Az első feladat, ha új helyen akarsz egy időre megtelepedni, hogy kéglit szerzel magadnak. Ez egy nagyvárosban, ahol a saját érdekében senki nem törődik a másik dolgával, nem akkora kihívás. Azonban egy kisvárosban mindez megváltozik. A korábbi szabályok érvénytelenné válnak, és a legapróbb részletekig mindent át kell gondolni. Fontos, hogy a legtöbben ismerik egymást. Nem csak a saját, de a másik tulajdonát is figyelemmel kísérik, hisz ami az egyikére veszélyes, az lesz a másikéra is. Egy tolvajnak ez rossz hír.

Viszont egy kisvárosban, ahol csupán a hírekben hallanak átverésekről, az átlagember valamiért hajlamos elhinni, ő azonnal kiszúrna egy csalót.

Elvégre ez a valóság… 

Wolfvalley-ben egyetlen középiskola volt. Tényleg nem vitték túlzásba. Aránylag nagy épület, egy kocka, tele ablakokkal. A suli igazgatója, Mr. Forensky, a köpcös, pókhasú idióta komolynak szánt arccal nézett az öcsémre, miközben versengő pozíciót vett fel velünk szemben az asztal túloldalán. Semmi különöset nem láthatott. Jeff hosszú hajú, langaléta suhancnak tűnt, aki egy magasabb rangú személy előtt még arra sem volt képes, hogy kihúzza magát, és szembe nézzen az illetővel – épp úgy, ahogy a többi tízezer sem tenné. Unottan dőltem hátra a kényelmesnek szánt bőrfotelban, mire az recsegő, nyikorgó hangot adott ki alattam. Az idő állni látszott. A titkárnő hangosan gépelt odakint lila műkörmeivel, a kávé pedig frissen gőzölgött a diri asztalán.

Az iratainkban nem találtak kifogásolnivalót. Igaz, az itteniek fejében meg sem fordult, hogy baj lehet velük. Már csak néhány papírt kellett aláírni, hogy Jeffet hivatalosan is felvegyék ebbe a zérórendű gimibe, de az igazgató makacskodott. Ragaszkodott eljátszani előttünk a nagymenőt, aki őszinte részt vállal a fiatalok szellemi egészségének fejlődésében. Vagyis valami ilyesmit süketelt, amikor hamis mosollyal beinvitált az ízléstelen irodájába. A szemben lévő falon a bekeretezett tanári diplomája virított, a többi oldalon olcsó kópiák eredetiben is értéktelen festményekről. A férfi apró, mélyen ülő szemében csak keserűséget véltem felfedezni, és láttam magam előtt, amint esténként egyedül eszi a mikrós kaját. Nehezen fogtam vissza magam, hogy képességemet használva, ne játszadozzak el az elméjével, akár macska az egérrel. 

- Tehát van valamilyen tehetséged, Jeffrey? – Mr. Forensky egy pillanatra rám nézett, mire édesen rá mosolyogtam. – Miután magántanuló voltál, lehet jót tenne némi csapatmunka…

- Jeff kiválóan rajzol és fest – vágtam közbe, mielőtt valami idióta sportcsapatba teszi Jeffet. – Sakkozni is remekül tud, vagy valamilyen kutatómunkában is részt vehetne.

- Igen, elképzelhető, hogy akad ilyen kurzusunk. Nagy hangsúlyt fektetünk a továbbtanulás elősegítésére. Eddig nem érkezett panasz. De mit is mondott? A szüleik…

- Apánk meghalt három éve egy súlyos balesetben. Részeg fiatalokkal karambolozott, ezután anyánk… képtelen volt megküzdeni a gyásszal… - hirtelen elcsuklott a hangom, és táskámból vadul zsebkendő után kutattam, miközben hagytam, hogy az igazgató hamarabb nyújtson egyet. Ezzel sikerült bevonnom a drámába, amiből szívesen kimaradt volna.

- Értem – felelte gyorsan, mielőtt folytatom. Nem érdekelte a drogos, depressziós anyuka története. – Nos, Jeffrey, azt hiszem jövő héten kezdhetsz. Az eredményeid elég meggyőzőek, hogy biztos legyek, behozod a lemaradást. Nem lesz könnyű, fiam. Megkérem az egyik tanárt, aki holnaptól segít eligazodni a tananyagban, amíg elkezded. – Mármint leellenőrzi Jeffet, értettem ki a diri szavaiból. A legtöbb helyen ilyet nem tettek volna, de Forensky biztos akart lenni, hogy az öcsém nem valami balhés diák. 

