konfliktust, mi több, nagyon jól belejöttünk az áljárásba. Senki meg nem mondta volna, hogy az egész színjáték. Lassan már én sem. És ezzel elkövettem a legnagyobb hibát, amit emberileg lehetséges: túlzottan belelovaltam magam a játékba. Egy hatalmas pofon kellett hozzá, hogy észhez térjek.

Cole-lal és a legjobb haverjával lógtunk a gyorsétteremben. Én epres shake-et szürcsölgettem, Candy pedig szokás szerint félórás késésben volt, holott ez elméletileg egy dupla randi szeretett volna lenni, vagy mi a frász.
Szerencsére addigra feloldódtam Cole baráti társaságában, így mikor álpasim elindult az ötödik sajtburgeréért, nem estem rögtön pánikba.
– Egész más vagy, mint amilyennek képzeltelek – könyökölt előre az asztalon Nick. A szívószállal az ajkaim között elmosolyodtam.
– Ezt a héten még csak tízszer mondtad el.
– Mert sokkoló! Én két éven keresztül abban a hitben éltem, ha hozzád mernék szólni, fix, hogy leharapnád a fejemet.
– Nem, nem. A fej túl porcos, és kevés rajta a hús. A karral szoktam kezdeni – avattam be a kemény legényt alakítva. Elvigyorodott, ami bizonyította, hogy hozzászokott a morbid vicceimhez.
– Csak azt nem értem, miért jársz Cole-lal. Találhatnál jobb pasit is. – Talán túl sokat képzeltem magamról, mindenesetre a hangja valamiért úgy hatott, mintha flörtölne. Cole sikeresen elcsípte haverja megjegyzését.
– Nem járunk – jelentette ki nemes egyszerűséggel a sajtburgeréről hámozva le a papírt. Köpni-nyelni nem tudtam.
– Ezt hogy érted? – meredt rá értetlenül Nick.
– Az egész csak azért volt, hogy ne szekáljanak a végzősök, amiért állandóan elcsórok tőlük ezt-azt. – Abból, ahogy a fejét tömte, arra következtettem, a kaja sokkal jobban érdekli a témánál. Néma csend telepedett az asztalra.
– Egyébként kikérem magamnak! Inkább azt kellene kérdezned, én miért járok egy ilyen csajjal! – Úgy éreztem, mintha végighasított volna egy karddal a mellkasomon. – Semmi smink, a haja össze-vissza áll – folytatta a lelki terrort ujjain számolva a hibáimat –, állandóan úgy mered az emberre, mintha le akarná puffantani, ráadásul néha teljesen kiállhatatlan. Láttad az eddigi barátnőimet, nem? – Nick együttérzően rám pillantott.
– Láttam – felelte halkan.
– Akkor meg inkább tőlem kellene kérdezned, miért vesztegetem Amandára az időmet. – Legalább a nevemen szólított – vigasztaltam magamat. Önérzetemet gyászolva, leeresztett szemhéjakkal álltam talpra.
– Nekem most mennem kell. Holnap találkozunk a bulin. – Cole még csak fel sem nézett. A savanyú uborkát próbálta eltávolítani a hús és a zsemle közül.
– Ez most mire volt jó?! – ütötte meg a fülemet Nick számonkérése, mielőtt kiléptem az utcára.


Háromkupacnyi papír zsebkendő, két vödör eperfagyi, és négy órányi siránkozás után Candynek végképp elege lett belőlem. Rám parancsolt, hogy kaparjam össze magam az önsajnálat vermének aljáról, és nagyon gyorsan látogassam meg a fürdőszobát, ugyanis tényleg elmegyünk az esti partira. Apelláta nincsen. Nem értettem, miért fájdítja tovább a szívem, de ha ő egyszer valamit elhatároz, jobb nem ellenkezni.
Szóval, barátnőm közreműködésével össze lettem kaparva, ahogy ő mondta. Annyira jól rakott össze ismét, hogy jobban festettem, mint új koromban. Candy a filmekből tanulta el a bosszúállás fortélyait, ebből kifolyólag evidens volt számára, hogy egy ilyen sértést egyféleképpen lehet megtorolni: alaposan rá kell cáfolni.
– Féltékenységet gerjeszteni és megbánást ébreszteni. Ez a megoldás – vallotta szentül a forró hajvasalóval babrálva.
Végeredményben sikerült elérnie, sok energia és még több smink árán, hogy lázadó, öldöklő őrültből, igéző tekintetű vadmacskává avanzsáljak. Ezt persze ő fogalmazta meg így, nem én.