- Igen – válaszolta halkan a kölyök. Félénknek kellett látszania, aki sosem szegné meg a szabályokat, vagy lenne tiszteletlen.

- Akkor végeztünk is – állt fel az igazgató, és Jeff felé nyújtotta vaskos, nyirkos kezét. Messzebb állva is jól láttam az ingén átütő izzadságfoltokat, holott csak a központi fűtés langyosította meg a levegőt.

- Nagyon hálásak vagyunk, amiért ilyen rendkívüli időpontban is elfogadta a jelentkezést – hálálkodtam, mikor rám került a kézfogás sora. – Igazán imponáló kiadványaik vannak.

- Köszönjük – mondta zavarban a férfi, és még utoljára találkozott a tekintetünk.

Kifelé menet Jeff esetlenül ballagott mellettem. Vasárnap volt, a téli szünet pedig rövidesen ér véget. Imádtam a tökéletes időzítést.

- Muszáj volt ezt? – kérdezte dühösen az öcsém, amikor kiértünk a parkolóba.

- Mi bajod van?

- Úgy édeskedtél vele, mintha… mint valami… - Nem tudta befejezni. Elé léptem, és ahogy mélyen a szemébe néztem, rémülten lapult a kocsihoz.

- Nem akarod befejezni ezt a mondatot, igaz?

- Sa… sa…sajnálom, Rooney.

- Szállj be, mielőtt olyat teszek, amit mindketten megbánunk – sziszegtem, remélve, az ablakokból senki nem figyel. Jeff megadóan engedelmeskedett. Tisztában volt vele, mire vagyok képes, ha igazán feldühít. Amint a kormány elé ültem, szinte már megbántam a kirohanásom. Gyújtást adtam, de végül inkább a fiúhoz fordultam, és kezem a vállára tettem. Összerezzent az érintésem alatt. – Ugye tudod, hogy csak mi vagyunk egymásnak?

- Igen.

- Sose kételkedj bennem! 

- Nem teszem – ígérte. Pár pillanat csend adott szavainak hangsúlyt, mielőtt gázt adtam.

Wolfvalley békés helynek tűnt. Talán túlságosan is. Elnéztem az utcán sétáló, egymásra köszönő embereket. Ártatlannak hiszik magukat, de mikor rövidesen az országos hírekbe bekerülnek, a vélemények megoszlanak majd erről. Persze ők azt már nem fogják látni.

Elégedettség töltött el, miközben új otthonunk felé hajtottunk. Magukra hagyott házak sorakoztak a város egy kívülálló negyedében. Mindenhonnan erdő vette körbe, és más, üres, félbehagyott épületek. Valószínűleg a válság szólt közbe. Nem volt nehéz rájuk bukkanni, és mivel a stílusuk nagyban eltért a helyiek otthonaitól, biztosra vettem, az egykor ideköltözni szándékozó kívülállók meghiúsult álmaihoz van szerencsénk. Így van ez a természetben is. Az egyik bukása, a másik győzelme. És mi most szabadon kiválaszthattuk a legjobb állapotú lakóhelyet az elkövetkező, nem túl hosszú időre. Elvégre, amint véghezvittem a tervem, az álmaink véget érnek, és mehetünk szabadon, amerre csak akarunk.

A festetlen fakerítés a ház előtt több lakattal is le volt zárva, nem beszélve a csinos bejáratról. Csak a szögesdrót hiányzott. Üres kovácsoltvas virágtartók lógtak a teraszról, az udvarban mindenhol az építkezés nyomai látszottak. Az elárvult kép persze messze nem a valóságot tükrözte. Kiderült, nem véletlenül védték ezt a kéglit olyan nagyon. Egy alapos takarítást és néhány kiegészítőt leszámítva, csak a lakók hiányoztak az egyébként tökéletesen felszerelt házból. Nem is értettem, honnan lett ekkora piszok szerencsénk.

Amint leállítottam a kocsit, Jeff sietve pattant ki, és szó nélkül befelé sietett. Nem akadályoztam meg, és nem vártam el, hogy hamar elnézze nekem a vitánkat.

Megtörni időbe telik.

A hűvös levegőn kiszellőztettem a gondolataim, mialatt elnéztem a vörös tetőt, a tucatsárgára festett falakat, és a még portól koszos ablakokat. Az előző lakásunk sem volt ilyen szép, pedig rendesen elkérték a bérleti díjat. A vizet és villanyt bekötötték, bár a telefont nem. A pincéből kazán melegítette az egészet, de egy hatalmas kandalló is volt a nappaliban. Az erdő pedig így kapóra jött. Bőven akad fából utánpótlás, ha kifogyunk a hátul talált rakásból. Ahogy elindultam, frissen ropogott a nemrég leesett hó, de a fényes téli Nap majd felolvasztja holnapra, akár a hangulatot.

Jeff valahol az emeleten kóborolhatott, miközben begyújtottam a tüzet. Még egy régi barátom tanított meg rá, bár igaz, ő leginkább kukákat, később elhagyott raktárakat gyújtogatott. Ezen elmerengve ültem a puha szőnyegen, és tűnődve körbenéztem. Éreztem, biztonságban leszünk egy darabig. 

Persze sok mindenre szükségünk lesz még, hogy úgy fessen, normális életet élünk…

*

A rákövetkező nap, miután Jeffet kitettem az iskolánál, leparkoltam egy eldugottabb környéken, és gyalog indultam munkát keresni. Az újévi hideg arcátlanul kúszott be vékony kabátom alá. Nem tehettem róla, ez volt még a legjobb állapotban, hogy pozitív benyomást tegyek leendő főnökömre. Hosszú, vörös tincseim lágy hullámokban tekeregtek, és kedvesen mosolyogtam minden szembejövőre. Észrevettem, egyelőre nem tudnak hova tenni.

Séta közben végigmértem a nekem való kínálatot. Akadt néhány üzlet, ahol nem kerestek senkit; az óvodában takarítói állás; néhány öreg ápoló után kutatott. Nem túl nagy választék, és a legtöbb pozíció végzettséget is kívánt volna. Épp ezért, hogy leplezhessem magam, bátran beadtam rájuk a jelentkezésem. A végső cél viszont olyan hely kellett legyen, ahol szükség van rám annyira, hogy a múltam se számítson.

Aztán rábukkantam a tökéletesre egy kávézóban. A legjobb a megfigyelésre, hiszen itt mindenki megfordul, ráadásul nem láttam komolyabb konkurenciáját a környéken.

Az ajtó kellemesen csilingelt, amint beléptem, és megcsapott a friss süteményillat. Eszembe jutott, milyen régen nem ettünk rendeset. Fiatal lány szolgált ki a pultban néhány ráérő vásárlót, de meglehetősen lassan, és ügyetlenül tette mindezt, ez pedig a tőle nem messze álldogáló, rosszalló tekintetű tulajnak is feltűnt. Kellően gyakorlott voltam már, hogy felismerjem a fajtáját. Magabiztosan léptem a pulthoz, majd amikor a fruska megkérdezte, mit kérek, a főnök után érdeklődtem. A sötétbarna hajú, világos szemű, amolyan életművész kinézetű, fiatal férfi előlépett. Átlagos megjelenés, nem túl drága, fekete keretes szemüveg, és gyanakvó pillantás jellemezte. Valószínűleg sosem végezte el álmai főiskoláját, és a tucat-diplomájával itt kötött ki, mint semmitmondó vállalkozó. Nyilván azért elég nagyra tartotta magát, hogy a beosztottjait gyötörje.

- Miben segíthetek?

- Munkát keresek – feleltem. A pultos lány elsápadt a pofátlanságom láttán, de a pasinak szeme sem rebbent.

- Éppen nincs felvétel nálunk.

- Komoly gyakorlatom van.

- Elhiszem – állította felvont szemöldökkel a férfi. A legkevésbé sem érdekeltem.

- Vannak ajánlásaim.

- Igen, gondolom. Ha megadja a telefonszámát, esetleg felhívom, ha beugró kell – zárta rövidre gyorsan, de nem is számítottam másra. Mögöttem megjelent egy-két vásárló, tehát hamar le akart rázni, és ez egyelőre így volt jó.