Mivel mindketten híján voltunk jogosítványnak, a bátyja fuvarozott el minket a házibuli helyszínéig. Kiszállva a kocsiból azonnal vissza akartam fordulni. Candy számított erre, jó erősen belém karolt. Szinte ráncigálva vezetett az ajtó felé, ahol papírpoharakat markolászó, idióta srácok ökörködtek mindenkivel, aki elhaladt mellettük. Mintha egy tipikus amerikai tini filmbe csöppentem volna. Sok mindenről lemarad az ember, ha a szabadidejét leköti a sikátorokban való drogozás, meg az illegális fegyverkereskedelem.
Felismertem a gyökereket a bejárat előtt. Egy évvel fölöttünk jártak, már enyhén becsiccsentettek a titokzatos alkoholtól, amitől továbbra sem szándékoztak megválni. Minden mondat végén kortyoltak egyet belőle. Odaértünk melléjük, ők nem feledkeztek meg az udvariasságról, illedelmesen füttyentettek egyet Candyt mustrálva. Szerencsére barátnőm zöld miniszoknyájában elvonta rólam a figyelmet, de még így is feszengtem a rövid farmerruhám miatt. Legutóbb nyolcévesen viseltem szoknyát a templomban. Azt sem tervezték ennyire kihívóra.
– Ki a kis barátnőd, Candy? – állta utunkat egy kigyúrt, tagbaszakadt srác. Kicsit kétségbeestem, amikor rémisztőnek szánt arckifejezésem nem mosta le a kacér vigyort a pofájáról. Segélykérően Candyre pislogtam.
– Amanda Miller – mondta egyszerűn. A srác szemöldöke a homloka közepéig futott. A nevemmel sikerült is őt ártalmatlanítani, könnyedén odébb lökhettük, hogy beférjünk mellette.

Egy perc azon a fülledt, zajos helyen bőven elég volt nekem. Legszívesebben kiszaladtam volna a friss levegőre. Ekkor egy ismerős hang leszólított, jobban mondva leordított, lévén a bömbölő zenétől alig hallottam a saját gondolataimat.
– Amanda! Tényleg te vagy az! – tört át a tömegen Nick. Alaposan végigmért, mielőtt elismerően így szólt: – Ejha!
– Hát… Köszi – hebegtem zavartan. Nem tudtam mit kezdeni a bókkal.
– Cole-t keresed? Ő éppen…
– Nem! – vágtam közbe. – Én… izé…
– Csak két szingli csaj eljött egyet bulizni! – sietett megmentésemre Candy, a szingli jelzőt jól megnyomta.
– Vagy úgy! – Nick szája mosolyra görbült. Felém nyújtotta a kezét. – Akkor lekérhetem ezt a szingli csajt egy táncra? – Ismét Candyhez fordultam tanácsért, ő biztatóan biccentett a srác felé. Remegő lábakkal indultam el a táncparkettre. Mérhetetlen mázlimból adódóan, pont egy összebújós szám következett. Nick fesztelenül a derekamra csúsztatta a kezét, én óvatosan a vállára helyeztem a sajátomat. Ritka kellemetlenül éreztem magam.
– Csak nem zavarban vagy? – érdeklődött csintalanul. Mivel a válasz határozottan igen volt, félszegen elkaptam róla a tekintetemet.
– Nyugi, Cole mindjárt befut. – Nagyokat pislogtam.
– Ezzel mire célzol? – Amit ezután mondott már nem jutott el hozzám.

Valaki kivonszolt a többiek közül. A konyhán át a hátsóudvarra vezetett.
Cole volt az. A képe vöröslött akár egy érett paradicsom. Meghökkenten fürkésztem haragról árulkodó vonásait. Hullámos, éjfekete fürtjei enyhén izzadtan tapadtak a homlokához, gyönyörűen keretezték az arcát. Sötét íriszei szikráztak a kerti lámpák fényében. Hűvös, esti fuvallatok játszadoztak kiegyenesített tincseimmel, nem győztem a fülem mögé tűrögetni őket, hogy ne ragadjanak bele állandóan a szájfénybe.
– Mégis mi volt ez?! – rivallt rám Cole. – Mit hetyegtél ott Nickkel?!
– Hetyegtem? – ismételtem elhűlve. – Nem hetyegtem! Táncoltam!
– Nagyon is hetyegtél! A pasid legjobb barátjával, a fél iskola szeme láttára! – ordibálta kikelve magából.
– A látszat-pasim legjobb haverjával – igazítottam ki. – Sőt! Inkább úgy mondanám, a látszat-exem legjobb barátjával. – Cole minden átmenet nélkül lehiggadt, visszanyerte a hidegvérét.
– Bocsi a tegnapi miatt – dünnyögte végül alig hallhatóan. – Nem úgy gondoltam.
– Hát persze – fintorodtam el.
– Komolyan… Én csak… – Valamiért a mentegetőzése még jobban felhergelt. Nem vágytam a sajnálatára, nem volt szükségem fals bocsánatkérésekre. A gondolatok szóözönként folytak ki belőlem.
– Nekem ez nem hiányzik. Én tökéletesen elvoltam e nélkül a fos nélkül is – panaszoltam idegesen vizslatva a gyepet. – Ha akarod, kürtöld szét, mit találtál azon a kibaszott MP4-en, teszek rá magasról! Egyszerűen borítsunk fátylat erre az egészre, és térjünk vissza a rendes kerékvágásba, ahol te tudomást sem veszel rólam, én pedig a hátadat bámulom! – A mondat utolsó felét nem terveztem be. Ijedten össze is rezzentem, ahogy felfogtam, milyen szamárságot sikerült összehordanom.
– Nem akarom, hogy a hátamat nézd – jelentette ki Cole szárazon. Hatalmasat nyeltem, és legyűrtem a torkomban kialakult gombócot.
– Akkor nem fogom – motyogtam. A zokogási kényszer ott motoszkált bennem, megkísérelt úrrá lenni rajtam.
Jó, hát legyen! – gondoltam magamban elszántan. Akkor nézze ő az én hátamat!
Azzal elindultam visszafelé.
Alig tettem pár lépést, Cole a vállamnál fogva maga felé fordított. Tenyereit két oldalról az arcomra illesztette, és gyengéd csókot lehelt az ajkamra.
– Elölről dögösebb vagyok – mondta magabiztos vigyorral. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, le, mosolyra kunkorodó számra.