- Igazán hálás lennék érte – nyújtottam át egy cetlin a nevem és a számom. A hányinger elfogott, amint bőrünk rövid időre egymáshoz ért. – Minden jót – köszöntem, mialatt a kiszolgálóra néztem mosolyogva. Nem lesz nehéz dolgom…   

Figyelmetlenül léptem ki az utcára, és felocsúdni sem tudtam, mikor ezzel a lendülettel neki csapódtam valakinek. A földre esve csörömpölést hallottam, majd felnézve, egy döbbent arcú nő nézett vissza rám, és a mellettem heverő, kiborult táskájára.

- Sajnálom – hajolt le hozzám idegesen. – Figyelhettem volna.

- Minden rendben – morogtam, mikor felsegített. Sajgott lehorzsolt tenyerem.

- Nem, én… Legalább egy teára hagy hívjalak meg odaát. Hagyd csak a holmim – mondta, aztán villámgyorsan összedobált mindent. Kedvesen és zavartan mosolygott rám. Tekintete barátságot sugárzott, és valamiféle vonzó erő áradt belőle.

- Semmi szükség…

- Gyere csak! – felelte észre sem véve tiltakozásom, mielőtt magával rángatott az utca túloldalán lévő hangulatos üzletbe.

Már a bejáratnál megcsapott a növények aromás illata, de odabent a langyos melegben egészen elbódítottak. A polcok a mennyezetig értek, tele üvegekkel, dobozokkal, és mindenféle más dolgokkal. A plafonról fonott díszek lógtak, a pénztár mellett elegánsan csomagolt édességek csábították a vevőket. A nő ledobálta kabátját és táskáját valahol a pult mögött, majd hozzám fordult.

- Nyugodtan vedd le a kabátod, és melegedj meg. Hozok egy forró teát.

- Tényleg semmi probléma nincs…

- Új vagy a városban? – kérdezte, amint a bolt hátsó része felől előjött egy kannával. Meg sem hallott. Bögréket szedett a pult alól, és bőven töltött a gőzölgő italból. Messziről is különös illata volt.

- Igen.

- Még nem láttalak azelőtt.

- Csak pár napja érkeztünk.

- A családoddal? – nézett rám bíztatóan. Felém nyújtotta az egyik virágmintás bögrét, vigyázva, nehogy megégessem magam vele, pedig majdnem hideg volt.

- Az öcsémmel jöttünk – javítottam ki.

- Nem akartam tolakodó lenni – lépett közelebb. – A nevem Mary Grey.

- Rooney Greed. Nagyon örvendek. – Óvatosan belehörpintettem a teába, és körbenéztem.

- Még nincs egészen kész – felelte Mary, mikor látta, hogy bámészkodom. – Csak nemrég nyitottunk ki, de messze járunk az eredeti elképzeléstől.

- Szép.

- És errefelé dolgozol?

- Nem, tulajdonképpen állást keresek. De nincs túl sok lehetőség. Még alkalmi munka sem nagyon.

- Igen, az unokahúgaim is egész nyáron alig találtak valamit. Sajnálom, hogy ebben nem segíthetek.

- Semmi gond – feleltem érdektelenül.

- Viszont bármikor beugorhatsz, ha gondolod. Mint új lakos, kapsz kedvezményt – nevetett. – Ha pedig az unokahúgom lesz itt, csak hivatkozz rám. Nagyjából egyidősek lehettek. Tavaly végzett, és ameddig nem megy főiskolára, nekem fog itt segíteni – mondta reménnyel telten. A beszélgetés rossz irányba haladt. A hangsúlyából sejtettem, hogy lépnem kell, megelőzve a hosszú mesét a kedves unokahúgról. Nem ismerkedhetem össze velük!

- Ez igazán remek. A tea csodás volt, de nekem most tényleg mennem kell – jelentettem ki a szavába vágva.

- Hát persze. – Mary arcára zavartság ült ki, de nem állított meg. Letettem a bögrét, majd sietve összegomboltam a kabátom, és kihátráltam a boltból.

*

Az éjszaka kivételesen hidegnek bizonyult, bár most vastagabb öltözetet viseltem. Némán várakoztam a sötétségben, egészen közel a kávézóhoz, ahol napközben jártam. Már záráshoz készülődtek odabent, és a hangokból ítélve, a főnök nem volt elégedett a pultos lánnyal. Néhány autó reflektora átsuhant rajtam, miközben az üzlet mögötti sikátorba húzódtam. A lány nem vehetett észre. Vajszínű gyapjúkabátot viselt, hozzá piros kötött sapkát és sálat, mikor a kávézó hátsó ajtajánál távozott. Táskáját szorosan a karja alá szorította, de inkább a visszafogott indulattól, semmint a tolvajoktól tartva. Az utcára kilépve, élesen kopogott cipősarka alatt a jeges aszfalt. Kapucnival a fejemen, pár méterről követtem őt. Egy tanulatlan vad könnyen lesz a vadász áldozata.

Pár percig figyeltem őt, majd koncentráltam, és máris értettem a gondolatait.

A főnök nem bánt kedvesen vele. Ma mindent elszúrt, amit lehetett, mert a férfi állandóan felügyelte. Ugyanakkor nemrég kezdett, nem hagyhatja ott ezt a munkát, miután nem vették fel az egyetemre, de talán ki sem bírja. A családja még a mostaninál is jobban megvetné. Az anyjának igaza volt: semmi nem lesz belőle. Bár elmenekülhetne az élete elől. Talán, ha kiszabadulna innen, találna magának valakit, akivel élhet, és lehet, sosem kell visszajönnie. Azonban mindez csak álom. Ő maga szúrta el az egészet.

Rám került a sor. Olvasni valaki fejében nem akkora kihívás. Kislánykorom óta képes voltam rá, és milliószor vettem hasznát. Viszont irányítani mások akaratát ugyanezzel az erővel, már keményebb feladat volt. A bonyolult gondolatok szövedékébe belenyúlni visszafelé ugyanúgy veszélyes. Persze most nem maradt időm ezen rágódni. A lány, Lisa. Kedves és erényes. Csalódott és megalázott. Azt sugalltam neki, hogy ő szeretne néhány sarokkal arrébb, egy kihalt utcába letérni. Ellenállás nélkül így tett, majd megállt, és üveges tekintettel meredt rám. Hideg kezemmel végigsimítottam meleg arcán, és elégedetten elmosolyodtam.

- Nem kell hazamenned, Lisa. Sosem kell többé.

- Igen – motyogta elhalón. Itt mindent erdő vett körbe, a megoldás kézenfekvő volt.

- Látod? – kérdeztem, mialatt vállainál gyengéden irányítva, megfordítottam a havas fák irányába. – Arrafelé van a szabadságod. Ne kételkedj ebben! Menekülj innen minél messzebbre, amíg csak bírsz.

A lány eldobta a táskáját, és nekiiramodott. Felvettem a motyóját, és miután pár percig még figyeltem, én is hazaindultam. Bizonyosan meg fogják őt találni, de nem elég hamar…

*

A rákövetkező reggelen Jeff inkább gyalog ment a suliba, ritka kedvetlen hangulatban. Nem szeretett volna mesélni a tanárról, aki felkészítette. Ráhagytam, cserébe ő sem kérdezte meg, hol jártam az este. Jobb, ha megtartunk magunknak néhány részletet.

Amint kilépett a házból, a mobilom csörgésére riadtam. Hagytam, hogy néhányszor kicsengjen, mielőtt felvettem.

- Rooney Greed? – érdeklődött egy ismerős hang.

- Igen? – sóhajtottam álmosan.

- Tegnap beszéltünk a kávézóban. A nevem Andrew Jacobi. Még mindig munkát keres?

- Úgy volt, hogy jelenleg nincs…

- Sajnos ma nem jött be az eddigi kiszolgálónk, és miközben a családja sem tudja, merre járhat, nekem minden a nyakamba szakadt. A másik kisegítőm sem érem el, viszont nem várhatok rájuk, amíg előkerülnek.

- Megértem – sóhajtottam.

- Természetesen kifizetem a mai napot, és egyúttal próbaidőnek is tekinthetjük – állította. A túlzott kedvességből ítélve, tényleg bajban lehetett. Persze Lisa még nagyobban…

- Egy órán belül ott leszek – ígértem felélénkülve.