A nyári szünet előtti utolsó tanítási napon teljesen felbolydult az iskola. Az osztálytermekben össze-vissza nyüzsögtek a tanulók, senki sem ott tartózkodott, ahol lennie kellett volna. Cole-lal az egyik földszinti terem ablakpárkányán lóbáltuk a lábunkat, és jégkrémet nyalogattunk. Mr. Temptont mi érdekeltük a legkevésbé. Rég leroskadt a székébe, onnan tekintett végig nyúzottan elszabadult diákjain.
Cole egyszer csak előhozakodott egy váratlan kérdéssel.
– Te mikor kezdtél belém zúgni? – Kíváncsi tekintettel mustrált engem.
– Emlékszel rá, mikor először találkoztunk? – Szája szegletében önelégült mosoly jelent meg.
– Már akkor?
– Hagyd, hogy befejezzem! Szóval, amikor először találkoztunk francián, rám mosolyogtál. Mindenki más elfordult, vagy fapofával meredt vissza. Akkor kezdtél el érdekelni.
– Tehát már két éve, hogy bekerültél a bűvkörömbe – állapította meg elégedetten. Ráhagytam, hadd örüljön a fejének.
– És te? – A csupasz pálcikát, egyszer úgyis lebomlik alapon, kihajítottam az udvarra.
– Nem kéne szemetelned – rótta fel nekem Cole.
– Te meg ne kerüld a témát!
– Jó, jó – adta be a derekát kelletlenül. Állát felemelve az eget kezdte vizsgálni. – Idén, év elején elcsentem egyszer a naplódat.
– Hogy mit csináltál?! – csattantam fel. Nesze neked hülye lány, ezért nem szabadna a suliba is magaddal cipelned! – mérgelődtem magamban.
Cole zavartalanul folytatta a sztorit.
– Csak egy bejegyzést olvastam el belőle. Abban éppen arról írtál, hogy mennyire könnyű félreérteni másokat. Engem is említettél. Azt írtad, valamilyen szinten érthető a viselkedésem, és szerinted így próbálok kapcsolatokat teremteni. – Elmerengett. – Először azt gondoltam: ekkora baromságot! Aztán rájöttem, hogy lehet benne valami. Később kikértem a haverok véleményét, akik röhögve a fejemhez vágták, milyen idióta vagyok, hogy ez eddig nem esett le. Igazából végig csak olyan emberek cuccait csórtam el, akikkel szívesen megismerkedtem volna. – Vigyorogva vontam le az egyértelmű következtetést.
– Tehát már a naplós eset előtt is érdekeltelek
– Tudat alatt. Kizárólag tudat alatt – szögezte le jelentőségteljesen. – Egy darabig még így is tartottam tőled. Aztán meghallgattam azokat a nyálas verseket, és hirtelen egyáltalán nem tűntél ijesztőnek. – Jól oldalba vágtam, mire elnevette magát.

Nem sokkal később elkezdtem a zsebemben kotorászni, majd halálra vált képpel felkiáltottam.
– Megint elhagytam az MP4-emet! – Cole még nálam is kétségbeesettebben pattant talpra.
– Hol?
– Fogalmam sincs! Legutóbb akkor láttam, amikor az a barom felsőéves leszólított. – Szó nélkül elviharzott felkutatni a lejátszót. Én diadalittasan bámultam utána. Mióta Candy felcsapott személyi stylistomnak, az egyetlen gátló tényezőt, ami visszatartotta a pasikat, a hírnevem jelentette. Ennek ismeretében, és Nicktől értesülve barátom átlag feletti féltékenységéről, képtelenség lett volna nem kihasználni az alkalmat.
– Ezt a naplóért kapod – suttogtam az orrom alatt somolyogva. Édes a bosszú, de még mennyire, hogy az.
Előkaptam az MP4-emet, és a fülhallgatóval a fejemen tovább ücsörögtem, élvezve a napsütést.